„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is. Ezen a túrán Szima Márton szervezésével felkerestük az ország keleti részén azt a legtávolabbi pontot, ahol még magyar szó csendül, ahol még édes anyanyelvként használják a nyelvet.
Lóvész felől tartottam Hidegség felé, az út nehéz volt, a bicikli szüntelen akadályba ütközött, de a gyimesi táj szépsége mindenért kárpótolt. A délelőtti nap fénye játszott a változatos domborzaton, a meredek hegyoldalakat mintha zöld posztó borította volna, amelyen elszórva tehenek, birkanyájak legeltek, a szél néha még kolompok hangját is idefújta. Az út meredek volt, gyakran taszítanom kellett a járgányt, lassan haladtam előre a kavicsos vízmosáson. Még néhány akadály, aztán már csak lefelé haladt az út, de addig bőven volt időm a csángók sorsán töprengeni.
Pihenő a varázslatos gyimesi tájban
E Romániában élő kisebbségi népcsoport három részre oszlik: gyimesi csángók, moldvai csángók, barcasági csángók. A csángó szó eredetéről szóló elméletek két csoportba oszlanak: melléknévi eredetű, illetve eredetileg is népnevet jelölő szó. A melléknévből alakult népnév a székely nyelvjárásból származik: aki csángál, az csacsog, fecseg, hamisan beszél. A csángó népnév jelentése pedig elcsavarog, elkószál. A pusztinaiak azt tartják, hogy a csángó, csenget szó azon személyeket illeti, akik kolompot viselő tehenek után elkóborolnak. A kifejezés utal a csángóknak a székelyekhez hasonló határőrző szerepére is. A szó első említése egy 1443-as adománylevélhez kötődik, amellyel II. István, Moldva fejedelme Iliaș Sangának adományozta a Vășiești és Băsăști falvakat. A 19. század végéig elfogadott nézetnek számított, hogy a csángók kun eredetűek, a szó népnevet jelöl, méghozzá a nyolc besenyő törzs három kangar („csangar”) népét. A csángók egyik fő csoportja a gyimesi csángók, ők Moldva és Erdély határán, a Tatros folyó forrásvidékén élnek. Még 1747-ben is a Gyimesek egyedüli lakói az ide felhúzódott moldvai magyarok voltak, akikhez később székelyek és újabb moldvai magyarok csatlakoztak. Fő foglalkozásuk az állattenyésztés és fakitermelés volt.
Vízmosás a Gyimesekben
A későbbiekben utunk Gyimesbükkbe vezetett, itt meghallgattuk Deáky András, nyugalmazott pedagógus beszédét. A rendszerváltást követően – harmincöt év szünet után – ő indította újra a magyar nyelvű oktatást a településen. Nem volt könnyű feladat, de a kitartása eredménnyel járt. Felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy ők az ezeréves határ szülöttei, ez a legkeletibb pont, ahol a magyarok bejöttek Erdélybe. „Éljünk bárhol is, mi büszkén kell vállaljuk magyarságunkat. Mikor Etelközbe betörtek a magyarok, Árpád népe közül egyesek lemaradtak a népvándorláskor, az ő leszármazottaik a mai csángók.” Mint elmondta, idővel II. Béla és IV. Endre is telepített ide magyarokat, hogy őrizzék a határokat. Gyakori volt akkor a tatár és török betörés, innen ered a Tatros vizének neve is. A madéfalvi veszedelem után többen, akik nem akartak behódolni az osztrák uralomnak, átszivárogtak Székelyföldről Moldvába, új településeket alakítva.
Deáky beszélt a gyimesbükki csodáról is, ami 2008-ban történt, ekkor avatták fel a bakterházat. Előzőleg Deáky megvette az épületet, amit segélyekből állítottak helyre. 40 000 ember jelent meg ezen a helyen pünkösdkor, valóságos emberáradat jelképezte az összefogást. A világ magyarsága követte a tévében a zarándokok vonulását. Ezután az adományokból s a szorgos kezek munkája nyomán elindult az értékek megőrzésének folyamata, ami ma is tart. Először felújították a bakterházat, majd az 1782-ben épült kápolnát, amely az összetartozást jelképezi. Ezután következik a Rákóczi-vár felújítása, amely a bakterházzal és a kápolnával együtt a történelmi magyar országhatárnál található.
E lelkes szavak után nem maradt más hátra, mint hogy mi is végigjárjuk Magyarország legkeletibb pontját, az ezeréves határvonalat követve. Az első római katolikus kápolnát 1782-ben Mária Terézia adományozta a csángóknak, ekkor már állt a Rákóczi-vár, amit Bethlen Gábor építtetett 1626-ban. Mikor körbenéztünk, a lélegzetünk is elállt: a hegyoldalon patakok zubogtak, a hegyormokra égbe nyúló fenyvesek futottak, a kis tisztásokat évszázados, apró csángó rönkházak pettyezték. Mindenfelé teheneket láttunk. Komótosan ballagtak az úton, pásztor már nem kellett: mindannyian hazatalálnak, majd a kapuban várnak, amíg valaki be nem engedi őket. Felejthetetlen élmény volt, minden fáradságot megért.
A bakterház az ezeréves magyar határnál
Gyimesfelsőlokról tartottunk Kostelek felé, ez a legelszigeteltebb magyar falu a környéken. Sikerült megtalálnunk a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége házát, ahol az ide is kiterjesztett oktatási program keretében foglalkoznak a gyerekekkel. Mikor megérkeztünk, éppen táncoktatás folyt, a kirakatban megcsodáltuk a viseletet, amely gondos kezek munkáját őrizte. Megszólalt Vaszi Levente, aki először az útról szólt, amit megtett azért, hogy tanulhasson, majd magyar–földrajz szakosként visszatérjen szülőfalujába. Tanítani, nevelni szeretne: „Igyekszünk azon dolgozni, hogy a magyarságtudatot, amelyet esetleg nem hoz otthonról a gyermek, tőlünk megkapja” – foglalta össze küldetését az oktató, a Fölszállott a páva vetélkedő közönségdíjasa. Beszélt még a mindennapi kitartó küzdelemről, az oktatási programról: „Kostelek jól el van konzerválva, több értelemben is” – osztotta meg velünk ezt a tapasztalatát a tanár, akinek az is a célja, hogy az újabb nemzedékek megismerjék a gyökereiket, és továbbvigyék a hagyományokat. Kosteleken egyelőre nincs olyan ember, aki ne tudna népdalt énekelni.
Az oktatási program itt 2004 végén kezdődött a néhai csángó származású pap, Salamon Antal kérésére, aki hittanórákon igyekezett megtanítani, magyarul írni és olvasni a csángó gyerekeket, köztük Vaszi Levente szüleit is. Ezt követően Ferenc András és Imre Éva tanítottak a településen, mindketten friss diplomás magyar szakos tanárként érkeztek ide. Ahogy elindultunk visszafelé a szállásunkra, követve a sziklákkal szegélyezett, hol sebesen, hol pedig lassan csörgedező patakot, hálával gondoltam arra, hogy vannak még ilyen emberek, mint Vaszi Levente is, akik nemcsak őrzik, hanem éltetik is a magyar hagyományt. Legyen e pár sor mások számára is felhívás, hogy látogassunk el mennél többen erre a vidékre, és ha lehet, támogassuk e kitűnő emberek munkáját, hiszen a méltatás is sokat számít az itt élő oktatóknak, gyerekeknek egyaránt.
Érkezés a kosteleki Magyar Házhoz. Szima Márton felvételei
Ahogy haladok előre a visszavezető úton, akaratom ellenére is dúdolok, még fülembe cseng Levente gyönyörű hangja, csakis „tiszta forrásból”:
Átolvasva és újraélve a Honismeret ötven évfolyamának csaknem 30 ezer oldalnyi anyagát, igyekeztem felidézni az írások mögött fölsejlő arcokat, hangokat, leveleket, beszélgetéseket, kézszorításokat – vagyis a személyeket. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, az előbbi esetben jóleső érzés töltött el, talán a bába érezhet ilyet, mikor jó emberöltő múltán találkozik egy-egy általa világra segített, felnőtté cseperedett gyermekkel, s fülébe cseng valamikori felsírásának emléke. Mennyi nagyszerű emberrel dolgozhattam, mennyi kiválóságot ismerhettem meg futólag vagy alaposabban.
Száz-százötven évvel ezelőtt sokkal kevesebben járhattak iskolába, mint ma. Ha a család nem tudta nélkülözni a mezőn a munkaerőt, vagy ha nem volt pénz lábbelire, a gyermek nem járhatott iskolába. A tanítás általában novembertől áprilisig tartott, amikor nagyjából szünetelt a mezőgazdasági munka. A gyermekek így is hajnalban keltek, hogy eljussanak az iskolába, vállukon batyu lógott, amiből hiányzott a mai értelemben vett felszerelés.
Természetesen a honismeret mint fogalom és mint tevékenység nem a most 50 esztendős folyóirat létrejöttével került a köztudatba, búvópatakként, vagy nyílt vízfolyásként, megnevezve vagy ráutalóan évszázadok óta létezett. Hiszen már „honfoglaló népünk számára is természetesnek számított, hogy töviről hegyire megismerjék a földet, ahol megtelepedtek, a tájat csakúgy, mint az itt talált embereket és emberi alkotásokat.
A Hepehupa 2002-es indulását hosszas, évekig húzódó tervezgetés előzhette meg. Zilahi értelmiségi és politikusi körökben talán Kovács Kuruc János történelemtanár, helytörténész szorgalmazta legtöbbször egy művelődési lap elindítását. Lelkesedését, ügybuzgalmát elmondása szerint az 1999-ben megjelent és a zilahi Color Print nyomdában nyomtatott Szilágysági magyarok kismonográfia-gyűjtemény sikere is táplálta. E kiadvány munkálatainak koordinálása, a nyomdatulajdonos Major Istvánnal kialakult barátsága, valamint az egyes szerzőkkel folytatott beszélgetések közben születhetett meg a gondolat, hogy Szilágyságban is életképes maradna egy művelődési lap, hiszen ez a tájegység is rendelkezik azokkal az írástudókkal, akik terjedelmesebb honismereti vagy irodalmi írásaikkal folyamatosan el tudnák látni a betűre éhes magyar olvasóközönséget.
Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók megálltak csöndben figyelni a munkálkodást, a koppanásokat, a csengés hangját, és közülük egyre többen mondták tovább, hogy mi készül Farkaslakán. Mint megfogalmazta: „hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így vált közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.
A gyermek életében az apja akkor jelent meg, amikor hazajött a háborúból. Előtte az anyjával élt. Sokszor volt bezárva egyedül, és akkor mindig a szomszéd házának frontját bámulta, amit szép angyalfigurák díszítettek.
A Szilágy megyei magyar közösség mindig is tisztelettel adózott a nemzeti kultúra, irodalom és történelem nagyjai előtt. Megbecsülésük jeleként az elmúlt bő három évtized során emlékművet állítottak a Báthoryaknak, Wesselényi Miklósnak, Ady Endrének, Arany Jánosnak, Petőfi Sándornak, legutóbb pedig Szikszai Lajosnak, aki Zilah régi központját és kórházát is építette. Eme illusztris társasághoz most Petri Mór is csatlakozott.
Petri Mór meglátásom szerint jó történész volt, aki ismerte a történetírás szabályait. Utalhatunk itt nagy munkájának előkészületeire, az adat- és anyaggyűjtésre. Erről a következőket vallotta: „Hány levéltárt kutattam át? Ezeknek csak puszta fölsorolása lapokra terjedne. Csak általánosságban jegyzem meg, hogy beutaztam az egész vármegyét: egyházak, községek, magánosok levéltárait, ahol bármi csekély anyag kecsegtetett, valamennyit átkutattam, mint szintén felkerestem a vármegye határain kívül lévő mindama levéltárakat, amelyekben csak valami adatot véltem fölfedezhetni”.
Bejárta a megye mindegyik helységét, rögzítette az ott talált adatokat, emellett pedig átfogó levéltári kutatómunkát végzett. Heteket töltött Kuun Géza marosnémeti levéltárának átkutatásával, a leleszi premontrei konvent gazdag archívuma szintén értékes adatokkal szolgált, Kolozsvárott pedig a hasonlóképpen gazdag Wesselényi- és Bánffy-levéltár anyagában kutathatott. Természetesen a Szilágyság két történeti vármegyéjének régi iratanyagát is hasznosította, emellett pedig a szomszédos vármegyék régi levéltáraiba is betekintett.
Brassóban 1921. november 13-án harminc erdélyi magyar énekkar képviselője kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. A dalosszövetség létrehozására azért volt szükség, mert Trianon után az erdélyi kórusok elszakadtak a Budapesten székelő Magyar Dalosok Országos Szövetségétől. A szövetség megalapítását idős Szemlér Ferenc, a Brassói Magyar Dalárda elnöke és Szabó Béni alelnök, parlamenti képviselő kezdeményezte. Tisztában voltak azzal, hogy össze kell fogniuk annak érdekében, hogy az erdélyi kórusmozgalom továbbra is jelentős szerepet képviseljen az ország művelődési életében.
Tíz református püspök kért áldást tíz dél-erdélyi gyülekezetre – Csombord, Magyarlapád, Székelykocsárd, Gyulafehérvár, Alvinc, Marosszentimre, Szászváros, Kéménd, Algyógy, Magyarigen és Boroskrakkó – a pénteki hálaadó istentiszteleteken, május 20-án. Az elmúlt évtizedben több mint háromezer templomot újítottak fel a Kárpát-medencében, ebből négyszázat az erdélyi egyházkerületben. A dél-erdélyi templomok az egykor virágzó magyar kultúrát hirdetik ma is, és bár több település gyülekezete is szinte teljesen elfogyott vagy fogyóban van, a közös hálaadás éreztette az ünneplőkkel: nem vagyunk egyedül.
A református egység napját ezúttal inkább egységnapoknak lehetne nevezni, hiszen – amint Tussay Szilárd főszervező fogalmazott – május 21-ét két napon keresztül konferenciák, kiállítások, templomavatások és más programok előzték meg. Május 19–20-án a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban Az iskolák felettébb szükséges voltáról címmel tartottak egyháztörténeti konferenciát, amelynek alapját az adta, hogy az erdélyi fejedelem éppen 400 éve, 1622 májusában alapította Gyulafehérváron a Collegium Academicumot. Különben ennek jegyében telt a háromnapos ünnepség is, s ennek tiszteletére nyilvánította az idei esztendőt az erdélyi református egyház az oktatás évének.
A 19. században a történetírást Európa-szerte fontos közügynek tartották. Ez így volt Erdélyben is, ahol Nagyajtai Kovács Istvánt a modern magyar történetírás úttörői között tartották számon. Köztük volt gr. Mikó Imre is, akinek nagy szerepe volt az 1848–49 utáni abszolutista rendszerben az erdélyi magyarság védelmében. Utóbbi a közös cél érdekében kereste a Kovács Istvánnal való együttműködés lehetőségét.
A mai napon Erdővidék egy jelentős turisztikai desztinációval gyarapodik. Olyan kulturális látnivalóval, a szabadidő tartalmas eltöltésére alkalmas helyszínnel, amely erősíti a nagyajtai identitást és messzire repíti a település hírnevét. A bástyákban felépült kiállítás a szemléletében és módszereiben is megújuló erdélyi magyar muzeológia egy újabb kísérleteként készült el.
A nagyajtai unitárius műemléktemplom és gyülekezet életében mérföldkő ez a nap: 2022. május hetedike. Ettől a mérföldkőtől visszafelé és előre egyaránt tekinthetünk. A holnapi nap, a vártemplom használatba vétele is ugyanannyira fontos, mint az eddigi kutatás, tervezés, kivitelezés és a képzőművészeti értékek feltárása, valamint restaurálása.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás