Ha kissé leegyszerűsítve áttekintjük a kortárs magyar gyermekirodalom mai helyzetét, a szövegek két nagy csoportját különböztethetjük meg. Az egyik csoportba a képzeletet, fikciót merészen alkalmazó, a tényszerű valósággal nem összemérhető alkotások tartoznak, amelyek sokszor meghökkentő szójátékokkal, sajátos humorral élnek. A második csoportba az olyan alkotásokat sorolhatjuk, amelyek a mindennapi realitás talaján mozognak otthonosan, és amelyekben a gyermek saját életkereteire ismer, esetleg saját problémáival szembesül. Az erdélyi irodalmár, meseíró Gál Andrea Tengertánc című kötete* az utóbbi csoportba sorolható. A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.
A kisgyermekek társaságában eltöltött nyaralás bizonyára minden családnak kipróbált élmény. Ilyen szempontból nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is ráismerhetnek rutinos helyzetekre. Örök kérdés például, hogyha a gyermekek elunják magukat a hosszú vonatút során, a szülők mivel kössék le őket a napi komfortot nélkülöző átmeneti helyzetben. És ha már úti célunkhoz érkeztünk, mivel töltsük el hasznosan, élményszerűen a nyaralás napjait. Ezekből a hétköznapi helyzetekből építkezik a Tengertánc története, ezt „öltözteti fel” lélektanilag hitelesen, kalandokat sem nélkülözve.
A több fejezetre bontott történetben semmi valószínűtlen, semmi csoda nincs. Minden teljesen valóságos, mintha meghívást kaptunk volna ennek a nyaraló családnak az életébe. Ami meglepetés, kaland, azok az emberi gesztusok, a gyermekek képzeleti, valóságot mesékké átíró tevékenysége, Pinyőke és Ferkó Panait bácsi görög unokájával, Márkosszal való megismerkedése, majd a nyaralás végén az elválásuk.
A történetnek tehát más erős tartópilléreken kell állnia, mint a kalandokat, csodákat csodákra halmozó, a fantázia szárnyalását alkalmazó szövegnek. A tömörítés, az egy mondatban felvillantott helyzetek hitelessége nyom igazán a latban, ezek azok, amiken áll vagy bukik a történet élvezhetősége. És persze a párbeszédek eleven, pörgő hatásán. Gál Andrea gyermektörténete mind a két feltételt maradéktalanul teljesíti. A szülők igazi szülők, az anya fáradhatatlanul kontrollál, hogy minden rendben legyen, a gyermekek fantáziájában megtelepedő kalóztéma vezérmotívumként vonul végig.
A gyermekirodalomban a kisgyermekkort a mese, a fantázia korlátlan burjánzásával szoktuk társítani. Azonban az egészen kicsi gyermek – a pszichológiai szakirodalom szerint ‒ még a varázsmese felfedezése előtt a valószínű, rövid történeteket igényli. A lényeg ilyenkor a mesélés gesztusa. A szülő-gyermek intimitás megteremtése. A Tengertánc ennek az intim, akár esti mesélésnek ideális keretet adhat. A kisgyermek itt nem találkozik meghökkentő, ismeretlen dolgokkal, a hétköznapi dolgok megnyugtatóan veszik körül.
Ha a kötet egészéről szólunk, nem mehetünk el szó nélkül Bódi Kati valóságos, modern kereteket érzékeltető, de finoman stilizált illusztrációi mellett. A képek egy-egy kifejező gesztust, helyzetet tesznek láthatóvá, elősegítve ezzel, hogy a kisgyermek a képek által még inkább beleélje magát a történet világába. Plusz hozadéka a képeknek, hogy pusztán csak a képek követésével is kirajzolódik egy történet, amikor is a még olvasni nem tudó gyermek a képeket öltözteti fel egy saját történettel. Ilyen értelemben szerencsés a keményfedelű borító, akár a kisgyermek egyik első képeskönyveként is megáll a lábán.
 Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”. |
 Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is. |
 A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából. |
 A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban. |
 László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve. |
 Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk. |
 Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve. |
 Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója. |
 Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. |
 Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. |
 Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó. |
 Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. |
 Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. |
 fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően. |
 A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat. |
 |
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás