Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Újabb kötet Tordaszentlászló egyesületi életéről

Alig egy éve, 2017 tavaszán számolt be a Művelődés hasábjain Buzás Pál zongoraművész Boldizsár Zeyk Imre A 125 éves tordaszentlászlói kórusmozgalom antológiája című kötetének megjelenéséről (3. szám, 26–27. oldal). Most újabb, igényesen összeállított, tetszetős kivitelű és nagy körültekintéssel megírt, olvasmányos monográfiát, gazdag forrásfeltáró és forrásközlő kötetet vehet kezébe a polgárosodás, az egyesületi élet, a néptanítók és lelkészek közösség- és művelődésszervező munkássága, valamint a kalotaszegi nagytelepülés, Tordaszentlászló múltja iránt érdeklődő olvasó, ezúttal Laczi Enikő tollából. Nemrég az Ábel Kiadó gondozásában, a Tordaszentlászló Polgármesteri Hivatala, a Helyi Tanács és a Tordaszentlászlói Thamó Gyula Közművelődési Egyesület Amatőr Színjátszó Társulata finanszírozásával megjelent ugyanis A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története – a népi kultúrától a magas kultúráig című kötet.

A szerző a helyi művelődési élet szervezőjeként, egykori amatőr színjátszóként, valamint a jelenlegi színdarabok felelős rendezőjeként mutatja be falujának e kivételesen hosszú múltra visszatekintő közösségi értékét. Laczi Enikő 2013-ban végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Néprajz és Antropológia Intézetében magyar néprajz szakon. Szakdolgozatát a tordaszentlászlói egyesületi élet történetéről írta, különös tekintettel az amatőr színjátszás kialakulására, annak társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági kontextusaira. 2014-ben A kolozsvári magyar néprajzoktatás és -kutatás: tudománytörténet és kulturális örökség. Néprajztudomány és -kutatás: szemléletek, intézmények, életpályák Erdélyben címmel megrendezett konferencián, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában mutatta be először nagy nyilvánosság előtt kutatási eredményeit (A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története), majd előadása tanulmánnyá formált változatát az említett Társaság 22. évkönyvében publikálta A tordaszentlászlói amatőr színjátszás mint kitalált hagyomány címmel (319–344. oldal). Már ekkor megfogalmazódott a gondolat és igény arra vonatkozóan, hogy az általa feltárt anyagot teljes terjedelmében, kötet formájában is jó lenne közzétenni. A kiadvány szakmai irányítója, lektora, Szikszai Mária kulturális antropológus mindvégig a kiadás kezdeményezői közé tartozott, így Előszóval is ellátta a mintegy 220 oldalt kitévő monográfiát. Mint írja „a jelen munka elsődleges célja az, hogy bemutassa a Kolozsvárhoz közeli Tordaszentlászló községben élő amatőr színjátszás történetét, de a könyv sokkal több ennél. Egyrészt azért, mert a kötet szerzője, Laczi Enikő szakszerű fogalmi apparátussal és kutatásmódszertannal felvértezve nemcsak helytörténeti jellegű monográfiát írt, hanem érzékeny értelmezést is ad a jelenségről, és ami ennél is fontosabb, tágabb kontextusba helyezi a regionális történetet azáltal, hogy a helyi egyesületi élet felkutatása révén megmutatja az olvasóknak a tordaszentlászlói színjátszás kialakulásának a társadalmi hátterét is. Másrészt azért, mert a jelen munka rámutat arra, hogy melyek azok az értékek, amelyeket egy közösség maga alakított ki, tartott fent és termelt újra. [...] Laczi Enikő [...] »bennszülött kutató«, aki ebben a világban szocializálódott, és a kolozsvári néprajzi tanulmányai után tért vissza ide, immár egy másik nézőponttal, a világra rácsodálkozó kutató ember nézőpontjával [...]” (6–7. oldal).

A kötet tíz nagyobb fejezetben tárgyalja a tordaszentlászlói amatőr színjátszás évszázadait. Laczi Enikő a Bevezetőben a polgárosodás folyamatának keretébe helyezi el a 19. század második felétől dokumentálható nagyszabású falusi egyesületalapítások jelenségét, s mint kiderül, a Kolozsvár közelében fekvő település az EMKE révén már korán megismerkedhetett a különböző egyletek, körök tevékenységével – ez pedig új keretet biztosított a parasztság életének megszervezéséhez. A szerző célja volt feltárni Tordaszentlászló egyesületeinek történetét, megalakulásuktól napjainkig: „Az egyesületeken belül is arra a csoportra összpontosítok, amely a falu életében központi szerepet töltött be. Ez a színjátszó csoport. [...] Megvizsgálom, hogy az egyesületek és azon belül a színjátszó csoport, a tagság hétköznapi életében milyen funkciókat töltöttek be, milyen szerepük volt a polgári társadalomba való beilleszkedésbe, az egyesületek megjelenése milyen szerepet játszott a szokások alakulásában, a paraszti kultúra polgárosodásában [...] az egyesületi élet milyen formában él tovább, újul meg [...]” – fogalmazza meg a szerző (9–10. oldal).

Az egyesületek és a népi kultúra című fejezetet követően Laczi Enikő a kutatása során hasznosított forrásokról értekezik (A kutatás forrásai). Itt jegyzem meg, hogy a szerző – bár gyakran szembesült a források esetleges hiányával – kiváló módon hasznosított és olvasott egybe több típusú dokumentumot (presbiteriális és közgyűlési jegyzőkönyvek, tagságnyilvántartások, értesítők, naplók, meghívók, plakátok, programok, írott és elektronikus sajtótermékekben megjelent híradások, jelvények, zászlók, alapító okiratok, fényképek stb.), illetve több interjút is rögzített tordaszentlászlói adatközlőkkel, így a feltárt töredékekből kirajzolódik előttünk a település története (Tordaszentlászló története) mellett az egyesületek története is (A tordaszentlászlói egyesületek 1888-tól napjainkig). Érdemes itt megemlíteni az 1888-tól működő Torda-szentlászlói Ifjusági Dalkört, mely 1897 tavaszán már egyfelvonásos, énekes népszínművet vitt színpadra. 1898-tól aztán sorra jöttek létre az újabb és újabb falusi egyletek: a Torda Szent Lászlói Olvasó Egylet 1898-ban, a Tordaszentlászlói Gazdasági Egylet, a Tordaszentlászlói Önkéntes Tűzoltó Testület és a Torda-Szent-László és vidéke községi hitelszövetkezet 1899-ben, a Torda-szent-lászlói Műkedvelők köre 1900-ban. 1903-ban a dalkör kettévált a Tordaszentlászlói Ifjusági Egyesület és a Tordaszentlászlói Dalkör szervezetekre, majd 1924-ben utóbbi jogi személlyé lett bejegyezve Reuniunea de Cantari din Savadisla néven. 1928-ban létrejött a Tordaszentlászlói Református Nők Szövetsége, 1934-ben a Tűzoltó Fúvós Zenekar, míg 1940-ben a Tordaszentlászlói Iparos Egyesület. A második világháború és a diktatúra évei egyértelmű törésmozzanatot jelentettek a falu egyesületi életének történetében. Csak 1998-ban alakulhatott meg az a Tordaszentlászlói Thamó Gyula Közművelődési Egyesület, mely az 1888-ban megalakult dalkör jogutódjának tekinti magát, s négy teljes önállóságot élvező testületbe (női kar, amatőr színjátszók csoportja, fúvószenekar, hagyományőrző néptánccsoport) tömörülve máig aktívan működik, tevékenységeinek oroszlánrészét pedig a kötet szerzője a helyi művelődési ház igazgatójaként vállalta magára. Az egyesületek és az amatőr színjátszás kutatása épp az előbb említett esetleges adathiány miatt gyerekcipőben jár még. Ambrus Vilmos, Balázs Lajos, Bicskei Lajos, Dömötör Tekla, Gráfik Imre, Ujváry Zoltán és Viski Károly néhány tanulmányán, illetve kötetén túl kevés a témát megfelelő alapossággal körüljáró, forrásfeltáró mű. Éppen ezért Laczi Enikő tordaszentlászlói színjátszásról írott hiánypótló kötete minden e téma iránt érdeklődő olvasó figyelmére számot tarthat, s példaként, mintaként szolgálhat más helytörténeti, művelődéstörténeti monográfiák megírására is.

A szerző a kötet következő fejezetében tisztázza a színjátszással kapcsolatos legfontosabb terminusokat (A színjátszással kapcsolatos fogalmak), úgy mint: népi színjátszás, falusi amatőr színjátszás, amatőr, műkedvelő, öntevékeny színjátszás, illetve a színész és a színjátszó közötti különbség: „A magyar nyelv megkülönbözteti azt az embert, aki hivatásként szerepel színpadon, attól, aki csak kedvtelésből, anyagi ellenszolgáltatás nélkül jelenik meg. Az előbbi a színész, az utóbbi a színjátszó. [...] a játszó ember [...] esetében a játék nem csak időtöltés vagy szórakozás, hanem közösségteremtő, személyiségfejlesztő cselekvés is. [...] Az igazi játékos tehát mindig amatőr, játékát mindig önként vállalja, és mindig szabad idejében műveli.” – írja (23. oldal).

A magyar színjátszás kezdetei című fejezetből egyértelművé válik az olvasó számára, hogy a tordaszentlászlói amatőr színjátszás eredete mindenképpen a nagyváros, Kolozsvár közelségében keresendő. Kolozsváron a XVII. századtól dokumentálható ugyanis a magyar nyelvű iskolai és főúri kastélybeli színjáték, majd 1792-ben itt jön létre az első önálló erdélyi magyar színház is. A város művelődési életébe a tordaszentlászlói értelmiségiek, lelkészek és tanítók pedig korán bekapcsolódtak, így hamarosan településükön is meghonosították a színjátszás szokását.

A kötet leggazdagabb fejezete A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története címet kapta, melyben a szerző izgalmas témát tárgyal: a színjátszás ugyan nem tartozik szorosan a népi kultúra hagyományrendszeréhez, mégis a parasztság életében fontos szerepet töltött be ez a kollektív amatőr tevékenységforma, mely a hagyományos paraszti életmód népszokásaihoz hasonlóan szezonális, ünnepi alkalomnak számított. Laczi Enikő történeti áttekintése a teljesség igényével készült, így a szerző a tordaszentlászlói amatőr színjátszás korszakolására is kísérletet tett, s azt a helyi és országos politikai, gazdasági, kulturális, illetve társadalmi események figyelembevételével hat periódusra bontva tárgyalja (első korszak: 1897-től 1924-ig, második korszak: 1924-től 1940-ig, harmadik korszak: 1940-től 1944-ig, negyedik korszak: 1945-től 1960-ig, ötödik korszak: 1960-tól 1989-ig, illetve a hatodik korszak: 1990-től napjainkig), minden esetben részletesen kitérve az előadott darabokra, az előadások helyszíneire, időpontjaira, a darabok választására, a szerepek kiosztásának mikéntjére, a próbákra, illetve az előadások megszervezésének körülményeire is. Teszi mindezt egy rendkívül olvasmányos, könnyed stílusban, hosszasan idézve adatközlői megállapításait és történeteit.

Bár terjedelmét tekintve elenyészik, mégis a kötet 9. egységét (A hivatásos színjátszás és az amatőr színjátszás kapcsolata) fontosnak tartom külön is kiemelni, ugyanis a szerző fontos következtetést fogalmaz meg: „nem szabad általánosnak tekinteni azt az álláspontot, amely szerint a hivatásos művész nem érti meg, nem tiszteli és nem értékeli az amatőr színjátszókat.” (70. oldal). Ennek talán legillusztratívabb példája Tordaszentlászló, hiszen ha ez így lenne, akkor a falu amatőr színjátszó csoportja nem mutathatta volna be a Szentlászlói vőlegényt a Kolozsvári Magyar Opera színpadán 2010-ben. Itt említhető ugyanakkor az az állandó kétirányú baráti kapcsolat, melynek révén a szentlászlóiak folyamatosan részt vesznek a kolozsvári színházi élet eseményein, s a hivatásos társulatok szövegkönyveket, jelmezeket kölcsönöznek az amatőr csoportnak, sőt a Kolozsvári Magyar Színház több alkalommal vendégszerepelt is már a kalotaszegi faluban.

Laczi Enikő a kötete végén az amatőr színjátszás szerepét értékeli (Összegzés). Arra a következtetésre jut, hogy a tordaszentlászlói amatőr színjátszás számos közösségi funkciót látott el a település életében: kommunikációs, információs, politikai, közéleti, reprezentációs, művelődési, oktatási, szórakozási és szórakoztatási, párválasztási szerepet töltött be, sőt „voltak olyan darabok is, amelyek a közösség erkölcsi életét szabályozták, társadalombíráló funkciójuk volt” (73. oldal).

A kötetet egy Könyvészet, a Felhasznált források jegyzéke és egy gondosan összeállított Melléklet zárja, mely a forrásfeltáró munka során a szerző birtokába került korabeli dokumentumokat teszi közkinccsé, a teljes kutatási nyersanyagot digitalizált formában közli. Laczi Enikő lelkiismeretesen végzett gyűjtőmunkáját dicséri az a két táblázat, mely a tordaszentlászlói amatőr színjátszók névsorát (összesen 440 személy! születési és elhalálozási évvel, szereplésük idejével, lakhellyel), illetve az előadott darabokat (mintegy 298 darab! évszámmal, időponttal, a mű írójával, címével és előadójával) tartalmazza 1897-től egészen napjainkig. Ugyancsak közlésre kerülnek a szerző által készített Interjúk (29 személlyel készült 11 interjú!). Mindezt román nyelvű kivonat (Un istoric al evoluției culturii de masă: tranziția de la cultura populară la cultura civică – Boldizsár Zeyk Zoltán), és Fényképek (32 színes és fekete-fehér felvétel), valamint fénykép-forrásjegyzék egészíti ki.

Mind a kötet szerzőjének, Laczi Enikőnek, mind pedig a kiadvány szakmai lektorának, Szikszai Máriának, és a támogató tordaszentlászlóiaknak szeretettel, régi barátsággal gratulálok az igényesen összeállított kötet megjelenéséhez, s azzal a reménnyel ajánlom mindenkinek e monográfiát, hogy azt hozzám hasonló nagy örömmel olvassák majd, és válik a könyvespolcuk kiemelt darabjává.

 

Laczi Enikő: A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története – a népi kultúrától a magas kultúráig. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2017, 220 oldal

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.