Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Új könyv a Sóvidékről

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

Hol van Szikonyország, amiről ez a kiadvány szól? Sóvidék néven ismerjük inkább, és a parajdi származású szerző szülőföldje. Az egykori Udvarhelyszék és Marosszék, ma Hargita és Maros megye határán fekszik, legismertebb települései Korond nagyközség és Szováta város, Parajd, illetve Alsó- és Felsősófalva, Atyha, Pálpataka, Fenyőkút, Siklód, Szakadát, Illyésmező és Sóvárad tartozik ide.




Barabás László könyve bemutatójának közönsége, zenél a Nyírettyű zenekar

A szerző szó szerint belenőtt ennek a vidéknek a valóságába, gyermekkorától ismeri szokásait, néphagyományait, az utóbbi évtizedekben pedig terepbejárásai során figyelemmel követte a változásokat is. Ezekkel kapcsolatos néprajzi gyűjtéseit és a sajtóban megjelent közléseit (a nyolcvanas években közölt írásait is) olvashatjuk ebben a könyvben. A bevezetőben a szerző így fogalmaz: „Szikonyország »terményének« vélem magamat is, éppúgy, mint nemzedéktársaimat, az előttünk járó nemzedékeket, utódainkat és azokat is, akik e könyv lapjain megjelennek. Minden nemzedéki újítás és szakítás ellenére létezik összekötő láncszem az egymást követő generációk között. Az egyik összekötő kapocs éppen a változó hagyomány, amelyben minden nemzedék felfedezheti és megtalálhatja önmagát.”

A közelmúltba, az ünnepek szokásaiba, Sóvidék népművészetébe, kézművességébe enged belelátni a kiadvány, egy mára már eltűnőfélben lévő valóságot, népi kultúrát dokumentál és értelmez. Erre utal alcíme is: Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken.

Rapsóné hintóján (Táj és népe) címmel a vidéket mutatja be a szerző. Mesterekről és mesteremberekről szól a következő fejezet (Hegedűért székelykaput). Hol lesz megállásom? címmel foglalták egybe a társadalomnéprajzi témájú írásokat. Legterjedelmesebb rész (Akiket fog a figura) a lakodalom, téli munkaszokások, farsangtemetés, húsvéti zöld­ágtevés és hajnalozás, pünkösdi királynézás és hesspávázás, szüreti bál, karácsonyi ünnepkör népszokásainak bemutatását tartalmazza. A kötetet záró fejezetben (Felelj, ha kérdeznek!) a szülőföldhöz kötődés vallomásos beszélgetéseit olvashatjuk.

Szuszékkészítés, kerekesség, kapufaragás, harisnyaszabás – ezek a főbb témák a kézművességgel kapcsolatban. De aki saját települése kalendarisztikus szokásait szeretné számba venni, mintaként követheti a Siklódról lejegyzetteket. A betlehemezésnek a sóvidéki változatai is bizonyítják, akár egy szűkebb tájegységen is milyen változatos hagyományok éltek, élnek.

A szerző szellemi szekerességnek nevezi saját életútját. E szekerességre otthonról tarisznyálták, ezért is érthető, hogy ez a könyv minden tekintetben csak a Sóvidékre szorítkozik. Holott más tekintetben (és más kiadványaiban) egy-egy témát fél erdélynyi vonatkozásban tárgyal, vizsgál. Volt azonban korábban is kivétel, hiszen a Forog az esztendő kereke (Marosvásárhely, 1998) című kötetének alcíme is jelzi ezt: Sóvidéki népszokások.




Balázs László új könyvét dedikálja. Balázs Ödön felvételei

A kiadvány egyik erénye a közérthetőség, a szerző nem a tudományos szakirodalom sok esetben idegen eredetű szakkifejezéseit részesíti előnyben, hanem inkább a köznyelvi kifejezéseket. Újság- és szépírói erényei is megcsillannak az olvasmányos leírásokban, és a sajátosan újságírói oknyomozás érvényesítése is minden esetben az olvasó tetszésére szolgál.

A felhasznált képanyag vonzóvá teszi a kiadványt. Szövegközi felvételek és képmelléklet gazdagítja a könyvet. A felhasznált felvételeket Bálint Zsigmond, Elekes János, Ozsvát Pál, Nagy Sarolt és a szerző készítették. A szövegközi képanyag és a terjedelmes képmelléklet egyes darabjai a szerző fényképgyűjteményéből származó archív felvételek.

Az egykori jó tollú újságíró, később a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára és igazgatója, a néprajztudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja mindhárom szakterületen maradandó és figyelemre méltó eredményekkel tűnt ki az elmúlt évtizedekben. 2017-ben, hetvenedik évében az EMKE Értékteremtők díjával, a Kriza János Néprajzi Társaság pedig életműdíjjal ismerte el néprajzi gyűjtői és kutatói érdemeit, hogy kitüntetései, díjai közül csak a legutóbbiakat említsem.

Az új könyvet, amelyet – minden bizonnyal – nem csupán a szikonyországiak tesznek könyvespolcukra, Barabás László gazdag életútja egyik állomásának tekintem. Újabb visszatérés a szűkebb szülőföldre. Bár, mint tőle tudom, több olyan témát is félretett az utóbbi években, amelyek tollára kívánkoznak. A néprajzon kívül például a marosvásárhelyi kántor-tanítóképző főiskola harminc évének történetét.

Az új könyv jól illik a Forrásközpont eddigi, néprajzi, történelmi és helyismereti jellegű kiadványai sorába, és már az olvasó asztalára került, az elmúlt hetekben Parajdon, Alsósófalván és Marosvásárhelyen is bemutatták.

 

* Barabás László: Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Székelyudvarhely, 2020.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.