Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*
Hol van Szikonyország, amiről ez a kiadvány szól? Sóvidék néven ismerjük inkább, és a parajdi származású szerző szülőföldje. Az egykori Udvarhelyszék és Marosszék, ma Hargita és Maros megye határán fekszik, legismertebb települései Korond nagyközség és Szováta város, Parajd, illetve Alsó- és Felsősófalva, Atyha, Pálpataka, Fenyőkút, Siklód, Szakadát, Illyésmező és Sóvárad tartozik ide.
Barabás László könyve bemutatójának közönsége, zenél a Nyírettyű zenekar
A szerző szó szerint belenőtt ennek a vidéknek a valóságába, gyermekkorától ismeri szokásait, néphagyományait, az utóbbi évtizedekben pedig terepbejárásai során figyelemmel követte a változásokat is. Ezekkel kapcsolatos néprajzi gyűjtéseit és a sajtóban megjelent közléseit (a nyolcvanas években közölt írásait is) olvashatjuk ebben a könyvben. A bevezetőben a szerző így fogalmaz: „Szikonyország »terményének« vélem magamat is, éppúgy, mint nemzedéktársaimat, az előttünk járó nemzedékeket, utódainkat és azokat is, akik e könyv lapjain megjelennek. Minden nemzedéki újítás és szakítás ellenére létezik összekötő láncszem az egymást követő generációk között. Az egyik összekötő kapocs éppen a változó hagyomány, amelyben minden nemzedék felfedezheti és megtalálhatja önmagát.”
A közelmúltba, az ünnepek szokásaiba, Sóvidék népművészetébe, kézművességébe enged belelátni a kiadvány, egy mára már eltűnőfélben lévő valóságot, népi kultúrát dokumentál és értelmez. Erre utal alcíme is: Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken.
Rapsóné hintóján (Táj és népe) címmel a vidéket mutatja be a szerző. Mesterekről és mesteremberekről szól a következő fejezet (Hegedűért székelykaput). Hol lesz megállásom? címmel foglalták egybe a társadalomnéprajzi témájú írásokat. Legterjedelmesebb rész (Akiket fog a figura) a lakodalom, téli munkaszokások, farsangtemetés, húsvéti zöldágtevés és hajnalozás, pünkösdi királynézás és hesspávázás, szüreti bál, karácsonyi ünnepkör népszokásainak bemutatását tartalmazza. A kötetet záró fejezetben (Felelj, ha kérdeznek!) a szülőföldhöz kötődés vallomásos beszélgetéseit olvashatjuk.
Szuszékkészítés, kerekesség, kapufaragás, harisnyaszabás – ezek a főbb témák a kézművességgel kapcsolatban. De aki saját települése kalendarisztikus szokásait szeretné számba venni, mintaként követheti a Siklódról lejegyzetteket. A betlehemezésnek a sóvidéki változatai is bizonyítják, akár egy szűkebb tájegységen is milyen változatos hagyományok éltek, élnek.
A szerző szellemi szekerességnek nevezi saját életútját. E szekerességre otthonról tarisznyálták, ezért is érthető, hogy ez a könyv minden tekintetben csak a Sóvidékre szorítkozik. Holott más tekintetben (és más kiadványaiban) egy-egy témát fél erdélynyi vonatkozásban tárgyal, vizsgál. Volt azonban korábban is kivétel, hiszen a Forog az esztendő kereke (Marosvásárhely, 1998) című kötetének alcíme is jelzi ezt: Sóvidéki népszokások.
Balázs László új könyvét dedikálja. Balázs Ödön felvételei
A kiadvány egyik erénye a közérthetőség, a szerző nem a tudományos szakirodalom sok esetben idegen eredetű szakkifejezéseit részesíti előnyben, hanem inkább a köznyelvi kifejezéseket. Újság- és szépírói erényei is megcsillannak az olvasmányos leírásokban, és a sajátosan újságírói oknyomozás érvényesítése is minden esetben az olvasó tetszésére szolgál.
A felhasznált képanyag vonzóvá teszi a kiadványt. Szövegközi felvételek és képmelléklet gazdagítja a könyvet. A felhasznált felvételeket Bálint Zsigmond, Elekes János, Ozsvát Pál, Nagy Sarolt és a szerző készítették. A szövegközi képanyag és a terjedelmes képmelléklet egyes darabjai a szerző fényképgyűjteményéből származó archív felvételek.
Az egykori jó tollú újságíró, később a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára és igazgatója, a néprajztudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja mindhárom szakterületen maradandó és figyelemre méltó eredményekkel tűnt ki az elmúlt évtizedekben. 2017-ben, hetvenedik évében az EMKE Értékteremtők díjával, a Kriza János Néprajzi Társaság pedig életműdíjjal ismerte el néprajzi gyűjtői és kutatói érdemeit, hogy kitüntetései, díjai közül csak a legutóbbiakat említsem.
Az új könyvet, amelyet – minden bizonnyal – nem csupán a szikonyországiak tesznek könyvespolcukra, Barabás László gazdag életútja egyik állomásának tekintem. Újabb visszatérés a szűkebb szülőföldre. Bár, mint tőle tudom, több olyan témát is félretett az utóbbi években, amelyek tollára kívánkoznak. A néprajzon kívül például a marosvásárhelyi kántor-tanítóképző főiskola harminc évének történetét.
Az új könyv jól illik a Forrásközpont eddigi, néprajzi, történelmi és helyismereti jellegű kiadványai sorába, és már az olvasó asztalára került, az elmúlt hetekben Parajdon, Alsósófalván és Marosvásárhelyen is bemutatták.
* Barabás László: Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Székelyudvarhely, 2020.
A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.
Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.
A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.
A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit.
Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve.
Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.
Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket.
Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.
Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.
A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.
Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.
Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt.
Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.
Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*
2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.
Új hozzászólás