Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Töprengés Európáról

Habár a magyarországi politikai életben az a fajta eszmei irányvonal, amelyet Konrád György következetesen képviselt, mára már marginálissá vált, a kötet kétségkívül igazolja elismert író voltát.

A kötetet, ha kézhez kapja az ember, nehezen lehet letenni, függetlenül attól, hogy nem kell mindenben egyet érteni a könyvben foglaltakkal. Az Itt, Európában* egyfajta ars politikája Konrádnak, olvasás közben sokszor az az érzésem támad, hogy a szerző egy ültében kiírta magából azt a gondolathalmazt, amely az Európai Unió, Európa és a magyarság sorsának jövője, az összefonódások és nézeteltérések sajátos és bonyolult összhatása kapcsán megfogalmazódott benne.




Konrád György. Stekovits Gáspár felvétele

A szerkezet szempontjából a könyv rendkívül tagolt: 221 oldala 146 kisebb fejezetre vagy szerkezeti egységre oszlik, gyakorlatilag azonban a szöveg folyamatos, egyik gondolat logikusan követi a másikat. Tartalmi szempontból három nagy részre tagolható a kötet: a legelső harmad az Európai Unióról mint érték- és érdekközösségről szól, a második egység a zsidó lét magyar közegben való létezésének nehézségeiről és paradoxonjairól. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a rész a legszemélyesebb, a szerző itt sok esetben saját egyéni példáira, megéléseire vált át, ezek által illusztrálva a főbb folyamatokat. A harmadik egység egyfajta szubjektív kritikája a jelenlegi magyar társadalomnak, elsősorban az Orbán-kormánynak és mindannak, ami az ehhez köthető rendszert jellemzi. Ugyanakkor ez a rész sem mentes a jelenlegi kormány politikai ellenfelei irányába történő egy-egy szúrástól. Ilyen például a Szerénytelen kormányfők című rész, hol finom szapulást kapnak Orbán elődei is, kivéve Bajnai Gordon, aki Konrád magánvéleménye szerint volt az egyedüli szerény (ennek tükrében érthető az a megnyilvánulás, amikor Konrád Mesterházy Attilát felszólította, hogy Bajnai javára lépjen vissza a kormányfő-jelöltségtől, még ha akkor egy ilyenfajta felszólítás mögött nem is állhatott komoly befolyásolási erő).

Amikor az olvasó kézbe veszi a könyvet, először a tartalmat nagyon jól kifejező borító tűnik szembe: kék alapon a jobb felső sarokban az uniós zászló sárga csillagai által körbevett angyalos-koronás magyar középcímer. Tartalmi szempontból nézve a könyvön mintha egyfajta hangulatváltás, hangulatingadozás vonulna végig. Az elején a hangvétel optimista, olykor már-már szinte a naivitásig menően idealista, mikor a Nyugat, ezen belül is az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok erélyeit, erkölcsi és kulturális értékrendjét ecseteli (egy-egy kritikus beszúrással persze, hogy az olvasó véletlenül se nézhesse a művelt és tapasztalt szerzőt naivnak vagy tudatlannak; ilyen például a 26. oldalon a rövid megjegyzés, miszerint „a demokratikus USA számos diktatúrát elfogad”). Ezt követően átvált egy erősen keserű, de ezzel egy időben objektivitásra törekvő hangvételre, nyilvánvalóan a személyes érintettség okán is, amikor a Holokauszt borzalmai, és általában véve az önként vállalt zsidósors nehézségei kerülnek szóba. Ez a közeg ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy kifejtse egyéni identitástudatát, amely akár Kertész Imre egyik önvallomásába is beleférne – vagy inkább egy anti-kertészi vallomásba, a magát világpolgárként definiáló kertészi megfogalmazással szembeállítva Konrád azonos tőről fakadó magyarzsidói öntudatát. „maga miért él Budapesten, és miért nem itt, Tel-Avivban? – kérdezték velem egykorú vagy nálam idősebb izraeli magyar zsidók, akik közül 1944 végén ketten is ugyanabban az utcában laktak, mint én, a Pozsonyi úton, svéd vagy svájci védett házban, amelyekből a lakók felét, hiába minden menlevél, a magyar nemzetiszocialisták a közeli rakpartról a Dunába lőtték. Maga miért ragaszkodik azokhoz, akik a halálát akarták?

Miért élek itt, ahol élek? Mert itt születtem, mert ennek a népnek a nyelvét beszélem, mert itt vannak eltemetve a felmenőim, akik mindkét ágon többnyire Bihar megyei zsidók, mert ennek az országnak lettem az állampolgára, mert megszoktam és megszerettem, mert jogom van rá. Mert mit is vállal az ember a zsidóságával? Önmaga elfogadását bárhol a világon…” (70. o.)

A harmadik rész gondolati vonalvezetése tűnhet a legkevésbé koherensnek. Mert amíg eddig a pontig az olvasó számára a minimális általános műveltség, de akár csak figyelmes olvasás is elég a szöveg megértéséhez és értelmezéséhez, a mai magyar viszonyokhoz kapcsolódó elmélkedések megértéséhez szükséges nemcsak a rögmagyar valóság ismerete, hanem egyúttal azoknak a vitáknak, elmélkedéseknek alaposabb ismerete is, amelyek elsősorban a kortárs magyar értelmiséget – ezen belül is az ún. balliberális tábort – foglakoztatja.

Nagy tévedés volna ugyanakkor Konrádot összemosni egyszerű pártkatonai szerepet játszó újságírókkal, akiknek indulásból minden fehér és fekete, a színpárost pedig az határozza meg, mi éppen a baloldali ellenzék éppen soros álláspontja. Konrád elmélkedik, de nem jelzőkkel megtűzdelve reprodukál, ítéletei sommásak ugyan, de inkább abszolút értékrendre, mint relatív helyzetelemzésre épülnek. Több esetben hiányzik, más esetekben pedig minimalizált a személyeskedés, amely a mindenkori pártos sajtó – legyen szó bal- vagy jobboldaliról egyaránt, ugyanakkor mindkét esetben inkább a szélsőséges, mint a mainstream termékekre vonatkozó – velejárója. Sőt, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy ez a legutolsó gondolati részhalmaz csak annyiban érdekes, amennyiben befolyásolja a legelsőt, az unió–magyar viszony harmóniáját és disszonanciáját, mivel a magyar sors kiteljesedését a szerző egyértelműen az uniós közegben látja, érzékeli. Gondolatai egyértelműek, de nem hurráoptimisták. Egyrészt nem hiányoznak az olyan, már a kilencvenes évek lelkesedő, az európai integráció terén igencsak magas ingerküszöbe szerint is túl lelkesnek számító megfogalmazások, mint „a jogállamok szolidaritással tartoznak egymásnak, erkölcsi kötelességük és stratégiai érdekük ellenezni mindenütt a világon (és különösképpen Európában, két világháború tűzfészkében) a zsarnokságot, azaz fenntartani és erősíteni a demokratikus civilizációt, amelyben az egyes polgár gondolkodása, vallása magánügy, jogtisztelete közügy.” (11. o) De nem nélkülözi sok esetben a kritikus hangnemet sem. Amikor az amerikai–kínai versenyről, árnyalt szembeállásról ír,
például erősen déja vu érzésem volt, mintha Coudenhove-Kalergi amerikai–orosz kettős felvezetését olvasnám, ugyanakkor azonban ellentétben a Pán­európai Mozgalom megalapítójával, Konrád nem megy tovább ezen a vonulaton, nem fejti ki a maguk teljességében ez irányú potenciálisan létező gondolatait, meglehet, hogy ezt megteszi majd egy következő könyvében.

Mivel e jelen kötet műfaja nem tudományos monográfia, hanem szubjektív, az elméleti síkot a hétköznapi valóságokkal ötvöző esszé, stílusa is ennek megfelelően olvasmányos, lírai, sok esetben csapongó. Ezzel együtt az író ars politikája (vagy ars poeticája, kinek melyik kifejezés tetszik jobban: Konrád esetében a különbség olyannyira minimális, hogy szinte már nincs is jelentősége) ennek ellenére is – vagy éppen ellenkezőleg: ez által még sokkal inkább – ki tud kristályosodni. Az mindenesetre kiderül, hogy Konrád György az EU egységesedésében, föderatív struktúrává válásában – amelynek során a nemzeti kormányok jogköre is csorbul – látja a helyes utat. Ugyanakkor alapfeltételnek látja Oroszország és a Balkán integrációját, mert ezek nélkül minden status quo ideiglenes. Ennek a gondolatnak a tükrében úgy érezzük, a könyv még az ukrajnai válság kitörése előtt íródhatott, hiszen Oroszország kapcsán nem a szembenállást, hanem az integrációt hangsúlyozza – ami a jelenlegi világpolitikai és geopolitikai viszonyok között rövid- és középtávon is lehetetlen –, ugyanakkor a szuperállam kialakulása, valamint a diktatúra hatalomra jutása elkerülendőségét, a társadalom erejét tartja kívánatosnak.

Meggyőződésem, hogy Konrád György e kötetének több gondolatát is sokan támadhatják, kritizálhatják. Mind­ezzel együtt a kötet mégis lebilincselő olvasmány, számos érdekes, értékes gondolatival, érveléseivel és indoklásaival. E mellett komoly hozzájárulást jelenthet a napjainkra megtorpanónak látszó EU-integrációs folyamatok gondolatvilágának színesítéséhez, árnyalásához.

*Konrád György: Itt, Európában, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2014.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*