A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója* az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban; a kötet szerzője Deé Nagy Anikó. A naplóból a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítójának, a magyar könyv- és könyvtártörténet egyik legjelentősebb alakjának a feljegyzéseit ismerhetjük meg.
A Teleki egy magyarországi és erdélyi arisztokrata család volt, amely szívén viselte hazája sorsát, és mecénásokat, politikusokat, illetve tudósokat nevelt az országnak. Ebben a neveltetésben volt része Teleki Sámuelnek is. A széki gróf Gernyeszegen született, és célul tűzte ki, hogy a családi példát követve ő is az erdélyi művelődéstörténet meghatározó alakjává váljon. Ilyen indíttatásból indult el 1759-ben európai tanulmányútjára, amely révén Svájc, Hollandia és Franciaország korabeli egyetemi életébe nyert betekintést. 1763-ban tért haza tapasztalatokkal, jelentős mennyiségű könyvgyűjteménnyel és azzal az elhatározással, hogy az európai országok mintájára könyvtárat alapít.
A peregrinációs utak közel sem számítottak új keletűnek ebben a korszakban. Jellemző volt, hogy hazánkban a főúri családok sarjai elégedetlenek voltak az oktatás minőségével, és fejlődésük megvalósulását külföldön látták. Mindazonáltal ezek olyan utak voltak, amiket csak a mecénás családok engedhettek meg maguknak. Szabó Miklós és Tonk Sándor az Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban című kiadványban felsorolja azokat az erdélyi ifjakat, akik 1521 és 1700 között peregrinációs utat jártak be, és a mű terjedelmét tekintve számos ilyen fiatal volt.1
1726 és 1729 között azonban a bécsi udvar korlátozta a peregrináció szabadságát, ebben az időszakban a három Teleki grófon kívül senki nem részesülhetett a tanulmányi út kiváltságából. A Teleki családból sokan jártak be tanulmányutat, maga Teleki Sámuel is beszámolt naplójában arról, amikor nagybátyjaival találkozott – az ő útvonalukat követte jómaga is.
Ami pedig az úti beszámoló műfaját illeti: a peregrinációs naplók mindig is hordoztak hiányosságokat, attól függően, hogy azok írója mennyire jegyezte le pontosan a bejárt útvonalat. Teleki Sámuel útinaplója – ahogyan azt maga is megfogalmazza – hagy némi kivetnivalót maga után, ugyanis jelentős részét emlékezetből írta.
A Teleki családból tanulmányutat járt be többek között Teleki Mihály, majd Pál és Sándor is, ezután a három Teleki gróf kelt útra. Teleki Sámuel nagybátyjának, Teleki Józsefnek az útinaplójáról Jankovics József a következőképpen ír: „élvezetes stílusú útinaplója gazdag tárháza az épületekről, színházi előadásokról, divatról és életvitelről, szellemi képességekről és produkciókról tett elmarasztaló, ironikusan szókimondó ítéleteknek”.2 Mindegyik napló más szemszögből közelíti meg a látottakat, József írásából kitűnik a művészetekben való jártassága, Sámuel inkább az emberi kapcsolatokra fókuszál.3
Az útinapló megismerésének lehetőségét Deé Nagy Anikó könyvtártörténeti kutató és könyvtáros biztosítja. A Teleki Tékának, Marosvásárhely legjelentősebb kulturális örökségének bibliográfusaként sokat tett hozzá a könyvtár örökségéhez, valamint Teleki Sámuel hagyatékának megismertetéséhez. Teleki Sámuel és a Teleki-Téka (1976), A könyvtáralapító Teleki Sámuel (1997), valamint az Emlékkönyv a Teleki Téka alapításának 200. évfordulójára 1802–2002 (2002) műveivel bővítette a grófról szerzett ismereteinket, de érdemes megemlíteni a Gróf iktári Bethlen Zsuzsanna és szakácskönyve (2019) című kötetét is, amelyben a gróf feleségét mutatja be, aki szintén nagymértékben hozzájárult a Teleki-hagyaték gazdagodásához. Míg Teleki Sámuel gyűjteménye legnagyobbrészt idegen nyelvű (latin, német, francia stb.) munkákból áll, Bethlen Zsuzsanna magyar könyvekből hozta létre körülbelül 1200 darabot számláló tékáját. Ma ez az egyetlen, teljességében fennmaradt 18. századi erdélyi asszonykönyvtár.
A Teleki Sámuel peregrinációs naplója című kötet alapvető jellemzője az átláthatóság. Öt fejezetre tagolódik, előnyös szerkezeti felépítése pedig hozzájárul a könyv könnyedebb olvasásához. A kötetben Teleki Sámuelről, valamint tanulmányi útjának jelentősebb megállóiról is korabeli portrékat csodálhatunk meg. A Biás István által „sajtó alá rendezett” útinaplót is megtekinthetjük, amely a Teleki-napló első forráskiadása volt. A kiadás alapjául az eredeti forrás szolgál, amit Deé Nagy Anikó – ahogy a művében is leírja – a Magyar Nemzeti Levéltár Teleki Sámuel iratait őrző gyűjteményéből másolt le, majd megfelelő lábjegyzetekkel is ellátta, ahol a szöveg úgy kívánta.
Gróf Teleki Sámuel szobra a Magyar Földrajzi Múzeum parkjában, Érden.
Kép: Wikipédia/Elekes Andor
A kellően figyelemfelkeltő és forrásokat ismertető Előszó után következik a Teleki Sámuel úti jegyzeteinek hányattatásai című fejezet, amelyben a felbecsülhetetlen értékű kéziratok sorsát ismerteti velünk az író. A régi könyvekhez hasonlóan ezek az iratok sem mentesültek az idő terhe alól. A napló az első komolyabb „érvágást” már a külföldi utazások alatt elszenvedte: Teleki Sámuel maga tér ki rá, hogy az eredeti feljegyzései odavesztek, így ami ténylegesen ránk maradt, azok emlékezetből papírra vetett sorok.
A diárium ezutáni élete sem volt kevésbé viszontagságos. Hazatérése után Teleki ugyanis sokat költözött főként hivatali megbízatásai miatt, és vele tartottak a tanulmányút során vásárolt könyvei, írásai és naplói is. 1797-ben Marosvásárhelyre menekítette szeretett gyűjteményét a Francia Köztársasággal folytatott hadviselés veszélyei miatt. Ezek a ládák rejthették nagy eséllyel az útinaplókat is, amelyek végül a téka megnyitásakor, 1802-ben találták meg végső helyüket. Teleki halála után az írásos hagyaték sorsáról nem született egyértelmű döntés, így egy részük a Teleki Téka épületében maradt, másik részük pedig a sáromberki családi levéltárba került. Biás István levéltáros találta meg az útinaplót a nemzetségi levéltár irományai között, majd tette azt közzé. A kéziratot ekkor sem sikerült a Teleki Tékában található hagyatékhoz csatolni, mert a közzététel után visszakerült a levéltárba, és 1916-ban a háború elől Budapestre menekítették a Magyar Nemzeti Levéltárba. A napló hányattatott sorsát homály fedi, amelyre a szerző, Deé Nagy Anikó 1955-ben folytatott kutatásai során talált rá a Magyar Nemzeti Levéltárban, és nagy valószínűséggel ez lesz a kézirat végső őrhelye.
Maga Teleki Sámuel is hangsúlyozza naplójának hiányosságait, valamint Deé Nagy Anikó is felhívja arra a figyelmet, hogy a korszak diáriumhagyatékának nem épp a legjobb darabja ez a Teleki-napló, a felsorolt okok miatt. A napló nehézkes megértését fokozza az is, hogy egy idő után franciául írta bejegyzéseit. Mindezek ellenére azonban nem mellőzhető az információk gazdag tárháza, amit a napló magában hordoz; amely úgy a hazai, mint az európai művelődéstörténet szempontjából alapvetően fontos adatokat tár elénk.
Tanulmányi útjának hozadéka tükröződik az erdélyi neveléstörténetben. Hazatérése után – a korabeli peregrinációs utat járó fiatalokhoz hasonlóan – igyekezett átadni tudását hazájában, és próbálta a külföldön szerzett tapasztalatokat meghonosítani. A napló értékét fokozza, hogy a hiányos Teleki-életrajzhoz nyújt adatokat, valamint Teleki Sámuel szellemi fejlődése mellett azt a folyamatot is segít végigkövetni, amint a gróf világpolgárrá válik.
A hányatott sors ismertetése után a peregrinációs napló két kötetének megismerése következik. Az első kötet az 1759 és 1761 közötti időszakot takarja. A első feljegyzésekben az indulás körülményeiről, illetve az utazás mozzanatairól olvashatunk. Érintette többek között Budát, Pozsonyt, Bécset, utóbbinál a Császári Könyvtár felderítése is terítéken volt Teleki napirendjében. Megfigyelései az épületekre is kiterjedtek, nagy csodálattal tekintette meg a különböző városok nagy becsben tartott templomait és kiemelkedő épületeit. 1760 januárjában érkezett meg Svájcba, Bázelbe, ahol találkozott két unokatestvérével, Teleki Józseffel és Teleki Ádámmal, akiknek megkezdett tanulmányi útjához csatlakozott egy ideig.
Napirendjéhez tartozott az emberek szokásainak alapos megfigyelése és feljegyzése. Unokatestvéreivel azon kiváltságosok közé tartozott, akik találkozhattak az elöljárókkal, és betekintést nyerhettek a meglátogatott városok intézményi működésébe. Az 1760-as évben feljegyzett események közé már becsúsznak kronológiai hibák, amelyek a jegyzetek elvesztésének tudhatók be. Néhol megjelennek 1761-es keltezésű írások is. Olvashatunk beszámolót Teleki pénzügyeiről, aki vagyoni értékeit és kiadásait is vezette – ebből is kitűnik a gróf igényessége és precizitása. Az első kötet végén, 1761. július 18-ai keltezéssel olvashatók azok a jegyzetek, amelyekben professzoraitól és barátaitól vett búcsút. Hat nappal később, július 24-én indult el hajóval Strasbourgba, ekkor már – feljegyzései szerint – több ládányi könyv volt a birtokában. Bázeli tartózkodásának lezárásaként Istenhez intézett hálás szavait olvashatjuk.
1761 és 1763 közötti utazásának további tapasztalatait írja le a második kötet. A strasbourgi tartózkodás után Teleki 1761. július 31-én Mannheim városában gazdagította tudását. Ezt követően Gernsheimet érintve, a Rajna mentén hajózott Franciaországon át egészen a hollandiai Ultrechtig. Az úti cél ezt követően Hága volt, ahol több időt töltött, tanulmányozta az egyetemeket, majd felvette a kapcsolatot az ott élő értelmiséggel, és „conversatiók” révén fejlesztette magát. 1762 novemberében Rotterdamba indult, majd innen Brüsszelt vette célba, ahol nem tartózkodott sokat. Ezután Párizs következett. Több sort is szentelt a király könyvtárának, a Sancta Geneva Bibliotecának a dicséretére, amelynél szebbet és válogatottabbat sosem látott. Az út innen Bázel felé vezette őt vissza, mindössze öt nap alatt a svájci városba ért.
A róla elnevezett érem. Kép: Wikipédia/Czina Tivadar
Ezt követően az útinapló írásában áttért a francia nyelv használatára, ami a könyvben előbb eredeti nyelven jelenik meg, majd a magyar fordítás is hozzáférhető a rész végén. A bejegyzések szerint a továbbiakban Bernbe utazott, majd Zürichbe. Az események további leírása már gyorsabb léptéket vesz – a naplóleírásokban Ulm városa, majd Bécs következik. A második kötet azzal végződik, hogy schönbrunni tartózkodásával kapcsolatos gondolatait veti papírra. Ezt követi a toldalék, azaz a későbbi bejegyzések sora.
A könyv negyedik fejezete, A könyvtáralapító Teleki Sámuel a gróf főbb életeseményeit tárja elénk időrendi sorrendben 1739-es születésétől 1822-ben bekövetkezett haláláig. Az életrajzi adatok levezetése átláthatóbbá és érthetőbbé teszi a kéziratok olvasását, amelyek 18. századi írásmódja a mai olvasóknak nehézkes lehet. Mindazonáltal az útinapló részletessége után az életrajzot átolvasva letisztult képet kapunk a könyvtáralapító hagyatékának megteremtéséről. A művet ötödik, és egyben utolsó fejezetként a Névmutató zárja.
A mű megismerteti velünk a korabeli európai világot, és nagy hatást gyakorolt az erdélyi művelődéstörténet fejlődésére is. A kötet többek között a korabeli könyvvásárlás lebonyolítását fedi fel és tárja az olvasó elé, és közben bemutatja a 18. századi könyvbeszerzés és könyvszállítás jellegzetességeit, illetve működését is. Az adott korok megismerésének lehetőségét nyújtják ezek az írások, amelyeknek megjelentetése elengedhetetlen a jelenkor művelődésének szempontjából.
*Deé Nagy Anikó: Teleki Sámuel peregrinációs naplója, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2020, 132 o.
Jegyzetek
1 Szabó Miklós – Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban, 1521–1700. Közreadta a József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1992.
2 Jankovics József: A magyar peregrinusok Európa-képe. In: Ex Occidente: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 204–215. Budapest, Balassi Kiadó, 1999.
3 Deé Nagy Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel, Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1997, 27–28. o.
Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.
Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.
Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.
A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.
A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát.
Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).
Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.
Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”.
Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is.
A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából.
László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.
Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.
Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.
Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.
Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás