Teleki Sámuel peregrinációs naplója

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója^* az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban; a kötet szerzője Deé Nagy Anikó. A naplóból a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítójának, a magyar könyv- és könyvtártörténet egyik legjelentősebb alakjának a feljegyzéseit ismerhetjük meg.

A Teleki egy magyarországi és erdélyi arisztokrata család volt, amely szívén viselte hazája sorsát, és mecénásokat, politikusokat, illetve tudósokat nevelt az országnak. Ebben a neveltetésben volt része Teleki Sámuelnek is. A széki gróf Gernyeszegen született, és célul tűzte ki, hogy a családi példát követve ő is az erdélyi művelődéstörténet meghatározó alakjává váljon. Ilyen indíttatásból indult el 1759-ben európai tanulmányútjára, amely révén Svájc, Hollandia és Franciaország korabeli egyetemi életébe nyert betekintést. 1763-ban tért haza tapasztalatokkal, jelentős mennyiségű könyvgyűjteménnyel és azzal az elhatározással, hogy az európai országok mintájára könyvtárat alapít.

A peregrinációs utak közel sem számítottak új keletűnek ebben a korszakban. Jellemző volt, hogy hazánkban a főúri családok sarjai elégedetlenek voltak az oktatás minőségével, és fejlődésük megvalósulását külföldön látták. Mindazonáltal ezek olyan utak voltak, amiket csak a mecénás családok engedhettek meg maguknak. Szabó Miklós és Tonk Sándor az Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban című kiadványban felsorolja azokat az erdélyi ifjakat, akik 1521 és 1700 között peregrinációs utat jártak be, és a mű terjedelmét tekintve számos ilyen fiatal volt.¹

1726 és 1729 között azonban a bécsi udvar korlátozta a peregrináció szabadságát, ebben az időszakban a három Teleki grófon kívül senki nem részesülhetett a tanulmányi út kiváltságából. A Teleki családból sokan jártak be tanulmányutat, maga Teleki Sámuel is beszámolt naplójában arról, amikor nagybátyjaival találkozott – az ő útvonalukat követte jómaga is.

Ami pedig az úti beszámoló műfaját illeti: a peregrinációs naplók mindig is hordoztak hiányosságokat, attól függően, hogy azok írója mennyire jegyezte le pontosan a bejárt útvonalat. Teleki Sámuel útinaplója – ahogyan azt maga is megfogalmazza – hagy némi kivetnivalót maga után, ugyanis jelentős részét emlékezetből írta.

A Teleki családból tanulmányutat járt be többek között Teleki Mihály, majd Pál és Sándor is, ezután a három Teleki gróf kelt útra. Teleki Sámuel nagybátyjának, Teleki Józsefnek az útinaplójáról Jankovics József a következőképpen ír: „élvezetes stílusú útinaplója gazdag tárháza az épületekről, színházi előadásokról, divatról és életvitelről, szellemi képességekről és produkciókról tett elmarasztaló, ironikusan szókimondó ítéleteknek”.² Mindegyik napló más szemszögből közelíti meg a látottakat, József írásából kitűnik a művészetekben való jártassága, Sámuel inkább az emberi kapcsolatokra fókuszál.³

Az útinapló megismerésének lehetőségét Deé Nagy Anikó könyvtártörténeti kutató és könyvtáros biztosítja. A Teleki Tékának, Marosvásárhely legjelentősebb kulturális örökségének bibliográfusaként sokat tett hozzá a könyvtár örökségéhez, valamint Teleki Sámuel hagyatékának megismertetéséhez. Teleki Sámuel és a Teleki-Téka (1976), A könyvtáralapító Teleki Sámuel (1997), valamint az Emlékkönyv a Teleki Téka alapításának 200. évfordulójára 1802–2002 (2002) műveivel bővítette a grófról szerzett ismereteinket, de érdemes megemlíteni a Gróf iktári Bethlen Zsuzsanna és szakácskönyve (2019) című kötetét is, amelyben a gróf feleségét mutatja be, aki szintén nagymértékben hozzájárult a Teleki-hagyaték gazdagodásához. Míg Teleki Sámuel gyűjteménye legnagyobbrészt idegen nyelvű (latin, német, francia stb.) munkákból áll, Bethlen Zsuzsanna magyar könyvekből hozta létre körülbelül 1200 darabot számláló tékáját. Ma ez az egyetlen, teljességében fennmaradt 18. századi erdélyi asszonykönyvtár.

A Teleki Sámuel peregrinációs naplója című kötet alapvető jellemzője az átláthatóság. Öt fejezetre tagolódik, előnyös szerkezeti felépítése pedig hozzájárul a könyv könnyedebb olvasásához. A kötetben Teleki Sámuelről, valamint tanulmányi útjának jelentősebb megállóiról is korabeli portrékat csodálhatunk meg. A Biás István által „sajtó alá rendezett” útinaplót is megtekinthetjük, amely a Teleki-napló első forráskiadása volt. A kiadás alapjául az eredeti forrás szolgál, amit Deé Nagy Anikó – ahogy a művében is leírja – a Magyar Nemzeti Levéltár Teleki Sámuel iratait őrző gyűjteményéből másolt le, majd megfelelő lábjegyzetekkel is ellátta, ahol a szöveg úgy kívánta.

A kellően figyelemfelkeltő és forrásokat ismertető Előszó után következik a Teleki Sámuel úti jegyzeteinek hányattatásai című fejezet, amelyben a felbecsülhetetlen értékű kéziratok sorsát ismerteti velünk az író. A régi könyvekhez hasonlóan ezek az iratok sem mentesültek az idő terhe alól. A napló az első komolyabb „érvágást” már a külföldi utazások alatt elszenvedte: Teleki Sámuel maga tér ki rá, hogy az eredeti feljegyzései odavesztek, így ami ténylegesen ránk maradt, azok emlékezetből papírra vetett sorok.

A diárium ezutáni élete sem volt kevésbé viszontagságos. Hazatérése után Teleki ugyanis sokat költözött főként hivatali megbízatásai miatt, és vele tartottak a tanulmányút során vásárolt könyvei, írásai és naplói is. 1797-ben Marosvásárhelyre menekítette szeretett gyűjteményét a Francia Köztársasággal folytatott hadviselés veszélyei miatt. Ezek a ládák rejthették nagy eséllyel az útinaplókat is, amelyek végül a téka megnyitásakor, 1802-ben találták meg végső helyüket. Teleki halála után az írásos hagyaték sorsáról nem született egyértelmű döntés, így egy részük a Teleki Téka épületében maradt, másik részük pedig a sáromberki családi levéltárba került. Biás István levéltáros találta meg az útinaplót a nemzetségi levéltár irományai között, majd tette azt közzé. A kéziratot ekkor sem sikerült a Teleki Tékában található hagyatékhoz csatolni, mert a közzététel után visszakerült a levéltárba, és 1916-ban a háború elől Budapestre menekítették a Magyar Nemzeti Levéltárba. A napló hányattatott sorsát homály fedi, amelyre a szerző, Deé Nagy Anikó 1955-ben folytatott kutatásai során talált rá a Magyar Nemzeti Levéltárban, és nagy valószínűséggel ez lesz a kézirat végső őrhelye.

Maga Teleki Sámuel is hangsúlyozza naplójának hiányosságait, valamint Deé Nagy Anikó is felhívja arra a figyelmet, hogy a korszak diáriumhagyatékának nem épp a legjobb darabja ez a Teleki-napló, a felsorolt okok miatt. A napló nehézkes megértését fokozza az is, hogy egy idő után franciául írta bejegyzéseit. Mindezek ellenére azonban nem mellőzhető az információk gazdag tárháza, amit a napló magában hordoz; amely úgy a hazai, mint az európai művelődéstörténet szempontjából alapvetően fontos adatokat tár elénk.

Tanulmányi útjának hozadéka tükröződik az erdélyi neveléstörténetben. Hazatérése után – a korabeli peregrinációs utat járó fiatalokhoz hasonlóan – igyekezett átadni tudását hazájában, és próbálta a külföldön szerzett tapasztalatokat meghonosítani. A napló értékét fokozza, hogy a hiányos Teleki-életrajzhoz nyújt adatokat, valamint Teleki Sámuel szellemi fejlődése mellett azt a folyamatot is segít végigkövetni, amint a gróf világpolgárrá válik.

A hányatott sors ismertetése után a peregrinációs napló két kötetének megismerése következik. Az első kötet az 1759 és 1761 közötti időszakot takarja. A első feljegyzésekben az indulás körülményeiről, illetve az utazás mozzanatairól olvashatunk. Érintette többek között Budát, Pozsonyt, Bécset, utóbbinál a Császári Könyvtár felderítése is terítéken volt Teleki napirendjében. Megfigyelései az épületekre is kiterjedtek, nagy csodálattal tekintette meg a különböző városok nagy becsben tartott templomait és kiemelkedő épületeit. 1760 januárjában érkezett meg Svájcba, Bázelbe, ahol találkozott két unokatestvérével, Teleki Józseffel és Teleki Ádámmal, akiknek megkezdett tanulmányi útjához csatlakozott egy ideig.

Napirendjéhez tartozott az emberek szokásainak alapos megfigyelése és feljegyzése. Unokatestvéreivel azon kiváltságosok közé tartozott, akik találkozhattak az elöljárókkal, és betekintést nyerhettek a meglátogatott városok intézményi működésébe. Az 1760-as évben feljegyzett események közé már becsúsznak kronológiai hibák, amelyek a jegyzetek elvesztésének tudhatók be. Néhol megjelennek 1761-es keltezésű írások is. Olvashatunk beszámolót Teleki pénzügyeiről, aki vagyoni értékeit és kiadásait is vezette – ebből is kitűnik a gróf igényessége és precizitása. Az első kötet végén, 1761. július 18-ai keltezéssel olvashatók azok a jegyzetek, amelyekben professzoraitól és barátaitól vett búcsút. Hat nappal később, július 24-én indult el hajóval Strasbourgba, ekkor már – feljegyzései szerint – több ládányi könyv volt a birtokában. Bázeli tartózkodásának lezárásaként Istenhez intézett hálás szavait olvashatjuk.

1761 és 1763 közötti utazásának további tapasztalatait írja le a második kötet. A strasbourgi tartózkodás után Teleki 1761. július 31-én Mannheim városában gazdagította tudását. Ezt követően Gernsheimet érintve, a Rajna mentén hajózott Franciaországon át egészen a hollandiai Ultrechtig. Az úti cél ezt követően Hága volt, ahol több időt töltött, tanulmányozta az egyetemeket, majd felvette a kapcsolatot az ott élő értelmiséggel, és „conversatiók” révén fejlesztette magát. 1762 novemberében Rotterdamba indult, majd innen Brüsszelt vette célba, ahol nem tartózkodott sokat. Ezután Párizs következett. Több sort is szentelt a király könyvtárának, a Sancta Geneva Bibliotecának a dicséretére, amelynél szebbet és válogatottabbat sosem látott. Az út innen Bázel felé vezette őt vissza, mindössze öt nap alatt a svájci városba ért.

Ezt követően az útinapló írásában áttért a francia nyelv használatára, ami a könyvben előbb eredeti nyelven jelenik meg, majd a magyar fordítás is hozzáférhető a rész végén. A bejegyzések szerint a továbbiakban Bernbe utazott, majd Zürichbe. Az események további leírása már gyorsabb léptéket vesz – a naplóleírásokban Ulm városa, majd Bécs következik. A második kötet azzal végződik, hogy schönbrunni tartózkodásával kapcsolatos gondolatait veti papírra. Ezt követi a toldalék, azaz a későbbi bejegyzések sora.

A könyv negyedik fejezete, A könyvtáralapító Teleki Sámuel a gróf főbb életeseményeit tárja elénk időrendi sorrendben 1739-es születésétől 1822-ben bekövetkezett haláláig. Az életrajzi adatok levezetése átláthatóbbá és érthetőbbé teszi a kéziratok olvasását, amelyek 18. századi írásmódja a mai olvasóknak nehézkes lehet. Mindazonáltal az útinapló részletessége után az életrajzot átolvasva letisztult képet kapunk a könyvtáralapító hagyatékának megteremtéséről. A művet ötödik, és egyben utolsó fejezetként a Névmutató zárja.

A mű megismerteti velünk a korabeli európai világot, és nagy hatást gyakorolt az erdélyi művelődéstörténet fejlődésére is. A kötet többek között a korabeli könyvvásárlás lebonyolítását fedi fel és tárja az olvasó elé, és közben bemutatja a 18. századi könyvbeszerzés és könyvszállítás jellegzetességeit, illetve működését is. Az adott korok megismerésének lehetőségét nyújtják ezek az írások, amelyeknek megjelentetése elengedhetetlen a jelenkor művelődésének szempontjából.

*Deé Nagy Anikó: Teleki Sámuel peregrinációs naplója, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2020, 132 o.

Jegyzetek

1 Szabó Miklós – Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban, 1521–1700. Közreadta a József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1992.

2 Jankovics József: A magyar peregrinusok Európa-képe. In: Ex Occidente: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 204–215. Budapest, Balassi Kiadó, 1999.

3 Deé Nagy Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel, Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1997, 27–28. o.