Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tanulságos monográfia a Szatmár megyei svábokról

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Elmondhatjuk, hogy Vonház István monográfiája esetében mindhárom tényező szerencsés találkozásáról adhatunk számot:

1. Elsődlegesen az alkotóról, a mezőpetri születésű dr. Vonház István egyetemi tanárról, aki nemzetisége iránti elkötelezettségből, anyanyelve iránti szeretetéből fakadóan kereste fel és megtalálta azt a vidéket – Württenberg –, ahonnan Szatmár megyei ősei kivándoroltak; és írta meg 1914-ben A szatmármegyei német telepítés című munkáját, amelyet könyv alakban 1931- ben adott ki, Pécsen. Bevezetőjében utal a kötet megírásának indítékára: „a szatmármegyei német nyelvjárás tanulmányozása indított arra, hogy kutassam azt a területet, ahonnan ezeknek a németeknek az ősei kivándoroltak (…) a Duna és a Bodeni-tó közt fekvő ún. felsősváb területről (Oberschwaben) származnak.” Kutatását, történeti/levéltári adatokra támaszkodva kiterjesztette a gróf Károlyi Sándor által letelepített nemzetrész későbbi sorsára, életének alakulására, az általuk élettel és magasabb szintű gazdálkodási kultúrával telített régióra. A monográfia és a tudományos igénnyel és alapossággal ös - szeállított igen részletes okmánytár a szatmári svábok néven önállósult, identitását mindmáig híven őrző közösség életsorsának hű tükre lett, alapvetően meghatározta a szatmári svábok nemzettudatának továbbélését.

2. Évtizedek múltán Vonház István kötete kevesek tulajdona, könyvritkaság lett. Ezt kívánta pótolni/orvosolni az ugyancsak mezőpetri születésű, de már a németországi Bubesheim plébánosaként szolgáló Merli Rudolf, amikor 1997- ben, a nagy előd iránti tisztelet és megbecsülés, az őseihez való ragaszkodás jeleként, magánkiadásban, változatlan formában megjelentette a monográfiát. Nem hallgathatunk arról, hogy míg az első kiadás egy fejlődőben levő, nyelvét és hagyományait híven őrző közösségnek és közönségről szólt, a hasonmás kiadás egy sorsában megtöretett – háborúk és deportálások által megtizedelt, a hatvanas évektől kezdődött kivándorlásoktól vészesen megapasztott –, az időközben bekövetkezett nyelvváltás révén többségében ungardeutschcsá vált közösség lelki megerősítését kívánta szolgálni, eredettudatát erősíteni, a hagyományait élni, tudatosítani az itt maradottakban s azokban is, akik repatriálás címén elhagyták szülőföldjüket, visszatértek az őket kibocsátó őshazába, ahol, maguk és utódaik Stefan Koch tanító fordításában ismerkedhetnek mindazzal, olvashatnak mindarról, amit maguk mögött hagytak.

3. Vonház István könyve sorsának újabb állomása a harmadik kiadás, amely újabb mecénás anyagi áldozatának köszönhetően a könyvespolcunkra kerülhet. Kiadóját, a Nagykárolyban született Blaskó Istvánt, a nagybányai Electro Sistem Kft. igazgató-tulajdonosát kettős indíték vezérelte. Egyfelől, az édesanyja emléke iránti tisztelet, a svábsághoz fűződő családi, származásbeli kötelék. A mérki születésű Mézinger Erzsébet nagykárolyi lakosként, 19 éves korában, a malenkij robotra elhurcoltak sorában három évig szenvedett szovjet munkatáborokban. Az érzelmi kötődés, e sokat szenvedett nemzetiség iránti tisztelet mellett adott volt egy újabb indíték: az üzletfelekkel, az ismeretségi körben lévőkkel – különösképpen a románokkal (és nem csak velük!) – folytatott beszélgetések során azt tapasztalta, hogy ez irányú tudásuk igen hiányos, sok esetben a nullával egyenlő. Ezért határozta el, hogy a Vonház István által írt kötet történeti anyagát egybefűzve mindkét nyelven közreadja.

A kiadás előszava hangsúlyozza, hogy „a Szatmár megyei sváb falvak élő példája Románia sokszínű kulturális örökségének. (…) A svábok gazdag hagyományvilága, népszokásai, munkaszelleme, rendezett és pontos életvitele, hatékony gazdálkodásukat biztosító találékonysága messze vidékre eljuttatta hírnevüket, azon közösségét, amely sokrétű virágzó térséget alakított ki észak–nyugat Erdélyben. (…) A kötet kommunikációs eszköz, mely útján megismerhetjük és megtanulhatjuk tisztelni mindazt, ami egy értékes kulturális örökséget képvisel és képviselt az idők folyamán.”

A mostani kötet – könyvterv és tördelés: Pinter Visual – tartalmában kevesebb és több is annál, amit az előző kiadásokban olvashattunk. Mitől kevesebb? Attól, hogy elmaradt belőle a Vonház István által összeállított Okmánytár – a letelepítésekkel kapcsolatos 197 levél és dokumentum, valamint a Családi névtár –, amely felbecsülhetetlen segítség a későbbi helytörténeti és családfa–kutatóknak. Mitől több? Ama szándék megvalósításától, hogy – Csákay Zoltán fordításában – közreadja, a román olvasók és történészek számára hozzáférhetővé tegye, megelevenítse azt a „sokszínű kulturális örökséget”, amivel a szatmári svábok járultak/járulnak hozzá a régió, Erdély és Románia mai szellemi arculatához. Remélni szeretnénk, hogy e fölvállalt szolgálat révén ráléphetünk arra az ösvényre, amelyet Németh László aforizmává nemesedett gondolata jelölt ki a szomszédos népek – „tejtestvérek” – sorsközössége kiteljesítésére: „a megismerés: megértés; a megértés: szeretet”.

A mai, sok szempontból értékvesztő, szellemi és erkölcsi válságban levő korban különösen fontos, hogy ne feledjük gyökereinket; a nacionalizmus fel-felizzó árama ellenében a közös sors elfogadásával és egymás tiszteletében, közösen – egymás mellett és nem egymás ellenében! – vállaljuk fel, semmiképp se feledjük azt, ami a mienk; tiszteljük és kölcsönösen becsüljük azt, ami másé. Ebben segíti a ma élőket és az utánunk jövőket is ez a kötet. Hinni szeretnénk, hisszük, hogy az elvetett mag jó talajba hull!

A kötetből megismerhető történelmi folyamat évtizedeket ölel át. Gróf Károlyi Sándor nem csupán egy háborúk, járványok okozta/előidézte népességfogyást állított meg, hanem, azzal egy időben, egy új kultúrát honosított meg, új perspektívát nyitott Szatmár vármegye gazdagsági fejlődőse előtt. Vonház István az oknyomozó történész alaposságával rajzolja meg a 18. századot átfogó folyamatot, annak egymásra épülő, egymást kiegészítő szakaszait, közösséget és embert próbáló eseményeit. Szemünk előtt tárul fel Krasznabéltek, Kaplony, Erdőd, Mezőpetri, Nagykároly… betelepítésének folyamata, a helységek arculatának változása, gazdagodása. A folytatás – mint tóba dobott kő nyomán támadó hullámgyűrűk terjedése – új s új helységeket ölel fel: Krasznaterebes, Mezőpetri, Királydaróc, Túrterebes… Szólnunk kell, említést kell tennünk a kötetben olvasható azon helységekről is, amelyek – Krasznasándorfalu, Szokond, Alsóhomoród, Színfalu, Barlafalu… – sváb lakossága szinte teljességgel kivándorolt, visszatért az őshazába. De mindenik helységben ott maradt az építészeti örökség – sajátos beosztású sváb házak, tágas csűrök, templomok –, amely a letűnt időkre utal. Joggal merül fel bennünk a kérdés: a gazdasági, szellemi elszegényedés folyamata ugyan hova vezet? A veszteség nemcsak a lélekszámában apadó falvaké, hanem mindannyiunké, akik e tájat szülőföldünknek tekintjük. Közös érdekünk, hogy a múlt tanulságaiból – életakaratából, küzdőszelleméből, hagyományaiból, gazdálkodási kultúrájából, tárgyi és szellemi örökségéből – együtt és külön–külön is, erőt és biztatást nyerjünk jövőnk építéséhez!

A kötet értékét növeli, hogy a sváb falvak történelmi, építészeti, néprajzi vonatkozású örökséget hivatott szemléltetni, érzékeltetni. Dr. Vonház István alkotását tehát újra kézbe vehetünk, mert az igaz értékeket nem fedheti, nem takarhatja el a feledés homálya. Szükségünk van rá! Önismeretünknek, önmagunk megőrzésének tartozunk azzal, hogy múltunkat ismerjük. E kötet is újabb jelképes tégla e spirituális építkezés, megmaradás bástyatornyában.

 

*Vonház István: Colonizarea germană în comitatul Satu Mare – A Szatmár vármegyei német telepítés. Publicat de Ștefan Blaskó. Kiadva Blaskó István által. Baia Mare – Nagybánya, 2019.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.