Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szóban-képben az örök városról

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket. Aztán kis érlelés után az emlékekből műalkotások születnek, megörökítve nemcsak a látványt, hanem annak hangulatát is. Eddig már Barcelonától Jeruzsálemen át Pekingig is eljutott, s látogatása színhelyein szerzett élményeiről metszetekben is beszámolt. Egy-egy város néhány tere, épülete ragadta meg fantáziáját, s egyéni módon örökítette meg őket (Takács Gábor: Barcelonától a Távol-Keletig szóban–képben. Kolozsvár, 2013.) Már négy évvel ezelőtti kötetében is jelentős teret szentelt Rómának. De az örök város nem hagyta nyugodni… Most egész kötettel adózik az ott szerzett élményeknek.

Rómát leggyakrabban örök városként aposztrofálják, de nevezték már a világ közepének, minden út célpontjának (minden út Rómába vezet!), a keresztény világ fővárosának – s 1870 óta hivatalosan is viseli az egyesített Itália, vagyis Olaszország fővárosának a rangját és címét. Ugyanakkor, ha létezne ez a cím, a világ turizmusának fővárosi rangját is megérdemelné. Mert sok híres városa, sok gyönyörű épületegyüttese van a világnak. De olyan város, ahol kétezer év művelődéstörténetét folyamatában lehet szemlélni, ahol az ókori romoktól a múlt századi épületcsodákig minden stílus jelen van, csak egy van, Róma. Együtt élnek itt a császárkor világbirodalmi épületei a kereszténység legszentebb hajlékaival és a huszadik század kavargó forgalmával, néha fülsüketítő zörejeivel. Aki világot akar látni, az nem kerülheti el Rómát. S aki egyszer ide beteszi lábát, egy életre szóló élménnyel gazdagodik.

Mondhatjuk: Takács Gábor szerencsés ember. A Római Magyar Akadémia meghívására két alkalommal is hosszabban időzhetett az örök város szívében, a Palazzo Falconieriben. 1998-ban három, 2002-ben két hetet tölthetett itt. Volt alkalma megcsodálni az utcákat, tereket, épületeket. Hangulatukat megragadni, feldolgozni. Így születhetett meg az a huszonöt metszet és tusrajz, amely e kötet lényegét teszi ki. Van közöttük térábrázolás, palotarom, épület és épületrészlet, kút és szobor, diadalív és kariatida. Mindegyik egyéni megfogalmazásban. Van, ahol jól áttekinthetően jelenik meg egy-egy épület vagy tér: a Pantheon, a Trinita del Monte, a Colosseum, a Fabricius híd, a Santa Maria in Cosmedin. Van, ahol csak egyetlen részletet emel ki, meglátva benne a múlt üzenetét, a művészi megfogalmazás lényegét: a Via Appia hatalmas kövei, a Szent Péter-bazilika kupolája, az Angyalvár bronzangyala, a San Pietro Mózese.  S aztán ott a sok látomás, ahogy a művész a benyomást rögzítette – gyakran cím nélkül fel sem ismernénk az ábrázolt műtárgyat: a Pantheon gránitoszlopai közt, a Pantheon-kút, a Szent Péter-bazilika a Via Conciliazionéról nézve, a Gangesz-alak Bernini szökőkútján, a katakombák. Ez Róma Takács Gábor egyéni megfogalmazásában.


Bernini Fontana­del­Tritoneja. Tusrajz

A szerző azonban nem elégedett meg a művészi ábrázolással. Bizonyára útikalauzok, várostörténeti munkák tucatját böngészte át, hogy jobban belelásson az örök város titkaiba. Kialakította a maga saját városképét. Megismerte tájegységeit, negyedeit, a hét dombot és a Tiberis-partot, amelyek a város bölcsőjeként szolgáltak. Valamennyit nem ábrázolhatta, de amit megismert, amit látott, azt leírta. Saját szempontú útikalauzt állított össze Rómához. Huszonöt fejezetben mondhatni a város minden fontosabb pontjáról elmondja az alapvető tudnivalókat. Pontosságra törekszik, gyakran megadja az épületek rendkívüli méreteit, még a közöttük lévő távolságot is percben méri. A városépítésben jeleskedő pápák egész sorát említi (többnyire az eredeti családnevüket is odaillesztve), rajtuk kívül bíborosok és főúri családok tucatja írta be emlékét a várostörténetbe egy-egy épülettel. S aztán jönnek a művészek: Bernini, Borromini, Bramante, Fontana, Leonardo, Maderna, Michelangelo, Raffaelo… A legnagyobb dicsőség volt századokon át Rómában megrendeléshez jutni, valami maradandót alkotni.


Santa Maria in Cosmedin. Tusrajz

Néha túl a tényeken, maga a mesélő egyén is megszólal, leírja benyomását, emberi érzéseit. Ezek a legsikerültebb részek. A Szent Péter-bazilikához így közelít: „A rálátás a bazilikára lenyűgöző. Már messziről érezni a vonzást, a tér sodrását, ahogy egyre közelebb visz a mind nagyobbra növő templomhoz. (…) A templom előtti tér a maga nemében egyedülálló. Két hatalmas kar tárul a látogat felé, mely a Bernini által megálmodott oszlopcsarnok két egyenlő félköréből adódik”. Egy templomból kilépve ilyennek találja a Via Veneto forgalmát: „Mint valami felgyorsított filmkockákon, olyan a forgalom látványa. Kiskocsik tömege a világ minden fajtájából képez tömött oszlopsort az úttesten. Ebben a tömegben furakodik előre, tör magának utat a számtalan, ide-oda cikázó motoretta, 500–600 kcm-es repülő csoda”. A Via Appiát bemutatva szól a környéken lévő katakombák rendszeréről, ezek hossza mintegy 900 km. Maga is leszáll a halottak egykori birodalmába, de a sötét folyosókon való bolyongás hamar kimeríti: „Bevallom, félórás bolyongás után már rosszullét környékezett, azt hittem, soha nem látom már a napvilágot. Négy-öt nyelv ismert szavaiból összeállított amalgám nyelven próbáltam vezetőm tudtára adni, hogy vezessen a felszínre”. Az Angyalvár 58 termes múzeumának megtekintése annyira fárasztó, hogy utána jólesik a Tevere-parti platánok alatt a szabadtéri hűsülés. Nem egy esetben meglátja az utca szegényeit is: a Spanyol tér dobozban lakó emberét, a Navonne tér macskakövén heverő félmeztelen férfit, aki sört iszik és végtelenül monologizál. Az utcai muzsikusok fülbemászó melódiái néha kellemesen csengenek, de gyakran szomorú sorsra utalnak: „A Fabricius hídon több alkalommal láthattuk ugyanazt a muzsikust kalappal, dobozzal maga előtt, hű kutyája társaságában. Nem könnyű kenyérkereset, de valamivel mégis több a koldulásnál”.

A szép kivitelezésű kötet 25 nagy metszetét 26 kisebb, fejezetzáró bélyegmetszet és 6 szépen mintázott iniciálé egészíti ki. Ilyenformán a kötet művészeti albumnak és útikönyvnek is beillik. Büszkeségéül szolgálhat nemcsak a szerzőnek, hanem az Exit Kiadónak is.

 

Takács Gábor: Róma, az örök város. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2017. 112 p.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.