Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szóban-képben az örök városról

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket. Aztán kis érlelés után az emlékekből műalkotások születnek, megörökítve nemcsak a látványt, hanem annak hangulatát is. Eddig már Barcelonától Jeruzsálemen át Pekingig is eljutott, s látogatása színhelyein szerzett élményeiről metszetekben is beszámolt. Egy-egy város néhány tere, épülete ragadta meg fantáziáját, s egyéni módon örökítette meg őket (Takács Gábor: Barcelonától a Távol-Keletig szóban–képben. Kolozsvár, 2013.) Már négy évvel ezelőtti kötetében is jelentős teret szentelt Rómának. De az örök város nem hagyta nyugodni… Most egész kötettel adózik az ott szerzett élményeknek.

Rómát leggyakrabban örök városként aposztrofálják, de nevezték már a világ közepének, minden út célpontjának (minden út Rómába vezet!), a keresztény világ fővárosának – s 1870 óta hivatalosan is viseli az egyesített Itália, vagyis Olaszország fővárosának a rangját és címét. Ugyanakkor, ha létezne ez a cím, a világ turizmusának fővárosi rangját is megérdemelné. Mert sok híres városa, sok gyönyörű épületegyüttese van a világnak. De olyan város, ahol kétezer év művelődéstörténetét folyamatában lehet szemlélni, ahol az ókori romoktól a múlt századi épületcsodákig minden stílus jelen van, csak egy van, Róma. Együtt élnek itt a császárkor világbirodalmi épületei a kereszténység legszentebb hajlékaival és a huszadik század kavargó forgalmával, néha fülsüketítő zörejeivel. Aki világot akar látni, az nem kerülheti el Rómát. S aki egyszer ide beteszi lábát, egy életre szóló élménnyel gazdagodik.

Mondhatjuk: Takács Gábor szerencsés ember. A Római Magyar Akadémia meghívására két alkalommal is hosszabban időzhetett az örök város szívében, a Palazzo Falconieriben. 1998-ban három, 2002-ben két hetet tölthetett itt. Volt alkalma megcsodálni az utcákat, tereket, épületeket. Hangulatukat megragadni, feldolgozni. Így születhetett meg az a huszonöt metszet és tusrajz, amely e kötet lényegét teszi ki. Van közöttük térábrázolás, palotarom, épület és épületrészlet, kút és szobor, diadalív és kariatida. Mindegyik egyéni megfogalmazásban. Van, ahol jól áttekinthetően jelenik meg egy-egy épület vagy tér: a Pantheon, a Trinita del Monte, a Colosseum, a Fabricius híd, a Santa Maria in Cosmedin. Van, ahol csak egyetlen részletet emel ki, meglátva benne a múlt üzenetét, a művészi megfogalmazás lényegét: a Via Appia hatalmas kövei, a Szent Péter-bazilika kupolája, az Angyalvár bronzangyala, a San Pietro Mózese.  S aztán ott a sok látomás, ahogy a művész a benyomást rögzítette – gyakran cím nélkül fel sem ismernénk az ábrázolt műtárgyat: a Pantheon gránitoszlopai közt, a Pantheon-kút, a Szent Péter-bazilika a Via Conciliazionéról nézve, a Gangesz-alak Bernini szökőkútján, a katakombák. Ez Róma Takács Gábor egyéni megfogalmazásában.


Bernini Fontana­del­Tritoneja. Tusrajz

A szerző azonban nem elégedett meg a művészi ábrázolással. Bizonyára útikalauzok, várostörténeti munkák tucatját böngészte át, hogy jobban belelásson az örök város titkaiba. Kialakította a maga saját városképét. Megismerte tájegységeit, negyedeit, a hét dombot és a Tiberis-partot, amelyek a város bölcsőjeként szolgáltak. Valamennyit nem ábrázolhatta, de amit megismert, amit látott, azt leírta. Saját szempontú útikalauzt állított össze Rómához. Huszonöt fejezetben mondhatni a város minden fontosabb pontjáról elmondja az alapvető tudnivalókat. Pontosságra törekszik, gyakran megadja az épületek rendkívüli méreteit, még a közöttük lévő távolságot is percben méri. A városépítésben jeleskedő pápák egész sorát említi (többnyire az eredeti családnevüket is odaillesztve), rajtuk kívül bíborosok és főúri családok tucatja írta be emlékét a várostörténetbe egy-egy épülettel. S aztán jönnek a művészek: Bernini, Borromini, Bramante, Fontana, Leonardo, Maderna, Michelangelo, Raffaelo… A legnagyobb dicsőség volt századokon át Rómában megrendeléshez jutni, valami maradandót alkotni.


Santa Maria in Cosmedin. Tusrajz

Néha túl a tényeken, maga a mesélő egyén is megszólal, leírja benyomását, emberi érzéseit. Ezek a legsikerültebb részek. A Szent Péter-bazilikához így közelít: „A rálátás a bazilikára lenyűgöző. Már messziről érezni a vonzást, a tér sodrását, ahogy egyre közelebb visz a mind nagyobbra növő templomhoz. (…) A templom előtti tér a maga nemében egyedülálló. Két hatalmas kar tárul a látogat felé, mely a Bernini által megálmodott oszlopcsarnok két egyenlő félköréből adódik”. Egy templomból kilépve ilyennek találja a Via Veneto forgalmát: „Mint valami felgyorsított filmkockákon, olyan a forgalom látványa. Kiskocsik tömege a világ minden fajtájából képez tömött oszlopsort az úttesten. Ebben a tömegben furakodik előre, tör magának utat a számtalan, ide-oda cikázó motoretta, 500–600 kcm-es repülő csoda”. A Via Appiát bemutatva szól a környéken lévő katakombák rendszeréről, ezek hossza mintegy 900 km. Maga is leszáll a halottak egykori birodalmába, de a sötét folyosókon való bolyongás hamar kimeríti: „Bevallom, félórás bolyongás után már rosszullét környékezett, azt hittem, soha nem látom már a napvilágot. Négy-öt nyelv ismert szavaiból összeállított amalgám nyelven próbáltam vezetőm tudtára adni, hogy vezessen a felszínre”. Az Angyalvár 58 termes múzeumának megtekintése annyira fárasztó, hogy utána jólesik a Tevere-parti platánok alatt a szabadtéri hűsülés. Nem egy esetben meglátja az utca szegényeit is: a Spanyol tér dobozban lakó emberét, a Navonne tér macskakövén heverő félmeztelen férfit, aki sört iszik és végtelenül monologizál. Az utcai muzsikusok fülbemászó melódiái néha kellemesen csengenek, de gyakran szomorú sorsra utalnak: „A Fabricius hídon több alkalommal láthattuk ugyanazt a muzsikust kalappal, dobozzal maga előtt, hű kutyája társaságában. Nem könnyű kenyérkereset, de valamivel mégis több a koldulásnál”.

A szép kivitelezésű kötet 25 nagy metszetét 26 kisebb, fejezetzáró bélyegmetszet és 6 szépen mintázott iniciálé egészíti ki. Ilyenformán a kötet művészeti albumnak és útikönyvnek is beillik. Büszkeségéül szolgálhat nemcsak a szerzőnek, hanem az Exit Kiadónak is.

 

Takács Gábor: Róma, az örök város. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2017. 112 p.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”