Szóban-képben az örök városról

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket. Aztán kis érlelés után az emlékekből műalkotások születnek, megörökítve nemcsak a látványt, hanem annak hangulatát is. Eddig már Barcelonától Jeruzsálemen át Pekingig is eljutott, s látogatása színhelyein szerzett élményeiről metszetekben is beszámolt. Egy-egy város néhány tere, épülete ragadta meg fantáziáját, s egyéni módon örökítette meg őket (Takács Gábor: Barcelonától a Távol-Keletig szóban–képben. Kolozsvár, 2013.) Már négy évvel ezelőtti kötetében is jelentős teret szentelt Rómának. De az örök város nem hagyta nyugodni… Most egész kötettel adózik az ott szerzett élményeknek.

Rómát leggyakrabban örök városként aposztrofálják, de nevezték már a világ közepének, minden út célpontjának (minden út Rómába vezet!), a keresztény világ fővárosának – s 1870 óta hivatalosan is viseli az egyesített Itália, vagyis Olaszország fővárosának a rangját és címét. Ugyanakkor, ha létezne ez a cím, a világ turizmusának fővárosi rangját is megérdemelné. Mert sok híres városa, sok gyönyörű épületegyüttese van a világnak. De olyan város, ahol kétezer év művelődéstörténetét folyamatában lehet szemlélni, ahol az ókori romoktól a múlt századi épületcsodákig minden stílus jelen van, csak egy van, Róma. Együtt élnek itt a császárkor világbirodalmi épületei a kereszténység legszentebb hajlékaival és a huszadik század kavargó forgalmával, néha fülsüketítő zörejeivel. Aki világot akar látni, az nem kerülheti el Rómát. S aki egyszer ide beteszi lábát, egy életre szóló élménnyel gazdagodik.

Mondhatjuk: Takács Gábor szerencsés ember. A Római Magyar Akadémia meghívására két alkalommal is hosszabban időzhetett az örök város szívében, a Palazzo Falconieriben. 1998-ban három, 2002-ben két hetet tölthetett itt. Volt alkalma megcsodálni az utcákat, tereket, épületeket. Hangulatukat megragadni, feldolgozni. Így születhetett meg az a huszonöt metszet és tusrajz, amely e kötet lényegét teszi ki. Van közöttük térábrázolás, palotarom, épület és épületrészlet, kút és szobor, diadalív és kariatida. Mindegyik egyéni megfogalmazásban. Van, ahol jól áttekinthetően jelenik meg egy-egy épület vagy tér: a Pantheon, a Trinita del Monte, a Colosseum, a Fabricius híd, a Santa Maria in Cosmedin. Van, ahol csak egyetlen részletet emel ki, meglátva benne a múlt üzenetét, a művészi megfogalmazás lényegét: a Via Appia hatalmas kövei, a Szent Péter-bazilika kupolája, az Angyalvár bronzangyala, a San Pietro Mózese.  S aztán ott a sok látomás, ahogy a művész a benyomást rögzítette – gyakran cím nélkül fel sem ismernénk az ábrázolt műtárgyat: a Pantheon gránitoszlopai közt, a Pantheon-kút, a Szent Péter-bazilika a Via Conciliazionéról nézve, a Gangesz-alak Bernini szökőkútján, a katakombák. Ez Róma Takács Gábor egyéni megfogalmazásában.

A szerző azonban nem elégedett meg a művészi ábrázolással. Bizonyára útikalauzok, várostörténeti munkák tucatját böngészte át, hogy jobban belelásson az örök város titkaiba. Kialakította a maga saját városképét. Megismerte tájegységeit, negyedeit, a hét dombot és a Tiberis-partot, amelyek a város bölcsőjeként szolgáltak. Valamennyit nem ábrázolhatta, de amit megismert, amit látott, azt leírta. Saját szempontú útikalauzt állított össze Rómához. Huszonöt fejezetben mondhatni a város minden fontosabb pontjáról elmondja az alapvető tudnivalókat. Pontosságra törekszik, gyakran megadja az épületek rendkívüli méreteit, még a közöttük lévő távolságot is percben méri. A városépítésben jeleskedő pápák egész sorát említi (többnyire az eredeti családnevüket is odaillesztve), rajtuk kívül bíborosok és főúri családok tucatja írta be emlékét a várostörténetbe egy-egy épülettel. S aztán jönnek a művészek: Bernini, Borromini, Bramante, Fontana, Leonardo, Maderna, Michelangelo, Raffaelo… A legnagyobb dicsőség volt századokon át Rómában megrendeléshez jutni, valami maradandót alkotni.

Néha túl a tényeken, maga a mesélő egyén is megszólal, leírja benyomását, emberi érzéseit. Ezek a legsikerültebb részek. A Szent Péter-bazilikához így közelít: „A rálátás a bazilikára lenyűgöző. Már messziről érezni a vonzást, a tér sodrását, ahogy egyre közelebb visz a mind nagyobbra növő templomhoz. (…) A templom előtti tér a maga nemében egyedülálló. Két hatalmas kar tárul a látogat felé, mely a Bernini által megálmodott oszlopcsarnok két egyenlő félköréből adódik”. Egy templomból kilépve ilyennek találja a Via Veneto forgalmát: „Mint valami felgyorsított filmkockákon, olyan a forgalom látványa. Kiskocsik tömege a világ minden fajtájából képez tömött oszlopsort az úttesten. Ebben a tömegben furakodik előre, tör magának utat a számtalan, ide-oda cikázó motoretta, 500–600 kcm-es repülő csoda”. A Via Appiát bemutatva szól a környéken lévő katakombák rendszeréről, ezek hossza mintegy 900 km. Maga is leszáll a halottak egykori birodalmába, de a sötét folyosókon való bolyongás hamar kimeríti: „Bevallom, félórás bolyongás után már rosszullét környékezett, azt hittem, soha nem látom már a napvilágot. Négy-öt nyelv ismert szavaiból összeállított amalgám nyelven próbáltam vezetőm tudtára adni, hogy vezessen a felszínre”. Az Angyalvár 58 termes múzeumának megtekintése annyira fárasztó, hogy utána jólesik a Tevere-parti platánok alatt a szabadtéri hűsülés. Nem egy esetben meglátja az utca szegényeit is: a Spanyol tér dobozban lakó emberét, a Navonne tér macskakövén heverő félmeztelen férfit, aki sört iszik és végtelenül monologizál. Az utcai muzsikusok fülbemászó melódiái néha kellemesen csengenek, de gyakran szomorú sorsra utalnak: „A Fabricius hídon több alkalommal láthattuk ugyanazt a muzsikust kalappal, dobozzal maga előtt, hű kutyája társaságában. Nem könnyű kenyérkereset, de valamivel mégis több a koldulásnál”.

A szép kivitelezésű kötet 25 nagy metszetét 26 kisebb, fejezetzáró bélyegmetszet és 6 szépen mintázott iniciálé egészíti ki. Ilyenformán a kötet művészeti albumnak és útikönyvnek is beillik. Büszkeségéül szolgálhat nemcsak a szerzőnek, hanem az Exit Kiadónak is.

Takács Gábor: Róma, az örök város. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2017. 112 p.