Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szóban-képben az örök városról

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket. Aztán kis érlelés után az emlékekből műalkotások születnek, megörökítve nemcsak a látványt, hanem annak hangulatát is. Eddig már Barcelonától Jeruzsálemen át Pekingig is eljutott, s látogatása színhelyein szerzett élményeiről metszetekben is beszámolt. Egy-egy város néhány tere, épülete ragadta meg fantáziáját, s egyéni módon örökítette meg őket (Takács Gábor: Barcelonától a Távol-Keletig szóban–képben. Kolozsvár, 2013.) Már négy évvel ezelőtti kötetében is jelentős teret szentelt Rómának. De az örök város nem hagyta nyugodni… Most egész kötettel adózik az ott szerzett élményeknek.

Rómát leggyakrabban örök városként aposztrofálják, de nevezték már a világ közepének, minden út célpontjának (minden út Rómába vezet!), a keresztény világ fővárosának – s 1870 óta hivatalosan is viseli az egyesített Itália, vagyis Olaszország fővárosának a rangját és címét. Ugyanakkor, ha létezne ez a cím, a világ turizmusának fővárosi rangját is megérdemelné. Mert sok híres városa, sok gyönyörű épületegyüttese van a világnak. De olyan város, ahol kétezer év művelődéstörténetét folyamatában lehet szemlélni, ahol az ókori romoktól a múlt századi épületcsodákig minden stílus jelen van, csak egy van, Róma. Együtt élnek itt a császárkor világbirodalmi épületei a kereszténység legszentebb hajlékaival és a huszadik század kavargó forgalmával, néha fülsüketítő zörejeivel. Aki világot akar látni, az nem kerülheti el Rómát. S aki egyszer ide beteszi lábát, egy életre szóló élménnyel gazdagodik.

Mondhatjuk: Takács Gábor szerencsés ember. A Római Magyar Akadémia meghívására két alkalommal is hosszabban időzhetett az örök város szívében, a Palazzo Falconieriben. 1998-ban három, 2002-ben két hetet tölthetett itt. Volt alkalma megcsodálni az utcákat, tereket, épületeket. Hangulatukat megragadni, feldolgozni. Így születhetett meg az a huszonöt metszet és tusrajz, amely e kötet lényegét teszi ki. Van közöttük térábrázolás, palotarom, épület és épületrészlet, kút és szobor, diadalív és kariatida. Mindegyik egyéni megfogalmazásban. Van, ahol jól áttekinthetően jelenik meg egy-egy épület vagy tér: a Pantheon, a Trinita del Monte, a Colosseum, a Fabricius híd, a Santa Maria in Cosmedin. Van, ahol csak egyetlen részletet emel ki, meglátva benne a múlt üzenetét, a művészi megfogalmazás lényegét: a Via Appia hatalmas kövei, a Szent Péter-bazilika kupolája, az Angyalvár bronzangyala, a San Pietro Mózese.  S aztán ott a sok látomás, ahogy a művész a benyomást rögzítette – gyakran cím nélkül fel sem ismernénk az ábrázolt műtárgyat: a Pantheon gránitoszlopai közt, a Pantheon-kút, a Szent Péter-bazilika a Via Conciliazionéról nézve, a Gangesz-alak Bernini szökőkútján, a katakombák. Ez Róma Takács Gábor egyéni megfogalmazásában.


Bernini Fontana­del­Tritoneja. Tusrajz

A szerző azonban nem elégedett meg a művészi ábrázolással. Bizonyára útikalauzok, várostörténeti munkák tucatját böngészte át, hogy jobban belelásson az örök város titkaiba. Kialakította a maga saját városképét. Megismerte tájegységeit, negyedeit, a hét dombot és a Tiberis-partot, amelyek a város bölcsőjeként szolgáltak. Valamennyit nem ábrázolhatta, de amit megismert, amit látott, azt leírta. Saját szempontú útikalauzt állított össze Rómához. Huszonöt fejezetben mondhatni a város minden fontosabb pontjáról elmondja az alapvető tudnivalókat. Pontosságra törekszik, gyakran megadja az épületek rendkívüli méreteit, még a közöttük lévő távolságot is percben méri. A városépítésben jeleskedő pápák egész sorát említi (többnyire az eredeti családnevüket is odaillesztve), rajtuk kívül bíborosok és főúri családok tucatja írta be emlékét a várostörténetbe egy-egy épülettel. S aztán jönnek a művészek: Bernini, Borromini, Bramante, Fontana, Leonardo, Maderna, Michelangelo, Raffaelo… A legnagyobb dicsőség volt századokon át Rómában megrendeléshez jutni, valami maradandót alkotni.


Santa Maria in Cosmedin. Tusrajz

Néha túl a tényeken, maga a mesélő egyén is megszólal, leírja benyomását, emberi érzéseit. Ezek a legsikerültebb részek. A Szent Péter-bazilikához így közelít: „A rálátás a bazilikára lenyűgöző. Már messziről érezni a vonzást, a tér sodrását, ahogy egyre közelebb visz a mind nagyobbra növő templomhoz. (…) A templom előtti tér a maga nemében egyedülálló. Két hatalmas kar tárul a látogat felé, mely a Bernini által megálmodott oszlopcsarnok két egyenlő félköréből adódik”. Egy templomból kilépve ilyennek találja a Via Veneto forgalmát: „Mint valami felgyorsított filmkockákon, olyan a forgalom látványa. Kiskocsik tömege a világ minden fajtájából képez tömött oszlopsort az úttesten. Ebben a tömegben furakodik előre, tör magának utat a számtalan, ide-oda cikázó motoretta, 500–600 kcm-es repülő csoda”. A Via Appiát bemutatva szól a környéken lévő katakombák rendszeréről, ezek hossza mintegy 900 km. Maga is leszáll a halottak egykori birodalmába, de a sötét folyosókon való bolyongás hamar kimeríti: „Bevallom, félórás bolyongás után már rosszullét környékezett, azt hittem, soha nem látom már a napvilágot. Négy-öt nyelv ismert szavaiból összeállított amalgám nyelven próbáltam vezetőm tudtára adni, hogy vezessen a felszínre”. Az Angyalvár 58 termes múzeumának megtekintése annyira fárasztó, hogy utána jólesik a Tevere-parti platánok alatt a szabadtéri hűsülés. Nem egy esetben meglátja az utca szegényeit is: a Spanyol tér dobozban lakó emberét, a Navonne tér macskakövén heverő félmeztelen férfit, aki sört iszik és végtelenül monologizál. Az utcai muzsikusok fülbemászó melódiái néha kellemesen csengenek, de gyakran szomorú sorsra utalnak: „A Fabricius hídon több alkalommal láthattuk ugyanazt a muzsikust kalappal, dobozzal maga előtt, hű kutyája társaságában. Nem könnyű kenyérkereset, de valamivel mégis több a koldulásnál”.

A szép kivitelezésű kötet 25 nagy metszetét 26 kisebb, fejezetzáró bélyegmetszet és 6 szépen mintázott iniciálé egészíti ki. Ilyenformán a kötet művészeti albumnak és útikönyvnek is beillik. Büszkeségéül szolgálhat nemcsak a szerzőnek, hanem az Exit Kiadónak is.

 

Takács Gábor: Róma, az örök város. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2017. 112 p.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.

Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.

Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.

A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.

A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát. 

Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).

Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.

Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyönmert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”.

Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is. 

A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából. 

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.