Pro Natura-park Ördöngösfüzesen

Ma, az okoseszközök és a közösségi oldalak korában üdítően tud hatni minden olyan történet és emlék, amely a rohanó és túldigitalizálódott világ megszületése elé repít minket vissza. Különösképp azok, amelyek őseink természetközeli életét elevenítik fel előttünk. Lapohos András nemrég megjelent kötete* pedig jóval több, mint üdítő. Betekintést nyújt ugyanis egy olyan ember gondolat- és alkotóvilágába, aki már fiatalkorában célul tűzte ki a természettel való összhangba kerülést, az anyavilágban lejátszódó folyamatok megismerését és megismertetését, valamint azt, hogy az egyszerű közembert – szülőt és gyermeket egyaránt – természettudatos életmódra nevelje.

Az ördöngösfüzesi nyugalmazott biológiatanárnak ez már az ötödik megjelent kötete. 2008-ban Természetvédelem a szülőföldön, 2009-ben Az ördöngösfüzesi református egyház történetéből, 2012-ben Kis dokumentum-múzeum: Ördöngösfüzes kincsei 1980-ban, 2014-ben pedig Egyházi és szórványmúzeum címmel jelentek meg munkái.

A kötet forgatásakor az volt az első benyomásom: Lapohos András olyan szeretettel és alázattal mesél a természet különféle csodáiról, hogy az a földhöz-, mai megfogalmazásban inkább képernyőhöz ragadt embereket is könnyen rabul ejti. Vagy talán inkább elvarázsolja. A második gondolatom gyorsan követte az elsőt: ez a kiadvány nagyobb figyelmet érdemelt volna a nyomdai előkészítés során.

A szerző miután az ötvenes években hazakerült szülőfalujába, Ördöngösfüzesre tanítani, egyből nekilátott megvalósítani régi álmát: egy park létesítését. Olyan parkot álmodott, ahol nincs többé szemét, ahol higiénikus környezet fogadja a látogatót, ahol a gémeskút vizét nyugodtan használni lehet, vagyis ahol az ember megízlelhet egy szeletet az anyatermészet csodálatos világából.

Fontos kiemelni, hogy Lapohos András két rendkívül fontos hivatást is betöltött az elmúlt évtizedek során: az egyik az építői, a másik pedig a nevelői szerepkör. Az egyik a kézzelfogható tettekben, a másik a gondolkodásban és a személyiségfejlődésben érezhető – mindkettő rendkívül fontos, ugyanis egyik a másikra hat. A Pro Natura-park létrehozása közben ugyanis a tanár úr sok mindenre megtanította szorgos önkénteseit. Faültetéskor hogyan ássák ki a csemetéket úgy, hogy ne sértsék meg annak gyökérzetét és szárát; mit kell tenni, amikor egy magára maradt, gyenge őzgidát találunk az erdőben; hogyan biztosítsunk menedéket és élelmet télen a madarainknak; hogyan tanuljuk meg tisztelni és védeni a természetet; hogyan éljünk boldog szimbiózisban vele. De az egyik legfontosabbat talán mégis „öntudatlanul” adta át nekik: megfertőzte ugyanis követőit azzal a lelkesedéssel és csodálattal, amellyel ő tekintett az anyavilágra. Amellyel csakis egészséges és boldog ember fürkészheti a mindenséget.

A parkban folyó tudományos munka hiánypótló, megannyi diáknak jelenthetett komoly szakmai alapot a már-már természetesen kibontakozó érdeklődéssel együtt. A nyílt laboratóriumban a törvény által védett növények szaporítása és megfigyelése áll a középpontban, a kötetben többtucat fotó és leírás is a rendelkezésünkre áll a park flórájáról és faunájáról, ez pedig igazi csemege lehet a természetbúvároknak. De a közösségi munkák és események is jól dokumentáltak, és itt jutunk el a park vitathatatlanul közösségépítő szerepéhez: a pad- vagy a vetítőállvány-készítésre szervezett kalákák, a nyáresti szabadtéri diavetítések, az iskolás lányok magyar ruháinak bemutatása, a közös kirándulások, az ünnepélyek – a Zergeboglár vagy A madarak karácsonya – mind-mind nevelték, ösztönözték, erősítették és nem utolsósorban összekovácsolták a helybélieket. Ha hozzávesszük mindehhez azt, hogy szórványvidéken minden egyes közösség- és identitásépítő tett felbecsülhetetlen értékkel bír, talán csak akkor kezdjük sejteni Lapohos András több évtizedes, lelkiismeretes, kitartó munkájának a kiemelt jelentőségét.

De a kötetben a göci és sajósárvári templomról, a szerző fiatal éveiről, az ördöngösfüzesi hagyományőrző tánc­csoportról és kézimunkakörről, a falu emlékezetében fontos helyet elfoglaló eseményekről, illetve nevének eredetéről, a híres iskolacsengőről, valamint a településen nemrég megalapított állattani, egyházi és kis dokumentum-múzeum létrejöttéről is olvashatunk. És végül befejezésképp hadd álljon itt egy sokatmondó rész a kiadványból, amely a szerző „ars poeticáját” is gyönyörűen visszaadja: „A tanulók nem haladnak el könnyen a természet szépségei és Ördöngösfüzes kincsei mellett, észrevételeiket feljegyzik, gyermekéveik hajnalán megtanulják, hogy a csodás növények fölé hajoljanak, és gazdag tevékenységeket fejtsenek ki a madarak megvédéséért, az összes állatért, nem utolsósorban az emberért. Ilyen alkalmakkor a megelégedés, amit érzek, megerősít célom megvalósításában: az ifjúság álmait szeretettel, gonddal kell ápolni, és az emberiség azon célkitűzései felé irányítani, amelyek a holnap létezését eredményezik.”

Lapohos András: Pro Natura Park Ördöngösfüzesen, 2017, Grafycolor Kiadó, Kolozsvár

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához.