Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Pillanatkép a Beszterce környéki magyarokról

Népismereti és egyházszolgálati tábor – 2005

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk. De alig szól róluk híradás az írott és elektronikus erdélyi és magyarországi sajtóban, és a tudományos irodalom sem kényeztet el történelmi, néprajzi, egyházi, nyelvészeti szakmunkákkal e vidékről. Az erdélyi magyar embernek kétfajta halvány tudása, sejtése szokott lenni erről a vidékről. Tudja vagy hallott róla, hogy Besztercén, Lekencén, Tekében szászok is éltek, az idősebbje netán találkozott is velük a vásárokban, katonáéknál, a Maros menti falvakból besztercei szász családoknál szolgáltak a lányok, s hogy a szászok Orbán napjáig (május 25.) féltik a szőlőjüket. Aztán itt van az Erdély-szerte ismert, nagyra becsült besztercei hamvaskék, magvaváló, szilvaíznek és üstbe, pálinkának való besztercei szilva, az biztosan innen terjedt el, mint a többi szász specialitás, Segesvárról a kalap, és Brassóból a brassói posztó.

Egy sommás, általánosító vélekedés az erdélyi Mezőséghez sorolja a Beszterce környéki magyar falvakat is, elfogadva ezt sokat hallott tételt, hogy az erdélyi Mezőség a Marosvásárhely, Szászrégen, Bethlen, Dés, Kolozsvár, Torda és Marosludas által közrefogott dimbes-dombos, erdőtlen, folyótlan, közel háromszáz településből álló földrajzi-néprajzi táj.


Szikszai Szilvia Tünde óvónő, a kántor főiskola végzettje Besztercén, az Andrei Mureșanu diákjai
körében. Képek Barabás László kötetéből.

E tétel, mint minden egyszerűsítő általánosítás, árnyalásra szorul. Mint ahogyan az is, hogy Beszterce környéke a magyarság szempontjából egyértelműen szórvány, pusztuló vidék, holttenger.

Hála Istennek nem az, tapasztalatból mondom, még nem az. K. Kiss Ferenc, „a Mezőség apostola” nem véletlenül írta éppen tíz évvel ezelőtt megjelent mezőségi könyvének címéül: Még szólnak a harangok.

Még szólnak a harangok a Beszterce környéki, Beszterce-Naszód megyei magyar, vegyeslakosságú vagy kisebbségben élő magyarok lakta falvakban. Leginkább a református templomok harangjai, mert a Beszterce környéki magyarok – lélekszámuk jelenleg mintegy 30 000 – jobbára református vallásukat követik. Szólnak a harangok Sófalván, Beszterce magyar „külvárosában”, a történelmi emlékű Cserhalomra épült Cegőtelkén, a szászos magyar falu, Zsejk evangélikus híveinek, Szentmáté Árpád-kori templomában, valamint a székelyes Újősben. Továbbá a kivándorolt lekencei szász evangélikusoktól örökölt, reformátussá vált templomban is megkondul néha. Emellett csendül Tacson az új templom harangja az otthoniaknak és a vasárnap hazalátogatóknak is. Magyarberétén az idősek jó templomos gyülekezetének, Somkeréken a még megmaradottaknak. Magyardécsében, a gyümölcstermesztők falujában, a környék legnagyobb, életerős fiatalságú, 1500 lelkes református gyülekezetében nemcsak vasárnap, hanem minden hétköznap is tartanak istentiszteletet.

Sajóudvarhelyen már csak néha kondul meg a harang, nincsen kinek. És olyan településen is jártunk (Sajósárváron), ahol már egyetlen magyar lélek sincs, csak a felújított református műemlék templom emlékeztet arra, hogy itt valaha magyarok is éltek. Annak a harangja kinek szól? Nemcsak a mezőpanitiaknak, akik a puszta templombelső szószékét és úrasztalát gyülekezeti adományként elkészítették, hanem mindenkinek, emlékeztetőül, hogy vigyázzanak a gyülekezetre és az anyanyelvre!

Nekünk is szóltak Beszterce környékén a harangok 2005 augusztusában. Tíz napig, naponta más-más templomban, az imént felsoroltakban. A harangok hívó szavára naponta kisebb-nagyobb gyülekezet lépett Isten házába, hogy énekkel és imával dicsérje az Urat és meghallgassa a Református Kántor-Tanítóképző Főiskolánk szolgáló műsorát; a hitvalló énekeket, kórusműveket, az erdélyi magyar költők és írók – Reményik Sándor, Tompa László, Berde Mária, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Makkai Sándor – műveit. Az előadandó verseket, regényrészleteket úgy próbáltam összeválogatni és a diákokkal megszólaltatni, hogy minden templomban érezzék: üzenetet hoztunk. Énekben és versben, hitvalló és magyarságmegtartó üzenetet. Hogy nemcsak Holttenger – Makkai Sándor püspökünk regényével szólva – ez a vidék, nemcsak „elátkozott világ”, ahonnan menekülni kell, vagy lassan kipusztulni, hanem emberként, magyarként dolgozni, ha gondban is, de megélni, tudván tudva, hogy „nincs segedelmünk, / Magunkon kívül csak az Isten.” (Tompa László)

A szokásos évi egyházszolgálati és népismereti mozgó táborunkban a templomi harangszókon kívül arra is figyeltünk – összesen hat, egyházi és magyar kultúránkat érintő témában végeztünk vizsgálatokat –, hogy a felkeresett falvakban szól-e majd a csengő, és kinek óvoda-, illetve iskolakezdéskor. És hogyan csengenek magyar szavaink idősek, fiatalok és a gyermekek ajkán?

Jól tudom, az iskolai csengők kimentek használatból. De ha lennének is, kinek szólnának, kit hívnának magyar szóval óvodába, iskolába? Zsejken és Tacson senkit, mert nincsen iskola. E gyülekezetek otthonlakó tagjai mind hatvan éven felüliek. Gyermekszó csak vendégként hallszik néha-néha. Sófalván, Újősben, Magyarberéten és Cegőtelkén óvodásokat és kisiskolásokat vár a magyar szó. De mi legyen tovább a gyermekek sorsa? Hová ingázzanak magyar szóra: Bethlenbe, Besztercére? Azok eléggé távol vannak. Vagy maradjanak otthon, és járjanak román felső tagozatra, mint Újősben? A román nyelvű iskola a felső tagozaton – tapasztaltuk többfelé –, elhozza az anyanyelv visszaszorulását: templomi vagy konyhanyelvvé válását a magyar többségű közösségekben is. A felkeresett települések közül Szentmátéban és Magyardécsén működik nyolcosztályos magyar iskola. A templomok mellett ezek a magyar iskolák az anyanyelv végvárai. Mindkettőnek óriási a súlya, felelőssége e vidék magyarságának megtartásában. Nem mindegy, hogy kik és mit tanítanak ezekben az anyanyelvi végvárakban. Kodály Zoltán egyik megjegyzésére emlékszem szívesen, amely szerint legalább olyan fontos, hogy ki tanítja a zenét egy nyírségi faluban, mint az, hogy ki a zeneakadémia kórusának karmestere.

Kántor-Tanítóképző Főiskolánk évek óta szervez táborokat az erdélyi magyar szórványvidékeken, azzal a céllal is, hogy szórványszolgálatra biztassa a táborozó diákokat, és felkutassa a helyben élő lehetséges jövendő tanítókat.

Örülök, hogy a Beszterce környéki magyar falvakban szakképzettség nélkül oktató, vagy frissen érettségizett fiatalok közül immár csapatnyian végzik tanítói és kántori tanulmányaikat főiskolánkon. Többükkel éppen a nyári mozgótáborok során kerültünk kapcsolatba, hiszen két évvel ezelőtt is e vidéken jártunk, a Melles-patak menti falvakban.

Köszönöm a jó Istennek, hogy megadta e tíz nap testileg fárasztó, de lélekben felemelő, gyönyörűséges szolgálatának lehetőségét. Köszönöm a diákoknak, hogy vállalták a küldetést, Körösi Csoma Sándor napjainkbeli, erdélyi feladatát. „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, / hogy felkutassak mindenegy magyart”, hangzott el minden esti istentiszteletkor, a műsor részeként Dsida Jenő: Psalmus hungaricus című versciklusában táborunk fogadalma. Többen elmondták, hogy ez a tíznapos küldetés talán életreszóló élményt jelent számukra; a már végzett kántortanítóknak: Salak Attilának, Nagy Margit Veronikának, Köntés Annamáriának, Székely Szabolcsnak, Németi Lászlónak, Póra Piroskának, Sikó Ibolyának, valamint a fiatalabbaknak, alsóbb éveseknek: Gálfi Arabellának, Györfi Melindának, Varga Timeának, Bakos Zsoltnak, Gábor Gyöngyvérnek, Káli Mártának, Kiss Emesének, Koncz Enikőnek, Kisfaludi Violának, Salak Emőkének, Dombi Győzőnek.

Köszönöm a fogadó lelkipásztorok és gyülekezetek vendégszeretetét, idősek baráti kézfogását, a fiatalok odaadó figyelmét, a gyermekek mosolyát. Köszönöm, hogy visszavárnak e vidék többi településére is, ahová a nyáron nem jutottunk el: Beszterce városába, Magyarnemegyébe, Óradnára, Tekébe, Nagysajóra. Köszönöm a figyelmeztetést is, hogy egy tanévben nem csak a nyári szünidő létezik tanulmányutakra, és Beszterce vidéke itt van Vásárhelytől egy karnyújtásnyira.

Igen, azt a bizonyos kart nemcsak egyszer, de nagyon sokszor lehetne, kellene kinyújtani: nekünk is, másoknak is.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt.