Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nagyvárad, a templomok városa

Nem is lehetett volna alkalmasabb időpontot találni a Nagyvárad történelmi templomai és zsinagógái* című kötet megjelentetésére, hiszen az idei (emlék)év nemcsak a reformációról, Arany Jánosról és Kodály Zoltánról, hanem Szent László királyunkról is szól: a „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából a 2017-es évet Szent László-emlékévnek (is) nyilvánították, ez pedig különösen sokat jelent Nagyváradnak és a nagyváradi polgároknak. Erre Péter I. Zoltán is rávilágít a kötet bevezetőjében: „Várad alapítása Szent László nevéhez fűződik, aki a mai vár területén először az 1083-as esztendőt követően prépostságot, majd 1092-ben püspökséget is alapított, és megépíttette a katolikus egyház első váradi székesegyházát.”

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadásában, a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság támogatásával napvilágot látott 65 oldalas kiadvány rendhagyó darabnak számít, mert a társaság többnyire műemlékvédelmi, helytörténeti vagy néprajzi témavilágú köteteket ad ki, albumokat csak ritkán. A kötet összeállításakor Péter I. Zoltánnak egyrészt nem volt nehéz dolga, hiszen a Pece-parti Párizs műemlékeinek többsége templom, ezek pedig jókora szeletet képesek visszaadni a város gazdag történelméből. A váradi istenházák együttes száma 60 és 70 közé tehető, így Partium központját akár a templomok városának is nevezhetnénk. Az igazi nehézséget a szerzőnek inkább az okozta, hogy „a bőség zavarával küzdve”, a témában kevésbé jártas és érdekelt olvasóknak is hasznos kötettel, izgalmas olvasnivalóval tudjon szolgálni – ezt a feladatot pedig úgy érzem, hogy sikerrel teljesítette. A kiadvány ugyanis jól megszerkesztett, könnyen átlátható, a tartalom és a forma kiválóan igazodik egymáshoz. A templomokról szóló tömör írások és az oldalnagyságú képek között remek összhang rejlik, utóbbiak igazán hangsúlyos szerephez jutnak az albumban.

A kiadvány 28 hajlékot mutat be: ezek között akad templom, plébániatemplom, vártemplom, székesegyház, katedrális, szemináriumi templom és zsinagóga is. Vagy ha a vallások és felekezetek „nyelvén” értelmezzük az összképet, elmondhatjuk, hogy a református, a római katolikus, az ortodox, a görögkatolikus, az evangélikus, a baptista és az izraelita gyülekezet szent hajlékait egyaránt bemutatják. És bár sokan jól ismerhetik – főleg a helybéliek – ezeket a templomokat, a legtöbb esetben számos kérdés így is rejtve maradt a nagyérdemű előtt: mikor és milyen stílusban emelték a templomokat, ki tervezte, ki építette őket; valamint hogy milyen művészeti kincseket rejtenek. Ez az album ezekre a kérdésekre is olvasmányos, szemléletes válasszal igyekszik szolgálni.

A könyvben a szerző azokat a máig meglévő, történelminek számító templomokat mutatja be, amelyek a 18. század elejétől a 20. század első harmadáig épültek. Korábbra nem igazán tekinthetett vissza, hiszen az 1600-as években a törökök minden templomot leromboltak Nagyváradon, pedig előtte a város valamennyi negyedében volt istenháza: a Sebes-Körös két partján lévő Olaszinak, Péntekhelynek, Szombathelynek, Szentlőrincnek, Velencének és a többi kisebb településnek is megvoltak a világi és szerzetesrend templomai egyaránt.

Az albumban bemutatott 28 hajlékból néhány adalék erejéig háromra érdemes kitérni. A térség legrégebbi, 15. században épült temploma Biharpüspökiben áll. Püspökit ugyan 1956-ig nem tekinthettük Nagyvárad részének, hiszen addig önálló község volt, mára viszont már összeépült Váraddal, ahova közigazgatásilag tartozik. Az eredetileg római katolikus templom – amelynek déli falát még a 12. században emelhették, és 1557 előtt került a reformátusok kezébe – román kori, majd gótikus építészeti elemeket tartalmazott, de a történelem során többször is hatalmas károkat szenvedett, a folyamatos átépítéseket követően pedig keveset őrzött meg egykori fényéből. A nagytemplomban, az utólag kibontott román kori ablakokat leszámítva, a régebbi korok építészetére ma már szinte semmi sem emlékeztet, az építmény eklektikus jelleget öltött.

A nagyváradi római katolikus székesegyház a legnagyobb, barokk stílusban épült templom Romániában. A Kanokok sor melletti püspöki kertben található monumentális méretű bazilikát 1751 és 1780 között építették Giovanni Battista Ricca és Franz Anton Hillebrandt terve alapján. Egyik legnagyobb művészi értéke a kupolafreskó, amelyet Johann Schöpf festett 1774 és 1776 között, és amely Krisztus mennyei diadalát ábrázolja. A szentély hátsó ablakain Szent Erzsébet és Szent László képe látható, a főoltár képén pedig Mária mennybemenetele. A főbejárattól számított jobb oldali oltárképek sorrendje: a Szent Kereszt, Szent Mihály arkangyal, Nepomuki Szent János, a legutolsó oltárképen pedig Szent István, amint felajánlja az országot a Boldogságos Szűznek. A bal oldali mellékhajóban Szent Borbála, Szent Péter és Szent Pál búcsúzása, Szent János apostol, valamint a Szentháromság oltárképei láthatók. 1991. december 16-án a székesegyház megkapta a Basilica Minor kitüntető címet II. János Pál pápától.

Érdemes még megemlítenünk a Szent László-plébániatemplomot, amelyet Nagyvárad szívében, a Szent László téren építettek 1723 és 1741 között provinciális stílusban. A bazilika 1780. évi felépüléséig az ideiglenes székesegyház szerepét is betöltötte, a templom külső megjelenésének dísztelenségét pedig követi a belső tagozás egyszerűsége is. Amint belépünk az istenházába, rögtön feltűnik a barokk ornamentikájú főoltár, amely Várad legrégibb fennmaradt oltárfelépítménye, valószínűleg még az 1730-as évekből. Oltárképe a templom legértékesebb darabja, Friedrich Schilcher bécsi akadémiai festő műve 1863-ból – a kép Szent Lászlót ábrázolja, amint átadja a város kulcsát Várad püspökének.

Végezetül pedig emeljünk ki egy szemléletes részt a kiadványból, amely hűen tükrözi a kötet kiadásában szerepet vállalók egyházi kutatómunkához való hozzáállását: „A templomok történeti, építészeti, képzőművészeti tanulmányozása közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy »ez a hely nem egyéb, hanem Istennek háza és a mennynek kapuja« (Zsolt. 28:17), hogy templomaink nem egyszerű művészeti alkotások, hanem szentmisék, istentiszteletek helyei. Olyan megszentelt helyek, amelyek Isten dicsőségét hirdetik.”

 

*Péter I. Zoltán: Nagyvárad történelmi templomai és zsinagógái, Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, Nagyvárad, 2017.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”