Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Nagy nyomot hagytak ezek a táborok”

Negyedszázados főiskolai magvetés népismeretből, szolgálatból

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

A szerző a Kántor-Tanítóképző Főiskola viszontagságos történetének bemutatásával indítja a kötetet, amelyből kiderül, hogy nem volt egyszerű küzdelem, de megérte. A következő fejezetben a táborok, tanulmányutak születését és célját fogalmazza meg: ismerkedés a falvak történetével, lakóival, templomaival, néphagyományaival, művelődési és egyházi életével a „közvetlen megfigyelés”, a dokumentálódás, a „falusi léthelyzet átélése során”. Másrészt az otthonosságérzet, a szülőföldhöz, a falvak népéhez való ragaszkodás, a felelősségvállalás kialakítása és megszilárdítása szerepelt a célok között. A szerző ugyanis azt vallja, hogy a felerészt vidéken és sok helyen szórványban élő erdélyi magyarság jövője attól is függ, hogy milyen értelmiségiek, papok, tanítók, kántorok irányítják a nyelvi, kulturális és vallási identitás megőrzését. Továbbá „a remény ébresztését falusi és városi gyülekezetekben, a bizakodást abban, hogy templom és iskola egységében, a hit, az anyanyelv és a zenekultúra védőszárnyai alatt érdemes erdélyi szülőföldünkön magyarként, keresztyénként/keresztényként élni, boldogulni, és nemzeti közösségként megmaradni”.

Barabás László azt vallja, hogy néprajzi vidékeink, falvaink, templomaink, gyülekezeteink jobb megismerésével a falu vonzó értékké válhat. „Tanulhatunk öregjeitől szépen beszélni, erkölcsi szokásrendet és gazdaszellemet, falusi lelkészektől gyülekezet- és közösségépítést, tanítóiktól élettapasztalatot és hivatástudatot”, a kisgyermekek körében végzett szolgálat pedig lehetőséget teremt a kántortanítói hivatás „nehéz szépségének” az átélésére.

A táborozással járó gyűjtőmunka azt szolgálta, hogy a hallgatók betekintsenek és kedvet kapjanak a néprajzi, egyház- és iskola-, illetve falutörténeti adatok gyűjtéséhez, a műemlékek számbavételéhez és megmentéséhez, amiből tanulmányaik végén szakdolgozatokat írhattak, majd a hivatás gyakorlása során felkelthetik az érdeklődést tanítványaikban is.

A táborok helyszíne egy-egy néprajzi vidék volt, ahol a látnivalók mellett annak gondjait és bajait is megismerték a hallgatók. A negyedszázad során az egymást követő évfolyamok diákjai koncentrikus körökben járták be Erdélyt. A Nyárád- és a Maros mentétől kezdődően eljutottak a Székely-Mezőség falvaiba, a belső Mezőség szórványtelepüléseire, a mezőségi Melles-patak völgyébe, a Tóvidékre, a Küküllők mentére, Nagyenyedre és környékére, Székelykeresztúrra és a környező falvakban Kányádi Sándor és Tamási Áron szülőházába, a Gyimesekbe, Kézdivásárhelyre, a Barcaságba, Dévára és vidékére, Besztercére és a vonzáskörében levő falvakba, Etédre és Kőrispatakra, Kibaconba, Sepsiszentgyörgyre, Óradnára és Radnaborberekre, Gyergyóba és Dicsőszentmártonba, Bethlenszentmiklósra és Keresdre, Segesvárra, Zetelakára, a Hargitára, Aradra és Máriaradnára, és hosszan sorolhatnám tovább az ismert és az átlagember számára sohasem hallott faluneveket. A Goudai Driestar Tanárképző Főiskola vendégeként eljutottak Hollandiába, az óceán partjára, majd a holland főiskolásokat fogadták Erdélyben. Megjárták Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket, vendégül látták testvériskolájuk, a Nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskola diákjait és tanárait a Nagyenyed környéki táborozásra. Utaztak autóbusszal, vicinálissal, szekérrel, tutajjal és traktor vontatta utánfutóval, sok településen a főiskola volt növendékei fogadták őket. A felkeresett falvak között voltak életerős közösségek, kicsi, elhagyatott települések és lelkész nélküli, széthulló gyülekezetek is. Meglátogattak műemlék templomokat, műemlékeket, történelmi események színhelyeit. A diákok mindenhol szíves vendéglátásban részesültek, osztoztak a vendéglátók gondjaiban és örömeiben, az istentiszteleteket követően pedig kórusművekből, hitvalló énekekből és szavalatokból álló műsorral léptek fel, a kántori szolgálat során elnémult orgonákat szólaltattak meg, és gyakorlatot szereztek a vezénylésben is. Minderről a táborismertetők mellett a diákok élménybeszámolói olvashatók a könyvben. Érdekes figyelemmel követni, hogy a benyomásaikat megörökítő tanító- és kántorjelöltek figyelmét mi ragadta meg a legjobban, kire mi hatott életre szóló benyomásként.


Petőfi Sándor legendai sírjánál a timafalvi (Székelykeresztúr) temetőben

Barabás László bevallása szerint nem volt könnyű megszervezni, hogy a gyülekezetek sorra fogadják a diákokat, és a tervezett találkozókra is sor kerüljön a falu lelkészével, kántorával, tanítójával, akik hivatásukról vallottak. A hallgatók megismerkedtek és barátságot kötöttek a helyi fiatalokkal, együtt táncoltak, énekeltek velük, és körükben eredményesen népszerűsítették iskolájukat. Az évek során egyre nagyobb segítséget jelentettek a képző volt hallgatói, akik közül 315-en kántorként szolgálnak a különböző felekezetű erdélyi gyülekezetek templomaiban. Sokan közülük zenetanárként dolgoznak, gyermek- és felnőtt énekkarokat vezényelnek egész Erdélyben. A tanító–óvodapedagógus szakon a főiskola fennállása alatt végzett több mint ezer diák legtöbbje szülőföldjén, szülőfalujában helyezkedett el, ahol vezető pedagógusokká, a művelődési élet szervezőivé váltak. Mások tanulmányaikat folytatva lelkipásztorok, egyetemi oktatók lettek, és példájuk ösztönzést jelent a következő nemzedékeknek. „Pályám alakulásában nagy nyomot hagytak ezek a táborok. Szülőfalumba hazatérve, tanárként próbáltam és próbálok mai napig ezen értékrend szerint dolgozni. Értékeinket őrizzük meg, gyarapítsuk és adjuk tovább a következő nemzedékeknek, mert csak így van jövőnk” – írja Antal Tibor gyimesfelsőloki zenetanár, népdalénekes, egykori diák.

„Nemcsak szolgáltunk, de épültünk is. Tudásunk bővítése mellett lelkileg sokat gazdagodtunk e tanulmányi utak által. A könnyekben, a mosolyokban éreztük Isten jelenlétét és az összetartozás örömét, bármerre is jártunk… Kívánom, hogy ugyanezt tapasztalhassák meg most is a főiskolára járó diákok, és örök élményként határozza meg életüket” – írta Gálfi Westerbeke Arabella a Beszterce-Naszód megyei magyarlakta településekre szervezett 2005-ös út után. „Ezekben a találkozásokban mindenki gazdagabb lett, a kereső és a keresett, a kíváncsi főiskolás hallgató és régi szőttesét megmutató mezőségi öregasszony, a tömbházlakásos világból érkező városi fiatal és a színes kalotaszegi pártát őrző menyasszony. Ezeken a napokon egyszerre oktatóként és tanulóként úgy éreztem magam, mint aki egy élő múzeum gazdag tárházában él – a csodálatos Erdélyben” – írta a népismereti kirándulásokról Ötvös József vár templomi lelkipásztor, aki nyugdíjazásáig a főiskola kuratóriumának az elnöki tisztségét töltötte be, és pár alkalommal ő is elkísérte a diákokat.

A vándortáborok támogatását kezdetben az egyházak, az EMKE, az Erdélyi Figyelő folyóirat, majd a Bethlen Gábor Alapkezelő vállalta, és a gyülekezetek, lelkészek, tanítók vendégszeretete tette felejthetetlenné.

A gyűjteményes kötetet, amelyben pontos útitervek is olvashatók, ajánlom minden olyan pedagógus figyelmébe, aki tanítványaival szeretné jobban megismertetni szülőföldünket, amely akkor igazán a miénk, ha bejárjuk ismert és elfelejtett vidékeit.

 

* Barabás László: Népismeret, szolgálat, jövendő. Táborok, tanulmányutak negyedszázada (1993–2018), Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2018

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt.