László Gyula kevésbé ismert évei

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve*. A munka a szerző évtizedes gyűjtése nyomán megírt, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában megvédett doktori disszertációja. A szakmáját tekintve maga is régész-szerző úgy talált rá dolgozatának témájára, hogy – bevallása szerint – kevés ismerete volt arról, hogy Budapesten kívül máshol is olyan magas színvonalon működött a régészoktatás, mint a magyar fővárosban. Csakhogy rátalált az áldott emlékű kolozsvári történelemtanár, Vincze Zoltán Levente (Bánffyhunyad, 1940 – Kolozsvár, 2018) írásaira, és ezek olvastán döbbent rá, hogy a kolozsvári iskola mekkora hatást gyakorolt és gyakorol mindmáig a régészettudományra.

Doktorizó kutatók akár klasszikusnak is mondható „témaválasztása” ez az eset, amikor tulajdonképpen – Kőrösi Csoma Sándort idézve – nem az ember találja meg az utat, hanem éppen fordítva: az út találja meg őt, esetünkben a téma a kíváncsi kutatót. Amihez természetesen kellett M. Lezsák Gabriella személyes találkozása Vincze Zoltánnal, az ő kiváló hely- és háttérismeretével, nem kevésbé önzetlenségével, s az ezekkel járó, pontosabban ezekből (is) eredő jó tanácsokkal: hova, melyik levéltárba menjen, hol és mit búvároljon a fiatal kutató. Nos ilyen körülmények között jött képbe az 1940 és 1944 közötti kolozsvári régészeti iskola két kimagasló képviselője, Roska Márton (Magyarköblös, 1880 – Budapest, 1961) és László Gyula, akik a 20. századi magyar régészet kiemelkedő és legmeghatározóbb alakjai közé tartoztak.

M. Lezsák Gabriella évtizedes doktori kutatómunkájához és értekezése/könyve megírásához természetesen az is kellett, hogy László Gyula hagyatékának őrzői lehetővé tegyék számára a párját ritkító dokumentumörökség, megannyi jegyzet, ásatási terv, fénykép, újságcikk, levél, miegymás áttanulmányozását és teljes mértékű felhasználhatóságát. De mert mindezek mit sem érnek/értek volna a kutató ügyszeretete, szorgalma és kitartása nélkül, hát így született meg előbb a doktori disszertáció, majd a szóban forgó könyv.

A Boér Hunor által lektorált és előszóval ellátott vaskos és igen tartalmas munkát M. Lezsák Gabriella hat fő fejezetre, ezeken belül több alfejezetre, és ha szabad így fogalmaznom, további hat „adalékfejezetre” osztotta. Az elsőben (Tudománypolitika és régészet a két világháború közötti Magyarországon) a szerző a kolozsvári régészeti iskola történelmi környezetét foglalja össze, és a két világháború közötti időszak tudománypolitikai és régészeti összefüggéseire is kitérve tulajdonképpen a második bécsi döntést megelőző két évtized közhangulatát ismerteti, amely kihatott a tudományos kutatásra.

A második fejezetben (A kolozsvári régészeti iskola rövid története Trianon előtt és az impériumváltás után) a szerző azt foglalja össze, hogy miként jött létre a kolozsvári régészeti iskola, és miként működött az 1919 és 1940 közötti időszakban.

A következő, harmadik fejezet [A kolozsvári régészeti iskola a „visszatért Észak-Erdély” alatti időszakban (1940–1944)] időrendi sorrendben folytatja a történetet, azt mutatva be, hogy a második bécsi döntést követő négy évben miként szervezték újra a Ferenc József Tudományegyetemet, milyen új irányokat jelöltek ki, az újrakezdés során miként telepítették vissza és erősítették meg a régészeti apparátust; milyen intézményeket hozott létre és működtetett az egyetem Régészeti Tanszéke. Ebben a fejezetben a szerző külön-külön mutatja be Roska Márton tanszékvezetőt, az ő és a Pósta Béla tanítványait, majd rátér László Gyula kolozsvári egyetemi éveinek és a katedrához vezető útjának bemutatására. Ugyanebben a fejezetben a szerző ismerteti az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárát, annak rendezését, ásatások, vételezések és ajándékok révén történt gyarapítását, személyzetének kiépítését, külön alfejezetet szánva a tár kutatómunkájának és a Közlemények című szakfolyóirat elindításának. A fejezeten belül külön helyet kapott az Erdélyi Tudományos Intézet Régészeti Szakosztályának bemutatása. Itt tudunk meg részleteket például a szakosztály 1940 és 1944 közötti tudományos tevékenységéről, ezen belül az ásatási tervekről, a feltárásokról, kiadványokról, de betekintést nyerünk László Gyula és Székely Zoltán szakmai levelezésébe, László Gyulának a tárgyalt négy év alatti tudományos tevékenységébe, valamint kijevi kutatóútja részleteibe is.

A következő három fejezetben (4–6., Az összeomlás; „Ahogy lehet…” László Gyula tudományos tevékenysége Kolozsvárott 1945–1949 között; László Gyula távozása Kolozsvárról), miként a címekből is kiderül, a szerző a második világháború utáni öt évet foglalja össze, azt az időszakot, amelynek végén László Gyula a berendezkedő romániai kommunista diktatúra elviselhetetlensége miatt távozni kényszerült.

Igen hasznos, és megkockáztatom: a régészetben nem túl járatos kívülállók számára is csemege lehet a 7. (Összegzés), valamint a 8. (Utószó) fejezeteket követő Függelék (9.), illetve Források (10.) fejezet. Utóbbiban ugyanis M. Le­zsák Gabriella több mint száz oldalon át közöl 49 rendkívül izgalmas forrást (leveleket, összefoglalókat, előterjesztéseket, terveket), amelyek révén valóságos szakmai-kultúrtörténeti időutazásra hívja az olvasót. És hogy ne menjek el mellette szótlanul: az imént említett Függelék („Gondolatok a pincében”, avagy a székely humor rímekben címmel) valami másba is betekintést nyújt, mégpedig abba, ami – M. Lezsák Gabriellát idézve – „eddig rejtve volt a nagyközönség előtt”. Tudniillik László Gyula a rímfaragáshoz is értett. Nem is akárhogyan! A családi hagyatékban ugyanis megvan az a László Gyula visszafelé írt nevén, Alugy Ólszál által szerzett, helyenként szarkasztikus humorral, helyenként kifigurázással, öniróniával fűszerezett versezet, amelyet László Gyula munkahelyéről, az Erdélyi Tudományos Intézetről és munkatársairól vetett papírra a légoltalmi pincében 1944 nyarán, a sorozatos légiriadók, majd a június 2-án bekövetkezett amerikai bombázás idején, és amely most nyilvánosságot lát.

Munkájához a szerző László Gyula fentebb említett, és családja által őrzött hagyatéka mellett Roska Márton és Székely Zoltán családi, valamint irattári hagyatékát, magyarországi és romániai levél- és irattárak (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Kolozs Megyei Állami Levéltár, Szegedi Tudományegyetem Levéltára, Magyar Nemzeti Múzeum Levéltára, Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára stb.) iratanyagát is felhasználta, majd bőséges szakirodalommal egészítette ki.

Rendkívül fontos és hasznos adaléka a munkának a kötetben szereplő személyek összesen 36 oldalt kitevő, tömör életrajzi összefoglalója és névmutatója, nem kevésbé az 1100 tételből álló forrásmegjelölő, eligazító, kiegészítő adatokkal szolgáló jegyzetapparátus.

M. Lezsák Gabriella kiváló munkát tett le az asztalra. És könyvespolcainkra. Ahonnan le lehet venni, és érdemes belelapozni.

*M. Lezsák Gabriella: Régészeti iskola a kincses városban (1940–1944). László Gyula kolozsvári évei. Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Kairosz Kiadó, Budapest, 2021, 418 o.

M. Lezsák Gabriella, PhD, régész. Kecskeméten született 1974. április 2-án, férjezett, három gyermek édesanyja. Középiskolai tanulmányait Tiszakécskén, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban végezte 1993-ban, majd 1994-től 2000-ig Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult tovább, ahol a régészet szak népvándorlás szakágán szerzett oklevelet. Több tudományos ösztöndíj birtokosa, 1999-ben négy hónapig MÖB-ösztöndíjjal az Abaj Állami Egyetem (Almaty, Kazahsztán), majd 2013-tól 2016-ig az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténeti Doktori Programja hallgatója volt, PhD-fokozatát 2020-ban szerezte meg A kolozsvári régészeti iskola a „visszatért Észak-Erdély” (1940–1944) alatti időszakban. László Gyula kolozsvári évtizede című értekezésével. Kutatási területei: hunok, avarok, magyarok régészete, története; magyar őstörténet; a kolozsvári régészeti iskola története; László Gyula kolozsvári évtizede. 2016-tól 2019-ig régészeti kutatóutakat és ásatásokat szervezett és vezetett Észak-Kaukázusban. Eddigi pályafutása során több tudományos ülésszakon, valamint tudományos-népszerűsítő konferencián/előadáson vett részt Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Moldáviában és Oroszországban.