Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Közelebb Temesvár 1989. decemberéhez

A szerző neve számomra eddig sem volt ismeretlen. Tudtam róla, hogy Kanadában élő újságíró, a Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) munkatársa. Azt sem tartom meglepőnek, hogy az 1989-es romániai forradalmi eseményekről szóló könyve megérte a harmadik kiadását, amely nem véletlenül 2014-re, a 25 éves jubileumon jelent meg. Sajnos, úgy érzem, meglehetősen kevés publicitást kapott ez a könyv, amelynek egyik-másik markáns megfogalmazása bevonzhat ugyan erőteljes kritikákat, de dokumentációs értéke nem kérdőjelezhető meg.




Kommunizmusellenes tüntetők Temesvár utcáin 1989 decemberében. Fotó: Adevărul

A szerző nagy munkát fektetett bele abba, hogy átfogó és koherens képet tudjon nyújtani azokról a folyamatokról, amelyek középpontjában elsősorban a Tőkés-család állt, Lászlón keresztül, és amelyek elvezettek az 1989-es romániai forradalmi események szikrájául szolgáló temesvári zavargásokig. A forrásanyag gazdag: a bibliográfia átfogó, ugyan néhol lehetne gazdagabb is (számos könyv jelent meg Ceaușescuról, a román kommunizmus rendszeréről, sok román és magyar személyiség kiadta már naplóját, emlékiratait). De nem is a könyvészet a fontos az olyfajta, az események első vonalában tevékenykedő emberek számára, mint Szőczi Árpád, nem is annyira ezek a másodlagos források a fontosak, mint inkább az elsődlegesek: az általa készített interjúk, valamint a levéltári dokumentumok, amelyek a Securitate irattárát vizsgáló bizottság, a CNSAS levéltárából származnak. E téren pedig a szerző kimagasló munkát végzett.

Egy, bármely fikciónál jobb kalandregény képei elevenednek meg bennünk a könyv olvasása közben, amik annál jobbak, hogy a teljes valóságot – legalábbis az ahhoz nagyon nagy- mértékben hasonuló emlékezetet – ábrázolja. Különösen érdekes olvasmány volt számomra a 7-9. fejezetben leírt újságírói küldetés, amelynek során a Securitate kijátszásával sikerül Tőkés Lászlóval Temesváron interjút készíteni 1989 elején, vagy akár a terjedelmes harmadik fejezet, az Ellenpontok című szamizdat kiadvány körüli események. A szerző újságírói vénája az ilyen esetekben szinte csúcsra jár, írása ilyenkor egyenesen magával ragadó. És ezt nem lehet kimondottan csak a téma érdekfeszítő mivoltára fogni.

Az események rekonstruálása elsősorban az interjúkra épül. Az érintett Tőkés-család tagjain kívül (Tőkés László és testvére, István, felesége, Joó Edith és mások) olyan, a kor eseményeit megfigyelő és azokban aktívan – vagy olykor szenvedő alanyként, passzívan – résztvevő közéleti személyiségek vállalták az interjút, mint Németh Miklós egykori magyar miniszterelnök, Mir­cea Dinescu, Halmos László, Ara-­Kovács Attila, Szőcs Géza, Chrudinák Alajos, Dennis Deletant, Bollobás Enikő és még sokan mások. Az audiatur et altera pars jegyében fontosnak érzem, hogy sikerült megszólaltatni Radu Tinu egykori szekuritátés tisztet is, aki kulcs­sze­re­pet játszott a temesvári Securitate működésében. Több interjúalany – elsősorban titkosszolgálati vonalon működő egyének – nyilatkoztak úgy, hogy arcukat, nevüket nem vállalták, mások pedig megtagadták az engedélyt, hogy mondanivalójuk közlésre kerüljön.

A szerző – mint aki maga is megélte a korszakot – közvetlenül foglalkozott az eseményekkel, számos ismerőse került ki a résztvevők és az első vonalakból szemlélődők közül. Természetesen nem törekszik az objektivitás látszatára, lépten-nyomon kifejezi szimpátiáját, elsősorban Tőkés László és családja irányában. Ugyanakkor külön értékelendő az, hogy mindvégig tartózkodik a számára antipatikus, az ellenoldalon álló személyek becsmérlésétől, lealacsonyításától, hagyja, hogy ezeknek tettei beszéljenek helyettük, illetve másokkal mondat ki bizonyos dolgokat, mint például a besúgók esetében (itt különösen megragadott „Stelian” esete).

A könyv vonalvezetése a sok esettanulmány által is fűszerezett közegben viszonylag egyszerű, jól követhető: a Ceaușescu-rendszer csúcsra járatja az elnyomást, amelynek egyik különösen veszélyeztetett szenvedő alanya az erdélyi magyar kisebbség. Vannak, akik nem törnek meg, habár egyáltalán nem fegyveres lázadók, de rendelkeznek véleménnyel, mint például Tőkés László, aki ennek következtében több megaláztatásnak, hátráltatásnak is ki van téve. Temesváron készült vele egy interjú, amelynek következtében különös figyelmet kap, saját püspöke is el akarja távolítatni Temesvárról Szilágymenyőbe; az eltávolítással szembeni ellenállás zavargásokat gerjeszt Temesváron. Ebben az időben már léteznek Románia határain kívül és belül Ceaușescu-ellenes erők, akik szintén fellépnek spontánul vagy szervezetten, esete válogatja; Ceaușescu megbukik, kivégzik; Tőkést ugyan sikerül kiragadni és Menyőbe szállítani, de a forradalom már győzött. Lényegében ez az a forgatókönyv, ami a kilencvenes évek legelején nyilvánvalónak tűnt, és amelyet később árnyaltak különböző írásokban. Szőczi végső soron Mircea Dinescuval mondatja ki azt, amit ő is gondol: Tőkés László szükségszerűen vált a forradalom szikrájává, a szinten zaklatott, meghurcolt Mircea Dinescuért Bukarestben vagy Doina Corneaért Kolozsváron nem voltak hasonló megmozdulások. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk azt is, hogy ha más interjúalanyokat is megszólaltatott volna a szerző, sokkal árnyaltabb is lehetne a kép. Ezt azonban, olvasván, hogy mennyi interjúalanyt szólaltatott meg, emberi munkakapacitás szempontjából nem lehet felróni neki.




Emléktábla a temesvári református parókia falán

Felmerül persze az a kérdés is, hogy jelen könyv mennyire válik botránykönyvvé a román médiában, már csak azon kitételei miatt is, amelyekkel a hivatalos román politika és történetírás „hivatalból” nem érthet egyet. Egy 2014-es román ismertetője szerint valószínű vitákat fog generálni elsősorban az a kitétele, hogy Ceaușescu képes lett volna – tervek szintjén legalábbis – nukleáris katasztrófát kirobbantani a térségben, célba véve rakétákkal többek között a paksi atomerőművet is. Ez egy olyan epizódja a térség történelmének, amely még kivizsgálásra vár, és valószínűleg csak évtizedek múlva fogjuk tudni a teljes (részleges) igazságot ennek kapcsán. Addig viszont Szőczi Árpád könyvét lehet ajánlani bárkinek, aki árnyalni, elmélyíteni szeretné ismereteit az 1989-es romániai események kérdéskörében.

(Szőczi Árpád: Temesvár. A romániai forradalom kitörésének valódi története Harmadik, javított kiadás, Partium Kiadó, 2014)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*