Újabb hiánypótló színháztörténeti kötettel vagyunk gazdagabbak, a könyv Seprődi Kis Attila rendezői (és színészi) életútját veszi górcső alá egy százhatvan oldalas, korabeli fényképekkel gazdagon dokumentált, ízlésesen kivitelezett könyvben.*
Az 1941-ben, Sepsiszentgyörgyön született Seprődi Kiss Attila 1968 és 1985 között volt a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház rendezője, ebben az időszakban a 110 bemutatóból 28-at Seprődi rendezett, némelyik előadásban színészként is közreműködött. Például a Tompa Miklós rendezte 1971-es Csalóka szivárvány című előadásban Homályt, az „öreg csavargót” és Kund Ottót, a „megszomorodott filozófust” alakította.
Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”. Jó példa erre Seprődi 1969-es államvizsga-rendezése, A pipacsok halála, amelyben teljesen mellőzi Tömöry Péter szerzői utasításait, a cselekményben kibontakozó szerelmi háromszöget, a szereplők vívódásait térben vizuális elemekkel, gesztusokat, árnyjátékkal felnagyítva jeleníti meg, ahogy Bukarestben a Bulandra Színház Rameau unokaöccse című előadásában látta.
Seprődi rendezéseivel gyakorlatilag a mai kísérleti színházi formanyelv (a mai szakirodalomban inkább rendezői színháznak emlegetett) meghonosodásához járult hozzá Sepsiszentgyörgyön.
Egy színházkedvelő ember számára nagyon izgalmas ez a könyv, ugyanis Salamon András precíz kutatómunkával, Seprődi rendezéseinek, főbb kritikai recepcióinak feltárásával, a még élő tanúk személyes közléseivel, az oral history módszerével próbál hatni egy közösség emlékezetére. Mert fel kell mutatni egy közösségnek, akár már a huszonnegyedik órában is azokat az egyéniségeket, akik alakították, meghatározták az identitását.
Salamon András ugyanakkor betekintést enged abba a gátló, embertelen szociálpolitikai környezetbe, amelyben Seprődi alkotni volt kénytelen. Ez a cenzúra által betiltott, megnyirbált, kialkudott előadások világa. Ebből a könyvből tudhatjuk meg például, hogy csak az 1970/1971-es évadban betiltották a következő előadásokat: August Strindberg Haláltánc, és Seprődi rendezésében Kovács Levente Csak feküdni csukott szemmel című drámájának tervezett ősbemutatóját, amelyben Borbáth Ottilia játszotta volna a főszerepet. Az elutasítás indoka mindig kisszerű volt a cenzori államapparátus részéről. Kovács Levente ősbemutatóját azért kaszálták el, mert: „az alkoholt bőségesen fogyasztó szereplők nem voltak példamutató, öntudatos, nemzetiségi hősök”.
Salamon András a rács metaforájával ragadta meg Seprődi életútját (írhatnám azt is, hogy sorsát) és munkásságát. Joggal kérdezhetnénk, mik ezek a rácsok Seprődinél, amelyekre Salamon András utal könyve címében, és végigvezeti ezt a metaforát a könyvön. A rács egy fizikai, körülménybeli és lelki akadály. A rácsba bele lehet kapaszkodni, vágyni a rácson túli világra, áttörni a rácsokat, kiszabadulni közülük, újra és újra beléjük lehet ütközni. Seprődi élete és munkássága tele van ellentmondásokkal, tépelődésekkel, sikerekkel és bukásokkal, elismertséggel és meg nem értettséggel. Sepsiszentgyörgy sokat köszönhet neki, a sokszor formabontó, merész színházi rendezésein túl, az életrajza szerint ő alapította a sepsiszentgyörgyi színház stúdiótermét, ahol teret lehetett engedni a modern színházi alkotásoknak vagy műhelymunkáknak, vagy legalább megkísérelni az egyre szűkülő politikai élettérben. A stúdióteremben (ahol ma bábszínház működik) mutatták be utolsó teljes rendezői munkáját, az Emigránsokat. A rendszerváltásig nem is rendezett Sepsiszentgyörgyön.
Megelégedetten lapozhatjuk át Salamon András könyvét, jól dokumentált, archív fotókkal gazdagon illusztrált művet tarthatunk a kezünkben. Csak egyetlen mondattal nem érhetünk egyet: Seprődi Kiss Attila rendezői munkáinak nagy része „kikopott a szakma emlékezetéből”. Tudomásunk van arról, hogy Philther-elemzések, doktori dolgozatok fejezetei boncolgatják Seprődi rendezői munkásságát, és jelen könyv is azt támasztja alá, hogy Seprődi Kiss Attila kitörölhetetlen nyomot hagyott városunk és szűkebb pátriánk kulturális és szakmai életében.
* Salamon András: Seprődi Kiss Attila rácsai. UArtPress Kiadó, Marosvásárhely, 2022.
Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.
Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.
Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.
A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.
A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát.
Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).
Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.
Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is.
A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából.
A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.
László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.
Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.
Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.
Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.
Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében.
Az egykori város, Szék lakói a környékbeli jobbágyfalvak lakóit tartották mezőségieknek, az ördöngösfüzesiek pedig a tőlük keletebbre fekvő településekről, Szépkenyerűszentmártonból, Kötkéről, Vicéről, vagyis szerintük a Mezőségről érkező, „parasztivadék” kérőkhöz nem szívesen adták a lányukat. Szívesebben házasodtak a Kis-Szamos menti polgárosultabb falvak lakóival. A zselykiek havasaljiaknak tartják magukat, pedig kultúrájuk szászos jellegű, nyelvjárásuk mezőségies. Ők a szentmátéiakat és a viceieket tartották mezőségieknek.
Új hozzászólás