Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Kóka Rozália új mesekönyve

A 940 esztendeje megkoronázott és 825 esztendeje szentté avatott László királyunk ugyancsak otthonos a Gyimes-völgyében, ismeri őt szinte minden itt élő csángómagyar. „Szög” nevű lova – talán szögsárga lehetett a színe? – patkójának kőbe merevedett nyoma, s a ló után elkeresztelt vizek – Szépvíz, Szeret – neve emlékeztet a szent király viselt dolgaira. Ismeretes kővé vált pénzeinek, betegséget gyógyító füvének, a nevét hordozó virágoskertnek is az emléke, s hol máshol találkozhattak volna a somlyói búcsúba igyekvő moldvai csángók a csíkiakkal, mint a pogányhavasi Szent László-kápolnánál? Amit – ezt minden gyerek tudja Gyimesben – maga Szent László király alapított, amikor a történelem előtti időkben, a mondák világában erre járva – lova lába és az ő szentséges feneke – nyomot hagyott a hegyen az akkor még lágy kőben. Bár az is igaz – miként Magyar Zoltán barátomnak 1997 nyarán a Ciherek patakában megsúgta egy idős csángó asszony –, hogy László királyunk „mostanában nem járt erre”.

Vagy talán mégis…? Hiszen ez év májusában Kóka Rozália mesemondó és a Dani Gergely Általános Iskola igazgatója, illetve tanárai által már sokadszorra megszervezett gyimesi mesemondó vetélkedőnek Szent László volt a fő témája. Az egész gyimesi térségből összegyűlt több mint másfélszáz mesélő és éneklő gyermek egy része Szent László királyról szóló mesével vett részt a vetélkedőn, de az ennél számosabb hallgatóság is „naprakészen” felújíthatta a Szent Királyra vonatkozó ismereteit. Különösen a szereplő gyermekek, akik kézhez kapták Kóka Rozália új, Szent Lászlóról szóló Gyimes-völgyi meséket, mondákat tartalmazó könyvét*. Meg is érdemlik a gyimesiek, és megérdemli a nagy király emléke is. Hiszen bár Szent István vétette fel a magyarsággal a kereszténységet, Szent László volt az, aki a hitet megerősítette bennünk, és a pogány kunok, besenyők – vagy miként a nép emlékezetében él: a tatárok – támadásaitól megvédte országunkat. Emlékét az egész Kárpát-medencében őrzik az ő korában épült templomok, és a falukra festett freskóképek, amik ábrázolják, amint a kun vitéz elrabolja a magyar királylányt, de László utána vágtat, megküzd vele és legyőzi. Ezeken a falképeken a jó és a rossz küzdelmét láthatjuk, ahol természetesen László képviseli a jót, a fényt, a világosságot, a kereszténységet. Ezek a templomok az egész Kárpát-medencében megtalálhatók, szám szerint csaknem ötvenet ismerünk, de Erdélyben van a legtöbb, hiszen apja, I. Béla halála után ide vonult vissza, s mint királyfi itt harcolt a keletről fenyegető kunok és besenyők ellen.

Gyimesben, Szent László idejében még nem telepedtek meg az emberek, hatalmas őserdők zúgtak itt a szélben, s csak alig háromszáz esztendeje kezdett bujdosó székelyekkel benépesülni a Tatros völgye. Ők hozták magukkal a Szent Lászlóról szóló meséket, legendákat Felcsíkból, meg ahonnan még jöttek. Évszázadokon át őrizték ezeket a meséket, mondákat, apáról fiúra, anyáról leányára, nagyanyától unokákra, déd­unokákra adták, amíg aztán az utóbbi emberöltőben néprajzkutatók, folkloristák összegyűjtötték, magnetofonra vették, könyvekbe írták a gyimesi szájhagyományban élő legendákat. Ezekből szedte össze, dolgozta fel a legszebbeket Kóka Rozália ebben a könyvben. Nem idegen kézzel nyúlt hozzájuk, hiszen ő maga is székely: édesapja Bukovinából való, ugyanaz a történelmi tragédia űzte őseiket Moldvába, onnan Bukovinába, majd vissza Belső-Magyarországra, ami valamikor a gyimesi csángókat hajtotta ki Csíkból a Gyimesekbe. Példamutató, ahogy az általuk őrzött és tőlük összegyűjtött folklóralkotásokat most gyermekeiken keresztül igyekszik visszajuttatni műveltségük gazdagítására, identitásuk erősítésére, amire olyan nagy szükségük van, mint egy falat kenyérre. Megtudjuk ezekből a mesés történetekből, hogy mit művelt Szent László Gyimesben a Bagolykőn, mit beszélgetett a lovával, hogyan igazíttatta az anyaszentegyházzal a húshagyat időpontját, s miként segítette még halála után is – szobor képében –, amikor a csíki székelyek „verekedtek valami más nemzetvel”.


Freskórészlet a Szent László-legendából a székelyderzsi unitárius templomban

De nemcsak Szent Lászlóról szóló mondák vannak ebben a könyvben, hanem más természetűek is, de mind csak Gyimesből valók. Olyanokat is találunk köztük, amik még Szent Lászlónál is régebbi időkről szólnak, s ha megtörténtek, annak már bizony csaknem kétezer esztendeje. Akkortól valók, amikor Krisztus urunk ezen a földön járt, mégpedig Szent Péter társaságában, aki ha utóbb szent is lett, azért a nép képzeletében Jézus Krisztushoz képest gyakran tökéletlenkedett. Mindig a saját feje után ment volna, s nem hallgatott Krisztusra, amíg egyszer-egyszer pórul nem járt.

Sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon igazak-e ezek a mesék? Hiszen milyen régen történtek, s mennyi ember adta az óta szájról szájra, ki tudja mennyit vettek el belőle, toldottak hozzá… Bizony, lehet, hogy nem is úgy történtek, ahogy elmesélik, ahogy leírták. De mindegyik igazságot hordoz, mindegyik igazságot mond. És ez az igazság mindig győzedelmeskedik a gonoszság, a hamisság, vagy legalábbis a gyarlóság fölött. Kedvencem az a történet, amikor Jézus Krisztus és Szent Péter talál egy lópatkót az úton: „Vedd föl Péter – mondja az Úr –, jó lesz valamire!” De Péter bizony lusta volt lehajolni érte, Jézus azonban fölvette. Egy kovácsnál eladta, az árából cseresznyét vett, s mentében potyogtatta az útra. Péter pedig szedegette szorgalmasan. Végül megkérdezte Krisztus urunk: „Péter fiam, hányszor hajoltál le a cseresznyéért? – Nem tudom, uram, de sokszor. – Látod-e? Én csak egyszer hajoltam le a patkóért, s az áráért vettem a cseresznyét. Azóta mondják, hogy a rest többet fárad, a fösvény többet költ!”

Lelki szemeimmel látom, amint a gyi­mesi csángó nagyanyók ebből az emlékezetüket frissítő könyvből olvasgatnak majd unokáiknak, vagy az unokák olvasnak föl – lehet írástudatlan – nagyanyójuknak, esetleg a nagyobb testvér a kisebbeknek. S a könyvet díszítő szép illusztrációk is azt a célt szolgálják, hogy a gyimesiek már gyermekkorukban megszeressék, s ne feledjék népük hagyományos kultúráját. Ezektől a meséktől ugyanis jobban nemesedik a lelkük, mintha a televízió előtt ülnének. Krisztus urunk, Szent László történetei, s a többi monda és legenda gyermekeink és a magunk javára szolgál. Erre pedig igen nagy szükségünk van, nemcsak Gyimesben, de az egész Kárpát-medencében, s szerte a nagyvilágban is.

* Kóka Rozália: Szent László Gyimesben. Gyimes-völgyi mesék, mondák, legendák, Budapest, Fekete Sas Könyvkiadó Bt., 2017, 169 oldal. A könyvet Főcze Alpár illusztrációi díszítik.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”