Kiemelkedő jelentőségű kiadványról* van szó, amely Erdély jogtörténetét az ókortól úgyszólván napjainkig tárgyalja és mutatja be. Erdély jogtörténete tudományos munka és tankönyv egyszerre, amely történetiségében mutatja be Erdély jogi helyzetének alakulását. Számos kérdésben új szempontokat érvényesít. Ugyanakkor nem feledkezik meg egy másik rendeltetéséről, arról, hogy segítse a jogász ifjúság tájékozódását és felkészülését. Ezt a kötet szerkezeti felépítése is elősegíti: minden fejezethez és alfejezethez vannak kulcsszavak és kronológia kapcsolódik.
A jogtörténet legalább a 18. századig visszanyúló régi tudomány. Mint a történettudomány és jogtudomány határterülete alakult ki, s ezt a jellegét azóta is megőrizte, amit a jelen kötetben is jól megfigyelhetünk: a jogtörténeti kérdéseket megfelelő történeti keretben tárgyalják a szerzők. Ez vonatkozik a kötetnek mind a hét fejezetére. Erről a 17 tagú szerzőgárda nem feledkezett meg. Bár a történelmi részeket és a jogtörténeti részeket ugyanazon szerzők írták, tehát jogtörténészek, jogászok vagy éppen történészek, ez nem okozott minőségi különbséget a részek között, mert mindnyájan szakemberek bizonyos kérdésekben.
Az 1. fejezet címe Jogélet Erdély területén az ókorban. Szerzői, Szabó Ádám, Szeredai Norbert és Nótári Tamás három alfejezetre osztva tárgyalják a jogélet kérdéseit. Mindegyik alfejezetnek adekvát történeti része s gondosan összeállított könyvészeti anyaga van. (Ha szabad zárójelben megemlíteni a Dák Királyság kapcsán, a szocializmus idején például Burebista uralkodásáról meg kellett emlékezni…)
A 2. fejezet a népvándorlás, a honfoglalás és a Magyar Nagyfejedelemség korát öleli fel. Szerzői Gáll Ervin, Szabados György és Stipta István. Érdekesnek látom, hogy a szerzők a különböző honfoglalási teóriák között nem feledkezik meg a kettős honfoglalás elméletéről sem, amit, tudjuk, László Gyula képviselt utóbb erőteljesen. László Gyula a tanárom volt. A fejezet tömören, de lényeglátóan szól a korai magyar államiságról, mint történelmi keretről.
A 3. fejezet címe Erdély a Magyar Királyságban címet viseli. Szerzője Mezey Barna és Stipta István jogtörténészek. Kíváncsi voltam, hogy miként látja Erdély helyzetét Mezey Barna, neves és közismert jogtörténész, mit fogad el a történeti irodalom megállapításaiból s mit tart lényegesnek hangsúlyozni, illetve mit lát másként, mivel egészíti ki az eddig ismereteket. És nem csalódtam: a rendelkezésére álló történeti szakmunkákat felhasználva, nagyon világos, jól követhető összegezést ad Erdély beillesztéséről a Magyar Királyság területébe. Külön kitér a helyi igazgatási modellekre, a vármegyék, székely székek, szász székek helyzetére s szól a román kenézekről is. Itt lenne mégis néhány megjegyzésem, amelyeket egy második kiadásnál esetleg figyelembe lehetne venni. Első megjegyzésem: miért ír a címszóban székely „struktúrákról” (csak struktúrákról), holott a szászok igazgatási rendszerét „önkormányzatnak” nevezi. Ennek a jogászi óvatosságnak a hátterében talán az a tény állhat, hogy a székelyeknek nem volt olyan királyi diplomájuk, mint a szászoknak az Andreanum. A következő megjegyzésem összefügg az elsővel: a Székelyföldön nem volt királyi birtokadományozási jog, ami szerintem a székely autonómia alapja volt 1562-ig. Ezét nem alakulhatott ki feudalizmus Székelyföldön, mint a vármegyékben. Ezt nyilván tudja a neves szerző, de valamiért nem tér ki ezekre a kérdésekre.
A 4. fejezet az Erdélyi Fejedelemség jogtörténetét ismerteti, szerzői Domokos Andrea, Horváth Attila, Kisteleki Károly és Stipta István. Ennél a résznél is nagyon fontos a történelmi háttér fejtegetése (amelyet Kisteleki Károly jegyez), hiszen új állam születéséről volt szó. A történelmi háttér kiemeli Erdély államiságának megszilárdításában János Zsigmond, Bocskai István és Bethlen Gábor szerepét, valamint II. Rákóczi György kalandos vállalkozásának szomorú körülményeit is, végül a fejedelemség önállóságának megszűntét. Ennek kronológiája eltér a történészekétől, amennyiben 1526-ot jelöli meg a fejedelemség kezdetének és nem 1570-et, a mohácsi csatavesztést tekintve a fejedelemség kialakulásához vezető folyamat kezdetének. A Lipóti Diploma kiadását a kronológiában egy másik szerző (Horváth Attila) 1691-re teszi (251. oldal), s nem 1690-re, amit a cím helyesen közöl. Egyébként mindkét dátum elfogadható lehet, mert a diplomát 1690-ben írta alá I. Lipót, viszont Erdélyben 1691-ben hirdették hivatalosan ki. A pontosság érdekében viszont egységesen az 1690. év használatát javasolnám a szerzőknek.
Az 5. fejezet tárgya a Habsburg Birodalom és a az Osztrák-Magyar Monarchia (1690-1918) ideje kori Erdély jogtörténete. A fejezet szerzői Homoki Nagy-Mária, Kisteleki Károly, Nánási László és Stipta István. A történelem ismét más államkeretet jelölt ki Erdély számára, mégpedig kétfélét: a Habsburg Monarchiát 1867-ig, és az Osztrák Magyar Monarchiát 1867-től 1918-ig vagy jogi szempontból 1920-ig. Ezt a kettősséget jól bemutatja a kötet ezen fejezete. Bővebben szól az osztrák törvények kiterjesztéséről 1850 körül Erdélyre, viszont alig ejt szót a kiegyezés kétoldalú törvényeiről, a dualizmus kori magyar törvényhozást viszont bőven tárgyalja. Ami itt kérdésesnek tűnhet: miért 1918-at jelölik meg a szerzők a magyar időszak végső határának és miért nem 1920-at, amint a történetírás általában teszi. Természetesen értjük az okokat, amihez a kompromisszumkészség is hozzájárulhat. Ez lehet további viták tárgya.
Amit esetleg a második kiadás alkalmával tekintetbe lehetne venni, az, hogy a madéfalvi veszedelem idején, a Mária Terézia-féle székely határőrrendszer felállításakor valósággal kettévágták Székelyföldet: egy katonásított és egy nem katonásított részre. A jogi helyzet is másként alakult a két félben. Egyikben a katonai szolgálat, a másikban az adózás alakította a társadalom képét és a társadalmi struktúra is másként fejlődött. Néhány sort érdemelne az 1848. októberi Agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés is, mert ott és akkor fogadta el a székelység önmagára kötelezőnek azokat a polgári jellegű törvényeket, amelyet a magyar országgyűlés, illetve az erdélyi országgyűlés is korábban hozott.
A 6. fejezet címe Erdély Romániában (1918-), szerzői a kötetet szerkesztő Veress Emőd, valamint Fegyveresi Zsolt, Kádár Hunor, Nánási László, illetve Székely János. Ez a nagy fejezet öt alfejezetben tárgyalja azt a helyzetet és annak jogtörténeti következményeit, amit Erdélynek Romániához való csatolása jelentett: a jogi integráció folyamatát, a magyarság helyzetét, a szovjet típusú diktatúra berendezkedését majd a rendszerváltás korát, az alkotmányjog, a büntetőjog és a magánjog sajátos szemszögéből.
A 7. kötetzáró fejezet tárgya az erdélyi jogi oktatás a kezdetektől 2010-ig, szerzője Kokoly Zsolt. Az előzményekről szólva áttekinti a jogtudó értelmiség kialakulásának történetét, majd részletezi azokat az intézményeket, amelyekben jogi oktatás folyt különböző korokban. Ezek közül például kiemeli (a mai értelemben vett Erdélyt illetően) a Kolozsvári Királyi Akadémiai Líceumot, amelyben 1774-től, a nagyváradi Királyi Jogakadémiát, melyben 1788-tól, illetve a temesvári Püspöki Líceum és Jogakadémiát, ahol az 1840-es években indult kétéves jogi képzés, de felvázolja az erdélyi felekezeti oktatás keretein belül zajló, valamint az erdélyi szászok és románok jogi oktatásának főbb csomópontjait is. Részletesen foglalkozik a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen folyt jogi oktatással, valamint későbbi a Bolyai Tudományegyetemen folyó jogászképzést is tárgyalja. A történetkutatás számára is fontos a jogi oktatásról szóló rész egyebek mellett azért is, mert a történetkutatók a 18. század végén s a 19. század első felében és közepén majdnem kivétel nélkül jogot tanultak, hiszen történelemoktatás akkor még nem volt. Ezért is voltak annyira fogékonyak a jogi-jogtörténeti vonatkozású kérdések iránt is. A legismertebbek közül Jakab Eleket és Kőváry Lászlót említem meg.
A kötet a válogatott irodalom felsorolásával zárul.
Egészében véve kiemelkedő jelentőségű munkával gazdagodott Erdély történeti és jogtörténeti irodalma. Erdély jogtörténete azért is hasznos könyv, mivel segíti a jogászképzést és kijelöli a további kutatások irányát. És ami nem kevésbe lényeges: erősíti jogi ismereteinket s jogi tudatunkat. Végezetül elmondhatjuk a régi jogászhimnusz szövegét idézve: Ezért a könyvért nem ütik a jogászt agyon, mert ez a könyv okkal vagyon!
*Erdély jogtörténete. Szerkesztette Veress Emőd, Forum Iuris, Kolozsvár 2018. 592 oldal
 Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”. |
 Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is. |
 A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából. |
 A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban. |
 László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve. |
 Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk. |
 Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve. |
 Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója. |
 Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. |
 Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. |
 Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó. |
 Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. |
 A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel. |
 Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. |
 fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően. |
 |
A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás