Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Kiváló könyv az erdélyi jogtörténetről

Kiemelkedő jelentőségű kiadványról* van szó, amely Erdély jogtörténetét az ókortól úgyszólván napjainkig tárgyalja és mutatja be. Erdély jogtörténete tudományos munka és tankönyv egyszerre, amely történetiségében mutatja be Erdély jogi helyzetének alakulását. Számos kérdésben új szempontokat érvényesít. Ugyanakkor nem feledkezik meg egy másik rendeltetéséről, arról, hogy segítse a jogász ifjúság tájékozódását és felkészülését. Ezt a kötet szerkezeti felépítése is elősegíti: minden fejezethez és alfejezethez vannak kulcsszavak és kronológia kapcsolódik.

A jogtörténet legalább a 18. századig visszanyúló régi tudomány. Mint a történettudomány és jogtudomány határterülete alakult ki, s ezt a jellegét azóta is megőrizte, amit a jelen kötetben is jól megfigyelhetünk: a jogtörténeti kérdéseket megfelelő történeti keretben tárgyalják a szerzők. Ez vonatkozik a kötetnek mind a hét fejezetére. Erről a 17 tagú szerzőgárda nem feledkezett meg. Bár a történelmi részeket és a jogtörténeti részeket ugyanazon szerzők írták, tehát jogtörténészek, jogászok vagy éppen történészek, ez nem okozott minőségi különbséget a részek között, mert mindnyájan szakemberek bizonyos kérdésekben.

Az 1. fejezet címe Jogélet Erdély területén az ókorban. Szerzői, Szabó Ádám, Szeredai Norbert és Nótári Tamás három alfejezetre osztva tárgyalják a jogélet kérdéseit. Mindegyik alfejezetnek adekvát történeti része s gondosan összeállított könyvészeti anyaga van. (Ha szabad zárójelben megemlíteni a Dák Királyság kapcsán, a szocializmus idején például Burebista uralkodásáról meg kellett emlékezni…)

A 2. fejezet a népvándorlás, a honfoglalás és a Magyar Nagyfejedelemség korát öleli fel. Szerzői Gáll Ervin, Szabados György és Stipta István. Érdekesnek látom, hogy a szerzők a különböző honfoglalási teóriák között nem feledkezik meg a kettős honfoglalás elméletéről sem, amit, tudjuk, László Gyula képviselt utóbb erőteljesen. László Gyula a tanárom volt. A fejezet tömören, de lényeglátóan szól a korai magyar államiságról, mint történelmi keretről.

A 3. fejezet címe Erdély a Magyar Királyságban címet viseli. Szerzője Mezey Barna és Stipta István jogtörténészek. Kíváncsi voltam, hogy miként látja Erdély helyzetét Mezey Barna, neves és közismert jogtörténész, mit fogad el a történeti irodalom megállapításaiból s mit tart lényegesnek hangsúlyozni, illetve mit lát másként, mivel egészíti ki az eddig ismereteket. És nem csalódtam: a rendelkezésére álló történeti szakmunkákat felhasználva, nagyon világos, jól követhető összegezést ad Erdély beillesztéséről a Magyar Királyság területébe. Külön kitér a helyi igazgatási modellekre, a vármegyék, székely székek, szász székek helyzetére s szól a román kenézekről is. Itt lenne mégis néhány megjegyzésem, amelyeket egy második kiadásnál esetleg figyelembe lehetne venni. Első megjegyzésem: miért ír a címszóban székely „struktúrákról” (csak struktúrákról), holott a szászok igazgatási rendszerét „önkormányzatnak” nevezi. Ennek a jogászi óvatosságnak a hátterében talán az a tény állhat, hogy a székelyeknek nem volt olyan királyi diplomájuk, mint a szászoknak az Andreanum. A következő megjegyzésem összefügg az elsővel: a Székelyföldön nem volt királyi birtokadományozási jog, ami szerintem a székely autonómia alapja volt 1562-ig. Ezét nem alakulhatott ki feudalizmus Székelyföldön, mint a vármegyékben. Ezt nyilván tudja a neves szerző, de valamiért nem tér ki ezekre a kérdésekre.

A 4. fejezet az Erdélyi Fejedelemség jogtörténetét ismerteti, szerzői Domokos Andrea, Horváth Attila, Kisteleki Károly és Stipta István. Ennél a résznél is nagyon fontos a történelmi háttér fejtegetése (amelyet Kisteleki Károly jegyez), hiszen új állam születéséről volt szó. A történelmi háttér kiemeli Erdély államiságának megszilárdításában János Zsigmond, Bocskai István és Bethlen Gábor szerepét, valamint II. Rákóczi György kalandos vállalkozásának szomorú körülményeit is, végül a fejedelemség önállóságának megszűntét. Ennek kronológiája eltér a történészekétől, amennyiben 1526-ot jelöli meg a fejedelemség kezdetének és nem 1570-et, a mohácsi csatavesztést tekintve a fejedelemség kialakulásához vezető folyamat kezdetének. A Lipóti Diploma kiadását a kronológiában egy másik szerző (Horváth Attila) 1691-re teszi (251. oldal), s nem 1690-re, amit a cím helyesen közöl. Egyébként mindkét dátum elfogadható lehet, mert a diplomát 1690-ben írta alá I. Lipót, viszont Erdélyben 1691-ben hirdették hivatalosan ki. A pontosság érdekében viszont egységesen az 1690. év használatát javasolnám a szerzőknek.

Az 5. fejezet tárgya a Habsburg Birodalom és a az Osztrák-Magyar Monarchia (1690-1918) ideje kori Erdély jogtörténete. A fejezet szerzői Homoki Nagy-Mária, Kisteleki Károly, Nánási László és Stipta István. A történelem ismét más államkeretet jelölt ki Erdély számára, mégpedig kétfélét: a Habsburg Monarchiát 1867-ig, és az Osztrák Magyar Monarchiát 1867-től 1918-ig vagy jogi szempontból 1920-ig. Ezt a kettősséget jól bemutatja a kötet ezen fejezete. Bővebben szól az osztrák törvények kiterjesztéséről 1850 körül Erdélyre, viszont alig ejt szót a kiegyezés kétoldalú törvényeiről, a dualizmus kori magyar törvényhozást viszont bőven tárgyalja. Ami itt kérdésesnek tűnhet: miért 1918-at jelölik meg a szerzők a magyar időszak végső határának és miért nem 1920-at, amint a történetírás általában teszi. Természetesen értjük az okokat, amihez a kompromisszumkészség is hozzájárulhat. Ez lehet további viták tárgya.

Amit esetleg a második kiadás alkalmával tekintetbe lehetne venni, az, hogy a madéfalvi veszedelem idején, a Mária Terézia-féle székely határőrrendszer felállításakor valósággal kettévágták Székelyföldet: egy katonásított és egy nem katonásított részre. A jogi helyzet is másként alakult a két félben. Egyikben a katonai szolgálat, a másikban az adózás alakította a társadalom képét és a társadalmi struktúra is másként fejlődött. Néhány sort érdemelne az 1848. októberi Agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés is, mert ott és akkor fogadta el a székelység önmagára kötelezőnek azokat a polgári jellegű törvényeket, amelyet a magyar országgyűlés, illetve az erdélyi országgyűlés is korábban hozott.

A 6. fejezet címe Erdély Romániában (1918-), szerzői a kötetet szerkesztő Veress Emőd, valamint Fegyveresi Zsolt, Kádár Hunor, Nánási László, illetve Székely János. Ez a nagy fejezet öt alfejezetben tárgyalja azt a helyzetet és annak jogtörténeti következményeit, amit Erdélynek Romániához való csatolása jelentett: a jogi integráció folyamatát, a magyarság helyzetét, a szovjet típusú diktatúra berendezkedését majd a rendszerváltás korát, az alkotmányjog, a büntetőjog és a magánjog sajátos szemszögéből.

A 7. kötetzáró fejezet tárgya az erdélyi jogi oktatás a kezdetektől 2010-ig, szerzője Kokoly Zsolt. Az előzményekről szólva áttekinti a jogtudó értelmiség kialakulásának történetét, majd részletezi azokat az intézményeket, amelyekben jogi oktatás folyt különböző korokban. Ezek közül például kiemeli (a mai értelemben vett Erdélyt illetően) a Kolozsvári Királyi Akadémiai Líceumot, amelyben 1774-től, a nagyváradi Királyi Jogakadémiát, melyben 1788-tól, illetve a temesvári Püspöki Líceum és Jogakadémiát, ahol az 1840-es években indult kétéves jogi képzés, de felvázolja az erdélyi felekezeti oktatás keretein belül zajló, valamint az erdélyi szászok és románok jogi oktatásának főbb csomópontjait is. Részletesen foglalkozik a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen folyt jogi oktatással, valamint későbbi a Bolyai Tudományegyetemen folyó jogászképzést is tárgyalja. A történetkutatás számára is fontos a jogi oktatásról szóló rész egyebek mellett azért is, mert a történetkutatók a 18. század végén s a 19. század első felében és közepén majdnem kivétel nélkül jogot tanultak, hiszen történelemoktatás akkor még nem volt. Ezért is voltak annyira fogékonyak a jogi-jogtörténeti vonatkozású kérdések iránt is. A legismertebbek közül Jakab Eleket és Kőváry Lászlót említem meg.

A kötet a válogatott irodalom felsorolásával zárul.

Egészében véve kiemelkedő jelentőségű munkával gazdagodott Erdély történeti és jogtörténeti irodalma. Erdély jogtörténete azért is hasznos könyv, mivel segíti a jogászképzést és kijelöli a további kutatások irányát. És ami nem kevésbe lényeges: erősíti jogi ismereteinket s jogi tudatunkat.  Végezetül elmondhatjuk a régi jogászhimnusz szövegét idézve: Ezért a könyvért nem ütik a jogászt agyon, mert ez a könyv okkal vagyon!

*Erdély jogtörténete. Szerkesztette Veress Emőd, Forum Iuris, Kolozsvár 2018. 592 oldal

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.