Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Irodalmi antológia Kolozsvárról

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. Felsoroltam még tizenkét élő szerzőt, akinek ilyen tárgyú írását ismertem. Akkor megállapítottam: „Kolozsvárt a nagy múltú iskolákon kívül leginkább egy-két templom, főtere, a Sétatér, a Házsongárdi temető és a Szamos képviseli. Környékéről a Hója és a Házsongárd vált emlékezetessé.” Nem sokkal később, 2002-ben egy sorozatba illeszkedő antológia is megjelent 111 vers Kolozsvárról címmel (válogatta Katona Éva és Veress Erzsébet) a Kriterion Könyvkiadó gondozásában. Ebben 29, huszadik századi költő verse szerepel Áprily Lajostól Orbán János Dénesig.

A 2019-es Kolozsvári Magyar Napok alkalmával egy újabb antológia jelent meg Kolozsvár-témájú írásokkal Balázs Imre József és Daray Erzsébet szerkesztésében, a Jelenkor Kiadó gondozásában, címe Kolozs város (!). Ebben csak élő íróknak a városra vonatkozó verses és prózai alkotásai, illetve azok részletei láttak nyomdafestéket.

Megvallom, 2000-ben alig-alig bíztam benne, hogy a következő században is lesznek magyar írónemzedékek, akik a város tájait versbe szedik, s lesznek olyan írók is, akik a város múltjába vezetnek el műveikkel. Most úgy tűnik: csalódtam. Legalábbis erre utal ez a kötet.

A szerkesztők rövid bevezetője után 30 szerző 74 alkotását olvashatjuk. Közülük 14-en verssel, 13-an prózával, 3-an pedig verssel és prózával is szerepelnek. A szerzők közül 13 született Kolozsvárt, közülük 5-ön már elvándoroltak. Magyarországon született 4, közülük egy Budapesten. Egy szerző, Térey János (1970–2019) nem érte meg a kötet megjelenését. A szerkesztők a szerzőket születési évük szerint iktatták az antológiába: a legidősebbek 1936-ban születtek, a legfiatalabb1992-ben. Az 1930-as éveket hárman, az 1940-es éveket ketten, az 1950-es éveket hatan, az 1960-es éveket hárman, az 1970-es éveket kilencen, az 1980-as éveket hatan képviselik, az 1990-es évekből egy költő szerepel. Ez a csoportosítás arra utal, hogy eleve a fiatalabb nemzedék bemutatására helyezték a hangsúlyt. Az 1970 után születettek vannak többségben. Ők azok, akik már alig-alig éltek a kommunizmus idején, nekik az legfeljebb gyermekkor vagy történelem.

A legtöbb esetben a művek beválogatása a város említésének, vagy helynevei felsorolásának köszönhető. Nyilván most is a Főtér, a Szent Mihály-templom, a Mátyás-szobor, a Bánffy-palota, a Farkas utca és református temploma, az Óvár és a Karolina tér, a Mátyás-szülőház, a Deák Ferenc utca, a Magyar utca, a Jókai utca, a Széchenyi tér, a Rákóczi út, a Donát-szobor, a Virág utca, a Wesselényi utca, a (nemzeti) színház, a (román) opera, a Házsongárdi temető, a Kálvária, a Szamos a leggyakoribb tájékozódási pont. És persze az állomásra vivő utca, amelyben a Marianum, mint a bölcsészkar (filológia) székhelye is feltűnik: ezzel azonban gond adódik, mert valahogy nem gyökerezett meg a kolozsváriakban a leginkább illő magyar neve, a Ferenc József út, így aztán inkább a Horea út szerepel, de még a Horthy Miklóssal kapcsolatos elnevezése is felbukkan. Szomorúan tapasztaljuk azonban, hogy bármennyire igyekszünk használni a régi magyar elnevezéseket, a fiatalabb (főleg nem itt született) nemzedék a mai hivatalos elnevezést szedi versbe. Fadrusz János utca helyett Eminescu, Heltai helyett Cipariu, Teleki helyett Einstein, Jókai helyett Napoca olvasható.

A mai írók elődeiknél sokkal tágabb körben mozognak, nem csak addig, amíg a főtéri templom tornya ellátszik – idézi az előszó Vida Gábort. Szó esik a Békásról, a CFR-stadionról, a Cimbalom utcáról, a Csillaghegyről, az ecsetgyárról, a Garibaldi hídról, a Györgyfalvi, a Hajnal és Monostor negyedről, Hídelvéről, az Írisz-telepről, a Kerekdombról, a Kétvízközről, a Kölesföldről, a Tóközről, az ószerről – s még hosszasan folytathatnánk a sort.

A szerzők nagy részének az ifjúságot, a diákéveket jelenti a város. S ennek emlékei az idők folyamán egyre inkább megszépülnek. Az idősebb nemzedék – ha nem éppen meghurcoltatásáról ír – azt a városképet élteti magában, amely diákkorában rögzült benne, s ha az élet elsodorja, akkor visszatérve, megdöbbenve látja: ez nem az én Kolozsvárom. Aki folyamatosan benne él, az kevésbé érzékeli a történéseket, nem lepődik meg a tényeken.

Balla Zsófia visszatérőként így látja a jelent: „Övék a város. / A lógó kábelek, / a külvárosok szutykos és romos / – egykor virágzó, kertes – házai /… Ez itt mind, mind új szerzemény / egy régi város elpiszkolt goblenén. / Mind az övék! Így az övék.” Aztán a következtetés: „Még élek, de már nem enyém. / Hangja sürget: fiatal, idegen. / Homokóráján újrakezd a vég, / pereg Kolozsvár arcon, ingeken. /…Már nem remélek új fordulatot. / Mert visszatérni lehetetlen: / alábukás, új emigráció.” (Kolozsvár) Egy másik versben arra utal, hogy mi, magyarok „Átmegyünk illusztrációba. / Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk, / mint bútorok egy régi házban, kertben, / fásszínben, kiaszottan, kirágva, csupa / érték.” A debreceni születésű Térey János így fogalmaz: „Kolozsvár egyik végletből a másikba esik, gondoltam, amikor sokadjára láttam. Húsz éve vesztes város volt, mindene érdes, elhasznált és tisztátalan. Mi köt ide bárkit a megszokáson kívül, kérdezte anyám…” Egy kis körszemle után így összegez: „Leszámítva tehát lakótelepeit, az iparát meg a szapora ortodox betonkupoláit, tökéletesen magyar arculatú és magyarul már csak elvétve beszélő város. Csakhogy mindezt többé nem lehet leszámítani.” (Káli holtak) László Noémi pedig ilyennek sejti a jövőt: „harminc év múlva, átutazó bajnok, / megállsz a bronzszobor talapzatánál, / a repedésben ugyanott a pitypang, / és nincs torony, és nem zúgnak harangok.” (Harminc év múlva) A legfiatalabb költő, André Ferenc sem az illúziókban él. A Kolozsvárra emlékeztető „klórosvár” című verse így indul: „szép város kolozsvár, / jöjj ide ha drogoznál…”, arrébb: „kolozsvár egy vad kötés” /… „a főtér szanaszét kent ondó, / szétfröccsen a fellegvár…” Másik versét így kezdi: „látod, itt ez a város, azt hazudják róla, / hogy szép, így próbáljuk megszeretni…”. Arrébb megállapítja: „ebben / a városban rég nem a hó hull, / csak házakról a régi homlokzatok.” (vakondtúrás)


A Hunyadi tér a Nemzeti Színháztól a Bocskai téren álló ortodox katedrális felé nézve.
Forrás: Fortepan/Lajtai László

Néhányan a városhoz fűződő meghurcoltatásukra emlékeznek. A három legidősebb szerző emlékezetében az ifjúság megszépült pillanatai keverednek a nehéz időkkel. Szilágyi Júlia gyermekkora az 1940-es évek elejéhez kötődik, amikor a legtöbb férfi a háborúban volt, s édesanyja állást keresett. Nyomorogtak, bár ő inkább az udvari játékra emlékszik. Bodor Ádám Balla Zsófia kérdéseire válaszolva idézi fel a Majális utca villanegyedét, ahova gyermekkora kötődik, majd az ugyanott kialakított Securitate-börtönt, ahol kivizsgálása folyt, aminek eredményeként három év politikai börtönre ítélték. Szilágyi István már humorosan ír arról, ahogyan 1958-ban, az egyetemi felvételihez bizonyítania kellett édesapja „munkás származását”. Nem különben szórakoztató a kolozsvári tanonciskolai élet bemutatása, s az, ahogyan a Bocskai (akkor Malinovszkij) tér szovjet hősi emlékművét megvilágító reflektorokat vizeletükkel kioltják a diákok – éppen karácsony éjjelén. Ide sorolható Király László Cédula című verse is: egy primitív rendőr vagy szekus 1966 tavaszán írt fiktív-humoros jelentése arról, hogyan töltötték az éjszakát szálláshelyükön, egy manzárdszobában a magyar szakos egyetemi hallgatók, Király mellett Farkas Árpád, Vári Attila, Czegő Zoltán és Molnos Lajos „elvtársak”. Azokat a szomorú időket idézi fel Szőcs Géza is, amikor „Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a / folyóba dobtam egy magnószalagot.” (Kolozsvári horror)

Szívesebben olvasunk a várossal kapcsolatos szép emlékekről. Szőcs Géza a Ferenc József úti bérházhoz kötődő gyermekkorát idézi fel. Akkori látásszögéből ír a Főtérről és néhány utcáról Cselényi Béla. Egyed Emese inkább a város környékén találja meg kedvelt helyeit. Ő még hiszi, „hogy jó az isten jót ad”, s „Kolozsvárt mondtál jó kimondani / ha elmentél kimondja valaki / helyetted a toronyból…” (Száz sor magány) Kovács András Ferencet a Téli Kolozsvár ragadja meg: „Mint drágakő, kárpáti ritka ásvány: / Csillog, ragyog, havakban áll a város! / (Hó-csönd honol ma tornyain s a bástyán.)” A vers végén megállapítja: „Sosem felejti tán, ki elmegy innét: / Hogy tündököl telente szét a város!” Ugyancsak ő írja a Kolozsvári őszről a Hójával kapcsolatban: „Mind messzebbről felelget / a hegy-völgy lágy Echója: / nem röppen önfeledten / szívünk vidám hajója! / Vitorlás fellegekkel / lassan magasba süllyed / gyermekkorunk hajója…” Vida Gábor ír talán a legelismerőbben a városról: „Kolozsvár lenyűgöző város…”, majd „Jártam akkor már mindenféle templomokban, Aradon és Szebenben, a brassói Fekete templomban is, de hát a Szent Mihály-templomhoz fogható Erdélyben nincs, ma is nehezen tudok úgy elmenni mellette, hogy ne ülnék be pár percre, itt van számomra a világ közepe, pedig nem vagyok katolikus, a vallásról is azt gondolom, amit az apám.” (Egy dadogás története) Talán a legnosztalgikusabb sorokat Szabó T. Anna verseiben olvashatjuk a városról: „Nyolc évig őrzött két gótikus angyal, / a főtéri s a Farkas utcai, / de hatalmukat nem tudtam még akkor, / mentem tanulni, mentem játszani.” (Szent Mihály templom előtt, hétévesen) A város személyekhez is kötődik nála, mindenekelőtt a neki utat mutató – mi tudjuk: nyelvészprofesszor nagyapjához, aki csikorgó fagyban is az erdőt járta. A jó doktor bácsi, aki forró lázból gyógyítja meg (Lőwy Károly), és a nyelveket tanító, de annál sokkal többet adó Lőwy Maya néni is szép verset kap.

Az 1980-as évek gyermekkora, iskolai élete tükröződik több versben. László Noémi úgy emlékszik rá, mint amikor „Madzagra fűzött kulccsal a nyakunkban / mászkáltunk épülő lakónegyed / betonvázai alján, // lánctalpas, sárga munkagépek, vadkék / teherautók, nyerspiros traktorok / között”, s amikor azt kellett tetetni: „szeretjük hazánkat, Romániát, a Pártot, / annak Főtitkárát és nyakkendőnk / selymét.” Ez az a kor, amikor Demény Péternek és osztálytársainak kötelező gyári gyakorlaton meg őszi almaszedésen kellett idejét lopnia. Szőcs Petra e korszak ikertelefon-beszélgetéseit idézi fel és egy költözés emlékét, amikor a múlt rendszer számos kegytárgya szemétté vált.

A legfiatalabbak már a mai valósághoz kötődnek. Nekik természetes a „Panorámaterasz a város fölött”, ahol italt lehet kortyolni (Láng Orsolya), a Tranzit ház és az Insomnia, ahol jól lehet mulatni (Horvát Benji), vagy a buszmegálló a Memón (Visky Zsolt). Az utóbbinál csak magyarázattal értjük meg, hogy a Memorandumului (Unió) utcáról van szó.

Külön színfoltot képviselnek azok az elbeszélések és regényrészletek, amelyek Kolozsvár múltjának egy-egy szakaszába vezetnek el. Ezek szerzői vélhetően előtanulmányokat folytattak, várostörténeti munkákat olvastak. Jó, hogy ezekből is válogattak a szerkesztők, még ha egyik-másik írásban melléfognak is a szerzők. De hát a szépíró megengedhet magának egy-egy múltbeli kalandot. Szőcs Géza a Hintz-ház történetét idézi fel. Visky András a Szent Mihály-templom sekrestyekapujáról és építtető plébánosáról ír igen szakszerű példázatot. Tompa Andrea regényei a millenniumtól a hóstáti világ felszámolásáig vezetnek. Cserna-Szabó András regénye a második világháború éveit, a bombázásokat idézi. Zágoni Balázs kolozsvári meséi közül a Biasini Kajetán és az egykori közúti vasút emlékét megörökítőket vették fel a kötetbe, Gerlóczy Márton regényrészlete valamikor a múlt századforduló táján játszódik.

Még egy érdekes színfoltot kell megemlítenünk. A két Visky, András és Zsolt biblikus hangvételét. Zsoltárt és imákat írnak. Ez a kenetteljes hang a kötet lapjain megfér a fiatalabb költők néha szabados kifejezéseivel.

Az említetteken kívül Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, Magyari Tivadar, Szabó Róbert Csaba prózával, Karácsonyi Zsolt és Szálinger Balázs verssel szerepel az antológiában.

A kötetnek külön érdekessége, hogy 42 térképszelvény illusztrálja. Ezek 1686 és 2019 között keletkeztek. Néhány a város környékét mutatja be, de érdekesebbek a telekkönyvi térképek, amelyek a város utcáit, telkeit, sőt az azokon fekvő épületek alaprajzát is rögzítik. A régebbiek latin és német, az újabbak magyar, a legújabbak pedig magyar és román vagy csak román feliratúak. Az utcanevek változásait is nyomon lehet követni rajtuk. A szerkesztők lehetőleg olyan szelvényeket helyeztek a szöveg mellé, ahol a szövegben említett utca, tájegység látható, s abból a térképből emelték ki a részletet, amelyik korban a legmegfelelőbb. A térképeket Bartos-Elekes Zsombor válogatta, s a kötet végén az ő összefoglalása olvasható a várost ábrázoló térképek történetéről, elérhetőségéről. A könyvet térképjegyzék és a Helynevek mutatója egészíti ki. Ez utóbbi három oszlopot képez. Az első a szövegben felbukkanó alakot hozza, a második a magyarázatot, illetve pontosítást (névváltozatok az idők folyamán, hol is található az a hely), a harmadik oszlop a mai hivatalos (román) nevet közli. Még az írások forráshelyeinek a címjegyzékét is megtaláljuk.

A szerkesztők mondhatni teljes körképet nyújtanak a 20. és 21. század határán élő írók Kolozsvár-élményeiről. Nyilván nem törekedhettek valamennyi szóba jövő szerző felvételére. Ha csak a 111 vers Kolozsvárról című antológiával összevetjük a kötetet, négy olyan költő is felbukkan, akit kihagytak. Bizonyára a terjedelmi kötöttségek is közrejátszottak ebben. Felmerül azonban egy – véleményünk szerint – eléggé vitatható megoldásuk: a címadás. A címlapon a kiadón kívül csak ennyi olvasható: KOLOZS / VÁROS / Irodalmi kalauz. A könyveket rendszerint a címlap alapján veszik fel különböző jegyzékekbe, könyvtári katalógusokba. Így annak, aki nem tud belelapozni a kiadványba, félrevezető lehet a cím: ilyen elnevezésű várost ma nem talál. Igaz, hogy 1919-ig a közeli Kolozs bányavárosi rangot viselt, de erről már mindenki megfeledkezett. Kolozsvár esetében sokáig csak az 1907-ben Bartók Bélától lejegyzett népdal, a Kolozsváros olyan város… kezdő sorában fordult elő ez a névalak, ott is azért, hogy a következő sor szótagszámával egyeztethető legyen (a kapuja kilenc záros). Legutóbb egy, a középkori Kolozsvárt bemutató, kisiskolásoknak szánt szép kötet címlapján bukkant fel ugyanez az alak: Kolozsváros. Milyen város?, de ott az alcím rögtön eligazít. Mikor már egy felnőtt olvasóknak szánt, igényes irodalmi kalauz is címlapjára írja ezt a névalakot, fennáll a veszélye annak, hogy névvariánsként elterjedhet. Én jobban örvendenék, ha megmaradna az 1367 óta használt Kolozsvár alak.

 

KOLOZS VÁROS. Irodalmi kalauz. [A kötetet összeállította és szerkesztette Balázs Imre József és Daray Erzsébet.] Jelenkor [Kiadó, Budapest, 2019.] 328 p.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.