Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Igaz emberek, igaz ügyek szolgálatában

Kós Károly és Papp Aurél levelezése Sümegi György feldolgozásában

A Budapesten megjelenő Enigma című művészetelméleti folyóirat XXIV. évfolyamának 2017/92. száma Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése címmel 155 oldalt szentel a két kimagasló erdélyi személyiség barátságát és együttműködését felvillantó tematikának. S hogy ezt a rendkívül izgalmas, történelmi és művészettörténeti párhuzamokkal gazdagon fűszerezett anyagot éppen Sümegi György, az erdélyi művészeti élet egyik legavatottabb szakértője méltatja, és bocsátja közlésre a dokumentumokat, korántsem véletlen. Hiszen személyében nem egy hazai talányra derített már fényt az évek, évtizedek folyamán. Elegendő csupán a Miklóssy Gáborról, Nagy Istvánról, Szolnay Sándorról, Thorma Jánosról írott monográfiáit, a nagybányaiakat és a kolozsvári festőket bemutató tanulmányait említenem.

Művészettörténeti kutakodásainak ez a legújabb, több ismeretlenes egyenlete olyan megoldásokat tartalmaz, amelyek a szakma szűk kereteit áttörve, közérdeklődésre tarthatnak számot. Mindeközben Sümegi, a rá jellemző precizitással és körültekintéssel, a részletekbe menő, átfogó tudományos módszerek alkalmazásáról sem mond le.

Minek eredményeként a szigorúan értelmezett kordokumentumokon túlmenően, de azok tükréből két olyan erdélyi kultúrhérosz személyiségét, jellemét is megismerhetjük, akik az 1920-as évek elejétől szívvel lélekkel és töretlen hittel, kitartással vetették bele magukat az erdélyi művészeti élet, nem ritkán megpróbáltatásokkal, buktatókkal kísért alakításába. Sümegit idézve: „Levelezésük: a magyar kultúrájú román festőművész Papp/Popp Aurél és a képzőművész-építész-politikus Kós Károly kézfogása közös ügyeikben.”

Mondhatni a véletlen hozta össze őket. Művészeti vonatkozásban az az 1921-es kolozsvári közös kiállítás, a román, magyar és szász képzőművészeké, amelyen Kós Károly felfedezte a Papp Aurélban rejlő őserőt, azt a tisztánlátást és mélységet, amelynek hatására „megdobbant a szíve”, s amelyről így nyilatkozott: „művészete megdöbbentett és megrázott. (…) célját tisztán látja, és nyílegyenesen halad az ő útján a monumentalitás felé.” Társadalmi, politikai vonatkozásban pedig kiemelendő a tény – amelyre tanulmányában szintén utal a szerző –, hogy az 1922-es választásokon Kós Károly, a Magyar Néppárt képviselőjelöltje és Popp Aurél, a szocialisták jelöltje egy szobába, szomszédos asztalhoz kerültek. „A parlamentbe nem kerültünk be, de legalább összebarátkoztunk. S ez a barátság akkor szűnt meg, amikor (…) Popp Aurél meghalt” – írta Kós egy kései, Sümegi által idézett visszaemlékezésében.

Szerkezetileg a levelezés az 1922–1939-es és az 1943–1960-es időszakot foglalja össze „Két árva erdélyi szellemi proletár” és „Nagyot fordult a világ körülöttünk” címmel.

S hogy melyek voltak azok a közös ügyek, amelyek mentén e két különböző nemzetiségű, de művészeti, közművelődési, társadalmi szempontból hasonló nézeteket valló művész haladt az évek, évtizedek folyamán?

Többek között a művészeti élet szervezet keretek közé iktatása, művész szakszervezetek létrehozása, művésztelepek létesítése, a művészeti oktatás megszervezése, a politikai és nemzetiségi korlátoktól mentes igaz művészet szolgálata, Ady Endre emlékének ébren tartása, az érmindszenti szülőház megmentése, Ady-múzeum létesítése, Ady-szobor felállítása.

A levelek tanúsága szerint mindketten határozott, erős egyéniségek voltak. Véleményüket sohasem rejtették véka alá – Kós maga mondja, hogy „a meztelen igazságok barátja” – minden köntörfalazás nélküli, nyers szókimondásuk miatt nem egyszer kerültek összetűzésbe a hatalommal vagy éppenséggel más nézeteket valló sorstársaikkal, de esetenként még egymással is. (Utóbbit azonban – a levelek tanúsága szerint – mindig kibékülés, baráti összeborulás követte).

Mindketten a nagy tervezgetők táborába tartoztak, a konkrét megvalósításokig azonban inkább Kós jutott el (a Barabás Miklós Céh 1929-es megalakítása, a sétatéri Műcsarnok megépítése és 1943-as felavatása).

Ami viszont az Ady-emlékezést illeti, abban a román Popp/Papp Aurélnak (nevét ő maga írta kétféleképpen) legalább akkora szerepe volt, mint Kós Károlynak. Érmindszenti kötődései folytán Adyt gyermekkorától ismerte, később, verseskötetei megjelenését követően szinte istenítette, és szívügyének tekintve, késő öregségéig figyelemmel kísérte az Ady-kúria sorsának alakulását.

A Kóshoz írott levelek mindennek hű dokumentumai. Sümegi tanulmányában pedig nem véletlenül szán fontos szerepet Papp Aurél 1954-es érmindszenti utazása írásos emlékének. Íme, mint vélekedik a művész az Ady-hagyatékról: „Ady Endre emlékeit meg kell menteni. (…) Érmindszenti időmet már csak arra fordítottam, hogy felvegyem a műemlékeknek számítható tárgyak leltárát, hogy anyagkimutatást szerkesszek a leégett szülőház újjáépítéséhez szükséges anyagokról, hogy leltárba vegyem a hiányzó emléktárgyakat (…) Az épületekből megteremtjük, »magyarok és nem magyarok« azt a kultúrzarándokhelyet, amely beláthatatlan időkig méltón fogja megőrizni az Ady-család és Ady Endrének az Ő hepe-hupás vén Szilágyságában feltalálható emlékeit. (…) És múzeumában össze lehetne gyűjteni a faluban, s az országban s megyéjében feltalálható írásokat, tárgyakat, leveleket. Azokra a levelekre gondolok, amiket Isac Emillel és Goga Octaviánnal váltotta a magyar és román népek érdekében (…) s idővel szobrot lehetne állítani a szülőház udvarán.”

Kós Károly pedig legkedvesebb költőjének vallotta Adyt, akinek döntő szerepe volt abban, hogy Trianon után az erdélyi sorsot vállalta. Természetes tehát, hogy teljes mellhosszal állt ki az ügy pozitív rendezése mellett. „Az Ady-ügyben összefogást és közös munkálkodást jelző és sürgető leveleik adalékokkal szolgálhatnak a romániai, erdélyi Ady-kultusz történetéhez, tovább árnyalhatják azt” – véli a szerző.

A levelek Papp Aurél hagyatékából kerültek elő, természetszerűleg nem hiánytalanul, hónapos, sőt éves kihagyásokkal. A hiátusok ellenére, az írások összessége felbecsülhetetlen értékű. Hiszen első kézből kapunk hiteles információt a múlt századelő viharos történéseiről, a művészeti, irodalmi, társadalmi és politikai élet alakulásáról, s mindezeknek a két művész általi személyes vonzatairól, az eseményekben való részvételükről, jellemük közös vonásairól, nyíltságukról, az egyszerű, munkás emberek iránti vonzalmukról, egymás előtti őszinte kitárulkozásaikról, a küzdelemről, amit együtt vívtak annak a tudatában, hogy „művészet csak egy van: az igaz ember művészete”.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.