Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hasznos könyv a középkori hadászatról

Aki ismeri Hidán Csabát, tudhatja, hogy rá semmiképpen sem illene az, hogy bort iszik, vizet prédikál. Azt is lehet tudni jelen kötet szerzőjéről, hogy bár keveset ír, de jót, inkább a tettek embere. Szakterületén, a középkori hadtörténetben az elméleti és gyakorlati tudást ötvözi, e kétfajta ismeretanyag szintézise pedig, tudomásom szerint egyedi szakemberré emeli, és nemcsak magyar viszonylatban. Ennek tükrében vettem kézbe Fegyverek magyar kézben* című könyvét, ismervén korai album jellegű kiadványait, valami hasonlóra számítottam. Vagy talán még jobbra is. És ebben az elvárásomban- utólag is, úgy érzem, nem csalódtam.

Általános vonásai közé tartozik ennek a nem túl hosszú, de tartalmát tekintve tömör és színvonalas könyvnek a jól dokumentáltság; szinte nincs az írott szövegrészben olyan oldal, amelynek alja nem lenne lábjegyzetekkel díszítve. A felhasznált irodalmat végignézve, magyar, orosz, angol, német és román nyelvű forrásokat azonosítottam, a múlt század hatvanas éveiben kiadottaktól egészen kortársakig. Levéltári forrásokra történő hivatkozásokat nem találtam, ettől viszont még a kötet nem veszíti el jól dokumentált jellegét.

A hátsó borítón található fülszöveg szerint „Ez a kötet a témában írt tanulmányaiból nyújt válogatást”, azonban tartalmát tekintve ez a könyv sokkal koherensebb, tematikáját tekintve homogénebb, mint általában a tanulmánykötetek szoktak lenni.  Igazi szintézis jellege van. Az egyes fejezetek valóban tematikusak, olyan hadviselési toposzról ír például, mint a nehéz- és könnyűlovasság, a nyilazás módjai, középkori harcos ábrázolások (esettanulmányait Magyarország és Azerbajdzsán területéről véve), és külön fejezetek szólnak a kardokról és a szablyákról, a kopjákról és a dárdákról, valamint a többi „hagyományos” középkori fegyvertípusokról is. Amennyiben egyetlen egy könyvet kellene ajánlanom a célból, hogy elsősorban a kora középkor sztyeppei nomád népek hadviselését érthető szövegen keresztül szeretné egy olvasó megismerni, Hidán Csaba e kötetét ajánlanám.

A személyes tapasztalat lépten-nyomon kiütközik a szövegből. Például a 13. oldalon, olyan idézet formájában, hogy: „Gyakorlati tapasztalataim alapján elmondható, hogy egy 40 dkg tömegű, 110 cm hosszú, keményfa nyéllel ellátott fokosbalta lóhátról átüti a Magyar Néphadsereg által az 1980-as években használt sisakot, vagy a 3 cm vastag fenyőfa pajzsot”, vagy a 25. oldalon: „Gyakorlati tapasztalatom, hogy a keményre gyúrt nemezpáncél jobban véd az ütéstől-vágástól, mint a sodronying. Két csonttörésem is volt annak ellenére, hogy páncélingben voltam, mindkettő kardvágás következtében.” Aki nem hallott volna korábban Hidán Csabáról, csak ezt a könyvet olvasná, már ennyiből is meggyőződhet a szerző gyakorlati szakmaiságáról. Nem beszélek részletesen most arról, hogy a szöveg olvasását mennyire élvezetessé teszi a rengeteg adat: avar, örmény, perzsa, magyar és még sok más nép fegyverzetével, harcmodorával és harci taktikájával ismerkedhet meg az olvasó.

A tárgyalt időtartam kronologikus határai meglehetősen képlékenyek, jobban mondva inkább nincsenek is. Körülbelül a népvándorlás korától Szent László koráig terjedő időszak fegyverzeti viszonyait tárgyalja. A kötet élvezetességét emeli a rengeteg kép, ezek közül a szövegben foglaltakat illusztráló rajzok a rájuk vonatkozó szövegrészekkel egy lapon, míg a színes fényképek függelékként, a kötet végén találhatók meg. Ezeken – talán mondani sem kellene – a kimondottan fegyverillusztrációkat leszámítva, maga a kötet írója mutat meg, beöltözve, harci állásokat, technikákat megmutatva.

Összefoglalásként a kötet lényegéről annyit lehet mondani: nagyszerű szintézise a kora középkori íjfeszítő népek hadművészetének, betekintést nyújtva az olvasó számára a legegyszerűbb technikáktól egészen a harcosok freskón történő ábrázolásáig. Ezek figyelembe vételével tudom ajánlani elolvasásra a kimondottan szakmai és a pusztán csak érdeklődő olvasóközönségnek egyaránt.

 

*Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben, Unicus Műhely Kiadó, Budapest, 2015. 155 o.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*