Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hagyományos népi mesterségek Háromszéken és Erdővidéken

A Kriza János Néprajzi Társaság kolozsvári székházában nemrég kiállítást, film- és könyvbemutatót szerveztek a háromszéki és az erdővidéki hagyományos népi mesterségekkel kapcsolatban.

A Kovászna Megyei Művelődési Központ még 2014-ben kezdeményezett komplex programot a hagyományos székelyföldi népi mesterségek revitalizálásával, digitalizálásával és népszerűsítésével kapcsolatban, amit végül is Izland, Liechtenstein és Norvégia is finanszírozott. A projekt elsődleges célja Háromszék kulturális-néprajzi örökségének rendszeres felmérése, tudatosítása és bemutatása volt. A program során kiemelten foglalkoztak a hagyományos népi mesterségek szakszerű dokumentálásával és továbbörökítésével.

A szervezők és a kivitelezők tudatosan arra törekedtek, hogy az összegyűjtött információkat egy háromnyelvű (magyar, román és angol) adatbázisba szerkesszék, majd a világháló segítségével elérhetővé tegyék kutatók, pedagógusok, művelődés- és turizmusszervezők, kézművesoktatók, valamint a székely kulturális örökség iránt érdeklődők számára. A háromszéki népi kézműves hagyományok népszerűsítésére pedig olyan speciális ajánlatokat, konkrét programokat is kidolgoztak, melyekkel a vidékre látogató turisták személyesen találkozhatnak háromszéki hagyományőrző tárgyalkotókkal, műhelyeikben pedig megismerkedhetnek a kézművesek sajátos eszközeivel, technológiáival, felhasznált nyersanyagaikkal és késztermékeikkel, amiket tetszés szerint akár meg is vásárolhatnak.

Kinda István vezetésével a másféléves program során összesen 43 foglalkozás szakszerű dokumentációját készítették el, 250 háromszéki mesterség adatlapját töltötték ki, 3 hagyományos műhely teljes eszközállományát dokumentálták és fotózták, Simon József és Vargyas Levente operatőrök közreműködésével pedig 10 szakszerű, ismeretterjesztő, de tudományos igényű filmet készítettek. Mivel a felkeresett mesterek írásban jóváhagyták adataik nyilvános megjelenítését, a felsorolt eredményeket az érdeklődők a www. mestersegek.ro és a www. folktrades.ro honlapokon mind elérhetik.

A kutatás során készített dokumentum értékű filmeket bemutatták azokban a településekben is, ahol azokat korábban forgatták. Több mint ezer iskolásnak vetítették le, s 100 Kovászna megyei oktatási intézmény kapta meg ingyenesen a 10 DVD-ből álló filmsorozatot, mely bemutatja és megörökíti a hagyományos csernátoni fafaragást, a kisbaconi kenyérsütést, a bölönpataki romák kosárfonását és seprűkötését, az olaszteleki kovácsmesterséget, a kálnoki méhészetet, a kézdivásárhelyi mézeskalácsosságot, a kisbaconi vízimalommal történő őrlést, a zabolai román juhászatot, a felsőcsernátoni pálinkafőzést és a gelencei zsindelymetszést.

Mivel az utóbbi évtizedben a Háromszékre látogatók 25%-át magyarországi iskolások, 20%-át anyaországi középréteg tagjai, 25%-át érdeklődő román családok és baráti társaságok, 20%-át különböző romániai cégek munkatársai és 10%-át pedig külföldiek alkotják, a program koordinátorai különböző kulturális és turisztikai szakemberek, vidékfejlesztők, vendéglátók, kastély- és kúriatulajdonosok ajánlatai, tanácsai, igényei alapján olyan turisztikai programcsomagokat dolgoztak ki, melyeket független magyar és román újságírók, utazási irodák vezetői teszteltek le, próbáltak ki.

A program során egyértelműen bebizonyosodott, hogy Háromszék egészen a közelmúltig felbecsülhetetlen értékű kézműves hagyományokkal, szellemi és tárgyi örökséggel, sajátos kulturális értékekkel rendelkezett, azokat pedig csak a 19. század végén kibontakozó iparosítás, polgárosodás, majd a 20. századi modernizációt kísérő globalizáció és kulturális egyneműsödés sodort a perifériára.

A kutatók még napjainkban is több mint 1000 olyan kézművest tudtak azonosítani a térségben, aki mesterfokon ismeri és gyakorolja hagyományos foglalkozását, apáról fiúra átörökített tudását. Ennek a csoportnak a speciális, kézműves tudását örökíti meg Kinda István Hagyományos népi mesterségek Háromszéken és Erdővidéken című kötete* is, melyet a Háromszék Vármegye Kiadó jelentetett meg Sepsiszentgyörgyön az elmúlt évben.

A kiváló, dokumentumértékű fotókkal illusztrált kiadványban a szerző összesen 30 foglalkozásformát mutat be. Az első fejezetben a táplálkozással kapcsolatos foglalkozásokat (földművelést, állattartást, molnárságot, kenyérsütést, disznóvágást, méhészetet, mézeskalácsosságot, pálinkafőzést), a másodikban az építkezésben fontos szerepet játszó mesterségeket (kőfaragást, mészégetést, téglavetést, cserépégetést, kőművességet, csempekészítést, kályharakást, zsindelyhasítást, ácsmesterséget), majd a famegmunkálásával foglalkozó falusi specialistákat (asztalosokat, kerék- és szekérkészítőket, kádárokat, fazekasokat, kovácsokat, szénégetőket és vesszőfonókat), a viseletek és textíliák megvalósítóit (szövőket, szabókat, bőrműveseket, csizmadiákat, cipészeket és kalaposokat), a bútorművesség speciális szakembereit (kárpitosokat, fafaragókat, bútorfestőket), valamint a tojásírókat mutatta be magvasan.


Összeszokott páros: idős mester idős segédjével. Vargyasi Levente felvétele
(illusztráció a könyvből)

A szerző mindegyik mesterséggel kapcsolatban rendre bemutatta a hagyományos foglalkozás történeti előzményeit, a felhasznált alapanyagokat, különleges tudásanyagát, technológiáját és eljárásait, valamint a mesterséggel kapcsolatos legfontosabb tudományos közlemények bibliográfiai adatait.

A kézműves mesterségeket bemutató, lényegretörő, magvas szövegeket hatalmas mennyiségű, kiváló minőségű képanyag gazdagítja és dokumentálja. A fotókat Vargyas Levente, Balassa M. Iván, Barabás Zsolt, Bartha Árpád, Bortnyik György, Domokos Pál Péter, Fehér Imola, Finta Etelka, Fóris Pál, Gödri Ferenc, Gazda Klára, Hegyeli Győző, Hegyeli Huba, Dimény-Haszmann Orsolya, Kinda István, László Ferenc, Musát Arnold és Toró Attila készítette. A borítót és a kötet arculatát Tusa Nóra tervezte, műszaki szerkesztője pedig Vasiliu Anna.

A Kovászna Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, valamint a Székely Nemzeti Múzeum jó partneri kapcsolatára épülő együttműködésből végül is még az „utolsó órában” elkészült a térségben élő hagyományos kézművesség szakszerű katasztere, online adatbázisa, dokumentumértékű filmanyaga és tudományos, monografikus igényű összefoglalása.

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Reméljük, hogy a Háromszéken elvégzett kutatásnak, interneten elérhetővé tett kézműves adatbázisnak, dokumentumfilmsorozatnak, valamint a Kinda István által elkészített szakszerű néprajzi összefoglalásnak a közeljövőben lesz folytatása Csík-, Udvarhely- és Marosszék területén is. Ennek hozadékát és jelentőségét Tamás Sándor fogalmazta meg tömören a háromszéki mesterségeket bemutató kötethez írott ajánlásában. „Hiszek abban, hogy ez a most útjára bocsátott kötet visszajut azokhoz, akikről szól, és ezáltal megerősíti őket vállalt hivatásukban, de eljut olyanokhoz is, akik most állnak pályaválasztás előtt, s nekik ez a feltárt tudás egy lehetőséget kínál ahhoz, hogy itthon, a szülőföldjükön boldoguljanak.”

 

* Kinda István: Hagyományos népi mesterségek Háromszéken és Erdővidéken, Háromszék Vármegye Kiadó, 2018.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt.