Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Erdély francia tükörben

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. John Paget/Paget János (1808–1892) miután beutazta Erdélyt és Magyarországot, 1839-ben tette közzé e két testvérországot bemutató terjedelmes angol nyelvű munkáját. Ennek szemelvényes magyar fordítása 1987-ben jelent meg Budapesten Magyarország és Erdély címmel a Helikon Kiadó gondozásában. Ez akkoriban a határzár miatt nem juthatott el az erdélyi olvasókhoz. Úgyhogy nagyon szerencsésen 2011-ben némileg kibővítve újra közzétette a Kriterion Könyvkiadó. Azóta már román fordítása is megjelent.

A másik idegen nyelvű, francia Erdély-leírás két kiadást is megért Párizsban, majd német fordítása készült, de a Kriterion Könyvkiadóé az érdem, hogy 2018 óta magyarul is olvasható. (Román fordítását viszont már 2015-ben közzétették.)




Az 1845-ben Párizsban megjelent első kiadás

A szerző, Auguste de Gerando családneve eddig sem volt ismeretlen az erdélyiek számára, hiszen az itteni első, 1880-ban megnyitott Felsőbb Leányiskola igazgatónője az erdélyi nőnevelés úttörője, De Gerando Antonina neve – legalább is Kolozsvárt – fogalommá vált. Az ő édesapja volt az Erdélyt bemutató, most megjelent Erdély és az erdélyiek című kötet* szerzője.

Auguste de Gerando, vagy ahogyan kortársai nevezték, De Gerando Ágost (1819–1849) lyoni születésű, nemes családból származó fiatalként Párizsban jogi tanulmányokat folytatott, amikor megismerkedhetett a nagynénjénél vendégeskedő, nála tíz évvel idősebb Teleki Emma (1809–1893) grófkisasszonnyal. Mindkét család ellenkezését legyőzve 1840 májusában összeházasodtak. Mint az eddig ismeretlen táj és történelme iránt érdeklődő ifjú férj érkezett Erdélybe, apósa, Teleki Imre kővárhosszúfalusi kastélyába. Itt aztán beleszeretett a magyarokba, az erdélyiekbe, s céljául tűzte ki e kis ország alapos megismerését, bejárását, múltjának felkutatását és végül bemutatását a francia olvasóközönségnek. Mikor ide érkezett, már jól tudott olaszul és latinul, s rövidesen megtanulta valamennyire a magyart meg a románt is, a némettel nehezebben boldogult. Apósa természetesen jól ismerte a francia nyelvet, s veje rendelkezésére bocsájtotta több mint négy­ezer kötetes könyvtárát, ahol az Erdéllyel foglalkozó addig készült – többnyire latin nyelvű – nyomtatott és kéziratosan lemásolt munkák nagy része rendelkezésre állt. Úgyhogy a tavasztól őszig tartó körutakra itt tudott a téli hónapokban felkészülni, majd az összegzéskor is felesége és apósa segítségével talált kiegészítő adatokat. Leggyakoribb forrásmunkája Benkő József két latin nyelvű összefoglalása volt: a Transsylvania generalis, amely 1833–34-ben jelent meg két kötetben, és a Transsylvania specialis, amely akkor még csak kéziratban terjedt. Ezek adatait lehetőleg kiegészítette a korábban írt, Magyarország és Erdély történetére vonatkozó összegzésekkel és a helyszínen talált feliratok, szóbeli közlések részleteivel. Az e művekben található téves, gyakran legendákon alapuló információkat is jórészt átveszi, s tényként közli.

De Gerando művét a franciáknak írta, akik akkoriban alig hallottak Erdélyről, legfeljebb mint a Habsburg Birodalom egy távoli tartományát emlegették. Éppen ezért mindent igyekszik az alapfoktól kiindulva bemutatni, elmagyarázni, érthetővé tenni. S különösen figyel – ahol csak lehetőség adódik – a francia kapcsolatok kidomborítására.

A kötetet azzal az elvárással veszi kezébe az olvasó, hogy itt most egy színes, némileg egzotikusnak tűnő táj és világ leírását kapja. Ez azonban csak részben jellemző a könyvre. Sokszor szűkre is szabott a leírás, minduntalan a történész lép elő, s a meglátogatott település, épület, intézmény múltja kerül előtérbe. Mindig arra keresi a választ, hogy miért ilyen vagy olyan kinézésű egy-egy rom, templom, miként alakult ki egy-egy intézmény, hogyan fejlődött ki a bányászat egyik-másik vidéken. Inkább a táj szépségein mereng el, igazán lenyűgöző épületeket nem talál. Viszont állandóan figyel a sok nemzetiségre, ezek megjelenésére, hagyományaira, jogviszonyaira, egymáshoz való kapcsolatára.

A szerző 1840 és 1842 között több körúttal járta be Erdély tájait. Némelyiken vele tartott felesége és sógornője, Teleki Blanka is, akik ilyenkor tolmácsoltak. Mikor egyedül utazott, többnyire kastélyokban, udvarházakban szállt meg, csak néha kényszerült az akkori nagyon primitív fogadókban szállást kivenni. A kastélyokban gyakran talált franciául is tudó háziurakra, akik szívesen adtak mellé egy-egy kalauzoló udvari embert, parasztot, hogy megmutassa – főleg a természeti – nevezetességeket, romokat. Az egyszerű kísérőkkel aztán románul, magyarul, esetleg németül próbált értekezni. Útjai egy részére magával cipelte dagerrotípiákat készítő kameráját is. Az egyes körútjain látottakat, tapasztaltakat a könyvében egy kialakított, fiktív körútba rendezi, s így egy nagy kört leírva mutathatja be Erdélyt. Az első két fejezet Magyarország és Erdély történelmét foglalja össze dióhéjban, a harmadik fejezettől 30 fejezeten át tart maga az útleírás. Ennek során egy-egy tájat, nemzetiségi vidéket vesz górcső alá. Önálló fejezetet csak Kolozsvár, Fogaras, Kézdivásárhely és Marosvásárhely kap. A fiktív körút így alakul: Kalotaszeg – Kolozsvár – Torda – Torockó – Nagyenyed – Balázsfalva – Gyulafehérvár – Zalatna – Verespatak – Déva – Vajdahunyad – Sarmizegetusa – Szászváros – Nagyszeben – Vöröstoronyi-szoros – Fogaras – Brassó – Törcsvár – Kézdivásárhely – Székelyudvarhely – Szováta – Segesvár – Erzsébetváros – Medgyes – Keresd – Bethlenszentmiklós – Marosvásárhely – Görgényszentimre – Marosvécs – Beszterce – Radna – Bethlen – Dés – Szamosújvár – Bonchida – Kővár-vidék. A felsorolásból látszik, hogy Csík és Gyergyó vidéke kimarad a körképből, viszont kitekintést kapunk a moldovai magyarságra.

De Gerando az akkoriban terjedő dákoromán elmélet híve, többször is hivatkozik rá. Mindenütt a legnagyobb érdeklődéssel kutatja a római kori emlékeket. Elfogadja a dák őslakosok létét. „Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni, hogy Traianus telepesei összekeveredtek az országot benépesítő, leigázott dákokkal. A legyőzöttek lélekszáma kezdetben nem volt jelentős, mivel a római hódítás idején tömegesen hagyták el Dáciát; de aztán fokozatosan visszatértek, amikor a tartomány a császári közigazgatás alatt ismét békéssé vált. A mi korunk oláhjai között is felismerhetők a II. század dákjai és rómaijai” – írja (231). Aztán érkeztek a hunok, amelyek maradéka a mai székelység. Végül a magyarok hódították meg a területet, s innen fakadnak jogaik. A szászok viszont csak a magyar királyok által betelepített vendégek, akik máig idegen népcsoportot képeznek Erdélyben, s szigorúan ragaszkodnak kiváltságaikhoz.

A szerző kétségtelenül a legnagyobb együttérzéssel a románok felé fordul: „Nem rejtjük véka alá a román nép iránti szimpátiánkat. Akárcsak a francia, ez is újlatin nép, amely nemcsak Magyarországon és Erdélyben lakik, de Besszará­biában, Moldvában, Havasalföldön és egyéb török tartományokban is. Nem kevesebb, mint ötmilliónyian vannak” (170). Eljátszik a gondolattal, hogy a különböző tartományokban élő románok egy „föderatív köztársaságban” egyesülhetnének. Csak az a kérdés, hogy ez az államalakulat orosz vagy osztrák fennhatóság alatt jöhetne létre. A románok többnyire nyomorúságos helyzetét „megátalkodott lustaságuknak” tulajdonítja. A magyarok esetében a földesurak és parasztok közötti viszony átalakulásáról értekezik. Az 1841-ben megnyílt erdélyi országgyűlésnek is ez volt a központi témája. A parasztot bérlővé vagy egyenesen földtulajdonossá kell tenni. Csak így lehet a mezőgazdaságot fellendíteni. A könyvben több helyt is olvashatunk a korabeli vármegyerendszer, igazságszolgáltatás működéséről, az országnak a Habsburg Birodalmon belüli jogi helyzetéről. A szászoknak kiemeli a szorgalmát, szervezettségét. Feltűnik neki, hogy mennyi műemléket őriztek meg. Zárkózottságuk viszont nem nyeri el tetszését. Elmagyarázza a szász önkormányzat működési rendszerét. Több-kevesebb szimpátiával ír még az örményekről, a cigányokról, a zsidókról. A székelyeket, „a magyarok előőrseit” is külön népcsoportként tárgyalja, bemutatja közigazgatásukat, majd megállapítja: „Ők elsősorban a múlt emberei, szilárdan ragaszkodnak a múltjukhoz. Miközben körülöttük minden elenyészik, ők hűségesen őrzik mindazt, ami egy nép külső megjelenését és eredetiségét adja. Éppen ezért ma ők a régi magyar hagyományok egyetlen letéteményesei” (371.). Érdekes megfigyelése, hogy azokban a falvakban, ahol nagyjából egyenlő számú román és magyar lakik, a románság magába olvasztja a magyart. Nem így van ez a székelyeknél, ők legfeljebb asszimilálják a románt. „Van bennük nemzeti büszkeség: igazi székely lány nem megy férjhez egy oláhhoz, a legyőzött faj egyik fiához” (371.).




A 2018-ban megjelent magyar fordítás borítója

Kissé részletesebben elemezzük a Kolozsvárról szóló 4. fejezetet. Így beletekinthetünk a szerző műhelytitkaiba. E találó mondatokkal indít: „Kolozsvár, Erdély fővárosa egy húszezer lakosú szép, arisztokratikus kisváros, melynek egyenes utcáit csinos, fehérre meszelt házak szegélyezik. Az erdélyi nemesség itt tölti a telet, s ezért minden nemes családnak saját palotája van a városban” (79.). Ezután a nők irodalmi szalonjáról és a kaszinók hasznosságáról elmélkedik. Majd rámutat, hogy itt a válás protestáns körökben elfogadott, majdnem olyan gyakori, mint Franciaországban. Következik a Főtér bemutatása. A központi templom építését Zsigmond királynak tulajdonítja (valójában csak a befejezés tehető az ő idejére), elcsúfítottnak tartja, csak az 1554-ből származó reneszánsz sekrestyeajtót méltatja (a helyes dátum: 1528). Észreveszi még az „ágyúkkal felékesített” osztrák katonák őrizte várdaházat. Az 1405-től emelt városfalak és bástyák kiépítését az ide telepített németeknek tulajdonítja, ezért hasonlítható Kolozsvár a nyugat-európai városokhoz. Tulajdonképpen csak újra kellett építeni Kolozsvárt, mert területén feküdt a „Napocensis colonia”. A római katonáktól származik a Clus elnevezés. Ebből alakult ki a magyarban a Kolos, illetve Kolozsvár (ez fantázia szülte eredeztetés). Az 1500-as évek végének kincses Kolozsvára a háborúk és váltságdíjak kifizetése nyomán elszegényedett. Jó hírét a kitűnő kenyér és a kolozsvári káposzta tartja fenn. Megemlíti még a régi, feliratokkal díszített városházát, amelyet akkoriban bontottak le, a Szamosra néző masszív Hídkapu-tornyot. A fahidat (Németek pallóját), mely a sziklás dombhoz vezet. Ecseteli a domboldal kalyibáit, s rátér a cigányság bemutatására. Az itteni nyomorgókkal ellentétezi a várfal szemközti oldalának cigánysorát, ahol a gazdag, muzsikus cigányok élnek. Kiemeli a prímás Móti mestert, akinek a lakását meg is látogatta.

A továbbiakban szól a Szamos mentén épülő „elragadó sétányról”, a színházról, mely itt nem csak a kikapcsolódást szolgálja, hanem a nemzeti nyelv művelését is. Három hírlap jelenik meg a városban. A diéta, vagyis országgyűlés rendszerint itt ülésezik, összehívása mindig nagy lelkesedést vált ki. Az 1841-es diéta megnyitóján ő is jelen lehetett. Leírja a bálokat és a női viseletet. Szól az iskolákról, itt adatai eléggé bizonytalanok. Kiemeli, hogy a városban működik „a kontinens egyetlen unitárius kollégiuma”, melynek egykor nagy híre volt. Említi a „rendkívül művelt és lelkes Brassai Sámuel professzor”-t, akinek vezetésével fizikai szertárt rendeznek be. Az angliai hitrokonokról és a lengyel unitáriusokról is tud. Még két templomot említ, a Farkas utcait, mely református, falait régi címerek borítják és a jezsuitákét, melyben egy csodatevő Madonna-kép található. Ezután két oldal a kép kalandos történetét ecseteli. Szintén majdnem két oldal jut Mátyás királynak, akinek a szülőháza máig áll. (Itt Heltai Gáspár krónikájából ihletődik.) Három anekdotát is felelevenít. Végül a Feleki hegy gömbköveire figyel fel, s ebből következtet arra, hogy itt tengerfenék lehetett.

A szerző többször is járhatott Kolozsvárt, s apró mozaikokból rakta össze a városképet. Így nem csodálhatjuk, hogy szót sem ejt az Óvár kolostoráról és templomáról, a Bánffy-palotáról, a lutheránus, unitárius és kétágú református templomról, a Fellegvárról, esetleg Kolozsmonostor romjairól vagy a diétának helyt adó Vigadó (Redut) épületéről. A leghiányosabbnak a három tanintézet bemutatását tartjuk. Hiszen más városoknál jóval többet is ír a magasabb fokú iskolákról. Érdekes észrevétele: a sok főiskolai jellegű kollégium helyett a nagyenyedit át lehetne alakítani egyetemmé, a többi maradjon le az akadémiai tanfolyamról.

A De Gerando-kötet fordítása és gondozása külön méltatást érdemel. A székesfehérvári tanárember, Gajda Péter hihetetlen teljesítményt nyújt. Egy ekkora terjedelmű régi szöveg lefordítása magában is óriási munka. Ő azonban ennél tovább megy. A pontos értelmezéshez megkeresi a szerző forrásait, pontosan kimutatja, milyen információt melyik munkából vett át. Mi több, idézi az eredeti latin szöveget, s adja annak hiteles fordítását. Rámutat a tévedésekre és azok esetleges forrására is. A műnek két kiadása ismeretes. Az első 1845-ben jelent meg, a második csak a szerző 1849-ben bekövetkezett halála után, 1850-ben. Ebben helyesbítések, betoldások találhatók. Gajdos szóról szóra összevetette a két kiadást. Alapszövegként az első kiadást fordította, de mindenütt lapalji jegyzetben vagy külön betoldásként a második kiadás pótlásait is közli. Így a fordítás mellett kritikai kiadványt kapunk. Munkája méreteit jellemzi, hogy 1349 lapalji jegyzetet készített. Ahány történelmi személy előfordul, azoknak mind megadja az életrajzi adatait. Sok oldalnak felét a jegyzetek teszik ki. Az előszóhoz és a jegyzetekhez felhasznált szakirodalom 98 latin, magyar, francia címet ölel fel. A több mint 20 oldalas bevezető tanulmány minden fontosabb tudnivalót közöl a szerzőről és családjáról, valamint az alapszöveg(ek) történetéről, forrásairól.

A könyvet az eredeti kiadásból átvett metszetek illusztrálják. Ezeket a szerző felvételei alapján Teleki Blanka rajzolta át, majd metszették kőre. Többnyire portrékat, népviseleteket, műemlékeket ábrázolnak.

De Gerando Ágost ezzel a kötettel visszatér az erdélyi művelődéstörténetbe, ugyanakkor helytörténeti irodalmunkat is számos adalékkal gazdagítja.

 

*Auguste de Gerando: Erdély és az erdélyiek. Fordította és gondozta Gajda Péter. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár [2018]. 485 p.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.