Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy ókori császár élete

Megjegyzések egy új Marcus Aurelius-életrajzhoz

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. Az ókori Egyiptom fáraóinak életrajza, ugyanúgy, mint Mezopotámia városállamainak uralkodói listái és a perzsa királyok királyának sziklába vésett életrajzai az ókori történetírás sajátos műfajává lett biográfia (vita) első kiemelkedő példái, amelyek azonban a görög és a római történetírás nagy munkáiban érnek csúcsra. A latin történetírás császáréletrajzai (Plutar­khosz, Suetonius és a Historia Augusta szerzőinek életrajzi kompilációi) az antik biográfiaírás kiváló példái, amelyek nemcsak a Római Birodalom politikatörténetének részleteit hozzák közelebb a mai olvasó számára, hanem a császárok, uralkodók hétköznapjainak, pszichológiai profiljának a részletes bemutatása révén emberközelbe hoznak 1800–2000 éve élt politikusokat is. Ám az ókori császáréletrajzok már a maguk korában is propaganda eszközként íródtak: egy-egy dinasztia legitimitását vagy épp hibáit hivatottak szolgálni, és különösen a császárok személyes életének, hétköznapjainak részleteiben számos fiktív, torzított, túlzásokkal teli elemet találunk. Az ókor legnagyobb és leghatásosabb birodalmának császárai azonban ezeknek a munkáknak, elsősorban Suetonius és a Historia Augusta életrajzai révén váltak a reneszánsz és felvilágosodás kori Európa „bestseller” munkaivá és ismert hőseivé: számtalan kiadást megértek és ma már a világ számos nyelvére vannak lefordítva, alapvető olvasmányok továbbra is a történelemtanszékek sokaságán. De megismerhető-e egy ókori császár, politikus és annak kora kizárólag ezekből az ókori biográfiákból?

A kérdésre sokan, sokféleképp próbáltak válaszolni a 18. század óta. Edward Gibbon angol ókorász monumentális Róma története révén megteremtette az „öt jó császár” modern mítoszát (Nerva, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius), háttérbe szorítva számos jelentős 3. századi uralkodót, és eltúlozva a 2. század első felének jelentőségét. A modern történetírás nagyon sokáig nem tudott Gibbon dichotómiájából kimászni: a fent megnevezett császárok modern kultusza továbbra is óriási mind a történetírásban, mind a római kor kortárs kultúrtörténeti recepciójában. Szerencsére azért, a 20. század második felében számos olyan modern történészi császárbiográfia látott napvilágot, amely sokkal árnyaltabban, a történelmi források teljes palettáját feldolgozva, történelmi kontextusában elemezve mutatja be a Római Birodalom neves császárait. Az elmúlt évek legfontosabb császárbiográfiái közül kiemelendő elsősorban Anthony Birley angol régész, ókortörténész nagy kötetei Hadrianus és Septimius Severus császárokról, de 1993-ban ugyancsak tőle került napvilágra egy monumentális Marcus Aurelius-életrajz is. Birley az 1990-es években új divatot teremtett, felélesztette a császárbiográfiák műfaját a kortárs ókortörténetben. Az ő munkáit számos nyelvre lefordították, sajnos magyarra azonban nem. Kiemelendőek Werner Eck Augustus monográfiái, Julian Bennett Traianus biográfiája vagy Olivier Hekster Commodus monográfiája is. Ezekhez a nagy nevekhez és paradigmatikus kötetekhez csatlakozni történetírói merészség, felkészültség kell. Császárbiográfiát írni a Birley által létrehozott etalon szerint azt feltételezi, hogy az illető szerző nemcsak az adott császárra vonatkozó teljes ókori irodalmi forrásanyagot, hanem az adott korban keletkezett epigráfiai, régészeti, papírológiai, építészeti emlékeket, néha még a Római Birodalom határain túlívelő forrásokat is ismeri. Továbbá tisztában kell lennie az addigi historiográfia forrásaival: mit írtak szakmai elődei az illető történelmi személyről. Egy-egy császár esetén ez több száz tanulmányt is jelenthet. Nem csoda tehát, hogy a nagy császármonográfiák többsége egy-egy történész életrajzának opusa, időskori nagy munkája. Olivier Hekster 28 (!) évesen közölt Commodus monográfiá­ja – amelyet 2002 óta 133 alkalommal idéztek a nemzetközi szakirodalomban – talán olyan kivétel, amelyet Arthur Darby Nock 30 évesen írt paradigmatikus műve óta (Conversion) nem látott még az ókortudomány.




Marcus Aurelius római lovasszobra
(a szerző felvétele 2013-ból)

A legutóbbi császármonográfia Alexander Demandt, a berlini Freien Universität emeritus professzorának 591 oldalas, monumentális műve Marcus Aureliusról, a filozófus császárról (Alexander Demandt, Marc Aurel. Der Kaiser und seine Welt, C.H.Beck, Berlin, München, 2019, 591. p.). A szerző Németországban már jól ismert hatalmas, szakmai igényességgel a Római Birodalomról és Nagy Sándorról megírt tudományos-népszerűsítő munkáiról. Németország ma messzemenően a világ élvonalában van az igényes, a szakma legjavát megmozgató ismeretterjesztő munkák közlésében. Demandt a szakmán belül is jól ismert ókortörténész, de nem riadt soha vissza a nagyközönségnek szóló közművelődéstől sem. Ez egy olyan, eurómilliókat megmozgató üzlet ma már Németországban, amiről mi, itt mifelénk csak álmodhatunk. Romániában – és ezen belül az erdélyi magyar tudományos közösségben – a tudományos ismeretterjesztést még maga a szakma is megveti. Nem tartja egyenrangú, fontos munkának. Pedig az igazság az, hogy az a tudós, aki állami pénzen dolgozik, tudományos eredményeit köteles lenne bemutatni a társadalomnak is. Nem feltétlenül gazdasági okokból, de leginkább a társadalom közművelődése céljából.

Demandt munkája tíz nagy fejezetből áll, megelőzve egy rövid előszóval és egy nagyon gazdag szakirodalmi jegyzékkel (12 oldal) és névmutatóval (20 oldal). Az első fejezetben a szerző 30 oldalon át bemutatja a Római Köztársaság bukásának okait és a császári hatalom sajátosságait. Ki is egy császár? Abszolutista hatalomról beszélünk-e az ókorban? Mi a császárkultusz? Melyek a római császárság legfőbb intézményei, társadalmi sajátosságai? A császárság, mint birodalom (imperializmus) és a császári hatalom sajátosságainak bemutatását követően Demandt rátér a Marcus Aurelius életére vonatkozó legfőbb ókori forrásokra. A második fejezetben 45 oldalon át taglalja az irodalmi forrásokat (Elmélkedések, Cassius Dio történeti munkái, Historia Augusta De Vita Marci, későkori irodalmi források, jogi források), latin és görög feliratokat, pénzérméket és ábrázolásaikat, császárportrékat és korabeli művészeti alkotásokat, épületeket, császári építészeti projekteket, a Caballus néven ismert gyönyörű lovas szobrot és a Markommán háborúkat megörökítő oszlopot. Fejezetenként 2–300 lábjegyzetet talál az olvasó, mindegyikben további szakirodalmi és primer forrásra történik hivatkozás, amely a munkát a legmagasabb szakmai igények előtt is óriási teljesítménnyé teszi. A harmadik fejezet a császár fiatalkorával és családi hátterével, felemelkedésével és a Kr. u. 121 és 160 közötti időszak eseménytörténetével foglalkozik. A fiatal Marcus életét nemcsak az irodalmi források tükrében mutatja be, hanem a legújabb régészeti eredményeket, a szülőház felfedezésétől egészen a korabeli Palesztina eseményeiig részletesen bemutatja egy uralkodásra szánt fiatal fiú nevelését, korai filozófiai érdeklődését és kapcsolatait, katonai és politikai felemelkedését is. A néha terhelő, lábjegyzetek százaival felfegyverzett szöveget Demandt a rövid alfejezetekkel (fejezetenként legalább tíz) teszi könnyeddé és gyorsan olvashatóvá.




Marcus Aurelius fiatalkori szobra
(a szerző felvétele, Berlin, Altesmuseum, 2012)

A negyedik fejezet közel negyven oldalon át elemzi a 160 és 166 közötti évek fontos eseményeit, elsősorban a birodalom keleti határán, Armenia királyságában kialakult katonai, diplomáciai konfliktust, amely néhány hatalmas, diplomáciai baklövésnek köszönhetően egy óriási háborút nyitott meg két birodalom, kelet és nyugat között: a Par­thus Birodalom és a Római Birodalom között. A keleti konfliktus idején ugyanakkor elindult egy rejtélyes, a teljes birodalmat magával rántó járvány is, feltehetően egy vírus okozta járvány (fekete himlő vagy ahhoz hasonló, tapintással terjedő kór). A szerző részletesen bemutatja a kór és a politikai-katonai feszültség együttes alakulását, ami újdonságnak számított eddig, hisz az „Antoninus-pestis” vagy „Galénosz-járvány” néven ismert jelenséget eddig nem elemezték együttes kontextusban a keleti háborúval és az ekkor kibontakozó még súlyosabb, északi konfliktussal, az ún. Markomann háborúkkal. Marcus Aureliusnak és a római vezető rétegnak 166-ra három ellenséggel kellett megküzdenie: a Parthus birodalommal, az északról betörő germán és más barbár népességekkel és egy láthatatlan vírussal is. Ilyen körülmények között érthető, hogy sok történész értékeli úgy Marcus Aurelius gondterhelt uralkodását, mint a birodalom aranykorának végét. E három esemény együttes hatása megpecsételte sokáig a birodalom sorsát, de hosszú távú hatásaikat a kortárs történetírás sokáig eltúlozta. Ne feledjük: a Római Birodalom egysége Marcus Aurelius halála után is még 200 éven át fennállt. Az ötödik fejezet a 167 és 174 között zajló Markomann háborúk eseményeit taglalja majdnem félszáz oldalon, óriási szakmai felkészültségről téve tanúbizonyságot: epigráfiai, régészeti források éppúgy megjelennek ebben a fejezetben, mint a proszopográfia módszere, tehát a háború híres alakjainak, hadvezéreinek, ismert katonáinak a bemutatása. A hatodik fejezet a 175 és 180 közötti katonai eseményeket mutatja be, részletesen taglalva Marcus Aurelius személyes utazásait és erőfeszítéseit a háború sikerének érdekében. A császár életére nemcsak a rejtélyes járványt tört rá, de egy száz napig „uralkodó” trónbitorló is, Avidius Cassius akinek életét és a korszak politikai mozgalmát is részletesen bemutatja Demandt. A hetedik fejezet ötven oldalán át a szerző részletesen bemutatja a hátország történetét Marcus Aurelius uralkodása alatt: a szenátus és a császár viszonyát, a katonaság szerepét és korabeli változásait, a császár által alapított városokat, a társadalomtörténeti változásokat (a rabszolgaság növekedését és a császári rabszolgák társadalmi státuszát). Rövid alfejezetet szentel a korabeli vallási jelenségeknek, így a járvány miatt feléledő mágikus praktikáknak, babonáknak és kisvallási mozgalmaknak, amelyek konkurens vallási stratégiákként jelentkeztek a birodalom addig ismert vallásai mellett. Különösen ritka a császáréletrajzok esetén, hogy külön fejezet foglalkozik az adott császár korában megjelenő újvallási mozgalmakkal és azok filozófiai, teológiai tartalmának változásaival. A nyolcadik fejezet negyven oldalon át taglalja a Marcus Aurelius korabeli keresztényüldözés kontextusát és problematikáját, részletes betekintést nyújtva ugyanakkor az első három évszázad ókeresztény irodalmába és a kereszténység Nagy Constantinus előtti lassú terjedésének történetébe is. A kilencedik fejezetben a császár korának filozófiai irányzataival, a sztoicizmussal és annak változataival foglalkozik a szerző, és részletesen bemutatja a korból fennmaradt irodalmi forrásokat. Végezetül az utolsó fejezet Marcus Aurelius halálával, annak rejtélyes körülményeivel, temetésének irodalmi és régészeti forrásaival és a császár utóéletével, historiográfiájával, hatásával foglalkozik.

Demandt kötete hatalmas: minőségi munka, 30 fekete-fehér képpel és legalább ugyanennyi színes illusztrációval, keményborítós, elegáns kiadásban, elérhető áron. A kötet kiváló példája a kortárs ókortörténeti biográfiákra és ugyanakkor a német tudományos-ismeretterjesztő piac szakmailag kifogásolhatatlan minőségére is. Számunkra mindez csak remény és példa lehet(ne).

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.