Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Csak a derűs órákat számolom”

Könyv a napórákról

Nem mondható el, hogy az elmúlt három évtizedben a hazai magyar könyvkiadásunk elkényeztette volna olvasóit az erdélyi tematikájú tudomány- és technikatörténeti kiadványokkal. No meg tudományos ismeretterjesztő előadásokkal is ritkán jelentkeznek hazai magyar szakemberek, igaz, az internet világában megjelenő érdekesebbnél érdekesebb, látványos filmekkel, a legmodernebb tudományos előadásokkal nehéz felvenni a versenyt. Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) azok az intézményeink, amelyek még „állják a sarat”, időnként különböző előadásokkal és kiadványokkal próbálják pótolni hazai magyar művelődési életünknek ezt a hiányosságát. Ezért dicséretes az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek című könyvkiadói vállalkozása, továbbá az EMT szerkesztésében 2004 óta megjelenő Historia Scientiarum című, évente jelentkező, ugyancsak hiánypótló kiadványsorozata, amely sajnos csak az egyesület honlapján érhető el.




Caption

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó. Miholcsa Gyula az erdélyi napórákról előzetesen már megjelentetett egy rövid dolgozatot az EMT Historia Scintiarum 16/2018. kiadványában, mely valóban füzet terjedelmű, ugyanakkor egyéb témájú dolgozatot is tartalmaz, valamint egy ismeretterjesztő filmsorozatban is bemutatta ezeket a hazai ősi időmérő eszközöket. A kötetet átolvasva meggyőződhetünk a szerző sokoldalú természettudományos felkészültségéről (alapvégezettsége fizikus), valamint az oktatásban szerzett tapasztalatairól (nyolc évig tanított), mert könnyed, didaktikus módszerrel vezeti be az olvasót nemcsak a különböző típusú napórák működésébe, hanem azok megtervezésébe is. Ismeretterjesztésben való jártassága is tetten érhető a kiadványban, hiszen közérthető stílusával a nehezebb, tudományos kifejezéseket is könnyed, oldott magyarázattal teszi érthetővé. Tudományos ismeretterjesztő munkái korábban is jelentek már meg (Labirintus, Marosvásárhely, 2001, Ember és környezetFizika a természetben, Marosvásárhely, 2003), valamint kisfilmekkel is jelentkezett, csak néhány címet említve: Az üveg­gyártás története, A vas története Erdélyben, Erdélyi vízimalmok, Erdély napórái – 1991-től ugyanis Miholcsa a Román Televízió Magyar Adásának volt a munkatársa. Nem utolsósorban ismeretterjesztő és logikai fejtörő rovatot jegyzett a Krónikában és a Népújságban, valamint a Marosvásárhelyi Rádióban. Jelen kiadványának egyik erénye, hogy szerzője éveken keresztül gyűjtötte Erdély napóráiról az adatokat, és azokat a legaprólékosabb helyrajzzal mutatja be (ideértve a GPS-koordinátákat is), azaz hogy milyen településen, milyen körülmények között, például milyen épületek falán lehet ma megtalálni ezeket, és megjegyzi azt is, a napórák jelenleg műszakilag milyen állapotban vannak, azaz használhatóak-e ma is időmérésre, vagy sem. Hogy mi ösztönözte Miholcsa Gyulát könyve megírására, azt az általa jegyzett előszóból tudhatjuk meg:

„Az utóbbi évtizedekben lehetőség nyílt épített örökségünk számbavételére, és esetenként megmentésére. Van egy olyanfajta örökségünk, amire eddig nem figyeltünk fel, sőt, teljesen elhanyagoltuk. Pedig nap mint nap ott van a fejünk fölött, és hajdan az emberek többször is ránéztek, ugyanis ez szabta meg közösségeink életritmusát. (…) Jelen könyv célja számba venni és bemutatni az Erdélyben (2020. szeptember 1-ig) fellelt napórákat, felhívni a figyelmet ezen elhanyagolt és sokszor veszélyben levő értékeinkre, továbbá feleleveníteni a napórakultúránkat. Ugyanis az erdélyi magyarság és szászság körében igenis létezett egy napórakultúra, amit először a vallásos, majd a polgári szükségletek alakítottak ki.” Valamint: „A napórakultúra kezd lassan felelevenedni, új napórák készülnek, és ma már majdnem minden nagyobb erdélyi városban találunk 2000 után készült napórákat is. Ezt a folyamatot is szeretnénk segíteni a könyvvel, hiszen a napórakészítés talán a legkomplexebb hobbi, ugyanis személyiségünk három fontos területét fejleszti: el kell képzelni a napóra formáját és kinézetét (esztétikai érzék), meg kell tervezni a szerkezetét (matematikai és csillagászati elméleti ismeretek, számítások), végül el kell készíteni (barkácsolás, kézügyesség).”

A téma aprólékos kidolgozását igazolja, hogy a több mint 400 oldalas kötet négy fő fejezetből, azokon belül számtalan, tovább tagolt alfejezetből áll, a kötetet függelék, helységnévmutató és gazdag könyvészet egészíti ki. A kiadványt román és angol nyelvű kivonat, illetve háromnyelvű (magyar, román és angol) tartalomjegyzék zárja.

A napóra című első fejezet alfejezetei: Rövid időmérés-történet, A napórák szerkezete, A napórák működése. Megismerhetjük a napórák helyét és szerepét az időmérés vázlatos történetének leírásában, a legrégebbi időktől napjainkig (hiszen ezeket már az ókorban is használták), ennek az időmérő eszköznek a viszonyát a középkorban megjelenő mechanikus órákhoz, de megtudhatjuk azt is, hogy mi a helyi, a vasúti és a zónaidő, valamint azt, hogy miért volt fontos a nyári időszámítás bevezetése. A napórák szerkezetének bemutatásakor megismerhetjük az árnyékvető (gnómon vagy stylus) rendeltetését, valamint az óralap jelentőségét, amely általában egy sík felület, de lehet akár gömb vagy henger alakú is. Az épületre szerelt napóra esetében a szerkezetet és az óra működését a fal deklinációja (az a szög, amit a falra húzott merőleges a déli iránnyal bezár) határozza meg, ami az óravonalak dőlésszögét is megszabja. A földgolyó időzónákra osztása egyértelműen kihatott a napórák készítésére, főleg az óravonalak megszerkesztése szempontjából. A Napórák működése című alfejezetből megtudhatjuk, hogy a pontos időmérés szempontjából hogyan kell beépíteni a napórába a longitudinális korrekciót, és miként kell alkalmazni az időegyenlet-korrekció táblázatot.




Napóra a kolozsvári Sétatér nyugati végén. Dáné Tibor Kálmán felvétele

A kötet második fejezetének címe: Az erdélyi napórák jellemzése. Ezt a tárgy­kört négy tematikus alfejezetben fejti ki a szerző: Erdélyi napóra-kronológia, Az erdélyi napórák kultúrköri jellemzői, Hol találhatók Erdélyben napórák? és Milyenek az erdélyi napórák? Erdélyben a napóra kultúrája nem rendelkezik nagy hagyománnyal, hozzávetőleg a 15. században jelentek meg először a templomok falán, és minden bizonnyal a különböző szertartások idejének a kijelölésében játszhattak szerepet – tudjuk meg a hazai napórák kronológiája téma kifejtéséből. Továbbá kiderül ebből az alfejezetből, hogy a 18. századtól kezdve megjelentek ezek az időmérő eszközök civil építményeken is, kastélyokon, kastélykertekben, udvarházakon. Aztán a 19. században középületeket – városházákat, iskolákat – is kezdték napórával díszíteni Erdélyben, és a mai napig – az idő múlásának szimbólumaként, főleg kuriózumképpen – terveznek és kiviteleznek ilyen időmérő eszközöket. Az erdélyi napórák kultúrköri jellemzői című, igen rövid, de nagyon tömör, kultúrtörténeti jellegű alfejezetet teljes egészében idézzük: „Az erdélyi napórákat elsősorban a kulturális jellemzőik szerint fogjuk tárgyalni, hiszen ez meghatározta a napórák használatát. Mindez elsősorban a régebbi napórákra érvényes, ugyanis az újabbakat már mindenhol helyesen szerkesztik. Így megkülönböztetjük a »katolikus/református/unitárius« napórákat, amelyek a magyar közösségek épületein találhatók (templomok, kolostorok, iskolák) és az »evangélikus« napórákat, amelyek a szász vidékeken, szászok által használt épületeken találhatók. »Ortodox« napórákról nem beszélhetünk, hiszen a románokra nem volt jellemző a nap­órakészítés. Amikor az erdélyi ortodox egyház nagy része egyesült a római katolikus egyházzal (1698-ban), és létrejött a görögkatolikus egyház, akkor a katolikusoktól átvett szokások szerint néhol a napóra divatja is átment, és napóra került a román görögkatolikus templomokra is (Újradna, Bozovics).” A Hol találhatók Erdélyben napórák? című alfejezet rövid statisztikát nyújt az olvasónak, főleg arról, hogy számszerűen milyen elosztásban találhatóak meg az erdélyi napórák a különböző épületeken vagy más helyszíneken, főleg templomokon, de kastélyokon, kastélykertekben, udvarházakon, középületeken, magánjellegű építményeken. A Milyenek az erdélyi napórák? alfejezetben a hazai napórák általános jellemzésére tesz kísérletet a szerző. Abból indul ki, hogy: „A napórák általános jellemzésénél elsősorban a szerkesztés helyességét fogjuk szem előtt tartani, ugyanis ebből lehet következtetni a kor kulturális helyzetére, technikai fejlettségére. Érdekes módon ez az osztályozás feltűnően egybevág a kultúrköri osztályozással, éspedig: a szászok által készített napórák majdnem mindig helyesen vannak megszerkesztve, a magyarok által készítettek kevésbé.” Szóval főleg a szerkesztés szemszögéből ismerjük meg a hazai napórák felépítését, azon belül a gnómon (árnyékvető) elhelyezését, az óralap kirajzolását (arab vagy római számok használatát, az óravonalak berajzolását, a fal deklinációjának a pontos ismeretét), a nyári időszámítás használatának figyelembevételét, a hivatalos idő és a helyi idő átszámításának a jelentőségét az időmérő szerkezet pontossága szempontjából. A kötet ezen fejezetét az erdélyi napórákról eddig megjelent cikkek és könyvek számbavételével zárja a szerző.

Miholcsa Gyula: Erdély napórái című könyvének törzsanyagát a harmadik fejezet teszi ki (45–374. oldal), amelyben a szerző egyenként, részletesen mutatja be a hazai napórákat, gazdag fényképanyaggal dokumentálva. A kötet Erdély napóráinak leírása című harmadik fejezetében 193 ilyen ősi időmérő eszközt ismertet az író, amelyeknek száma megyei lebontásban: Hargita 35, Kolozs 27, Maros 23, Kovászna 18, Fehér 17, Brassó 13, Szeben 12, Beszterce-Naszód 9, Temes 8, Arad 7, Szatmár 5, Hunyad 4, Krassó-Szörény 4, Máramaros 4, Bihar 3, Szilágy 3. Valamint van még egy napóra, amelynek nem ismeretes a helyszíne, feltételezhetően valamikor egy szászföldi evangélikus papilak homlokzatát díszíthette, erről készített felvételt korábban egy turista, és juttatta el szívességből a kötet szerzőjének – azonban elfelejtette, melyik településen készült a fotó. A 193 bemutatott napórából sajnos, 30 már nem létezik, a még meglévő 163 időmérő eszköz pedig 138 helyszínen található, hiszen van olyan helység, ahol két vagy több ilyen eszköz is fellelhető. Idézzünk egy gyorsleltárat, amit a szerző állított össze ebben a fejezetben: „A  létező 163 napóra közül több mint fele, 84 napóra vallásos jellegű épületen van, templomon vagy parókián (46 katolikus, 13 református, 13 evangélikus, 3 unitárius és 9 ortodox), 79 pedig civil épületen (33 magánházon, 16 parkban, 11 valamilyen hivatali épületen, 8 múzeumban, 8 iskolán és 3 kastélyépületen). Ha ezekből levonnánk a legújabb 48 napórát (amelyek 2000 után készültek, mind civil épületekre), akkor megkapnánk egy Erdély valóságát jobban tükröző, körülbelül 3:1 arányt a vallásos jellegű és civil épületeken levő napórák között. Szerkezetük szerint 130 vertikális napóra (falon van), 12 horizontális, 6 ekvatoriális, 6 poláris, 4 analemmatikus, 3 gömbnapóra, egy fonal típusú és egy ferde felületen levő napóra.” Az Erdély 16 megyéjében fellelhető napórák az egyes megyék, illetve a történelmi vidékek szerint csoportosítva szerepelnek a kiadványban: „Erdély legkeletibb részével, a Barcasággal kezdjük (Brassó megye), éspedig az ott lakó szászok napóráival. A szászok lakta Királyföld (Szeben megye) napórái után Dél-Erdélyen át (Hunyad megye) kilépünk a történelmi Erdélyből, és azt körbejárva, bemutatjuk a Bánság (Krassó-Szörény és Temes megyék), Partium (Arad, Bihar, Szatmár és Szilágy megyék) és Máramaros (Máramaros megye) napóráit, majd Észak-Erdélyen keresztül (Beszterce-Naszód és Kolozs megyék) visszatérünk a történelmi Erdély szívébe (Fehér megye), hogy legvégül bemutassuk a Székelyföld napóráit (Maros, Hargita és Kovászna megyék), visszaérve Erdély legkeletibb vidékére, Háromszékre.” Az erdélyi napórák bemutatásához gazdag képanyag társul, van olyan helyszín, ahol több felvétel is készült. A legtöbb fényképet a szerző készítette 2015 és 2020 között, ami, valljuk be, turisztikai szempontból sem elhanyagolható teljesítmény.

Az erdélyi napórák számának gazdagításához maga a szerző is hozzájárult. Marosvásárhelyi portáját 5, saját maga által készített napóra is díszíti, mely közül egy a ház utca felőli homlokzatán, egy az épület délkeleti irányultságú oromfalán, egy számítógéppel tervezett a garázsépület bejárata fölött, egy ekvatoriális napóra a kerítésre szerelve, egy gömbnapóra pedig az udvarban áll. 2017-ben Miholcsa Gyula számítógéppel három napórát is tervezett a kolozsvári botanikus kert egyik szegletében 1983-ban épült, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem csillagászati tanszékét (is) kiszolgáló obszervatórium falára. Ez utóbbi napóráknak egyértelműen didaktikai szerepük is van. (Megjegyzem: ma már a különböző napórák tervezéséhez számítógépes programok is léteznek, és olyanok is vannak, amelyek letölthetőek az internetről.) Kolozsváriként örömmel fedeztem fel nemrég az Aréna sportlétesítmény (általános neve Stadion) melletti játszótéren egy analemmatikus napórát, amelyről ezt a kiadványt elolvasva tudtam meg, hogy Dan Uza amatőr csillagász tervezte 2015-ben. (Mint gyakorló nagyapa is írom: köszönet érte!) A kiskorúak számára ötletes didaktikai eszköz, hisz a napóra árnyékvetője maga a gyerek lehet, ha beáll az óraszámok által alkotott félkör közepébe, a fejének árnyéka mutatja az időt, ami leolvasható a földön elterülő számlapról. A játszótér környékének az általános városrendezése során, melybe a gyerekpark is belekerült, rövid időre eltűnt a napóra, de nemsokára újraépítették az eredeti helyére a maga teljességében, talán még időtállóbb anyagokból.

A kötet negyedik fejezetének címe: Erdély napórái – statisztikai adatok. Itt fellelhető két Erdély-térkép, amelyről leolvasható a napórák eloszlása ebben a régióban. Az egyik térképen piros pontok jelölik a hagyományos, 1918 előttől létező napórák helyszíneit, a másik földabroszon pedig lila pontok rajzolják ki, hogy hol találhatóak a „hobbi-napórák”, melyeket 2000 után terveztek és állítottak fel. Az erdélyi napórák adattára című alfejezetben részletes táblázat szemlélteti a hazai napórák legjellemzőbb adatait, megyék szerinti lebontásban és ábécésorrendben.




Vertikális napóra a szásztyukosi evangélikus parókián (1850 körül). Kép a könyvből

Öt függeléket találunk a kötet végén, amelyek azokat az olvasókat segíthetik, akik rászánják magukat napóra tervezésére és kivitelezésére. A Merőleges gnómonú napórák című függelékben a szerző bemutatja, hogyan kell az ilyen típusú időmérő eszközöket megtervezni, milyen számítások szükségesek ahhoz, hogy jól működjenek. A Napórák az északi falon tematikájú függelék a déli iránytól nagyon eltérő épületszárnyra szerelt ilyen időmérő szerkezetek árnyékvetőjének a helyes beállításáról szólnak, hisz ettől függ a pontos idő leolvasása. A 12-es óravonalak a vertikális napórákon című függelék pedig a helyi déli idő árnyékvető általi pontos kijelölésének a számításairól szól. Az analemmatikus napóra és az Analemma című, egymást kiegészítő függelékek pedig azt mutatják be, hogy miként lehet az időmérő pontatlanságait kiegyenlíteni a merőleges árnyékvetőjű napóráknál az analemmagörbe (amelyet megmagyaráz az ötödik függelékben a szerző) alkalmazásával. A kiadvány utolsó lapjain találunk még egy ábécésorrendben összeállított helységnévmutatót is, amely lehetővé teszi a napórák település és oldalszám szerinti visszakeresését a kötetben.

Világviszonylatban a napórákat alkotóik általában felirattal látták el, a középkorban latin nyelven, mely az idő természetével vagy az idő múlásával kapcsolatos népi bölcsességeket tartalmazott. A későbbi korok napóráinak tervezői a latin nyelvű feliratozást gyakran megtartották. Miholcsa Gyula ugyancsak alaposan megszerkesztett könyvét olvasva sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a feliratozás egykor nem volt jellemző a hazai időmérő eszközök megtervezésénél. Kivétel azonban akad, például a héjjasfalvi református templom napórája, amelyen az „Ora et labora” latin nyelvű felirat díszeleg, magyar fordítása: „Imádkozz és dolgozz”. A szerző által tervezett egyes napórákat szintén felirattal látta el. Például a kolozsvári csillagvizsgáló épületére elhelyezett egyik napóra felirata: „Sol regit omnia”, azaz „A Nap mindent ural”. A marosvásárhelyi házának udvarán a garázsépületre tervezett időmérő felirata: „Csak a derűs órákat számolom”.

Miholcsa Gyula: Erdély napórái című, ugyancsak vonzó kivitelezésű (borítóterv: Könczey Elemér, műszaki szerkesztő: Szilágyi Júlia) könyve a maga nemében páratlan hazai kiadvány. Nagyon olvasmányos, valódi tudományos ismeretterjesztő mű, mely ugyanakkor művelődés- és technikatörténet is. Csábító lehet mindazok számára, akik kreatív barkácsolók, hisz a könyvet átolvasva kedvet kaphatnak egy ilyen időmérő eszköz megtervezésére és kivitelezésére. A kiadványt haszonnal tanulmányozhatják a honismereti mozgalom hódolói is.

 

*Miholcsa Gyula: Erdély napórái. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2020. Tudomány- és technikatörténeti füzetek 14.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*