Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az otthonirodalom újabb remeke

Nagybánya és környéke

„Végre eléri az ember az Őrhegyet, mely tulajdonképpen csak halom; s ha ennek tetejére följut, akkor fönn van, és soká le nem megy róla, mert páratlan szépségű látvány nyílik előtte… kelet felé a völgy vége, melyet félhold alakban kerítenek körül a roppant magas hegyek. Ezeknek tövében fekszik Nagybánya ószerű épületeivel s gót tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég egészen leereszkedett volna a földre. (…) Ó, mennyire szeretem ezt a várost! Már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öregurak. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem (…) De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom: úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében.” Petőfi Sándor útirajzából idéztük a nekünk oly nagyon kedves szavakat. Mi sem illene jobban egy Nagybányáról és vidékéről szóló könyv* méltatása elé, mint irodalmunk halhatatlan klasszikusának vallomása.

Újabb örvendetes híradás ez a Művelődés hasábjain Nagybányáról és környékéről, jelesen az annak értékeit, hagyományait fölmutató kiadványokról. 1997 októberében Szülőföld ihlette könyvsorozat címen írtam az EMKE Füzetekről, 2012 márciusában Tatárok, betyárok, bányarémekről, amely a Teleki Magyar Ház kiadványaként látott napvilágot 2019 áprilisában, 2020 februárjában és 2021 januárjában pedig három ES-albumról, amelyek mecénása/kiadója az Electro Sistem vezérigazgatója, Blaskó István.

A mostani kiadvány mögött, amint az impresszumban olvashatjuk, a Teleki Társaság, közelebbről a Teleki Magyar Ház áll. Mit is kell tudnunk az intézményről? A több mint százezres lakosságú város alig tizenhárom ezerre tehető magyar lakosságának a szellemi központja, amely a magyar történelmi egyházak és a Németh László Gimnázium mellett az anyanyelviség és kultúra szigete, amelynek a híres koltói gróf, Teleki Sándor lakóháza ad otthont. Tulajdonosa a Nagybánya-óvárosi református egyházközség; működtetője az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nagybányai fiókszervezete, a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület.




Útőrház a Máramarossziget felé vezető út mellett, a Gutin-hágó közelében, 1943-ban. Kép: Fortepan/
Fortepan

A Teleki Magyar Ház 2002-ben jött létre s vált az évek során a nagybányai magyar közösség kulturális és közösségi intézményévé, otthonává. Az azóta eltelt közel húsz év alatt, jelentős anyaországi támogatásból és a helyiek adományaiból megújult építmény a régi fényében ragyog. A falai közt és udvarán művészeti és kulturális tevékenységek – hagyományőrzés/-ápolás és közösségépítés, cserkészet, táncház, kézműves foglalkozások, honismereti előadások, tehetséggondozás, táborok… –, közösségi összejövetelek zajlanak/működnek. Az udvaron gróf Teleki Sándor mellszobra tekint a betérőre, int a haza- és szülőföldszeretet fontosságára. A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat. Ennek indoklását e kötet 2005-en megjelent első kiadásához írt Előszóban rögzítették: „A megmaradásért folyó küzdelem keserves harcát vívjuk. Tanúi vagyunk annak, hogyan süllyesztik el múltunkat, történelmünket. (…) Nem bántanak, csupán tudomást sem vesznek arról, hogy évszázadokon át mi is lakói voltunk e tájnak, mi is termeltünk anyagi javakat, művészi értékeket, és mi is véreztünk, ha ellenség tört ránk. (…) Sürgős feladatunk lenne fölmérni mindazt, ami történelmi kincseinkből napjainkig megmaradt.” E szándék és akarat szülte meg a Suba Zoltán Nagybányai fényképtár, A Teleki család örökében, Tatárok, betyárok, bányarémek, a Schönherr Gyula breviárium, az 1848–1849 Nagybánya című köteteket, a nagybányai motívumokkal díszített fali naptárakat…

Ez impozáns, figyelemre és elismerésre méltó kiadványsor zászlóshajójának tekinthetjük az immár negyedik kiadást megért mostani kötetet. Az ötlet és a megvalósítás előzményeként és inspiráló, továbbá információforrásként említhetjük Palmer Kálmánnak a millennium korában megírt Nagybánya és környéke című kötetét, Schönherr Gyula pár évvel később közreadott Nagybánya és vidéke című írását Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadványban (1886–1901)… továbbá az 1990-es években Metz József által szerkesztett EMKE Füzetek sorozatot. Ez utóbbi alapműként szolgált a mostani kötethez, fölhasználva, kibővítve, megújítva az azokban megjelent írásokat.

Mit is szolgálhat egy ilyen kiadvány? Kettős célt. Egyfelől a nagybányai és környékbeli magyar lakosság identitásőrzését, ismeretei gyarapodását, s nem utolsó sorban a szülőföldhöz való kötődés erősítését, lokálpatriotizmusának szilárdítását… azokét is, akiket a sors elsodort onnan. Másfelől a hozzánk jövő hazai, anyaországi és más országokból érkezők ismereteinek gyarapítását és történelmi patinájú vidék minél szélesebb körben való megismertetését, a kulturális turizmus fellendítését.

Kiknek is ajánljuk e vidék megismerését szolgáló könyvet? A könyvborító fülszövege szerint: „mindenkinek, aki szeretné jobban megismerni múltunkat és jelenünket, s hiteles tájékoztatást szeretne kapni anyagi és szellemi örökségünkről, történelmi, művészeti és művelődési hagyományainkról”. Mindazoknak, akik Székelyföld és más tájhazák mellett e vidék megismerése révén innen is tanúságot nyerhet a mindinkább szórványosodó nemzetrésznek a létéért, a megmaradásért vívott heroikus küzdelméről.




Nagybánya 1914-ben. A Rákóczi-tér (Piaţa Libertăţii), szemben a református templom.
Kép: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Diagyűjtemény

A méltatásunk mottójául választott Petőfi-idézet kínálja a kötet első fejezete – Kincset érő környezetünk, Nagybánya és környéke természeti leírása – ismertetését, bemutatását. De mi nem az Őrhegyről, hanem, a jelenkor modern eszköze, a képzeletbeli drón segítségével szeretnénk letekinteni a tájra, a csodás, kincset érő környezetre. Radnóti soraival egybecsengően mondhatom: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám…” Elénk tárul a Gutin, a Fekete-hegy, a Rozsály, a Bányahegy csúcsa, amint kitekintenek a rájuk telepedett ködgomolyból; a hegyek karéjában kanyargó, majd onnan kiszabaduló Lápos folyó; a mindkét Bódi-tó ezüstös tükre, a Kék-tó azúrkék csillogása, a Felsőbányát és Nagybányát átszelő, a hegyekből lecsorgó patakocskákat magába fogadó Zazar; a zöld szín árnyalatiban pompázó erdőrengetegek; erdők-mezők gazdag flórája, közte az itt honos (de mára, sajnos, veszélybe sodródott) szelídgesztenye, az erdőirtások nyomán meghonosodó málna, a fák árnyékában megbúvó, magas hegyek taraján termő fekete áfonya, a fojminc; szinte szemünk elé kerülnek az erdők-mezők rejtekező állatai, gazdag madárvilága… A táj mintha megelevenedne, hívogatna az e régióban létrejött, a természet ölén megbúvó emberi településekre, amelyek életterei voltak s maradtak mindmáig, az itt megtelepedett lakosságnak. A föld rejtekében pedig ott a sokszínű kincs, a kenyéradó forrás, amelyért évszázadok során, nemzedékek sora szállt alá, kettős jeligével: „Szerencse fel, szerencse le”.

A természet az életnek az a szegmentuma, amely arra biztat, hogy keressük, tudatosítsuk magunkban annak csodálatos értékeit. Hisz ez talán az egyetlen világ, amelyben feloldódhatunk, amely teremtett szépségei révén felüdít, zöld színe, örökös körforgásával reményt kelt, hitet ébreszt és éltet bennünk, csöndje a nyugalom és a harmónia forrása. Jöhettek szelek, viharok, fagyok, de csak egy időre törték meg az élet rendjét, annak hitét, hogy a zord december után jön a tavasz, jön május. Hogyan is mondta Németh László, a város nagy szülötte? „A megismerés: megértés; a megértés: szeretet.” A szeretet pedig az élet legfőbb, életadó forrása, támasza, kötőszövete mindannak, ami az embert a tájhoz, múltjához, közösségéhez köti. Az élettér, az életadó természet kéz a kézben jár az idővel – nem csupán ismeretek halmaza, esszenciája mindannak, ami az itt lakókban a helyhez való kötődés kiapadhatatlan/fogyhatatlan katalizátora, oly szellemi, spirituális többlet, amely a szülőföld szeretetének alapját képezi. Nem önmagától, hanem azáltal, hogy magunk is elindulunk a megismerés útján, megértjük, felismerjük annak spirituális üzenetét.

Ezt szolgálja a Természetjárás – múlt és jelen című fejezet, amely a bányavidéki turizmus történeti hátteréről tájékoztatja az olvasókat. Bevezetőként utal arra, hogy elsőként a vidék gyógy- és ásványvizei keltették fel a figyelmet, aztán a természet szépségei: köztük a nagybányaiak kedvenc kikapcsolódását jelentő Széchenyi-liget. A 19. század utolsó harmadában jött létre a szervezett turizmust irányíró testület: a Magyarországi Kárpát-Egyesület (1873), egy évre rá, annak keretén belül a Keleti Kárpátok Osztály, azt követően az Országos Magyar Turista Egyesület (1891). 1897-ben Felsőbányán kezdeményezték a Kárpát-Egyesület Gutini osztályának a létrehozását. Ugyanebben az időben jelentek meg az első olyan kézikönyvek, amelyek megírását immár e vidék természeti szépségei ihlették, köztük Palmer Kálmán szerkesztésében a Nagybánya és környéke (1894) című. Sikeréről idézzük a Nagybánya és vidéke című lap szerkesztőjének lelkendező, barokkos szavait: „Kedves annak minden betűje, különösen nekünk, nagybányaiaknak. Mézbe mártott aranytollal írták azt a mieink.” A megpezsdült idegenforgalom igénye szülte meg az első létesítményeket: a Fokhagymás-völgyi Petőfi-tanyát, a Fekete-hegyen épített menházat… Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a kibontakozás szolgálatában az élen jártak: Thurman Olivér, Nagybánya polgármestere, Siegmeth Károly, Farkas Jenő, Felsőbánya polgármestere. Az első világháború kitörése, majd a trianoni békefeltételek megtörték e folyamat szerves továbbfejlődését. Az 1929-ben újjáalakult Erdélyi Kárpát-Egyesület, az EKE Gutin-osztályának létrejötte adott új lendületet a nagybányai turizmusnak. 1934-ben döntés született az izvorai turistaszállás megépítése érdekében, turistautakat építettek a főbb célpontok optimális megközelítésére. A második világháború újabb törést hozott. Az ’50-es évektől számítható az újabb szakasz kezdete, immár állami intézkedések keretében épültek újabb létesítmények. Újabb fejlődési periódus az Erdélyi Kárpát-Egyesület 1991-es újraalakításával kezdődött. Áldásos munkája a jövő ígérete.




A máramarosszigeti Kultúrpalota 1941-ben. Kép: Fortepan/Aszódi Zoltán

Mindezek ismeretében induljunk el, hogy e könyv lapjain kibontakozó világot virtuálisan mi is bejárjuk. Erre hív meg bennünket a Séták, kirándulások Nagybánya körül és távolabb című fejezet. Mottóként Petőfi szavait idézzük: „a táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet”. Társítsuk hozzá Nagybánya szülötte, Tersánszky Józsi Jenő szavait: „Az a különös Nagybányának a környékén, hogy akármely irányban indulsz el, mindig valami meglepetés fogad. Valami egészen más világ, mint amit már ismersz.” E fejezet írói sorra mutatják be a várost övező hegyeket, nevezetes helyeket: a Morgót, a Tolvaj Dénest, a Jókai-dombot – a Nagybányán 1896-ban megtelepedett festőkolónia kedvenc helyét –, a Kereszthegyet, a Borpatak völgyét, a Fokhagymás völgyét a Petőfi-tanyával, a fernezelyi Bódi-tót és környékét. A kötet következő lapjain szélesbedik a kör, távolabbi helyekre kínálnak túralehetőségeket. A Rozsályra és a Forrásligetre (Izvorára), a Tatár-szorosba… a felsőbányai Bányahegyre és a Kék-tóhoz, a Feketehegy lábánál meghúzódó Bódi-tóhoz, a Gutinra… a távolabbi Ciblesre, a láposi hegyekbe… a Nagybánya környéki fürdőhelyekre… Teszik mindezt nem egyhangú felsorolás módjára, hanem mindenkihez hozzátoldva/-fűzve a természet kínálta élményeket, legendákat, nevezetességeket, útvonalakat, szálláslehetőségeket. Megismerésük igazolják Palmer Kálmán szavainak igazságát, hitelét: „…légy megnyugodva kedves olvasóm, te sem fogod megbánni, ha rövidebb sétáinkon,vagy hosszabb kirándulásainkon velünk tartasz.” A száz évvel később született leírás szerzői nem csupán az élményt, hanem annak kihatásait is figyelmünkbe ajánlják: „Nemcsak azért, hogy észrevegyük a körülöttünk levő szépet, hanem azért is, hogy könnyebben megbirkózhassunk mindennapi problémáinkkal, bajainkkal.”

A bennünket körülvevő teremtett világból térjünk vissza az annak ölelésében létrejött élettérbe, amelyet az ember évszázadok munkája során/nyomán teremtett meg, amelyet a szerzők a Lapok a vidék történetéből című fejezetben kínálnak számunkra. De ez már történelem. A homo sapiens betölti a teret, élhető életet teremt, városokat épít, falvakat hoz létre. Miként s hogyan? Erről a következő tematikai alfejezetek – Nagybánya rövid története, Séta Nagybánya utcáin, Séták Nagybánya körül – szólnak, mindarról, amit, Petőfi szerint, itt felejtett az idő. Az Idő, amelyet a történelem telített tartalommal. Amint az alcím is jelzi, az évszázadok ösvényei előbb a központ, Nagybánya felé vezetnek. Rendkívül nehéz eldönteni, hogy Nagybánya eseménydús történetéből melyekre hívjuk fel az olvasók figyelmét? A város 12. századi betelepítését? Az 1327-ben írt első kiváltságlevelet, amely Rivuli Dominárum et Medio Monte néven tesz említést a később Nagybánya és Felsőbánya városokról? Említsük a 14. században épült Szent Márton templomot, s a száz évvel hozzá épített István-tornyot, amely a későbbiekben, mindmáig a város szimbóluma maradt/lett?… Említsük az első pecséteket, amelyeken már ott láthatók a bányaművelésre utaló jelek? Adatok, események százai sorakoznak a lapokon, jelezve a kibontakozás, a fejlődés útjait, az Időt, amely hozott jót és rosszat, felvirágzást és csapásokat… Eközben az élet betöltötte a természet kínálta teret, a lakosság számbelileg gyarapodott. Életforrása a bánya. Ehhez kötődik az 1411-ben már létező pénzverde – Domus Monetariae –, amely nem csupán a Kárpát-medencében, hanem Európa-szerte hírét viszi a nagybányai kézmívességnek.

A szellemiek terén az egyházak jelentik a város spirituális életének alakulását. Közte is az iskolaalapítás és -fenntartás mindvégig kimutatható jelenlétét. A legfontosabb: a város polgárait reformáló Kopácsi István által 1547-ben alapított Schola Rivulina, Erdély első középiskolája, amely 1755-ben átadta helyét a jezsuiták, majd a minoriták vezette középiskolának. Iskolaváros jellegét erősíti az a tény, hogy 1864-ben bányaiskola létesült, amely az 1873-as áthelyezéssel, 1919-ig Felsőbányán szolgálta a bányaipari szakképzést. Ha valaki Nagybánya nevét említi, az 1896-ban Hollóssy Simon által alapított/létrehozott festőiskola, a Nagybányai Festő Kolónia jut eszébe. A város lakossága pozitív, támogató szerepet töltött be a Rákóczi-felkelés és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeiben. A várostörténet példázza: a bányavárosok – így Nagybánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Erzsébetbánya esetében is – mindenkor befogadók voltak: magyar, német, szlovák, lengyel, román keveredett, élt együtt, osztozott a közös sorsban. A történelmi folyamatban a Trianoni szerződés hozott fordulatról, amely nemcsak államfordulatként törte meg, formálta át a város és a vidék életét. Legfőbb kihatása a nemzetiségi összetételre volt radikális hatással. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint Nagybánya 12 877 lakosából 9992-en vallották magukat magyarnak, 2677-en románnak… A magyarság aránya mára alig valamivel több mint tíz százalékra apadt. Az okok ismeretesek: a románság államilag támogatott beáramlása, a magyarok kivándorlása, az asszimiláció, az identitástudat gyengülése…

Ezzel meg is érkeztünk abba a belső körbe, a környék valóságos és virtuális központjába, a Városba, amely – a kötet 187. oldalán olvasható szöveg tanúsága szerint – „az 1606-ban még »Magna–Banya«-nak nevezett hegy adta a XVI. századtól a Nagybánya nevet is városunknak. (Heltai Gáspár Cathekizmusának ajánló soraiban találjuk 1553-ban először ezt az elnevezést, a Rivulus Dominarum helyett.) Említsük meg, hogy a latin elnevezés s a mai közt ott van a tükörfordításként megjelenő, szépen csengő Asszonypataka név. Álljunk meg, időzzünk a Főtéren, amely ma is csodálatos pompájában őrizte meg a századokkal ezelőtt elnyert építészeti arculatát, szerencsésen megúszva „a múltat végképp eltörölni” jelszavát hirdető hatalom évtizedeinek a történelmet meghamisító, a hagyományainkat romboló törekvését. Mily csodálatos örökség ez nekünk! Miként emlékezik rá Nagybánya híres szülötte, Tersánszky Józsi Jenő? „Ez a négyszögű, gömbölyű Zazar-kövekkel kirakott, manzard födelű, egyemeletes házak körítette piac, valami meseszerű ósdias bájt lehelt a szemlélőjére…” A múlt tiszteletét példázza, hogy a teret övező, egymástól eltérő arculatot megjelenítő, gondos kezek által „megifjított” házak őrzik egykori építtetőik/tulajdonosaik nevét: Erzsébet-ház, Lázár-ház, Lendvay-ház, Bay-ház… A Főtér nyugati oldalát záró Szent István szálló maga is külsőleg megújultan várja új szerepét, valami hasznosat, olyasmit, amilyent a vele átellenben lévő egykori Arany Sas Fogadó elnyert, küllemében megőrizve régi önmagát, „tartalmában” pedig a mai kornak megfelelő hasznosítást. Az építészeti örökség zászlóshajója az István-torony, amely Nagybánya azonosító jeleként magaslik ki az Időből. De a sor ezzel távolról sem ér véget. A Híd utcai református templom tornya a nagybányai festők alkotásai révén messze földön is ismertté vált. A történelmi időket idézi elénk a római katolikus Szentháromság plébániatemplom s cinteremében feltárt Szent Márton és Szent Katalin templomok nyomai, a Mészárosok bástyája, az altalajkincseket – aranyat, ezüstöt – feldolgozó pénzverőház…




Genius loci festőműhely a nagybányai Teleki Magyar Ház udvarán.
Kép: a Teleki Magyar Ház Facebook-oldala

A város szellemi hagyatékának kimagasló, sajnos, nyomaiban sem található emléke a 16. században létesített, korábban már említett református középiskola, a Schola Rivulina. De áll és mihamar új szerepet kap – felújítás után oda költözhet a Németh László gimnázium – az egykori katolikus, jezsuita, később minorita kézben levő Residentia. Remélhetőleg a minorita rendház is visszanyeri régi fényét. A szellemi örökség része, a város legfőbb nevezetessége, az 1896-ban létrejött festőkolónia, amelynek révén Nagybánya az elmúlt évszázad során beírta nevét az egyetemes művészettörténet aranykönyvébe. Alkotói közül többen itt születtek, még többen a virághegyi református és a Rozália katolikus temetőben alusszák örök álmukat. Még felsorolni is lehetetlen mindazon értékeket, amelyek a hajdani bányaváros építészeti és szellemi örökségét alkotják. De semmiképp sem feledkezhetünk meg az ásványmúzeumról, amely a város és környéke altalajkincseinek legszebb „virágait” tárják a látogatók elé.

Nagybánya és környéke – néhai Nógrádi Béla református esperes szavai szerint – „nem csak értékes drága fémeket, aranyat, ezüstöt adott a világnak, hanem kincset érő embereket is”: Erdősi Sylvester Jánost (Szinérváralja), Misztótfalusi Kis Miklóst (Misztótfalu), Tersánszky Józsi Jenőt és Németh Lászlót (Nagybánya), gróf Teleki Sándort (Koltó), Szilágyi Domokost (Nagysomkút), Kovács Dezsőt (Magyarlápos), Palmer Kálmánt (Erzsébetbánya), Pap Simont (Kapnikbánya), és még hosszan lehetne folytatni a sort.

És ezzel már ki is léptünk a tágabb körbe, e kötet révén eljuthatunk oly helyekre, amelyek a város hatósugarában jöttek létre és fejlődtek maguk is. Említsük előbb Felsőbányát – az eredetileg Mons Medius/Középhegy néven számon tartott várost –, amelynek kiváltságlevele egyidős a nagybanyaiéval. A városháza középkori hangulatot idéz, szakrális műemlékei a bányászok mély hitéről tanúskodnak, természeti szépsége száz éve vonzza a művészeket. Továbblépve eljuthatunk Kapnikbányára, Erzsébetbányára, amelyek szintén a színesfémbányászat révén váltak ismertté. Más irányban eljuthatunk Koltóra, Sárosmagyarberkeszre, Nagysomkútra, Kővárhosszúfaluba, Pribékfalvára, amelyek közös vonása, hogy létük a Teleki-családhoz köthető. Eljuthatunk a Nagybányáról távolabb fekvő Magyarláposra, Domokosra, nyugati irányban pedig Misztótfaluba, Szinérváraljára – mindenik helyhez köthető valamilyen történelmi esemény, valamilyen, csak rájuk jellemző sajátosság, jeles személyiségek születési helye…

Most, hogy leteszem a könyvet, elgondolkozatom azon, hogy hova is soroljam? Az ismeretterjesztő alkotások közé? Útikalauzok közé? Az is, mégpedig magas szinten, szakmai megalapozottsággal. Azonban több ennél: az otthonirodalom műfaji körébe sorolnám. Hisz az ismeretátadás, a pontos tájékozottság és igényesség mellett és fölött ott leng valami többlet – a témával való lelki azonosulás, ami eszünkbe juttatja Tamási Áron örökszép és igaz szavait: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. E könyv olvasásakor otthon érezzük magunkat egy tájhazában, ami a mienk. Mikor lehet a mienk? Ha ismerjük és megbecsüljük értékeit, ha a fűben, a fában, a házakban érezzük lüktetését, ha az Időben meglátjuk eleink küzdelmét a létért, a megmaradásért, a magunk megőrzéséért, ha felelősséget érzünk iránta. És ha Mi megtartjuk Őt, tiszteljük, óvjuk és ápoljuk ezt az érzést, akkor Ő – a Szülőföld, a Tájhaza – is megtart bennünket. Fájó gondolat, hogy a magyarság fogyása megállíthatatlan folyamat.

Végezetül ne feledkezzünk meg e szép kivitelezésű könyv éltre hívó közösségéről. Szerkesztője: Dávid Lajos; szöveg: Balogh Béla, Dávid Lajos, Klacsmányi Sándor, Kinczel Ferenc, Metz József, Oszóczki Kálmán, Soltz László; Fényképek: Bertóti Attila, Bertóti Péter, Dávid Lajos, Deák László, Kinczel Ferenc, Suba Zoltán. A Függelék sok-sok adata – a felhasznált irodalom, a települések magyar–román névjegyzéke, a régi nagybányai utcák, terek mai elnevezése, a magyar–román és román–magyar névjegyzék… –, információja segít abban, hogy jobban tájékozódhassunk az elénk táruló térben és időben. Külön értéke e kötetnek a sok-sok archív felvétel, a városképek és a természetfotók, a térképek, a rajzok sokasága, amelyek egy időben jelentenek illusztrációs többletet és önálló értéket.

 

* Nagybánya és környéke. Negyedik bővített és javított kiadás számos képpel, melléklettel és térképpel. Szerkesztette: Dávid Lajos, Teleki Társaság, Nagybánya 2020.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.