Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A szenvedés is a nemzeti örökség egy formája”

Ha ti kitartotok tanításom mellett, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket.” (János 8:31–33)

Írásunk jeligéjét nem mi választottuk, hanem egy megrázó, rettentő korszakot idéző, szenvedésektől terhes, súlyos időkre emlékeztető könyv* szerzői. Benne a történelem golgotás léttörténeteiből kiragadott, de tőlünk csupán karnyújtásnyira lévő, alig hat évet felölelő időkeretbe foglalt szenvedéstörténet ölt testet, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az igazság föltárása, megismerése hozzásegít, szabaddá tesz bennünket, hogy méltó módon emlékezzünk és emlékeztessünk a poklok poklára, arra, amivé a máramarosszigeti börtönt a kommunista diktatúra tette.

Az 1896–1897-es években épült fegyintézet egy volt a sok közül: a köztörvényes bűnözők elszigetelését, a társadalom nyugalmának, békéjének megóvását szolgálta. Ha az marad, manapság senki sem beszélne, senki sem tudna róla. De 1945 után bekövetkezett Románia történetének leggyászosabb korszaka, amelyben az 1947 és 1955 között a politikai okokból, koncepciós perek vagy csupán belügyminisztériumi rendelkezések áldozatainak lett „elkülönítő és elszigetelő” helye, „sajátságos fegyházintézete”, az ide hurcoltak kálváriája: miniszterelnökök, történelmi pártok elnökei, a Román Nemzeti Bank kormányzói, volt miniszterek és államtitkárok, történelmi egyházak főpapjai és papjai, a beszolgáltatásokkal és a kollektivizálással szembehelyezkedők, a diktatúrával szembehelyezkedő értelmiség… lett „lakója” az itteni celláknak, közülük sokan itt lelték halálukat, földi maradványaik ma is ismeretlen sírokban nyugszanak.

Az itt szenvedők túlélői a kegyetlen bánásmódon túlmenően, szenvedésük stációi közül hármat emeltek ki: „éhség, hideg és elzártság” volt az, ami minden kínt felülírt. A betegségben szenvedőkre adott orvosi válasz: „A gyógyszerek hasztalanok, hagyjuk, a természet hadd dolgozzék.” A természet? Mily álságos vélekedés! Ez okozta a nagyarányú halandóságot: „1950 májusa és 1955 júliusa közötti időszakban megközelítőleg 200 személyiség közül 53, azaz több mint a negyede meghalt”.

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Ana Blandiana utal arra, miszerint „a szenvedés is a nemzeti örökség egy formája”, amiről megfeledkeznünk nem szabad. Az emlékmúzeum megalkotóit kettős szándék vezérelte: „…a kommunista elnyomásnak szentelt múzeum létrehozásának ötlete az áldozatok szempontjából nemcsak egy titkos törvényekkel és okkult létesítményekkel rendelkező társadalom működési mechanizmusainak feltárása céljából született meg, hanem inkább az új generációk számára, a múlt felfedezése által, a jelen maradványainak felismeréséért jött létre. A kollektív emlékezet rekonstrukciója számunkra nemcsak a múlt egy feltárási eszköze volt, hanem a megértésé és a jövő alakításáé.”


Áldozatok menete. Aurel Vlad szobrászművész alkotása a múzeum udvarán

Romulus Rusan tanulmánya megrendítő és bőséges adattárra alapozva vezet végig bennünket a szenvedés stációin. Alapvetése: „a kommunizmus (…) nem volt más, mint az elnyomás”, amely, szovjet mintára, „bevezette a testi és szellemi gyilkosságot, mint saját életben maradásának taktikai eszközét”. Kíméletlen, egyenlőtlen harc volt a társadalomra rátenyerelő hatalom és az általa ellenségnek minősített, tehetetlen és kiszolgáltatott társadalmi rétegek, személyek között, a pribék és az áldozat között. És sorra jöttek/kerültek „a háborús bűnösök és az ország katasztrófájának felelősei”, „a fasizmussal vádolt történelmi pártok, katonák, tisztségviselők”, „az imperializmus javára kémkedők”, „az ellenzéki pártok tagjai, szimpatizánsai”, „gazdasági bűnelkövetők, szabotőrök”, „történelmi egyházak papjai”, „az egészségtelen szociális származásúak”. Megtorlandó véteknek számított „a munkásosztály elleni tevékenység”, „a feljelentés elmulasztása”… A hatalom megfogalmazta „bűnlajstrom” sora hosszú, nagyon hosszú volt, a terror áldozati tízezres nagyságrendben kerültek börtönbe, kényszermunkatáborba, ítélettel vagy anélkül. És nem volt elég az éhség, a hideg, az elszigeteltség! Mindennapos volt a megalázás, a kínzás, a verés. Széles rendet vágott, aratott a halál. Csupán Máramarosszigeten névtelen sírban nyugvók százai közt négy püspök miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok, tudósok, a szellemi élet jelesei „gyarapítják” a kommunista rendszer mártírjainak táborát. És Máramarossziget korántsem maradt a szenvedés „szigete”! A sorba oda kívánkoznak a börtönhálózat többi gyászos emlékű helyei: Nagyenyed, Szamosújvár, Piteşti, Râmnicu Sărat, a Duna–Fekete-tenger-csatorna… A szenvedés krónikájának része volt a kitelepítettek tízezreinek sorsa, az otthonaikból elüldözöttek, „kötelező lakhelyre” hurcoltak ezrei. Újabb és újabb terrorhullámok voltak hivatottak a leszámolásra, a megfélemlítésre. A hatalomnak azonban meg kellett tapasztalnia, hogy a társadalom mélyén tovább élt a szabadságvágy. A tiltakozások lángja lobbant fel a Zsil-völgyi bányászok 1977-es, a brassói munkásság 1987-es megmozdulásában, a másként gondolkodók mind bátrabb megnyilatkozásaiban. És eljött a leszámolás órája is: 1989.

A máramarosszigeti börtön ma „60 teremből álló múzeum a kommunizmussal szembeni ellenállás áldozatainak emlékére szentelt emlékközpont, (…) ahol a látogató megkapja a szükséges adatokat annak érdekében, hogy megértse ezen történelmi időszak összetettségét és drámaiságát, az 50 évig tartó kommunista rendszerbeli Romániában és a többi kelet-európai államion belül”. És nemcsak a tárgyi bizonyítékok képében, hanem a zord falak sugallta, testet/lelket sorvasztó kisugárzásba. Az ide látogatók – kutatók vagy turisták – szemléletes, érzékletes képet kapnak egy embertelen, elnyomó rendszer természetrajzáról. A tematikus termek – térképek terme, a piteşti jelenség, a püspökök terme, a magyarországi ’56-os forradalom, nők a börtönben, emlékező és imahely, börtönök Romániája… – egy időben lokális és országos jellegűek, szemléletes, megrázó vizuális dokumentumai annak a kornak, amelynek korifeusai nem átallották azt a világ legtökéletesebb rendszerének nevezni.

Máramarossziget gyönyörű természeti környezetben fekvő, gazdag történelmi és szellemi múlttal rendelkező város, különböző nyelvű népek és kultúrák találkozó helye. A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Emlékközpontjának létrejötte a várost nemzetközi viszonylatban is ismertté tette, amely az Elie Wiesel-házzal szentesíti „a két, XX. századot megbélyegző totalitarizmust – az emberiség történetében előzmény nélküli bűncselekményekért felelős fasizmust és kommunizmust”.

A dokumentumkötet fotóanyaga a szövegekkel összhangban, azt kiegészítve és gazdagítva, a vizuális látvány eszközével segíti a múlt megismerésére törekvőket. A nagybányai Pinter Visual könyvterve, a budapesti Prime Rate nyomda igényes munkája alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a Electro Sistem 2019-es albuma méltó folytatása legyen az eddigieknek.

 

*Az emlékezés mint igazságszolgáltatás – A Máramarosszigeti Emlékközpont, a romániai kommunista megtorlás története. A kiadvány támogatója: Electro Sistem; Felelős kiadó: Blaskó István, Nagybánya, 2019

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.