Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A filozófus és a Vasgárda

Futólag megismervén Miskolczy Ambrus – a magyarországi akadémiai közegben a 20. századi és kortárs román politika- és kultúrtörténet egyik legjobb ismerője – elmúlt évekbeli fő kutatási témáját, érdeklődését a vasgárdista mozgalom eszmetörténetét illetően, nagy érdeklődéssel vettem kézbe e jelenlegi kötetet is.

Miskolczy Ambrus, Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal?A kötetnek* már a címéből lehet következtetni: Emil Ciorannak a Vasgárdával való kapcsolatairól szól, azonban témája akár ki is tágulhat – a fasiszta terminusból kiindulva – a különböző (a kifejezés szélesebb értelmében vett) európai fasiszta mozgalmak eszmevilágára reflektálandóan. Erre előzetes várakozásaim szerint létezhetett is remény, hiszen Miskolczy jó ismerője a nemzetiszocializmus kulturális aspektusainak is (lásd A Führer olvas című kötetét). Egyrészt előre kell bocsátani, hogy a témát illetően, illetve a szakmai minőség vonatkozásában nem csalódtam (ismerve Miskolczy eddigi életművét, az utóbbi esetben az ellenkezője lett volna meglepő). Bizonyos szempontból a kötet – túl a szerkezeti felépítés szakmai szempontból megfelelő rigurozitásán – meglehetősen formabontónak is tűnhet, amely jellemzője valószínűleg a szerzőnek azon késztetéséből fakad, hogy megfeleljen az eredetiség kritériumának. Ő maga kezdő soraiban rákérdez: „Minek még egy könyv Cioranról? Hiszen sok van, egyik jobb, mint a másik…”. Tény az, hogy aki Cioran átfogó életrajzát szeretné olvasni, netalántán egy átfogó, több kötetre rugó elmélkedő-kritikai filozofikus esszét Cioran összes műveiről, máshol kell keresnie. Ez természetesen nem von le semmit Miskolczy könyvének szakmai értékéből, amely egyrészt képes az elsődleges információ tekintetében is újat mondani – magánemberként meg kell mondanom, hogy akadt benne számomra is új információ, bár az is igaz, Cioran filozófusi és emberi tevékenységét amatőr olvasóként, valamint a huszadik század eszmetörténetét ez iránt érdeklődő, az interdiszciplinaritás iránt nyitott történészként ismerem – más, ismertebb eseményeket, jelenségeket pedig sajátos megvilágításba helyez. Igaz, hogy elsősorban Cioranról szól a kötet, nem pedig a kor társadalmáról, de olvasván ennek megélését a Wehrmacht párizsi bevonulása kapcsán, két mondatból megérthetjük, miért is volt a német fegyvereknek akkora presztí­zse az akkori világban: a frankofón Cio­ran helyében sokan mások is abban a pillanatban ugyanúgy gondolkozhattak volna, mint ő tette.

A könyv műfajilag, mint ahogy fentebb is jeleztem, nem egy klasszikus értelemben vett Cioran-életrajz, sokkal inkább reflektál az egyéni gondolatvilág alakulására, és ezt is restriktív módon teszi, elsősorban a két világháború közötti évekre, valamint a világháború időszakára koncentrálva. Ez az időszak, amikor Cioran – sokakhoz hasonlóan – megfertőződött a korban igencsak divatos, a pillanatnyilag sikeresnek tűnő szélsőjobbos tekintélyuralmak gondolatvilágának elemeivel, ami a címben foglalt metafora szerint Cioran hosszú kamaszkorát jelenti. A szerző e könyvében viszonylag keveset foglalkozik a Vasgárda történetéből vett elemekkel – megtette ezt más írásaiban, különböző akadémiai és kulturális folyóiratok lapjain, mint például: A Vasgárda színre lép, A Vasgárda. Codreanu és Sima legionáriusai, A Vasgárda identitásképző stratégiái, És az árulóknak csak golyónk van! és más munkáiban – ezek ebben az esetben annyiban érdekesek számára, amennyiben Ciorannak a sajátosan román szélsőjobboldali mozgalommal való viszonyát meghatározzák. Itt szeretném megjegyezni, hogy nem Emil Cioran volt az egyetlen nagyformátumú értelmiségi, aki enyhén szólva nem állt ellenségesen a máskülönben elképesztően zagyva eszmeiségű, kikristályosodott eszmerendszer nélküli mozgalomhoz. Ennek kapcsán is már több munka született, számomra a még diákkoromban olvasott, Claudio Mutti nevével fémjelzett Penele Arhanghelului című kis formátumú kötet az alap e téren.




Emil Cioran

Felépítését tekintve az egyes fejezetek külön-külön, önálló tanulmányokként is élvezhetők. Az első – és nagyobb – rész egymást kronologikus szempontból nézve harmonikusan követő fejezetekből áll, ezt egészíti ki a kötet vége fele két, inkább a tematikus szempontra fókuszáló írás. Ezek közül A zsidó- és magyarkép változásai címűt tudnám ajánlani azon olvasók számára is, akiket kevésbé érdekel Cioran munkássága vagy a román szellemi kultúra általában, mégsem közömbösek az iránt, milyen elemeket tartalmaz a magyar, illetőleg a zsidó közösség szubjektív megítélése tekintetében egy világhírű filozófus gondolatvilága.

A kötetet végigolvasva azon gondolkoztam el, vajon miért is álhatott elő az, hogy a román értelmiségi közegben nem éppen beszűkült gondolkozásúnak mondható értelmiségiek is felkarolták a zavaros eszmerendszerű, megnyilvánulásaiban primitív és erőszakos, misztikus kinyilatkoztatásaiban – Codreanuhoz beszélő Mihály arkangyal, dák ősök szellemeire hivatkozás, stb. – enyhén szólva is nevetséges vasgárdista mozgalmat. Az erőszakos szélsőjobboldali, a társadalmi szabályok kontrollját el nem fogadó mozgalmakban rejlő veszélyeket igen sokan már idejekorán felfedezték, különösebb személyes politikai vagy gazdasági érdektől mentesen, említsük itt meg E. M. Remarque regényeit, vagy Sartre Egy vezér gyermekkora című kisregényét. Túlzás lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a harmincas évek Európája fasiszta lett volna, összességükben véve az erőszakos, zavaros miszticizmusra hajló mozgalmak elutasítottsága nagyobb volt, mint elfogadottságuk – az NSDAP még fénykorában sem érte el a szavazatok 40 százalékát. Megerősödésük az akkori demokratikus rendszerek hiányosságainak, és még inkább politikai ellenfeleik tökéletlenségének köszönhető – ugyanakkor eszmerendszerüknek egyes elemei kétségtelen részei voltak a kor közbeszédének, közöttük sok olyan dolog is, amely ma már nem szalonképes.

A kötet nem rendelkezik külön bibliográfiával, forráslistával, így aki a for­rásokban szeretne elmélyülni, kénytelen figyelmet fordítani a lábjegyzetekre. Akik csak belelapoznának a könyvbe, azok számára is egyből kiderül, hogy a szerző nem vágott bele a megírást jelentő vállalkozásba anélkül, hogy ne ismerné behatóan Cioran munkásságát, amelyet saját bevallása szerint románul és franciául olvasott először, ezt egészíti ki más forrásból származó ismereteivel: életrajzi utalásokkal, előző kutatásokból származó levéltári hivatkozásokkal. Külön élvezet volt számomra egy-egy érintőleges fontosságú, de a maga nemében kimondottan érdekes aspektus megemlítése, mint például a 107-ik oldalon a „torockói legenda” futólag történő megemlítése, Jakó Zsigmond professzor egyik írása kapcsán, amely a torockói történelmi eredettudat alapját demitizálja. De ide tartozik a ciorani erdélyiség kritikája, amelynek során helyesen veszi észre Miskolczy, hogy az erdélyi román történészek ma is „nacionalista papáik mondókáival tetszelegnek az elfogulatlan européer szerepében vagy Erdély történeti szintéziseik a hagyományos nacionalista narratívákhoz illeszkednek”. (182. o.) Velük állítja szembe a felkapott bukaresti történészt, Lucian Boiát, aki hivatásos demitizálóként van jelen a kortárs román történész-szakmában már a kilencvenes évek óta. E sorok szerzője nem hallgathatja el azt, hogy Lucian Boiát nemcsak nacionalisták kritizálják, hanem kimondottan szakmai alapon is kap hideget-meleget, főleg amióta szaktörténészi munkássága egy bestseller-írójává alakult át, ezzel együtt, mint jelenség fontos és a maga módján szükséges a történetírásban.


Az Emil Cioran-emlékház Resinárban

Az Emil Cioran-emlékház Resinárban

A kötet fő érdemeit nehéz volna jobban összefoglalni, mint azt a hátsó borítóján található fülszöveg teszi: kétségkívül jó pár dolgot tisztáz, és jól árnyalja a ciorani gondolkodás összképét és az ezt meghatározó mechanizmusokat. Minden további nélkül lehet ajánlani a témával behatóbban foglalkozó szakemberek számára, ugyanakkor a korral vagy a ciorani gondolkodás számára keretet biztosító művelődéstörténettel, politikai korszellemmel általánosabb szempontból foglalkozók számára is hasznos lehet.

*Miskolczy Ambrus, Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? Gondolat kiadó, Budapest, 2014.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*