Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A diktatúrákról

Véleményem szerint a szakmai etikára adó szakember ne politizáljon a szakma űzése közben, de azért a szeme ettől függetlenül nyitva lehet. Úgy vélem, nem véletlen, hogy egy napjaink autoriter rendszereiről szóló könyvet Magyarországon a HVG kiadója ad ki, mint ahogy a fülszöveg vége is az, hogy „számunkra is fontos tanulsággal szolgál arról, hogyan őrizhetjük meg saját függetlenségünket”. Részemről ennyi az utalás érzékeltetvén, hogy ez az aspektus sem kerülte el a figyelmemet, mint ahogy a magyar aktuálpolitikát akár csak nagyvonalakban is ismerő, iránta érdeklődő másokét se fogja. A továbbiakban pedig tényleg csak magának a könyvnek tartalmáról szeretnék írni.

A szerző, William J. Dobson, újságíró, külpolitikai elemző, és nem felesleges felsorolni azt sem, hogy milyen helyeken dolgozott: A Foreign Affairs, a Newsweek, az International és a Foreign Policy szerkesztője volt, cikkei, tanulmányai pedig a The New York Times, a The Washington Post, a Financial Times és a The Wall Street Journalban jelentek meg. Jelen pillanatban a Slate magazin szerkesztője, több televíziós és rádiós talkshow-ban is szerepelt elemzőként. Szakterülete a Távol-Kelet, de nem csak, korábbi munkásságát tekintve nézőpontja globális, és kedveli az összehasonlító módszertant is. Mostani – első és mindmáig egyetlen kötete – 2012-ben jelent meg eredetiben, 2014-ben pedig magyar fordításban. A könyvet végigolvasva megállapítható, hogy megírására jól felkészült, a gyűjtött anyag sok munkát jelenthetett a szerzőnek, ráadásul stílusa magával ragadó. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő a szerző oldalán megtalálható rengeteg dicséret, elismerés. Ugyanakkor azt is kell látni, hogy ezek a dicséretek kivétel nélkül egytől egyig az angolszász kultúrkörből erednek, és nem véletlenül. Az amerikai patriotizmus, a neoliberális diskurzus még nem feltétlenül múlta idejét - bizonyíték rá, hogy az USA, és utóbbi esetben legtöbbször az EU vezetői szervei is hivatalos diskurzusokban ezt a megközelítést, argumentációt használják. Ugyanakkor mára már alaposan megkopott, sok helyütt a világon – beleértve az Egyesült Államokat is – inkább vált ki ironikus mosolyt, mint elismerést, és maga a stílus, bizonyos események tükrében, hiteltelenné teheti a könyvnek egész mondanivalóját, mely máskülönben azonban, szigorúan az esettanulmány tükrében nézve, a szerző értékelése, értékítélete meg is felel a valóságnak.

2012-ben megjelent könyvében négy nagy esettanulmányban vizsgálja a szerző az autoriter választási rendszerek kiépülését, vagy még inkább tudatos kiépítését. A putyini Oroszország, a kontinentális Kína, Hugo Chavez (azóta már Maduro) Venezuelája és a Mubarak-­család Egyiptoma tükrében, megemlítésre kerül még a maláj példa, az arab tavasz tunéziai epizódja, valamint az ukrajnai narancsos forradalom (a kötet megjelenésekor még nem volt Majdan) is. A szerző szemében világos a különbség ezek között az autoriter hatalmi berendezkedések és a működő demokráciák, másrészt pedig a tényleges diktatúrák között: az autoriter rendszerek igyekeznek adni a látszatra, erőskezű vezetőik nyitottak bizonyos népigények meghallgatására, ugyanakkor a hatalmak szétválasztása legfeljebb csak papíron működik. Ellenzék ugyan létezik, de törvényes és törvénytelen eszközökkel korlátozott a mozgástere. Itt beszélhetnénk arról, hogy miről is nem szól, de szólhatott volna még a könyv: például a közép-ázsiai autoriter posztszovjet köztársaságokról érdekes esettanulmányok lehettek volna, akárcsak Morales Bolíviája, Lukasenko Fehéroroszországa, vagy pedig nagyon sok afrikai ország. Ha már demokrácia­deficitnél tartunk, szólhatott volna az Amerikai Egyesült Államokban is fellelhető jelenségekről – itt jelzem, nem lehet az Amerikai Egyesült Államok ténylegesen demokratikus, de rigid, sok szempontból idejétmúlt belső rendjét Venezuelához hasonlítani. De mikor az aránytalan parlamenti mandátumosztó rendszert rója fel a szerző Chaveznek, illene az elektoros elnökválasztási rendszert is szem előtt tartani. Vagy ha arab tavaszról van szó, Jemenről és Bah­reinről is bekerülhetett volna pár sor. Ezzel együtt a kötet forrásértékét nem szabad lebecsülni.

A nyolc tematikus fejezet közül néhány beszélő címmel rendelkezik. Akár ránézésre is meg lehet állapítani, hogy „a cár” Putyint, az „El Comandante” Hugo Chavezt, „a fáraó” pedig Hosni Mubarakot jellemzi (most tekintsük el attól, hogy az ókori egyiptomiak államfője volt a fáraó, egy arab vezetőhöz a kalifa vagy szultán cím illett volna jobban, ez szőrszálhasogatás lenne annak a tükrében, hogy a mai arab Egyiptom tiszteli az ország ókori hagyományait). Mások viszont egy-egy csoport köré épülnek fel, ezek közül legjobb, legeredetibb A profik című, mely rendszerellenes civil mozgalmak szerveződését mutatja be (akiket mások, más szóhasználatban, felforgatóknak neveznének).

A kötet forrásanyaga gazdag, a kritikai apparátust jól alkalmazza a szerző. A források két kategóriára oszthatóak: interjúkra és szakirodalomra. Az interjúk nagy része helyszínen készült; ezek közül kiemelném a venezuelai ellenzék vezetőjével, – a Chavezt is, Madurót is kis híján legyőző – Henrique Caprilessel, vagy az azóta már tragikus véget ért Borisz Nyemcovvval készített interjút – és az írott szakirodalmat is jól ismeri. Kiemelendő, hogy a 21. századi szerző otthonosan mozog a blogok, a Facebook, a Youtube és egyéb internetes források világában is, ami azért nem lebecsülendő a forráskritika szempontjából.

Felmerülhet a kérdés, hogy elsősorban történetírói vagy inkább újságírói szempontból gondolkozott a szerző, mikor könyvét megírta. Ha a stílust nézzük mindenképpen az újságírói aspektus dominál: ha a tartalmat nézzük, mindenképpen igényesnek kell mondanunk. Még ha értelmezéseit nem is nevezhetjük minden közegben abszolút értékű kinyilatkozatásnak. Ezzel együtt élvezetes olvasmány, mindazok számára, akiket a tárgyalt problematika kicsit is érdekel.

* William J. Dobson, Diktatúra 2.0 – A 21. századi zsarnokok természetrajza, HVG könyvek, 2014

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*