Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XXXI. Ausztronézőpontok - 3. rész

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Kulturális újjáélesztési munkát Kelet-Ázsiában folytatott, ám ottani tapasztalataira mindinkább idehaza lenne szükség. Ádáz ellenfele az egyetemi lógásnak, és ezt a diákokon és az oktatókon egyaránt számon kéri. Összesen tizennyolc nyelven beszél, köztük japán, kínai vagy vietnámi nyelven. Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon. Erről és még sok egyébről folytattuk az alábbi beszélgetést.




Dr. Benedek Dezső (Fotó: mediaklikk.hu)

Laczkó Vass Róbert: Fekete mágia létezik a yamiknál?

Dr. Benedek Dezső: Ismerik a fekete mágiát, de úgy tartják, hogy az, aki műveli, előbb-utóbb áldozatává is válik, és ez mindig bekövetkezik. Annyira hisznek és bíznak az ősök énekében, hogy vallásnak ugyanúgy tekinthetjük, mint egyfajta törvénykönyvnek, és ameddig a szabályait betartják, biztonságban érzik magukat.

LVR: Ez a kohéziós erő a yamik társadalmában?

BD: Több, mint kohéziós erő: a fizikai realitásukat is alterálja, tehát másképpen fogják fel ők a fizikai létet, mint mi. Egy ilyen helyen, ahol az emberek ennyire hisznek és mindenki tisztában van a saját eredetével, nagyon könnyű dolga van a sámánnak, hiszen a gyógyítás is eszerint működik. Egy idősebb, írástudatlan parasztasszony volt a sámán, az ő munkája érdekelt a legjobban, ezért sokat voltam vele együtt. Olyan dolgokat művelt, amit szavakba önteni nem lehet. Egyetemi tanárként nem is mesélhetek ilyeneket, mert amúgy sem lehetne tanítani vagy laboratóriumi körülmények között replikálni. Annyit szoktam mondani, hogy láttam eleget ahhoz, hogy ne hagyjam figyelmen kívül. Ott voltam, szemtanúja voltam, sokszor láttam, hogyan történik a gyógyítás és mi az eredménye, rendkívül érdekes élmény. Egy adott pillanatban én is megbetegedtem. Hozzá fordultam, hogy most már nem mint ismerőst, hanem mint pácienst kezeljen. Először megfogta az ujjamat, ahogy szokta, és megmondta, melyik démon hogyan került bele a testembe. Megmondta azt is, hogy a démon a véremben él és nagyon gyorsan szaporodik. A legjobban a szívemet szereti, és amikor azt teljesen átveszi, akkor meghalok. Mondom, jó, de akkor mi legyen? Hát, ő már elmondta, amit mondani lehetett. Akkor nem fog meggyógyítani? Hány éve vagy te itt? – kérdezte. Hányszor voltál itt, amikor gyógyítottam? Mondom: sokszor. És hogy gyógyítok én? Mondom: megfogod az illető kisujját és behunyod a szemedet. Utána megkeresed azt a passzust az ősök énekében, ami erre vonatkozik, és elkezditek együtt skandálni az éneket a beteg yamival. És láttam, hogy transzba hozod őt is, magadat is, és amikor onnan kikerültök, akkor a yami meg van gyógyulva. Igen, örvendek, hogy ilyen jól tudod, mert így van, mondja. Szívesen meggyógyítalak, de te magad mondtad, hogy skandálni kell az éneket. Mondd csak, Si-Mátönöng – ez volt az ottani nevem –, van neked éneked? Mert én nem ismerem az énekedet. Közelebb hajolt, mélyen a szemembe nézett, és újra megkérdezte: van neked éneked? Valójában azt kérdezte, hogy hiszek-e valamiben annyira, hogy soha meg nem kérdőjeleztem. Erre csak egy válasz volt: hogy nincs. Hát akkor ennyi.

LVR: Mégis itt vagy, és a gyógyulásod történetét meséled...

BD: Valahogy elkerültem Tajvanba, a Nemzeti Egyetem kórházába, de hat napig kómában feküdtem. Miután magamhoz tértem, hívták az orvost, akivel egyébként a mai napig kapcsolatban vagyok, és közölte velem, hogy kiütéses, exanthematicus tífuszom van. Utoljára 1952-ben utaltak be ilyesmivel valakit, de még mielőtt megnézték volna, belehalt. Azóta nem fordult elő a betegség arrafele, gyógyíthatatlannak is minősítik mind a mai napig. Az amerikai követségtől küldtek valakit, hogy vegye fel az adataimat, tudni szeretnék, hová küldjenek, mit csináljanak velem, miután meghalok. Kérdeztem az orvost, mi ez a tífusz? Azt mondja: van egy kórokozó a szigeten, ahonnan jövök, a szigetet egyébként ők Halál-szigetnek nevezik. A fene sem akart odamenni, mert mindig baj származott belőle, ezért ragadtak bele a yamik a kőkorszakba. Él ugyanis a szigeten egy bolhaszerű rovar, amely lárvakorában vért kell hogy szívjon, különben elpusztul. Általában állati vért iszik, de az emberi vér is jó neki, és annyira kicsi, hogy képes a pórus mélyére bújni. Ott beleharap a hajszálerekbe, a nyálában pedig van egy Riketsia nevezetű kórokozó, amely a vérrel utazik egészen a szívig, és olyan kardiovaszkuláris helyzetet hoz létre, hogy a magas láz vagy a szívszélhűdés el is viszi a beteget.

LVR: A yami sámánasszony diagnózisa tehát pontos volt.

BD: Ugyanezt mondta az orvos is, csak más szavakkal. A szigetlakók immunisak erre a kórokozóra, másképpen kihaltak volna, ezért arra kért, hogy ne menjek vissza többé, mert az a tény, hogy élve megúsztam, nem jelenti azt, hogy immunissá is váltam a kórokozóra. Ennek a kiderítésére orvosi konzíliumot hívtak össze Amerikából, Ausztráliából, és egy antibiotikumos kezelést dolgoztak ki. Végeredményben ennek köszönhetem, hogy most beszélgethetünk. Szerencsém volt, hogy repülővel szállítottak át a kórházba, mert ha vonattal kellett volna mennem, az orvosok szerint valahol Tajcsung magasságában már belehaltam volna a fertőzésbe.

LVR: Természetesen az első adandó alkalommal visszamentél Iralára!

BD: Ebben az orvosom is teljesen bizonyos volt. Ismerem én a maguk fajtáját, mondta, hiába beszél az ember! A lárva persze másodszorra is belém harapott, de utána már csak viszketett egy kicsit. Immunis lettem, akárcsak a yamik.

LVR: Miért volt szükségük a yamiknak, egy ennyire magabiztos identitással rendelkező kis népcsoportnak a kulturális rehabilitációs munkára?

BD: Az ősök éneke, amiről az imént szó esett, végveszélybe került. A tajvaniak unszolására sokan elmentek a szigetről munkát keresni, de miután nem fizették őket rendesen, visszaszivárogtak. Ez lazítani kezdte a közösséget. Nagy problémát jelentett a nukleárishulladék-lerakat is, ám a legnagyobb katasztrófa egy kolerajárvány volt, amely a szigetlakók egynegyedét, elsősorban az idős embereket elpusztította. Váratlanul kihalt egy generáció, amelyik birtokában volt az ősök énekének, tudta a szövegét elejétől a végéig. Amikor később visszamentem a szigetre, jött a barátom, Si-Mugár, és közölte velem, hogy baj van, nincs meg az ének. Mennyit rimánkodtam nekik, hogy tanulják meg! Előbb-utóbb mindig megtanulták, de most, hogy nem voltak már az öregek, arra kért, vegyem elő azt a bizonyos szerkezetet a hangokkal. Kiszámoltam, hány embernek kell az ősök énekét hangfelvételről megtanulnia, hogy elmehessen és továbbadhassa a többieknek. Háromezer yamiból 64-en vettek részt a rehabilitációs munkában. Mindenki rendesen megtanulta az anyagot, és másfél év alatt sikerült visszatelepíteni az ősök énekét.

LVR: Mi a legnagyobb tanulsága ennek a történetnek?

BD: Legfőképpen az, hogy ha egy kultúra eléri a kritikus masszának az alját, az megszűnik, és többé nem lehet visszahozni. Ez az egyetlen eset, amiről én tudok, hogy sikerült egy kultúrát újjáéleszteni. Valójában a yami kultúra sem azért szűnt meg, mert életképtelenné vált, hanem azért, mert elhaltak azok, akik a birtokában voltak. A tizenöt évvel azelőtti felvételekből azonban, amelyeket én készítettem, visszatelepítettük és nagyon szépen megragadt!

LVR: Vajon ez a recept működőképes lenne nagyobb közösség esetében is? Ha például összevetjük egy ausztronéziai törzs parányi társadalmát az egyre szórványosodó erdélyi magyarsággal, milyennek látod az esélyeinket?

BD: Ha ebbe a témába belevágunk, mindenki készüljön fel arra, hogy nem fogjuk ma befejezni. Hadd mondjak el még valamit a yamikról, hogy könnyebben érthetővé váljon a kérdésedre adandó válaszom. Az antropológiai kutatómunka során annak is utána kell nézni, hogyan alakulnak a névadások, a leszármazási ágak, és még egy fontos dolognak, amit nem lehet kihagyni: ez a magántulajdon kérdése. A yamiknak egy szavuk volt a magántulajdonra: aprapratan, ami annyit jelent: az enyém. Felírtam a naplómba, hogy aprapratan, megmagyaráztam magamnak, de valami nem stimmelt. Rákérdeztem a dologra, mégsem lettem okosabb. A fogalom átkerült egy másik füzetbe, ahol azokat a dolgokat gyűjtöttem, amelyeket kontextuson kívül is ellenőrizni, értelmezni kellett. Ez a fogalom minden hasonló füzetemen, könyvemen átvándorolt, és akkor rájöttem, hogy labort kell vele csinálni, vagyis teljesen mentális környezetben gondolkodni rajta. Valami kínaiak éppen dokkoltak a szigeten, és láttam, hogy a fedélzeten gyönyörű piros tégláik vannak egy rakáson. Csencseltem halért két ilyen téglát, hazavittem és letettem a tornácom két sarkára. Az első öreg, aki arra járt, rögtön megkérdezte, hogy mi az. Mondom: aprapratan ko, ez az én cuccom. Nem neveztem meg, hogy mi az, csak annyit mondtam, hogy az enyém. Azt mondja, az nem lehet. Miért, a magáé? Nem, nem, dehogy, hanem... – és itt elakadt, mert nem tudta kimondani, hogy „a tied” anélkül, hogy aprapratant használjon. Valahogy kikínlódtuk, hogy nem aprapratan, de mégis az enyém. Jött egy másik öreg, akivel ugyanez történt. Ekkor döbbentem rá, és ezt tartom a legnagyobb felfedezésemnek egész ottlétem alatt, hogy az „aprapratan” valóban az enyém, az én tulajdonom, az én holmim, de csak olyasmire lehet mondani, amiből mindenkinek van legalább egy. Megkérdeztem tőlük, hogy ha nekem van egy olyan dolgom, ami csak nekem van, azzal mi a helyzet? Azt válaszolták, hogy azt én találtam ki, én csináltam. Amennyiben az új dolog hasznos, az nagyon jó, mert akkor a tulajdonos mindenkinek odaadja, és azt mondja: aprapratan. De mi van akkor, ha nem adom oda? Most akkor hasznos vagy nem hasznos? – kérdezték. Hasznos – válaszoltam. Akkor odaadja a többieknek is. Mondom: hasznos, de nem adom oda. Nagyot néztek, nem értették az egészet. Gyorsan befogtam a számat, mert nekem ilyet nem szabadott mondanom, én csak megfigyelő voltam ott, nem taníthattam őket soha semmire, a tégláimmal viszont olyan veszélyes irányba indultam el, hogy azonnal le is kellett állnom. Ha nem adom oda, hanem kihasználom őket, a következő lépések jönnek egymás után sorban, a vége pedig a Federal Reserve lesz New-Yorkban, vagy akármilyen bank. A yamik azonban ott megállnak, és nem viszik tovább a dolgot. Megtehetnék, de nem teszik. Ezzel vissza is kanyarodnék Erdélybe. Észrevettem ugyanis, hogy az erdélyi magyar kultúra ugyanolyan problémákal küzd, mint ezek a kis távoli kultúrák. Olyan választóvonalhoz közeledik, amelyen ha túlmegy, akkor már nem lehet újjáéleszteni. Ez az a kritikus massza, amiről beszéltem, vagyis a kultúra gazdasági felhajtóerejéről. Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy abban a kultúrában, azzal a kultúrával meg lehet élni. Pont. Ennyi az egész.

LVR: Gyanítom, hogy végső soron mindennek van tárgyiasítható vetülete, de nekem ez nagyon elméleti síkon hangzik. Hogyan tudunk megélni...?

BD: Úgy tudunk megélni, ha tudunk mindent, ami szükséges ahhoz, hogy meg tudjunk élni. Például elmegyünk az egyetemre, tanulunk egy csomó dolgot, és abból meg tudunk élni, mert van tudásunk, igaz? Nos, az unokahúgomnak, aki elvégezte az itteni jogot, el kellett mennie Szegedre még három évet tanulni ahhoz, hogy tudjon is valamit, azaz meg tudjon élni. Ezt kezdtem én megfigyelni. Hazajöttem és megcsináltam a házi feladatomat: végigjártam a magyar karokat az egyetemen, és rájöttem, hogy a tanárok nem tartják meg az óráikat, amit pedig megtartanak, azt sem tartják meg rendesen. Tisztelet a kivételnek, de alig több mint tíz évvel ezelőtt, amikor ez történt, még elavult könyvekből, régi anyagokból tanítottak. Egyetemeken, tanszékeken házaltam, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség éves gyűlésén is tartottam hegyi beszédet, meg is bánták rendesen, hogy odahívtak. Szinte mindenhonnan kiutáltak, még rokonaim is vannak, akikkel összevesztem emiatt. Volt, ahol nem is értették, miről beszélek, azt hitték, ha ők nem tartják meg az óráikat, akkor itt nem lesznek többé magyarok. Nem erről van szó! Magyarok mindig lesznek Erdélyben, Magyarország itt van mellettünk, ez magyar érdekszféra is, de a mi sajátos erdélyi magyar kultúránk lassan kifúj. Próbáltam azt is elmagyarázni, hogy a multikat nem érdekli, ki a cigány, a zsidó, a román, a magyar, a tudás lesz az, ami számít. Ha tudsz, felvesznek dolgozni, ha nem tudsz, köszönik szépen a megjelenést.

LVR: Csalódást érzek abban, amit mondasz, miközben Irala szigetén sikeresen véghezvittél egy kulturális rehabilitációs projektet...

BD: Pedig a nagy lazaságnak csak véget kell majd vetni, mert előbb-utóbb a szülők fogják azt mondani a gyereknek, hogy menjen román szakra, mert ott legalább tanulni lehet valamit, magyarul majd megtanulunk a Duna tévéből. Meg is kell élni valamiből, ha pedig a magyar szakon nem lehet annyit tanulni, hogy meg is éljen belőle az ember, akkor majd elmegy máshová. Persze kiröhögtek. Egy bizonyos tanszak diáksága azonban két évre rá egyik napról a másikra átiratkozott magyar tannyelvről románra, hasonló indokokkal. Hirtelen fölkapták a fejüket az érdekeltek. Újfent beszélni kezdtem a dologról, de akkor már azzal hárítottak, hogy könnyű nekem az amerikai fizetéssel tanítani, próbálnám csak meg ezzel a rongyos román tanári fizetéssel! Sajnos ez totális félremagyarázása a helyzetnek, mert való igaz, hogy a tanári fizetések rongyosak, de aki nem akarja rongyos tanári fizetésért csinálni, az ne csinálja! Menjen, csináljon valami mást, ahol jobban fizetnek, és hagyja azokra a tanítást, akik azért a rongyos fizetésért is hajlandók lelkiismeretes munkát végezni, különben a kultúránk látja majd a kárát! Sokakkal a mai napig nem tudtam zöld ágra vergődni. Lassan elindult egy folyamat, de még mindig nem jutottunk oda, hogy ezt következetesen csinálják. Egy-két tanszéken meglátszik a változás, máshol azonban még mindig semmi.

LVR: Tanári munkamódszeredet tudatosan úgy alakítottad ki, hogy arra neveld a hallgatókat: naprakészek legyenek mindabból, amit az egyetemen tanulnak, mert ez a tanulás lényege. Miből áll ez a módszer? Azt hiszem, nagyon sok köze van a kulturális rehabilitációhoz.

BD: Így igaz. A magam részéről minden iskolában olyan rendszert vezetnék be, amelyben egy tanítási nap azzal indul, hogy az előző napi tananyagból tesztet íratunk a diákokkal.

LVR: Osztálytanító koromban hasonló módszerrel kísérleteztem, hetente volt minden tantárgyból mindenféle teszt­lap, engem azonban néhány szülő följelentett ezért a tanfelügyelőségen, mondván: lehetetlen helyzetbe kényszerítem a gyerekeket. Olyasmikkel érveltek, hogy minden nap házi feladatot kell írni, mindig mindenből tanulni kell, és ez megterhelő diák és szülő számára egyaránt, ami nekem abszurdnak tűnt, hiszen akkor miért járnak a gyerekek iskolába?

BD: Valahogy el kell tudni magyarázni a szülőknek is, hogy mindez a gyerekek érdekét szolgálja. Problémák már óvodás szinten vannak, de az egyetemen annyira elharapózott a nemtörődömség, hogy kénytelen voltam elmagyarázni a rektorátuson: a diákok, a szülők vagy az állam, mindegy, hogy kicsoda, fejpénz, ösztöndíj vagy tandíj formájában fizetett az elhanyagolt órákért, ezért ami történik, az közönséges lopás, és minden tanárt be kellene perelni minden egyes meg nem tartott óráért. Csak néztek, hogy ez a figura honnan jön és miről beszél? Az igazság azonban az, hogy ameddig a diákok nem állnak fel, és nem kérik számon a lyukas órákat, addig nem lesz semmi. Sajnos ez nevelés kérdése is: a diákok ma örülnek, ha elmarad egy óra, mehetnek és ihatnak egy kávét valahol, telefonozhatnak, mindenfélét csinálhatnak tanulás helyett. Ahogy azonban haladunk előre, egyre nehezebb lesz majd ezeket a hiányokat pótolni, hiányos marad a tudásuk, végül pedig nem lehet semmit sem építeni az egészre. Kivételek is vannak, szeretném ezt hangsúlyozni, de nem ez a jellemző.

LVR: Ez a módszer mennyire pénzkérdés?

BD: Elsősorban lelkiismereti kérdés, hiszen addig, ameddig vannak olyan tanárok, akik hajtják a Daciájukat egyik egyetemről a másikra, mint az őrültek, itt is bedolgoznak, ott is bedolgoznak, addig csak azzal tudnak eldicsekedni, hogy három egyetemen hogyan tudják elhanyagolni az óráikat, a jelenség pénzügyi vonzatairól már nem is érdemes beszélni. Pedig a teszteléses módszerem nem is annyira bonyolult, mindösszesen 5–10 percet vesz igénybe, két-háromsoros valamiről van szó, amit azonnal ki lehet javítani és vissza is lehet igazolni. De ha tanárként végzed ezt a munkát, akkor egy idő után valóban elmarad az óra. Mit lehet csinálni? Azt, amit én csináltam Amerikában: elkezdtem szépen a közösséget átfésülni. Kiderült, hogy vannak nyugalmazott professzorok, tanárok, akik amúgy is unják magukat otthon, ezért szívesen eljönnek, beülnek a hátsó padba és öt perc alatt kijavítják a tesztlapokat, jegyet adnak, óra végén pedig megkapom a listát a nevekkel és a napi jegyekkel. Amit én eközben a diákoknak tanítok, abból másnap ugyanúgy levizsgáznak. A Georgiai Állami Egyetem japán szakán tanuló diákjaim ezzel a módszerrel magasan rávertek a nagy északi egyetemekre, a Harvardra meg a Yale-re.

LVR: Csakhogy ez a módszer komoly szervezési munkát igényel. Ki foglalkozik ilyesmivel?

BD: Mindenki saját maga. Hozzátartozik a munkához ugyanúgy, mint a falusi tanítónak házalni, hogy bejönne-e valaki az iskolába segíteni ezzel-azzal? Engem az nem érdekel, hogyan és miért nem lehet valamit megcsinálni. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy mit hogyan lehet. Amikor a Babeș–Bolyai Egyetemen ezeket a dolgokat feszegettem, óriási cirkusz volt a rektorátuson. Andrei Margát jól ismertem, mert amikor Amerikába jött, hogy mindenféle csereakciókat hozzon tető alá az egyetemeink között, az én házamban lakott egy hétig. Mire Kolozsvárra jöttem, miniszter lett belőle, és minden ígérete mehetett a kukába. Közölték velem, hogy a román tagozattal egyáltalán ne foglalkozzak, a magyarokkal megtehetem, ha akarom. Kása Zoltánnal mentünk hozzá, és beadtuk a terveinket, hogy mit hogyan kellene megváltoztatni, mit tartunk az egyetemi oktatás rákfenéjének. Na de mégis mit képzelünk, hogy lesz valakiből karizmatikus rektor, ha odateszi a tanárokat tanítani? Fogta az anyagot és bedobta a szemétbe úgy, ahogy volt, mi pedig néztünk ki a fejünkből a döbbenettől. Végül csak a pszichológia karon működhettem eddig, ahol azonban megértésre találtam.

LVR: Mi a legszembetűnőbb különbség a mi kultúránk és a yamik kultúrája között?

BD: Az eddig elmondottakból az következik, hogy a magántulajdonhoz való viszonyulás. Nézzük csak az oktatási rendszert: nálunk az a probléma, hogy rongyos tanári fizetésért elvégezzük-e a munkát becsületesen vagy sem. Az oktatási rendszerünk rákfenéje tehát a pénz. A kommunizmusban sem volt pénz, mindenki kapott valamennyi fizetést, a munkát viszont el kellett végezni. Most azonban lehetőség van arra, hogy magánegyetemeken is tanítsanak a tanárok, erre az lett a reakció, hogy minél több helyen hajtjuk a pénzt, ezért nem végezzük lelkiismeretesen a feladatainkat, az eredménye pedig már látszik. Amikor a kilencvenes években arról beszéltem, hogy Románia hamarosan be fog lépni az EU-ba és 4-500 eurós fizetések lesznek, sokan kinevettek. Ám azzal, hogy több lett a pénz, nagyobb lett a probléma is, a telhetetlenséget és a lelkiismeretlenséget ugyanis pénzzel nem lehet megoldani.

LVR: Hol tartunk mi, erdélyi magyarok a kultúravesztésben?

BD: Érdemes számba venni, hány olyan helység van, ahol magyarok is élnek, de nincs magyar oktatás, mert nincs elég gyerek, aki magyarul tanuljon, máshol pedig elmennek román iskolákba, mert nem tanítjuk őket rendesen. Abban az esetben, ha olyan oktatási rendszert hoznánk létre, amely nemcsak életképes, de előnyökkel is jár, akkor a románok is átjönnének és elkezdenének magyarul tanulni, egyszerűen azért, mert megérné. Ismerek Szászrégen környékén olyan esetet, ahol román szülők hasonló okokból íratták magyar óvodába a gyerekeiket.

LVR: Hasonló lehet a motiváció a szászföldi német líceumokban, ahol a diákság egyértelműen román gyerekekből verbuválódik...

BD: Igen, ez elég jó példa. Azt kellene megértenünk, hogy nekünk nem a románokkal van problémánk, hiszen a mi kultúránkat nem a románok fogják tönkretenni, őket ugyanis ez már nem érdekli. Ilyesmi akkor létezett, amikor az volt az alapállás, hogy dögöljön meg a szomszéd kecskéje is! (Să moară și capra vecinului! – román szólásmondás.) Azaz ha nekem nincs semmim, akkor a magyarnak se legyen. Ennek már vége, mert ők rájöttek, hogy nekik is kell valami, és azzal foglalkoznak. Van még pár csahos nyelvű politikus, de ők már nem számítanak, előbb-utóbb úgyis kikopnak a közéletből. A mi problémánkat viszont néhány kérdésre le tudom szűkíteni: Fel kell-e készülnie a tanárnak az órákra, igen vagy sem? Vajon meg kell-e tartania az óráit? Ki mondja azt, hogy nem? Ha pedig minden válaszunk igenlő, akkor miért nem csináljuk?

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

boros lorand

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

dr. Mari László és Nagy Balázs kutatók

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.

heiling zsolt

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró.

somai lászló józsef

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…

A Berkeley Egyetem Kaliforniában

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…