Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XXVI. Mélyélesség (3. rész)

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Beszélgető sorozatunk valamennyi vendégéhez hasonlóan ő is mélyélességben látja a világot, és ez lehetővé teszi, hogy ne csak az előtérben tapasztalható valóságra legyen gondja, hanem a távolabbi síkokra is figyelni tudjon. Ő dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem oktatója, az EMKE országos és Maros megyei alelnöke, akivel a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemmel című beszélgető sorozatában Nepáltól az Egyesült Államokig, Dél-Afrikától Gagauziáig száguldoztunk térben és időben.

Laczkó Vass Róbert: Az elmúlt években több különböző kultúrájú ázsiai országban is megfordultam, és annak ellenére, hogy többségükben a nyomor és a gazdagság szélsőséges állapotainak szinte valamennyi fokozatával szembesül az ember – némelyikük pedig kifejezetten ellenséges viszonyt ápol a másikával –, egy közös ezekben a kultúrákban mégiscsak van, amelybe minden szélsőség ellenére bele lehet szeretni: az ösztönös mosoly. Ázsiában az emberek szeretnek és tudnak is mosolyogni, ha embertársaik szemébe néznek...

dr. Ábrám Zoltán: Valóban így van, az ázsiai emberek általában igen barátságosan viszonyulnak hozzád, olykor kifejezetten örülnek a jelenlétednek. Ez gyakran valami teljesen váratlan dolgot eredményez, és persze köze van a pénzhez is: jön egy „jótevőd”, és olyan helyre kalauzol el, ahová egyáltalán nem állt szándékodban eljutni, neki viszont érdeke, hogy ezáltal is fizetséget csikarjon ki tőled. Segítséget a tájékozódásban bármikor kapsz bárkitől, még akkor is, ha nem beszéltek közös nyelvet, ami általában az angol.




Japánban fél nyolctól kilenc óráig csak nők utazhatnak ezen a metrókocsin

LVR: Kalandvágyó ember, amilyen bizonyos értelemben magam is vagyok, kifejezetten szereti, ha egy alkalmi utaskísérő váratlan megoldásokra is képes. Ez bizalmi viszonyt feltételez, amit első látásra nehéz kialakítani, viszont így sokkal hatékonyabban mozog az ember ott, ahol helyismeret, nyelvismeret hiányában kétszer-háromszor annyi időt vesztegetne el. Kreatív utaskísérővel olyasmit is tapasztalni lehet, amire egyébkéként egy „mezei turistának” esélye sem volna...

ÁZ: Segítségre mindig szükség lehet utazás közben. Ha tudsz valakit magad mellett, növekszik a biztonságérzeted is, éppen ezért társaságban sokkal kellemesebb a világjárás. Mi saját szakállunkra szerveztük a programunkat Indiában, így „kreatív utaskísérővel” nem volt dolgunk. Ezzel együtt valaki folyton „szolgáltatni” akart valamit, természetesen pénzért. Ha nincs az ember zsebében aprópénz, az nagyon megnehezíti a dolgot. Olyan összeget várnak el ugyanis, amilyen címletek a zsebedből előkerülnek. Visszaadni senki sem akar, gyakran az utcai árus sem. Megérkezel valahová, rögtön kiveszik a kezedből a csomagodat, a szobádba cipelik ha akarod, ha nem, és te máris fizethetsz a szolgáltatásért. Sétálsz az utcán, mondjuk egy múzeum környékén, az őr odaáll melléd, elkészül egy szuvenír-fotó, és annak azonnal ára lesz. Ez a gyakorlat. Ha nincs pénzed vagy nem adsz, akkor bizony baj van. Aszkétákat fényképeztem Indiában, és a fotón látszik is, amint az egyikük úgy reagál a helyzetre, hogy tartja is a markát a baksisért.

LVR: Japánban ilyesmi nem fordulhat elő, bár a fényképezés közösségi terekben, nyilvános helyeken is bárhol a világon etikai problémákat vet fel: mit fényképezünk, mikor és főleg hogyan?!

ÁZ: Japán egy teljesen más dimenzió, olykor a szó szoros értelmében is. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy például a Tokió-Kiotó útvonalat, amely nagyjából a Marosvásárhely-Budapest távolságnak felel meg, bő két óra alatt megtehetjük a Sinkanszennel, a japán expresszel. Japán kifejezetten gazdag ország, nem a külföldiek pénzéből keresik meg a napi betevőt, így érthetően másként viszonyulnak az országukba látogató turisákhoz, mint például Indiában. Ha ott vagyunk, szívesen látnak, ha nem vagyunk ott, úgy is jó, vagy még jobb. Volt idő, hogy külföldi be sem tehette a lábát a szigetországba, ezzel együtt igyekeztek tőlünk eltanulni azt, ami hasznukra vált, sőt: a közúti forgalomban is angol mintára balra tartanak, jobbra előznek. Egy konferencia kapcsán utaztam Japánba, Kiotóban pedig előre lefoglalt száláshelyem volt, én viszont az esti órákban érkeztem, így mindent zárva találtam. Üzenet várt azzal az utasítással, hogy Mr. Ábrám vegye ki a postaládából a kulcsot, nyissa ki az épületet, bent talál egy másik kulcsot, foglalja el a helyét, a reggeli viszontlátásra! Vajon, itthon ki várt volna ilyenformán egy idegen embert azzal a meggyőződésel, hogy ő, és nem más megy be majd helyette az ajtón?

LVR: Persze Japánban sem ilyen egyszerű az élet, különösen olyasvalakinek, aki nem érti, hogyan működik a japán társadalom...

ÁZ: Ez mindjárt a tájékozódáson meglátszik. Nem jelent különösebb hátrányt, hogy nem ismerjük a japán karaktereket, hiszen az idegenek számára fontos információk általában latin betűkkel is feliratozva vannak. De ha el szeretnél jutni egy bizonyos lakcímre, nem is az utcát és a házszámot kell keresni, helyette inkább a „2-es lakónegyed 2/12-es” logikáját kell elsajátítani, miközben egy japán nagyváros forgalma olyan, mint a hangyabolyban. Tokió legnagyobb forgalmi csomópontján, Sindzsuku városnegyedben a metrómegállónak legalább ötven kijárata van, egyáltalán nem mindegy, milyen irányban indul el az odatévedő turista. A japán ember persze azt mondja: ha keres egy barátod, úgyis megtalál, az ellenséged pedig jobb, ha nem is talál rád.




Négy emeletes kettős kocsiparkoló Japánban

LVR: Sindzsuku jó értelemben vett szélsőséges példája annak a szervezettségnek, amely erre a társadalomra jellemző. Magam is tapasztaltam, hogy az ott naponta áthaladó másfél-kétmillió ember a nap egyetlen órájában sem jelent fennakadást. Fogalmam sincs, hogyan sikerül ilyen őrült és folyamatos forgalomban például tisztán tartani a csomópontot, szemetes utcáról vagy aluljáróról ugyanis szó sem lehet...

ÁZ: Japánban egy kelet-európai csak úgy kapkodja a fejét! Láttam például olyan forgalmi táblát egy zsúfolt metróvonalon, amely arra figyelmeztetett, hogy az adott metrokocsiban reggel 9.30-ig csak nők közlekedhetnek. Amikor a kalauzt látjuk, ahogyan a nyílvonatra feltuszkol egy lányt a nagybőgőjével, azonnal értelmet nyer az óvintézkedés: kísértésbe ne essenek a férfiak a zsúfolt szerelvényen! Olyan hétköznapi dolgokról, hogy az autónkat szinte a házunk tetején parkoljuk, több méteres magasságban, már beszélni sem érdemes. Ki-ki fejtse meg magának, hogy ez miért van így, aztán vonja le a következtetést! Nyilván ezek a jelenségek a nagyobb agglomerációkra érvényesek, például Tokió-Yokohamára, amely a legsűrűbben lakott az egész világon, Románia és Magyarország lakossága együttvéve – egyetlen agglomerációs térségben!

LVR: Említetted, hogy világjáró tapasztalataidat rendszerint egy-egy szakmai konferencia margóján szerzed. Indiában és Nepálban alig több mint két hétig tartózkodtál. Ennyi idő alatt vajmi keveset lát az ember Indiából, ugyanez Japánra is érvényes lehet. Nem nagy a kísértés, hogy az ember meglógjon ideig-óráig a konferenciákról?

ÁZ: Van egy anekdota a kínai nyelvvel kapcsolatban. Hány nap alatt lehet megtanulni a kínai nyelvet? A tudós azt mondja, tíz év kell hozzá. A tanár szerint öt is elegendő. A diák pedig visszakérdez: hány nap van rá a vizsgaszesszióban? A világjárás is ugyanígy működik: ahány napod van rá, annyi alatt fogod az adott kultúrát, országot megismerni, megtapasztalni. Más kérdés, hogy ez mire elegendő. Lehet, hogy tíz év is kevés megismerni Japánt, de ha két-három napig tart a konferenciám, néhány napot még rá tudok húzni, hogy megnézzem, amit ennyi idő alatt lehetséges. Nyilván azzal a tudattal jövök majd haza, hogy bár sok érdekes dolggal szembesültem, alig láttam valamit. Ennek is örülök, mert így visszakívánkozom a későbbiekben.

LVR: A második világháború végét igencsak megszenvedő Japán erősen demilitarizált országnak számít, Ázsiában a béke szigetének. Ugyanez nem mondható el egy hasonlóan fejlett és hatékonyan működő közel-keleti országról, Izraelről. Jeruzsálemi képeid sorozatát a szent várost Betlehemtől elválasztó betonfallal kezded...

ÁZ: Nem véletlenül: a fal tulajdonképpen Ciszjordániát keríti el Izraeltől. Ez az elválasztódás Jeruzsálemben is szembetűnő, az óváros negyedei elsősorban vallási alapon különülnek el egymástól. Megdöbbentő, hogy Izraelben folyamatosan katonákba, fegyveres biztonságiakba botlik az ember, amerre jár. Sokan civilben jönnek-mennek, de közben ott lóg rajtuk a hátizsák mellett egy gépfegyver. Ami Japánban elképzelhetetlen lenne, Izraelben már-már természetes dolognak számít. A nők egy része is természetes módon viseli a fegyvert, hiszen az öntudathoz itt hozzátartozik, hogy meg is kell védeni azt, amit egykor megszereztek. Ugyanakkor céltudatos a családtervezés, több gyereket vállalnak, és ahol egy-két éve még lövöldöztek, oda régebben kibucokat, ma telepeket építenek fel, olykor az életük árán is. Adott esetben a természet kihívásaival is meg kell küzdeniük, hiszen komoly vízhiánnyal néznek szembe, de olyan ivóvíz-ellátó és öntöző rendszert fejlesztettek ki, ami párját ritkítja a világon, és ez technológiai szempontból is csoda. Persze nem a mezőgazdaságból tartja fenn magát az ország, hiszen Izrael többnyire egy sivatagos jellegű terület, némi ásványkincs-tartalékkal a Holt-tenger környékén. A technológiai fejlettség, az innováció ellenben világszínvonalú, az Afrikában bányászott gyémánt kétharmadát pedig Izraelben csiszolják ékszerekké, sőt: innen bocsájtják a kereskedelembe.




Szokásos jeruzsálemi utcakép fegyveresekkel

LVR: Izraelben gyakran sütik el a poént, hogy ők egy szegény ország gazdag polgárai, mi pedig szemlesütve hallgatjuk, hiszen ez nálunk éppen fordítva van. És bár nem irigyeljük tőlük az autonómiák létrejöttéhez vezető utat, a Palesztin Autonóm Területek mégiscsak a működő autonómia-formák egyikének számítanak, amilyenre mi csak hivatkozni tudnánk.

ÁZ: Magam is jártam a Palesztin Autonóm Területek egyikében, Ciszjordániában, Betlehem is ide tartozik. Érdekes, hogy az itt használatos bankautomaták nem is izraeli sékelt, hanem például jordán dinárt bocsátanak ki, a kereskedelemben viszont simán számolnak visszajárót sékelben. Az oda-vissza váltogatásban nyilván nyerészkedés is van, de képzeljük csak el, milyen lenne, ha mi forintot vennénk ki egy székelyföldi bankautomatából, hogy aztán lejben számolják a visszajárót!

LVR: Jeruzsálem három világvallás metszéspontjának számít, ezzel együtt egy többnyelvű, többnemzetiségű, nagyon elhasznált kifejezéssel élve: multikulturális város. A tolerancia fellegvárát kellene tisztelnünk benne, mégis egyre inkább a falak jutnak eszünkbe róla, rendkívül szigorú biztonsági intézkedésekkel, s ez érthető okokból magára Izraelre is érvényes...

ÁZ: Leginkább a reptereken fokozott a helyzet, az én csomagomban, amelyet többször is átvizsgáltak, a rózsalekvárt nézték robbanó szerkezetnek. Ciszjordánia felé mindenhol határzóna van checkpointokkal, ahol fegyveres katonák ellenőrzik az áthaladó járműveket. Némelyikük, azt hinnénk, azért száll fel az autóbuszra, hogy a csinos lányokat nézegesse, közben persze mindenre kiterjed a figyelmük. Tény, hogy amióta megépítették a falat, kevesebb lett a terrorcselekmény Izarel-szerte. Kívülálló vagyok, a témának nem is szakértője, de szerény véleményem szerint ebben az izraeli-palesztin konfliktusban senki nem látja az alagút végét.

LVR: Nem gondolod, hogy abszurd, amint az egyik sémita nép a másiktól szögesdróttal, falakkal rekeszti el magát? Ha most csak a berlini fal jut erről eszembe, akkor nagyon is óvatos vagyok a témában...!

ÁZ: Valóban lehangoló a falak látványa, és csak remélni tudjuk, hogy előbb-utóbb ezeket a falakat is le fogják bontani. Találgatni lehet, hogy ehhez mennyi időre van szükség, megérjük-e mi vagy sem, de hogy ez nagyon bonyolult folyamat lesz, az biztos. Mindenütt vannak szélsőségekben gondolkodó emberek, és ez a legnagyobb hátráltatója az ügynek.

LVR: Több, mint negyven országban fordultál meg eddigi tevékenységed során, az egyik legtanulságosabb utazásnak mégis a szomszédos Moldávia bizonyult, mégpedig a Gagaúz Yerí-ben, vagyis a Gagauz Autonóm Területi Egységben tett látogatásod okán. Az autonómia fogalmát mifelénk sokat mantrázzuk, éppen ezért az ellenzői már-már szitokszóként fogják fel, pedig nem is kellene messzire menni, hogy megnézzük, milyen is egy valóban működő autonómia-forma.

ÁZ: Ha mondjuk Izrael kapcsán minden kereszténynek ajánlani tudom, hogy menjen el a Szentföldre, mert minden bizonnyal másmilyennek fogja megtapasztalni, mint amilyennek a képzeletében él, ugyanez érvényes egy másik dimenzióban Moldáviára is: minden románnak „kötelezővé” tenném, hogy Kisinyovba és Gagauziába menjen. Tudjuk, hogy a nagy összeborulás látszata komoly ismeretbeli és tapasztalati hiányokat takar. Hányan tudják például, hogy a gagauz alkotmányban kitételként szerepel, hogy amennyiben Moldávia egyesülne Romániával, a Gagauz Autonómia, ennek a török eredetű és törökös nyelvet beszélő, szőnyegeiről is messze földön híres népnek a hazája kiléphetne az állam kötelékéből? Furcsának tűnhet a felvetés, de mi lenne, ha a mi érdekképviseletünk azt hirdetné, hogy amennyiben Moldávia egyesülne Romániával, akkor a magunk részéről a gagauz autonómia feltételeit igényelnénk? Van ugyanis külön egyetemük, szabadon használják a nyelvüket...




Mindennapi utcai hangulat Indiában

LVR: A gagauz közösség viszonylag kislétszámú, nagyjából annyian vannak, mint Kovászna megye magyarsága, viszont ők adják a döntő többségét a Gagauz Autonómia 170 ezres lakosságának...

ÁZ: Gagauzia kifejezetten oroszbarát autonómia. Nehezebb anyagi és gazdasági körülmények között élnek, viszont szabadon használják a jelképeiket, saját népi gyűlésük van. A térség kormányzóját – helyi kifejezéssel: a baskánt – az én látogatásom idején Mihail Formuzalnak hívták, aki egy alkalommal a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen is tartott előadást. Egy konferenciára utaztam Kisinyovba, onnan látogattunk el Komrátba, Gagauzia fővárosába egy iaşi-i újságíróval és egy moldáv történésszel, aki találkozót is szervezett a kormányzóval.

LVR: Miről beszélget egy erdélyi magyar orvos, civilben közösségszervező a gagaúz kormányzóval?

ÁZ: Nyilván az autonómiával kapcsolatos álláspontjára voltam kíváncsi elsősorban, ezzel együtt a iaşi-i rádió interjút is készített vele, a párhuzamosan készülő jegyzetemet pedig az erdélyi magyar médiában jelentettük meg nyomtatásban. A kormányzó bemutatta Gagauziát és az ottani társadalmi-politikai viszonyokat, ezt egészítettem ki a saját élményeimmel és tapasztalataimmal. Talákoztunk egy vidéki polgármesterrel is, aki értésünkre adta: Gaidar (gaguz nyelven Haydar) előljárójaként szívesen ápolna velünk testvértelepülési kapcsolatokat. A magam részéről el tudnám képzelni, hogy egy erdélyi, székelyföldi település kapcsolatba lép egy gagauz községgel. E kapcsolatból mindenkinek csak haszna származhatna, Gagauziában ugyanis tudnak rólunk, és szeretik az erdélyi magyarokat!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

boros lorand

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

dr. Mari László és Nagy Balázs kutatók

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.

heiling zsolt

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró.

somai lászló józsef

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…

A Berkeley Egyetem Kaliforniában

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…