Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XXV. Mélyélesség - 2. rész

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Beszélgető sorozatunk valamennyi vendégéhez hasonlóan ő is mélyélességben látja a világot, és ez lehetővé teszi, hogy ne csak az előtérben tapasztalható valóságot vegye szemügyre, hanem távolabbi síkokra is figyelni tudjon. Ő dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem oktatója, az EMKE Maros megyei volt elnöke, jelenleg országos alelnöke, akivel a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemmel című beszélgető sorozatában Nepáltól az Egyesült Államokig, Dél-Afrikától Gagauziáig száguldoztunk térben és időben.




Halottégetés a Bagmati partján (Katmandu)

Laczkó Vass Róbert: Köztudott – és ez népegészségügyi szempontból is alapvető probléma –, hogy a különböző kultúrák nagyon eltérő módon viszonyulnak a köztisztasághoz. Ennek a problémának sokféle összetevője van, például a tiszta vízhez való hozzájutás körülményessége, ám az évezredes beidegződések ezzel együtt a szakemberek munkáját is megkeserítik. Megmosolyogjuk, hogy bankautomaták vannak a new yorki Rockefeller-központ férfivécéjében, egy-egy dél-koreai vagy japán szálloda automatizált mellékhelyiségeihez pedig használati útmutató szükséges, ám a másik véglet, mondjuk India, nagyon elképesztő tud lenni a legszerényebb európai számára is.

Ábrám Zoltán: Akkor essünk egyik végletből a másikba. Japánban engem is lenyűgöztek ezek a vécék, amelyek tulajdonképpen olyanok, mint egy-egy űrkomplexum. Ezzel szemben az indiai Agrában, ahol a Tádzs Mahalba 37-szer drágább a külföldiek belépője, mint a helyieké – nekik 20 rúpia, nekünk 750 –, szinte vicces volt, hogy a vécét ingyen használhattuk, a helyieknek viszont két rúpiát kellett ezért fizetniük. A szolgáltatásokról csak módjával beszéljünk...

LVR: Tanúja voltam Delhiben egy meghökkentő jelenetnek. Egy alul-felüljáróval elátott, rendkívül forgalmas csomópontban a gyalog igyekvő emberek között egy színes tunikába öltözött hölgy egyszerűen lekuporodott, azonmód könnyített magán, majd ruhája sarkával megtörülközve, „mint aki jól végezte dolgát”, tovább sietett. Se víz, se papír, se köztisztaság vagy „köztisztesség”. Ez vajon hozzátartozik egy kultúrához?




A jodhpuri maharadzsa feleségeinek emlékére

ÁZ: Természetesen Indiára nem ez a jellemző, de képzeljük csak el, milyen iszonyatos mennyiségű hulladék lenne mindenütt, ha vécépapírt használnának! Nem véletlenül alakulnak úgy a hagyományaik, ahogyan alakulnak. Itt van például a halottégetés kérdése. Ha nem a tűz emésztené el a holttesteket, bizony sokaknak gondot okozna a probléma. Valahogyan el kell varrni a szálakat, és ez a modern Indiában is nagyon sok fejtörést okoz.

LVR: India és az Egyesült Államok két külön világ. Számodra mi volt a leglátványosabb különbség a két kultúra között?

ÁZ: Nyilván az utcakép. Ha valakit autóbusszal hordoznak az elképesztő és zajos indiai forgalomban, akkor is ordít, hogy mekkora a nyomor, a kosz. Gyalogosan a helyzet még elszomorítóbb, kaotikusabb. Ilyenkor bizony jó hazagondolni: bezzeg én, az európai mennyivel jobban élek hozzájuk képest! Ellentmondásosságban persze nincsen hiány. A külföldieket rendkívül nyájasan fogadják, még arra is van gondjuk, hogy a szállodában leragasszák a vécépapírt, ezzel is jelezve, hogy odáig használták, tovább nem... A hatalmas paloták, amelyeket látogatni lehet, csak még ellentmondásosabbá teszik az élményt, az egykori maharadzsák pompája csupa káprázat, és nagyon messze van a csontsoványan kószáló szent tehenek és a városi köztisztaság látványától. Persze maharadzsa-feleségnek sem volt könnyű lenni, volt ugyanis belőlük szép számmal, és ha elhalálozott a családfő, akkor már nem volt, aki „eltartsa” őket, így az éhhalál várt rájuk. A legnagyobb kegyelemnek az bizonyult, ha engedték őket leugrani a toronyból...

LVR: Egy-egy utazáson nyilván közegészségügyi szempontból is mérlegeled a látottakat, ez amolyan jótékony „szakmai ártalomnak” számít. Indiát hogyan elemeznéd pár mondatban?

ÁZ: Nagyon kell vigyázni az ivóvízzel, aki arra jár, fogyasszon palackozott vizet! Egyszer volt merszem egyetemi körökben az általuk fogyasztott vízhez, mit mondjak... valahogyan túléltem. A vírusos májgyulladás, hepatitis veszélyével komolyan számolni kell. Az ő szervezetük nyilván hozzászokott már az ott lévő mikrobiológiai körülményekhez, nekünk viszont ez probléma. Nem is kell messzire mennünk, hogy hasonló helyzetbe kerüljünk: vizet kérni a Duna-deltában egy csónakon meglehet, hogy csak annyit jelent: bemártják az edényt a Dunába, és odakínálják neked. Ha megiszod, biztosan megbetegszel tőle, egy helyinek viszont kutyabaja sem lenne, hacsak nincs benne valami általa meg nem szokott kórokozó.

LVR: Indiát kaland nélkül nem lehet megúszni. Szerintem nem is szabad! Volt különleges élményed, ami már kaland-számba ment?

ÁZ: Metrózni Delhiben minden bizonnyal nagy kaland! A csúcstechnológia itt is jelen van, az ajtók fotocellás érzékelőkkel működnek, de ha megáll a szerelvény, nem az van, hogy előbb a bent lévők kiszállnak, a kint lévők pedig beszállnak, hanem eluralkodik a káosz, és aki erősebb, az győz. Az én csomagomba leszálláskor például beakadt egy indiai, és nagy káromkodások kíséretében velem együtt ő is kisodródott a metrókocsiból...

LVR: Szerethető ország India? Több, mint öt éve, hogy ott jártam, és folyamatosan visszavágyom, pedig a nadrágomba évődött koszt soha nem tudtam többé kimosni...

ÁZ: Szerethető ország, hiszen gyönyörű! Változatos tájak és társadalmak, hatalmas kulturális örökséggel. Hinduk, buddhisták, muszlimok, szikhek nagyon eltérő világszemlélettel és életkörülményekkel, mint amihez mi hozzászoktunk. Ezért szoktam mondogatni, hogy aki panaszkodik Európában, azt mind elküldeném Indiába tanulmány­útra, hadd lássa, milyen az, amikor egy-egy városi téren száz-kétszáz hajléktalan él folyamatosan... Képzeljük el ugyanezt Kolozsváron!




A Tádzs Mahal őre

LVR: Iden ám, de a Himalája árnyékát leszámítva északon, Indiában télen is harminc fok van...

ÁZ: Előfordul ott is, hogy hirtelen lezuhan a hőmérséklet, ilyenkor sokan megfagynak, máskor meg hőgutát kapnak. Európában szinte mindenki tudja, hogy az A-vitamin hiánya látási problémákat okoz. Nos, India-szerte évente több tízezren vakulnak meg A-vitaminhiány miatt. Sokan vannak, persze, mi a tízezer egymilliárdhoz képest, kérdezhetnénk cinikusan, ám Indiában a legalapvetőbb egészségügyi problémák is komoly gondokat okoznak. Nagyon elképednénk, ha látnánk, milyenek az ottani kórházi körülmények, miközben idehaza szidjuk az orvosainkat és a kórházi állapotokat. Vannak itt is megoldatlan problémák szép számmal, de vajon mit kezdenénk az ottani problémákkal? Milyen lenne az életünk?

LVR: Utazásaidról nagyon sok fényképpel térsz haza. Megrögzött hobbifotósként pontosan tudom, hogy ez kompromisszumokkal jár. A kukucskálón át is izgalmas a világ, de az mégiscsak egy kukucskáló, miközben lemaradok egy-egy utazás teljes egészében való élvezetéről. Téged nem zavarnak efélék?

ÁZ: Nem igazán, inkább örömömre szolgál a fotózás. Egy-egy utazás alkalmával érdemes kombinálni a fotózgatást a színvonalas kiadványok beszerzésével, hiszen egy-egy objektumról nem mindig tudok olyan jó felvételeket készíteni, mint amelyek az albumokban szerepelnek, ehhez több idő kellene, ráadásul nem is mindig tudhatom, mit és hogyan érdemes igazán megörökíteni. A saját fényképeim jelentik a témában a szubjektumot. Például ha vennék Izraelben egy könyvet Jeruzsálemről és környékéről, akkor abban viszonylag kevés információt, képet találnék palesztin szemszögből megörökítve. Nekem viszont fontos, hogy azt is lássam és adott esetben megmutassam, ők hogyan élnek, velük együtt milyen ez a kultúrtáj. Fontos, hogy lássak vagy láttassak egy témát, amit más nem vesz észre, vagy olyannak ábrázoljam, amilyennek más nem mutatja be.

LVR: Dél-Afrika Gandhi és az ott élő hindu kolónia révén történetileg is erősen kapcsolódik Indiához, mi viszont nagyot ugrunk térben, és a technológiai fejlődés szempontjából időben is. Indiában sokat fényképeztél, Dél-Afrikáról azonban jóval kevesebb képet tudsz megmutatni...

ÁZ: Dél-Afrikában 1998-ban jártam egy konferencián, a digitális fényképezés viszont akkor még gyerekcipőben járt. Ott történt meg velem, hogy sötétedés előtt megtámadtak, meg is szurkáltak, mivel védtem a táskámat, benne a fényképezőgépemmel. Akkor döntöttem el, hogy kiállítást készítek az ott készült képekből, ha már sikerült megúsznom a helyzetet. Van a kiállítás anyagában egy olyan kép, amely a fokvárosi fekete negyedben a szó szoros értelmében fegyveres kísérettel készülhetett el. Ott állt mellettem egy rendőr fegyverrel, csak így tudtam biztonságosan szóba állni az ottaniakkal. Dél-Afrika nem gyerekjáték. Nelson Mandela 1994-ben vette át a hatalmat, négy évre rá már olyan körülmények uralkodtak, hogy Johannesburg világszinten listavezető a legmagasabb gyilkossági arányszámmal. Szállásadóm, egy ottani magyar, elmondta nekem, hogy évek óta nem állt két lábon a saját kapuja előtt. Autóval jön, autóval megy, gombokat nyomogat, a kerítésben magasfeszültség, az udvaron vérebek. El tudjuk mi képzelni, hogy nem járkálunk a saját házunk előtt, nem söprögetünk, villanyáram és kutyák védelmeznek, mert alig létezik közbiztonság?




Szülőszoba és a szüléseket levezető bába

LVR: Ha Dél-Afrikára gondolunk, mindenkinek egyoldalúan eszébe jut az apartheid-rendszer és a többségi fekete lakosság hosszantartó elnyomása, minden bajok forrása. Ennél persze sokkal árnyaltabb a kép, és bár ilyesmitől nem igazán hangos a világsajtó, bizony a fehér lakosság is elég sok atrocitás elszenvedője. Mandela álmát a megbékélésről nem könnyű megvalósítani...

ÁZ: Ottjártamkor értesültem az 1997-es adatokról: az év során ötszáznál több búr telepest, farmert gyilkoltak meg faji okokból. Ez ma már statisztika, ám arról is szól a fáma, hogy a fekete lakosság számára más értékkel bír az emberi élet, mint a fehérek számára. A fekete negyedekben eluralkodó erőszaknak súlyos szociális okai is vannak, ám az, hogy egy-egy township-ben rendszeresen erőszakolnak nőket, vagy fegyverrel vesznek elégtételt egymás közt a sérelmeiken, az európai ember számára nehezen magyarázható.

LVR: Jól érezheti magát Dél-Afrikában egy fehér európai ilyen körülmények között?

ÁZ: Én remekül éreztem magam, bár újsághír is lett belőlem, miszerint egy konferencia résztvevőjét megszúrkálták. Ma is őrzöm a lapszámot, amolyan dél-afrikai szuvenírként.

LVR: Egzotikus országokban utazgatni rendszerint felér egy-egy időutazással. Melyik országban érezted ezt leginkább?

ÁZ: A kérdés nyilván arra vonatkozik, hogy mi módon szembesül az ember olyan helyzetekkel, amelyekkel Európában ma már alig vagy csak nagyon ritkán, de nekem papírom is van arról, hogy időutazó vagyok: az ottani időszámítás szerint 2066-ot írtak, amikor Nepálban jártam. Szó volt az imént arról, hogy milyen közegészségügyi viszonyok uralkoldnak Indiában, és mint hasonló kultúrájú országban, bizony Nepálban sem jobb a helyzet. Általában az élet valahogy megrekedt a múltban. Mi még emlékszünk például a rendszerváltás előttről arra, ami ott most is napi jelenség: elveszik a villanyáramot. Ilyenkor jobb helyeken működésbe lép egy-egy akkumulátor, máshol semmi. Tanügyi segédanyagok szempontjából sincsenek elkényeztetve az ottani iskolások, annyi boldog gyereket azonban sehol nem láttam, mint Nepálban, ahol egy bő emberöltő alatt megkétszereződött a lakosság száma. Ez általában jellemző a fejlődő országokra: rengeteg a gyerek, vidámak, életrevalóak, sokkal inkább azok, mint a mi gyerekeink, akik már nem egyenruhában járnak iskolába, rengeteg tanulnivalóval terhelik meg őket, így aztán kevesebbet is mosolyognak. Nepál egyébként olyan, mint egy képeslap, ez a Himalája hegységnek is köszönhető. Itt található a Föld legmagasabb pontja, tibetiül Csomolungma, nepáli nyelven Sagarmatha, nem messze tőle pedig a Kancsendzönga (jelentése szerint: „Végtelen hó öt kincse”), amit ma már minden magyar ember ki tud ejteni és le tud írni, mert nem csak a tibetológus Kőrösi Csoma Sándor, de másik hazánkfia, Erőss Zsolt hegymászó lelke is ott lebeg valahol.




Indiai hajléktalanok

LVR: Soha nem merült fel benned fotósként, különösen más kultúrájú országokban, hogy ártatlannak látszó élethelyzetekben is illetlenség, mi több: agresszív gesztus lehet az embereket lefényképezni, hiszen az ő kultúrájukban másként szerveződik az élet?

ÁZ: Nem is kell olyan messzire menni, hogy ezen komolyan elgondolkodjon az ember. Jeruzsálem például három nagy világvallás, a júdaizmus, a kereszténység és az iszlám szent városának számít, a szakrális terekben, már ahová egyáltalán beléphetünk, sok helyen tiltják is a fényképezést. Ezzel együtt rengeteg összevissza fényképezgető „zarándokot” lehet látni, mintha csak ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Sokan úgy gondolkodnak: ha más megteszi, miért ne tehetném meg én is? Pedig Jeruzsálem éppen az a hely lenne, ahol mindennek meg kellene adni a tiszteletet, ha másként nem, hát úgy, hogy legalább engedélyt kérünk a fényképezésre.

LVR: Vajon egy-egy indiai vagy nepáli halottégetési szertartást is ezzel az igénnyel szoktak lefényképezni, videóra venni az arra tévedő turisták? Hiszen egy dolog egy mindenki által látogatott szakárlis térben kattogtatni a gépet, és más dolog egy szélsőséges élethelyzetben. Köztudott, hogy Varanasiban komoly turizmus épül erre a hagyományra. A magam részéről el sem tudnám képzelni, hogy bárkinek engedélyt adnék ilyesmire. Bár ezek a szertartások nyilvánosak, a hozzátartozók mégicsak azt érzékelik, hogy látványosság lesz a szertartásból...

ÁZ: Halottégetést Nepálban láttam, Katmanduban a Bagmati folyónál. Ez a legszentebb hely, itt is hospice-k vannak, mint másutt, a Gangesz partján vagy hasonló szent helyeken Indiában, ahová meghalni jönnek az emberek.

Nagy kiváltságot jelent, ha az embert a halála után itt égetik el szertartásos keretek között, például a fiúnak kell meggyújtania az édesapa teste alatt a máglyát. Más országokban is vannak hagyományok, amelyek a halotti szertartásokkal hoznak összefüggésbe szent helyeket, például az Olajfák hegye alatti zsidó temető Jeruzsálemben. Akiket oda temetnek, a hagyomány szerint az elsők között mehetnek át a Hídon, amikor eljön a Messiás. Az európai ember egyébként túlságosan prűd a halál problematikájával kapcsolatban. A halál küszöbén lévő embert mi gyakran elszigeteljük, intézménybe tesszük, nem élünk együtt a halandóság gondolatával, noha maga az elmúlás természetes velejárója az életnek. A keleti mentalitásban viszont ugyanolyan súllyal van jelen a halál gondolata, mint a születésé.




Jézus születésének helye

LVR: Túl azon, hogy az Arab-félszigettől egészen Japánig rendkívül változatos az ázsiai népek kultúrája, vallása, karakterológiája, mi az első gondolat, ami eszedbe jut az ázsiai emberről?

ÁZ: Úgy tűnik, az ázsiai ember általában elégedettebb az életével. A magam részéről nagyon kedvelem a buddhizmust, bár egyes szertartásaik sokak számára megmosolyogni valók. Viszont nagyon szeretik és tisztelik a természetet, amelynek az ember is része, tehát magát az embert is nagy tisztelet övezi. Logikusan következik ez a tisztelet a hinduizmusból is, hiszen a reinkarnáció tana szerint egy ember a cselekedetei függvényében bármi lehet az élet utáni életben, egy rovar is vagy patkány. Ezzel kicsit ellentmondásban van, hogy keleten az ember ember általi becsapásának valóságos kultúrája van, különösen a külföldieket ejtik át előszeretettel.

LVR: Vajon az „átverés” nem az utazó naivitásának a következménye? Alkudozni ugyanis szinte mindenütt lehet Keleten, az egyes országok szokásjogát nem tanulmányozni egy-egy utazás előtt viszont butaság...

ÁZ: Ebben van igazság. És az is fontos, hogy Ázsiában lehetőleg humorosan fogjuk fel az adódó problémákat. Javasolnám például Kolozsvárnak is azt, amit Nepálban tapasztaltam: egy-egy szent város főterére bemenni tíz dollárjába is kerülhet a külföldinek. Ha van, mit mutogatni – márpedig Kolozsváron lenne, mit –, sokkal nagyobb haszonra tehetne szert Kolozsvár is a turizmusból.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

boros lorand

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

dr. Mari László és Nagy Balázs kutatók

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.

heiling zsolt

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró.

somai lászló józsef

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…

A Berkeley Egyetem Kaliforniában

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…