Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XXIX. Ausztronézőpontok 1. rész

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Kulturális újjáélesztési munkát Kelet-Ázsiában folytatott, ám ottani tapasztalataira mindinkább idehaza lenne szükség. Ádáz ellenfele az egyetemi lógásnak, és ezt a diákokon és az oktatókon egyaránt számon kéri. Összesen tizennyolc nyelven beszél, köztük japán, kínai vagy vietnámi nyelven. Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon. Erről és még sok egyébről folytattuk az alábbi beszélgetést.

Laczkó Vass Róbert: Nem titok, hogy Nyitott szemmel című sorozatunk nyilvános beszélgetéseit alkalmanként vendégeinkkel folytatott magánbeszélgetések előzik meg egy-egy kávé, tea mellett. Rendszerezzük a mondandónkat, barátkozunk egymás habitusával, történeteivel. Nem volt ez másként ez alkalommal sem, az egyszerűség kedvéért pedig lemondtunk a formaságokról, így a továbbiakban tegezni fogjuk egymást. Indítsunk egy nem hétköznapi történettel! Életrajzodban az olvasható, hogy 1967-ben kicsaptak a kolozsvári 11-es számú Középiskolából, amelynek ma Báthory István Elméleti Líceum a neve, miután a román osztályok létrehozása elleni tiltakozásra buzdítottad a társaidat. Ez nagyjából akkoriban történt, amikor Kolozsvár lakosságának etnikai arányai véglegesen megbomlottak a magyarság kárára. Kisebbségi jogi mozgalom szervezésébe tört bele a bicskád?

Dr. Benedek Dezső: Ez talán így túlzás lenne, de tény, hogy rettenetesen megijedtem, amikor kiderült: iskolánk nem maradhat kizárólag magyar tan­nyelvű. Nem nagyon értettem, hogy tulajdonképpen mi történik, de hallottam az öregebbektől, hogy mindig így kezdődik, a végén pedig nem lesz magyar iskola, mindent elvesznek tőlünk. Kérdezősködni kezdtem gyermekfejjel, hogy mit lehetne tenni, feszegettük a témát a barátokkal, ismerősökkel, tettekre is sor került. Az lett a vége, hogy engem kicsaptak az iskolából, a figyelmemet viszont a probléma lényegére irányították. Azóta tudatosan érdeklődöm az erdélyi magyarság sorsa iránt. Akkor is szívemen viseltem a sorsukat, amikor olyan helyeken éltem évekig, ahol egy szót sem lehetett beszélni magyarul, mi több: azt sem tudták, hogy létezik magyarság, Magyarország vagy Európa.

LVR: Szervezkedni a fennálló rend bármely intézkedése ellen rendkívül bátor tettnek számított akkoriban. Mennyire voltál ennek tudatában?

BD: Dicsekedhetnék most a bátorságommal, de az igazság az, hogy mindez csak úgy jött, én pedig csináltam. Tudtam, hogy baj lesz belőle, de nagyon sok egyébbel is baj volt, amit én akkoriban csináltam. Vajon miért fontos annak, aki a középiskolában már elkezd keleti nyelveket tanulni, hogy az iskolája kizárólag magyar tannyelvű maradjon? Miért ne kerülhetett volna be egy román osztály? Én azonban elhittem, amit az idősebbektől hallottam, és valamelyest még most is hiszem, hogy a katasztrófa bekövetkezhetett volna. Kemény idők voltak azok.

LVR: Traumaként élted meg, hogy lapátra tettek?

BD: Nem látom, egy diáknak mi abban a trauma, ha nem kell iskolába járnia. Apám jól elnáspángolt otthon, én azonban a mai napig ugyanolyan makacs maradtam: annak idején is megkérdőjeleztem az autoritást, ma sem egyezem a vezetőséggel sehol. Erre tanítom a gyermekeimet is Amerikában, és hallgatnak is rám.

LVR: Elég radikális álláspont! Mi az indoklása?

BD: Nagyon egyszerű: ők is csak emberek, mint bárki más. Ha nem tisztességesek, márpedig rendszerint ez történik, akkor azzal baj van, amit ki kell mondani. Nézzünk csak körül, mi van ebben az országban! És miért történik mindaz, ami történik? Azért, mert hagyjuk.

LVR: Mindenért mi volnánk végső soron a felelősek?

BD: Igen, ez világos. Mégis kicsoda lenne?

LVR: Te viszont állást foglaltál, aminek az lett az eredménye, hogy szélnek eresztettek. Valahogy azonban le kellett érettségizned ahhoz, hogy egyetemre mehess...

BD: Nagyon sok iskolába jártam, sok helyről eltanácsoltak vagy kicsaptak. A magaviseletemmel mindig baj volt: verekedtem, pedig annyira vézna voltam, hogy mindig én húztam a rövidebbet, de ez nem számított. A Báthoryból viszont már úgy csaptak ki, hogy esélyem se legyen a visszairatkozásra. „Fără drept de reînscriere” – ezt írták a papíromra. Szerencsére édesapámnak ismerőse volt az Ipar utcában működő 12-es iskola igazgatója, aki vállalta, hogy befogad, és úgy intézi, hogy le is tudjak érettségizni. Jól emlékszem, amikor azt mondta, hogy ő nem fogja elveszíteni a megélhetését csak azért, mert nekem nagy pofám van, úgyhogy szépen hallgassak, és ha valami bajom van, akkor neki panaszkodjam. Nem gondolta komolyan, én viszont igen. Volt, mit hallgasson, de végül sikerült leérettségiznem. A volt osztálytársaim a Báthoryból szinte kivétel nélkül egyetemre mentek, az Ipar utcából azonban egyedül én készültem egyetemre: arabot szerettem volna tanulni. A keleti nyelvek maguktól jöttek, a bukaresti rokonaim viszont kiderítették nekem, hogy van arab tanszék Bukarestben. Telefonunk nem volt, így ismerősöktől tárcsáztam fel őket, hogy mi a helyzet az arab szakkal? Igen, igen, van arab szak, mi vagyunk a titkárság, válaszolták. Közöltem, hogy szeretnék hozzájuk felvételizni. Kérdezték: tudok-e arabul? Mondtam: azért akarok odamenni, hogy megtanuljak. Rendben van, ki kell tölteni bizonyos formanyomtatványokat, majd ők elküldik nekem. Ámde nem jött semmi. Ismét rokonok segítettek a papírok beszerzésében. Kitöltöttem, postáztam Bukarestbe, és vártam, hogy mi lesz: felvesznek-e vagy sem. Már mindenki a felvételi eredményeket böngészte, én azonban még mindig nem kaptam semmit Bukarestből. Nem volt mit tenni, Bukarestbe kellett menni, hogy kiderítsem az okát. Nem kis meglepetésemre közölték, hogy elnézést, csak minden második évben szerveznek felvételi vizsgát, jöjjek vissza jövőre, akkor biztosan lesz. Visszajöttem hát Kolozsvárra és pótfelvételiztem angol–német szakra.

LVR: Nyelvszakos tanárként milyen lehetőségeid voltak álláshoz jutni? Versenyvizsga nem lévén, szóba jöhetett például Kolozsvár?

BD: Miután sikeresen befejeztem az egyetemet, a kötelező kihelyezések végett ismét Bukarestbe kellett utaznom. Mire mi, kolozsváriak megérkeztünk, a többiek már azt nézegették, hogy van-e még olyan falu a listán, amelynek állomása is van. Később azt számolgatták, hány kilométert kell gyalogolniuk, hogy odaérjenek. Ültünk háromszázan egy nagy teremben, és vártuk, hogy mindenki sorra kerüljön. Román kollégámmal, Dan Bradival és egy üveg szilvapálinkával az utolsó padban helyezkedtünk el, ahol egészen jól éreztük magunkat. Délután 5-6 óra körül megjelent a rektor titkárnője egy jól öltözött úriemberrel. Nem gondoltam volna, hogy engem keresnek, de amikor a hölgy meglátott, ujjal mutogatott rám. Odamentem hozzájuk, aztán ki velük a folyosóra. Úgy álltam ott, mint rabszolgapiacon az eladó portéka. Nos, ha maga akar valakit, aki tudja mindazt, amit maga akar, akkor vigye őt, javasolta a hölgy az úriembernek, majd hozzátette: E ungur, da’ băiat bun! (Magyar, de jó fiú!) Kisült, hogy a konstancai kikötőben egy Navlomar nevezetű cégnél keresnek olyat, aki különféle idegen nyelveket ismer, úgyhogy az úriember aláíratott velem egy papírt, nekem pedig attól a pillanattól kezdve Konstancán volt a munkahelyem, a kikötőben. Örültem is a lehetőségnek, hiszen a többiek azzal kínlódtak, hogyan szerezzenek úgynevezett „negációt”, amellyel igazolni tudták: valamilyen okból kifolyólag nem tartják őket ott, ahová kihelyezést kaptak, hogy ne kelljen valamilyen eldugott faluban leélniük az életüket.

LVR: Sikerült kamatoztatnod Konstancán, Románia legnagyobb tengeri kikötőjében a nyelvtudásodat?

BD: Arra sajnos nem kerülhetett sor. Szeptember elsején egy irdatlan nagy koferrel megérkeztem Kolozsvárról Konstancára. Béreltem egy olcsó kis szállodaszobát, majd megjelentem a kikötőben egy olyan helyen, ahová majdnem határátlépő kellett, vagyis a dokkoknál. Bejelentkeztem a káderesnél, akit Cocoș elvtársnak hívtak, és kiteregettem előtte a papírjaimat. Egy darabig nézegette, aztán megkérdezte, hogy mit akarok. Mondom: maguknál fogok dolgozni! Persze, hogyne, szó volt ilyesmiről évekkel ezelőtt, de aztán jött az újjászervezés, ilyen munka nincs, menjek haza. Ha látná, mekkora kofferrel jöttem, nem csinálná ezt velem! Úgy döntöttem, senkivel sem fogok veszekedni, másnap reggel 8-kor ott vagyok, és ez így ment egy kerek hónapig: bementem, leültem egy székre, a többiek pedig röhögtek rajtam. Fizetni persze nem fizettek. Adjanak már valami munkát, fakadtam ki, mert én innen el nem megyek! Uram, ez a szék mindig itt lesz, ha üldögélni szeretne, csak jöjjön, munka nincs! Egy darabig még bejártam, végül nem maradt pénzem szállodára, így felmentem Bukarestbe és megkerestem azt a bizonyos úriembert, akinek az állást köszönhettem. Kaptam tőle egy negációt, s azzal rendeztük a dolgot. Pálinkás barátommal, Dan Bradival elhatároztuk, hogy egy kocsmában megünnepeljük a nagy eseményt. Útközben találkoztunk Titi nevű kollégánkkal, aki a leggyengébb tanuló volt a csoportunkban. Lelkendezve újságolta, hogy nagyszerű álláshoz jutott. Tudjuk, persze, valamilyen faluban! Dehogy, mondta, hiszen az apjának van egy jó ismerőse Konstancán, aki elintézte, hogy a Navlomarnál dolgozzon. Azt hittem, ugrat, de hamar kiderült, hogy komolyan mondja. Nem Cocoș elvtársnak hívják véletlenül azt a bizonyos ismerőst? Dehogynem! Akkor mondd meg neki, Titi, hogy üdvözli Benedek Kolozsvárról! Hát így zajlott az élet akkoriban. Persze minden rosszban van valami jó, ebben pedig nagyon sok jó volt, mert az ONT-nél (Oficiul Național de Turism – Nemzeti Turisztikai Hivatal – a szerk. megj.) alkalmaztak mint tolmácsot és idegenvezetőt, és ott rengeteg külföldivel találkozhatott az ember. Idegenekkel nem nagyon szabadott szóba állni, én viszont legálisan megtehettem ezt.

LVR: Hány nyelven tudtál elfogadható szinten kommunikálni, amikor egyetemre mentél, és hogyan módosult ez a szám az egyetem elvégzésekor?

BD: Hétéves koromban nyolc nyelven beszéltem, erre pontosan emlékszem, hiszen eggyel többről volt szó, mint ahány éves voltam. Gyerekként azonban fogalmad sincs, hogy különféle nyelveken beszélsz, csak azt tudod, hogy mindenkivel másképp kell káromkodni, veszekedni. Tudom viszont, hogy imádtam a különféle szász dia­lektusokat. Édesapám a tanulmányait annak idején a nagyszebeni Brukenthal iskolában végezte német nyelven, ezért minket is németül tanított. Német nevelőnk is volt, a húgommal folyékonyan beszéltünk németül. Egyik dialektust a másik után sajátítottam el. Annyira különböztek egymástól, hogy például a Nagyszeben melletti Reussen (magyarul Rüsz, románul Ruși) szász lakói nem értették volna meg a barcasági Zeiden, azaz Feketehalom környékieket. Ha összejöttek a haverek bulizni, hochdeutschot beszéltek. Hatvannégy különböző német dialektus létezett Erdélyben, mielőtt Ceaușescu eladta őket kilóra NyugatNémetországnak.

LVR: Milyen sorrendben tanultad a nyelveket?

BD: A magyar mint anyanyelv együtt jött a román nyelvvel, de korán megtanultam oroszul is, mivel a Horea (volt Ferenc József) út 35. szám alatt nőttem fel, és van ott néhány olyan társasház, ahová a háború után Romániában maradt, ide nősült orosz tiszteket helyezték el. A gyerekeik persze egészen az 1960-as évek közepéig oroszul beszéltek a szülőkkel, nekem pedig ez nagyon tetszett, az iskolában már nem is volt gondom, és önszorgalomból is tanultam a nyelvet.

LVR: Sok nyelvet beszélő tudós emberként mit gondolsz, miért van az, hogy a gyerekek annyira könnyedén sajátítják el egymástól a nyelveket, míg a felnőtteknek ez gyakran keserves munkával sem igazán megy?

BD: Szívesen beszélek erről, hiszen ez az egyik vesszőparipám, de az igazság az, hogy nem tudjuk, mi történik. Vannak bátor szakértők, akik megmondják a tutit, valójában azonban még mindig nem sikerült megmagyarázni a jelenséget. Ha különböző nyelveken beszélő 4-5 éves gyerekeket összerakunk egy csoportba, legyen az kínai, japán, német, orosz vagy román, hónapokon belül gagyogni kezdenek egymás nyelvén, hamarosan pedig folyékonyan beszélni fognak. Világos, hogy nem strukturálisan tanulják a nyelvet, mert nem tanították nekik, mi a főnév, a melléknév. Egyszerűen „letöltődik” a nyelvtudás, mégpedig nagyon gyorsan, és erre nincs is jobb szó. Természetesen köztük is lennének olyanok, akik gyorsabban tanulnának, mint a többiek, de ez mindig mindennel így van, tehetség dolga. Nekem a nyelvekhez van tehetségem, másoknak a zenéhez, a matematikához. Sokáig figyeltem a jelenséget, aztán kutatni kezdtem, és ma már biztos vagyok abban, hogy köze van a jobb oldali agyféltekéhez: a gyerekek, akik gyorsan tanulnak nyelveket, egyfajta „alfa állapotban” vannak, ami az agyműködésüket illeti.

LVR: Ez tudatos állapot vagy tudat alatti?

BD: Természetesen tudatos, ami viszont a nyelvtanulást, a nyelvek letöltődését illeti, az szerintem nem. Úgy vettem észre, hogy ez az állapot lassan eltűnik a serdülőkorral. Bezáródik egy ún. nyelvablak, utána már csak strukturálisan tudunk nyelveket tanulni. Viszont az is kiderült számomra, hogy azok a gyerekek, akik serdülőkorukig megtanulnak négy különböző nyelv­családból származó nyelvet – mi például magyart (finnugor), románt (latin), németet (germán) és oroszt (szláv) –, akkor ez a „nyelvablak” hosszabb ideig nyitva marad, így könnyebben lehet tanulni további nyelveket. Aki azonban románul, franciául, spanyolul és olaszul beszél, az kevesebbre jut ebben az értelemben, mert valamennyi nyelvet a latin nyelvcsaládból sajátította el. Érdemes lenne pénzt szerezni egy húsz­éves projektre, amelyben le tudnánk követni a jelenséget egy olyan városban, mint Nagyszeben vagy Temesvár, ahol különböző nyelvet beszélő emberek élnek együtt.

LVR: Hogy néz ki a nyelvtanulási folyamat a saját gyakorlatodban?

BD: Mikor sikerült emigrálnom, jelentkeznem kellett egy Róma melletti menekülttáborban. Bécsben vásároltam egy olasz nyelvkönyvet, elolvastam elejétől a végéig, és mire megérkeztem Rómába, szépen beszéltem az olasz nyelvet. Egy hónapra rá már észre sem vették, hogy nem vagyok született olasz. Természetesen köze volt ennek a sok évi latintanuláshoz és a román nyelvtudásomhoz is, de lényegében magától jött minden, csak arra kellett odafigyelnem, hogy ne románul mondjak valamit, annyira közel áll a kettő egymáshoz. A spanyol nyelvet csakis szórakozásból, gyakorlatilag a televízióból tanultam meg. Olyan nyelvek esetében, mint a japán, ami semmihez sem hasonlított, ugyanúgy történt. Tizenhat éves lehettem, amikor elmentem az Egyetemi Könyvtárba, és találtam egy 670 oldalas könyvet, amelynek ez volt a címe: A japán nyelv grammatikai szerkezete. Nem kölcsönözték ki senkinek, így nap mint nap bementem az olvasóterembe, és tizenhét füzetbe kimásoltam az egész kötetet. Mire befejeztem, betéve tudtam az egészet.

LVR: Ilyen egyszerű lenne japánul tanulni?

BD: Kicsit azért bonyolultabb a helyzet, itt ugyanis nem voltak japánok, nem volt akivel gyakorolni. Hallgattam a BBC Világszolgálatának japán nyelvű műsorait, és minden japán filmet, amit a moziban vetítettek, naponta megnéztem. Volt olyan is köztük, amelynek már kívülről fújtam a párbeszédeit. Harmadéves egyetemista lehettem, amikor egy alkalommal az állomásra mentünk sörözni a haverokkal, mert abban a késő esti órában csak az ottani kocsma tartott nyitva. Találtam a mosdóban egy ázsiai fickót, mennykő nagy hátizsákkal és japán zászlóval a hátán, aki elmesélte nekünk, hogy autóstoppal járja a világot, éppen Bukarestben volt és Bulgáriába tartott, ám egy buliban úgy berúgtak, hogy rossz vonatra szállt fel, és most fogalma sincs, hol van. Ekkor beszélgettem életemben először japánul. Nézett nagyokat a fickó, mire közöltem vele, hogy nyugodtan megmondhatja, ha hülyeséget beszélek. Ő azonban bólogatott, hogy minden rendben van, csak mondjam meg, hol tanultam japánul, mert pontosan úgy beszélek, mint a nagyapja. Kiderült, hogy egy nagyon régi, Meiji-kori japán nyelvet sikerült megtanulnom. Le is írtam neki néhány dolgot, ő azonban csak bámulta, hiszen ők ilyen írásjeleket már nem használtak. Nálam maradt viszont egy hónapig, és ragadt rám a japán, mint kutyára a kosz.

LVR: Most is ugyanilyen könnyű volna megtanulni egy újabb nyelvet?

BD: Bizonyos idő után már kevésbé. Nálam körülbelül harmincéves koromra kezdett alábbhagyni a lendület, és mire ötvenéves lettem, normalizálódott a helyzet. Anikó lányom szintén szerette a nyelveket, ezért figyeltem arra, hogy a négy nyelvcsaládos dolog bejöjjön. Meg is tanult három-négy év alatt tizenkét nyelvet, és beszéli őket folyékonyan.

LVR: Kutatásaidat nyelvablak-ügyben családon belül végezted?

BD: Ott ingyen volt.

LVR: Nyelvzseninek tartod magad?

BD: Szó sincs róla! Szerencse is kellett hozzá, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan alakult. Találkoztam néhány zsenivel életem során, a zseni azonban teljesen más kategória.

LVR: Miért hagytad itt a szülőföldedet?

BD: Mert nagyon meguntam, hogy bármihez hozzáfogott az ember, ha csak egy kicsit is kreatív akart lenni, mindjárt baj volt vele. Tudtam, hogy itt semmilyen kilátásom nem lehet. Gyermekkorom óta mániákusan bújtam a térképeket, valószínűleg azért, mert úgy éltünk itthon, mint egy börtönben. Útlevelünk nem lehetett, ha Magyarországra kimehettünk, az már nagy dolog volt, úgyhogy maradt a térkép: mindenütt térképek hevertek. Bármit olvastam vagy hallottam, ha elhangzott a zeneszámban egy helységnév, azonnal rohantam a térképhez, hogy megkeressem. Rettenetesen szerettem Karl May könyveit, nagy részüket persze németül olvastam. Egyiknek az volt a címe: A Rio de la Plata mentén, a sztori tehát Argentínában játszódik. Egyszerűen imádtam azt a könyvet, sokszor elolvastam, hiszen tele volt nevekkel, amelyeket meg lehetett a térképen keresni. Sok évvel később egy konferenciára mentem Buenos Airesbe, és volt két szabad hetem. Elmentem Patagónia alsó részében egy Tombo nevezetű helyre, kibéreltem egy lovat és elindultam azon az útvonalon, amelyet Karl May könyvéből ismertem. Patagónia tulajdonképpen egy sivatag, ahol a homok mellett van egy kis aljnövényzet is. Valójában egy irdatlan nagy üresség: annyira üres, hogy az embernek véleményt is nehéz róla kialakítania, ugyanakkor fájdalmasan szép is, nem kívánsz elmenni onnan. Ebben az irdatlan tájban lovagoltam, és láttam a távcsövemmel, hogy másfél napi járásra tőlem valaki közeledik. Másnap azt is láttam, hogy ő is néz engem a távcsövével. Este megpillantottam a tábortüzét, harmadnap pedig találkoztunk. Egy szegedi gyerek volt, aki ugyanazt a könyvet olvasta, vele is volt a könyv, én pedig azon elmélkedtem, hogy senkinek nem mondom el, hová lovagoltam és milyen helyeken járok, mert azt gondolnák, hogy megőrültem. Évekig tartottuk azután a kapcsolatot.

LVR: Egyszóval kalandor típus vagy?

BD: Annak tűnök, de valójában mégsem vagyok az. Sohasem kalandnak indul, amibe belevágok, de valahogy mindig az lesz belőle. Amerikába sem egyenes úton jutottam, hiszen előbb egy menekülttáborban kellett élnem Olaszországban. Ott borzalmas dolgok történtek. A lengyelek és az albánok között például egy alkalommal szabályos háború dúlt valakinek a felesége miatt. Egyik reggel találtam is egy levágott fület a cipőmben, de hamarosan bocsánatot kértek, mert nem az én cipőmbe akarták tenni. Három embert gyilkoltak meg, amíg ott voltam. Később New Yorkba kerültem, ami egy jóval nagyobb menekülttábor, hiszen mindenki ott ragad le, amikor megérkezik Amerikába. New York nem is Amerika, hanem a világ keresztmetszete, rendkívül érdekes város. Csupán egyszer volt honvágyam annyi év alatt, akkor is csak egy napig: New York után vágyódtam Tunéziából. Ennyi.

LVR: Hogyan rázódtál bele Amerikába? Volt egy célállomásod, ahová el szerettél volna jutni? Vagy ahogy az Isten adta, egyszer csak professzor lettél a Georgiai Állami Egyetemen?

BD: Valójában minden úgy van, ahogy az Isten adja vagy nem adja. Én először az ENSZ-nek dolgoztam egy, a szervezet fejlesztését felügyelő cégnél. A Berlitz nyelviskolánál is tanítottam. Egy lengyel szerelőnél laktam, aki háztartási gépeket javított, vasárnap reggelenként jégszekrényeket mostam a járdán. Később felvettek a Pennsylvaniai Egyetemen doktori képzésre.

LVR: Bekopogtál, hogy jó reggelt, le szeretnék doktorálni nyelvekből?

BD: Á, dehogy, rendesen felvételizni kellett, végigcsináltam az egészet, és miután felvettek, nyelveket tanítottam, közben párhuzamosan tanultam is. Nem kellett fizetnem, hiszen ők fizettek engem. Mikor letettem a doktori vizsgák nagy részét, az egyetem elküldött kínai nyelvet tanulni Tajvanba. Az volt az elgondolása a dékánnak, hogy Benedek 3-4 hónap alatt megtanul kínaiul, és a dolgait onnan kezdve kínai nyelven csinálja. Nagyjából így is történt: volt három-négy tanárom, akik csak engem oktattak ebéd közben is, annyira intenzíven, hogy egy hónap múltán már kínaiul álmodtam. Az volt az igazán érdekes az egészben, hogy a tananyag mellé választanom kellett egy keleti harcművészeti ágat és egy kulturális kurzust is, ami arra jó, hogy az idegenek jobban megismerjék a kínai kultúrát. Én a tékvandót és az ecsetírást választottam.

LVR: Nyelveket könnyebb tanulni vagy tékvandózni?

BD: Szerintem a nyelvek sokkal könnyebbek, tékvandóban teljesen béna voltam. Ha valami jól ment, az csak azért volt, mert idehaza vívtam, ezért erős volt a bal lábam, jó nagyokat lehetett vele rúgni. Kiábrándulás volt az ecsetírás is. Harmincan voltunk a teremben, járt körbe a mester, és az elején mindenkinek vezette a kezét. Már akkor tudtam, hogy nem lesz ebből semmi, visszamentem hát a koordinátorhoz és megkérdeztem, nem adna-e valami más lehetőséget? Mondta, hogy egy tantárgy még maradt, de azt évek óta föl nem vette senki. Kérdeztem: mi az? Mondta, hogy a kínai konyha. Van egy nagyon híres kínai szakács, ott végzett a tajvani egyetemen és szeretne a tudásából valamit visszaszolgáltatni az egyetemnek. Évek óta várja, hogy kerüljön egy idegen, akivel foglalkozhat. Nagyon tetszett az ötlet, kértem is a koordinátort, hogy küldjön engem azonnal a kínai konyhára. Híres étterme volt a szakácsnak, rögtön befogadott a kukták közé. Egy ideig inkább útban voltam, de lassan megtanultam ezt-azt. Három hónap múlva magához hívatott az öreg, és közölte, hogy van egy kis baj. El sem tudtam képzelni, miről akar velem beszélni, arról-e, amit összetörtem a konyhán, vagy inkább arról, amit odaégettem? Azt mondja: maga az egyetemi szerződés szerint hetente egyszer kellene jöjjön, de maga minden nap jön, és most már odajutottunk, hogy érezzük a plusz két kéz jelenlétét a konyhán. Ez nagyon jó, de ha van egy bankettünk vagy más eseményünk, akkor nem tudjuk, hogy mennyire számíthatunk magára, mert lényegében nem kellene jönnie. Diákvízumom volt, amivel nem szabadott fizetős munkát vállalni, de mondtam az öregnek, hogy nem kell nekem semmi, csak engedjék, hogy továbbra is jöjjek, ingyen is számíthatnak rám! Annyira megörült a válasznak, hogy saját tanoncának fogadott és azt ígérte, megtanítja a rövidítéseket is.

(Folytatjuk)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

boros lorand

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

dr. Mari László és Nagy Balázs kutatók

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.

heiling zsolt

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró.

somai lászló józsef

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…

A Berkeley Egyetem Kaliforniában

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…