Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XXIV: Mélyélesség - 1. rész

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Beszélgető sorozatunk valamennyi vendégéhez hasonlóan ő is mélyélességben látja a világot, és ez lehetővé teszi, hogy ne csak az előtérben tapasztalható valóságot vegye szemügyre, hanem távolabbi síkokra is figyelni tudjon. Ő dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem oktatója, az EMKE Maros megyei volt elnöke, jelenleg országos alelnöke, akivel a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemmel című beszélgető sorozatában Nepáltól az Egyesült Államokig, Dél-Afrikától Gagauziáig száguldoztunk térben és időben.

Laczkó Vass Róbert: Beszélgetésünk apropóját egy nem is olyan távoli, dél-besszarábiai önkormányzatiságban, a Moldova Köztársaság déli csücskében található Gagauz Autonóm Területi Egységben és annak fővárosában, Komratban tett látogatásod adja. Mégis az Egyesült Királyságból indítjuk e beszélgetést, hiszen jó szokásodhoz híven élményeidet ilyen-olyan formában, kötetekben vagy fotókiállításokon közkinccsé teszed, és ennek mindjárt a kezedben is van egy lapozgatható bizonyossága...




A szerző (bal oldalt) és közvetlen munkatársai
az oxfordi kutatólaboratóriumban

dr. Ábrám Zoltán: Népegészségügyi szakemberként, ösztöndíjas orvosként, a Marorsvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanársegédjeként jutottam ki Oxfordba, hiszen az egyetemi oktatói pályának szinte elengedhetetlen követelménye külföldi kutatómunkát végezni, nemzetközi konferenciákon részt venni. Nem véletlen, hogy Nyitott ablak a világra című fotókiállításom felvételei egy-egy érdekes aspektusból ezeket a konferencia-helyszíneket is megmutatják, mivel utazásaim többnyire szakmai vonatkozásúak.

LVR: Oxfordban kutatni több mint irigy­lésre méltó, hiszen Oxford az európai egyetemek galaxisában amolyan Sarkcsillag-szerepet tölt be, vezető tudományos központ és elitképzési referencia világszerte...

ÁZ: Valóban így van, az út azonban Budapesten át vezetett Oxfordba, jelesül a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökének, dr. Vizi E. Szilveszter Széchenyi-nagydíjas orvosprofesszornak a segédletével. Akik figyelemmel kísérték televíziós műsorait, beszélgetéseit, pontosan tudják, hogyan vélekedik az értékteremtésről, a magyar tudományosság felvirágoztatásának problematikájáról. Össznemzetben gondolkodik akkor is, ha tulajdonképpeni családi kötelékek nem fűzik a határon túlra, például hozzánk, Erdélybe. Neki volt egy programja, amely fiatal orvosokat, leendő egyetemi oktatókat segített a továbbképzésben a budapesti Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben. Az ott eltöltött három hónap jelentette az ugródeszkát 1994-ben Oxfordba. Tulajdonképpen ott kezdődik az én „világjárásom”, hiszen az ottani kollégáim közt egy kínai, egy pakisztáni, egy indiai, egy brazil... sőt: egy skót is volt. A tudomány nem tűri meg az országhatárokat, sem pedig a belterjesedést. Félre ne értsen senki, de Oxfordban nem lehet „Kolozsvárocskában”, „Marosvásárhelyecskében” gondolkodni, netán abban, hogyan lehetetlenítsem el a másikat a kibontakozásban. Egyszerűen csak tudomány van és együttműködés, határok nélkül. Munkacsoportok, vagyis team-ek vannak. A japán átrepül Amerikába, az amerikai mondjuk Németországba, és így tovább. Nagy a sürgölődés, hiszen erről szól a tudományosság is: módszereket kell elsajátítani, kutatási eredményeket megismerni, alkalmazásukat megtanulni, aztán hazamenni és kamatoztatni az így megszerzett tudást. Persze nálunk lényegesen rosszabbak a körülmények, az én esetemben is nagy volt a kísértés, 1989 előtt különösen, utána már kevésbé, hogy elköltözzek ebből az országból. Ide visszakerülni a szakmába ugyanis nagyobb kötöttséget jelent, és ez a tudományosság szempontjából sok esetben korlát is egyben.

LVR: Ahogy hallgatlak, az a gyanú merül fel bennem, hogy köteted tulajdonképpen oxfrodi kutatásaid eredményeit összegzi, pedig a címe nemes egyszerűséggel Egyesült Királyság, és ez nyilvánvalóan mást, jóval többet sejtet!

ÁZ: Alig ejtek szót a kutatásaimról, bár a hat hónapra szóló ösztöndíjamból öt hónapot gyakorlatilag a szakmai munkára fordítottam. Az őszi tanévkezdés miatt azonban a tervezettnél hamarabb haza kellett jönnöm, egy hónap tehát a levegőben maradt. Ekkor ottani támogatóm, dr. Somogyi Péter neurobiológus, oxfordi professzor úgy döntött, kifizeti azt az egy hónapot is a következő évben, én pedig azzal a céllal utaztam ki másodjára, hogy az addig szerzett élményeimet újabb adatokkal egészítsem ki, végül pedig kötetbe rendezzem az egészet. Sok helyre volt alkalmam elutazni, többek között Edinburgh-ba, és úgy találtam, ez Európa egyik legszebb városa. Nyilván összekötöttem a kellemest a hasznossal, hiszen az ott rendezett szakmai konferenciát a skót-magyar barátság jegyében Skóciai Szent Margit körüli kalandozásokkal egészítettem ki. A felerészben magyar származású skót királyné volt az, aki Szent István udvarából került Edinburgh-ba, neki köszönhetik a skótok, hogy megismerkedtek a római rítuson alapuló kereszténységgel. Férje és több fiúgyermeke skót királyok voltak, így nagy becsben tartják őt a skótok mind a mai napig.




Margit királyné kápolnája (Dunfermline)

LVR: Köztudomású, hogy minden utazónak egyfajta kényszere van valami módon megörökíteni mindazt, amit útközben lát vagy tapasztal. Vajon miért van ez?

ÁZ: Talán azért, mert ha nekem megadatik olyasmit látni, tapasztalni, amit az itthoni környezetemből keveseknek, akkor egy személyes hangvételű útikönyvben nem csak azt mesélhetem el, hogy hol jártam és mit láttam, hanem azt is, amit az út során tapasztaltam, ahogyan láttam és amilyennek én láttam a világot, amelyet megismertem. Az élményeim és a köréjük tapadó gondolataim, tanácsaim tehetik olvasmányossá, szubjektumom tehát a többlet, amitől az útikönyv érdekessé válik. Nagy örömömre szolgál, hogy idestova húsz év telt el, amióta papírra vetettem az Egyesült Királyságot bemutató könyvemet, mégis vannak olyanok, akik érdeklődéssel forgatják mind a mai
napig.

LVR: Oxfordi tapasztalataid aktualitását mi sem adja jobban, mint az a huzavona, amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körül a magyar oktatási nyelv rehabilitálása kapcsán kialakult. Az egyetem 2009 óta angol tannylevű fakultást is működtet, nyilván a jól fizető tandíjas helyeket ezzel jócskán felszaporítva. Egyetemi oktatóként hogyan látod a „többnyelvűségnek” eme túlságosan egyirányú torzulását annak tudatában, hogy az egykori Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karából 1948-ban kizárólag magyar tannyelvű intézetet hoztak létre Marosvásárhelyen?

ÁZ: Jól ismerjük a mondást: amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Elég szomorú ránk nézve, hogy a többségi Jupiterek mellett rendszerint a kisebbségi ökör szerepe jut nekünk. Itt is erről van szó. Magyar nyelvű gyakorlati képzés nem lehetséges a betegágy mellett, hiszen a román beteg azt nem értené. Angolul azonban lehet, hiába tapasztaljuk, hogy a külföldi hallgató általában nem beszél jól románul, a betege viszont az esetek többségében az angol nyelvet nem érti. Kettős mérce érvényesül tehát, ez nyilvánvaló. Számos példáját tudnám említeni a kettős mérce szerint felfogott „kétnyelvűségnek” vagy multikulturalizmusnak akár Kolozsvár, akár Marosvásárhely vonatkozásában, de fölösleges lenne, hiszen mindannyian a saját bőrünkön tapasztaljuk a jelenséget. Panaszkodhatnék a kettős mérce miatt a plágiumvádak kapcsán is, mert amit joggal kérnek számon a közszereplőkön, például Schmitt Pál köztársasági elnökön, azt elég vérszegényen róják fel egyetemi berkekben. És ha már szó esett a magyar köztársasági elnökről, hadd meséljek el egy esetet ennek kapcsán. Az egyetemi szenátus egyik magyar tagja voltam 2012 januárjában, amikor kilencedmagammal meghívást kaptunk Schmitt Páltól a marosvásárhelyi magyar egyetemi közösség, végső soron a MOGYE képviseletében, hogy átvegyünk tőle egy emléklapot és egy kitüntetést. Ezért az egy napért később a Korrupcióellenes Ügyészségen hurcoltak meg többedmagammal egy nemlétező személy, bizonyos Popa doktor feljelentésére, az indoklás szerint azért, mert aznapra aláírtam a jelenléti ívet a munkahelyemen. Egy napi fizetésemet végül meg is vonták, az ezen felül kirótt büntetéseket viszont Kincses Előd segítségével megfellebeztük, így ettől végül eltekintettek. Oktatáspolitikai kérdésben képviselni egy közösséget és kitüntetést venni át egyetemi oktatóként egy szövetséges ország köztársasági elnökétől nálunk a korrupció gyanújával egyenértékű. Hosszas, több mint egy évig tartó eljárás folyt ellenünk, miközben az igazolatlan egyetemi lógásoknak szinte kultusza van ebben az országban oktatói körökben is...




Oxfordi egyetemi díszmenet

LVR: Ha szabad képzavarral élni, mondhatnám, hogy vannak sokkal kellemesebb „szakmai ártalmak” is a karrieredben, mint a mondvacsinált ügyekben pereskedés. Ilyenek például a nemzetközi konferenciákra, szakmai fórumokra való kiutazások, amelyekre saját zsebből nem futotta volna, viszont a tudományos munka hozadékaként távoli, egzotikus országokkal, például Indiával vagy Dél-Afrikával is megismerkedhettél...

ÁZ: Utazásaim többsége valóban a szakmámmal van összefüggésben. Ha nyugatabbra lennénk, talán még több konferenciára juthatnék el, hiszen szoros kapcsolatban állunk a nemzetközi berkekben mozgó szakemberekkel, egy-egy ilyen utazásnak azonban komoly költségvetése van, és nálunk bizony szegényesek a lehetőségek. Folyamatban van egy dohányzással kapcsolatos kutatásunk, amelyet amerikai és magyar szakemberekkel közösen végzünk, ez például biztosított anyagi keretet is egy bostoni konferenciára, s így ellátogathattam a Harvard Egyetemre. Volt olyan is, hogy részben a Communitas Alapítvány fedezte az útiköltségemet, a hiányzó összeget pedig magamnak kellett előteremtenem, de kizárólag saját költségen is utaztam már szakmai fórumokra. Marosvásárhelyről fokozottan körülményes az egyetemi delegációval utazás, mindenért meg kell küzdenünk. A tudományos munka viszont nem nélkülözi a konferenciákat. Ha kimarad egy-két év, az oktatót rögtön számon kéri a felettese. Nevetni fogsz, de nekem például az anyósommal is közelharcot kellett vívnom, mert ő konokul azt hitte, szórakozni megyek Oxfordba, nem pedig dolgozni. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki egyszer, mit jelent egy vezető tudományos központban kutatásokat végezni és eredményeket tenni le az asztalra!

LVR: Nincs okom kételkedni abban, hogy a tudományos fórumok egész embert kívánnak, világjáró történeteket viszont nem lehet összerakni közegészségtani terminus technicusokból, következésképpen egy-két napra meg kell lógni a konferenciákról ahhoz, hogy élménybeszámolóval térhess haza...

ÁZ: Valóban így működik, de valljuk be: sokan vannak, akik úgy mennek valahová nyaralni, hogy közben semmit sem láttak abból az országból, városból, kultúrából, ahová csöppentek, legfeljebb nagyokat vásároltak és lógatták a lábukat. Nekem kevésbé költséges, de szerintem izgalmasabb igényeim vannak, és ha kellett, le is léptem egy-egy fél nap konferenciáról ezt-azt megnézni. Mindig vannak holtidők a tudományos életben is, amelyeket érdemes például így kihasználni.

LVR: Kötve hiszem, hogy ez másként lenne az olyan ikonikus helyszíneken, mint például a Boston külterületén működő Harvard Egyetemen. Amerikából milyen élményekkel tértél haza?

ÁZ: Ami a Harvardot illeti, ragaszkodtam ahhoz, hogy megörökítsem magamnak John Harvard szobrát, akinek a bal lábát meg szokták simogatni a vizsgázó diákok, hogy szerencsét hozzon. Tanároknak is ajánlott művelet. A központi épületegyüttes tipikusan angol jellegű, a templom kötelezően hozzátartozik a képhez. Tehát lehet egy felsőoktatási intézménynek része a templom, igaz? Jobb helyeken egy kórháznak is része lehet a templom, vagy legalább egy kápolna. Hatalmas múltja mellett a Harvard egyben a világ leggazdagabb egyeteme is, pedig a névadója tulajdonképpen egy senki volt a tudományosságban. Az egyetlen ésszerű, ám világraszóló cselekedet, amiért mégis az ő nevét viseli az Egyesült Államok legöregebb egyeteme, az adományozás volt. John Harvard összesen 31 évet élt, ebből harmincat az Óhazában, egyet Amerikában, de volt cambridge-i diákként pontosan tudta, mire kell költenie vagyonát, és első adományozóként a Harvard Egyetem alapítója lett. Egy angol-amerikai puritán pap alakjában tehát egy olyan gesztusnak állított szobrot az utókor a Harvard egyetem előtt, amely ma is útmutatónak számít: aki teheti, adjon abból, amije van, adakozzon a köz javára, mert az előre viszi a közösséget. Nem túlzás, ha azt mondom: Amerika John Harvardnak is köszönheti, hogy Amerikává lett.

LVR: Adományozni nem csak anyagi javakat lehet, bár az előbbi példázat elsősorban egy jókora földadományról szól. Harvard emellett a könyvtárát is az újonnan alapított egyetemre hagyta, ennek pedig szintén szimbólum-értéke van!

ÁZ: Mindenkinek azzal kell szolgálnia a köz javát, amivel tudja. Közművelők vagyunk magunk is, Marosvásárhelyen például magyar vonatkozású köztéri emlékművek felállításában anyagilag is részt vállaltunk a feleségemmel, de sajnálattal kell megállapítanom, ma már nagyon messze vagyunk attól a szellemiségtől, amely a 19. század végén például motiválni tudta Kolozsvár és egy egész ország polgárságát, hogy élükön a kincses város polgármesterével összeadják a pénzt egy emblematikus Mátyás-emlékmű felállításához. Vajon ma miért csak állami finanszírozással, európai uniós támogatással sikerül bármit is megvalósítani? Mit csinálnak a vagyonukkal azok az emberek, akik Marosvásárhely vagy Kolozsvár határában palotákat húznak fel egyik napról a másikra? Nincs annyi pénzük, amit a köz javára fordíthatnának alkalomadtán?




John Harvard hagyatéka (Boston)

LVR: Úgy gondolod, hogy például Amerikának a köz javáért való cselekvés az egyik fő szervező ereje?

ÁZ: Túlzás lenne ilyesmit állítani, de azért ha elmegyek Amerikában egy közparkba, mégiscsak azt látom, hogy ezt a padot a Smith család állíttatta, azt a fát Johnsonék gondozzák... Emögött azért mégiscsak van egyfajta pozitív szervezőerő. Amerikának talán szerencséje is van azzal, hogy náluk kevésbé mutatkozik meg az a fajta torzsalkodás, amely nálunk a nemzetiségi sajátosságokból fakad. Gondoljunk csak bele: a marosvásárhelyi Vártemplomot két évvel korábban fejezték be, mint ahogy Amerikát Kolumbusz felfedezte. Mi mindene volt már Kolozsvárnak, amikor Amerika éppen csak megszületett Európának? Az egy teljesen más világ akkor is, ha jószerével mi, európaiak népesítettük be. Érdekes világ, jó elmenni Amerikát látni, tapasztalni, sok lehetőség áll az ember előtt, sokat lehet ott tanulni, de arra a kérdésre, hogy élni tudna-e abban a világban, már sokkal visszafogottabban válaszol egy európai ember. Én úgy gondolom, hogy jobb hazajönni, és szerényebb körülméyek között bár, de ezt azt az itthoniaknak is megcsinálni. Egyszerűen más mentalitás vezérli az amerikai embert. Az onnan érkező vendégeink rendszerint agyondicsérik az erdélyi ételeket, de még soha nem fordult elő, hogy felét ott ne hagyták volna. Konferenciákon ez úgy néz ki, hogy mindenki kap egy tasakot ebédre, abban emberi jogi szempontból is kimérlegelve van egy kis ketchup, egy kis só, bors, mustár, egy szett kés-villa-kiskanál és nagykanál, mellette kis szalvéta, nagy szalvéta. Kérdezze meg ki-ki magátol, otthon mit használna ebből? A többi mehet a szemétbe. Ez is Amerika, ugye?

LVR: Engem például diszkriminálna egy ilyen konferencia-csomag, mert nincsen benne kalocsai paprika...

ÁZ: Nem tudtam például, hogyan reagáljam le, amikor New Yorkban, a Rockefeller-központban benyitottam egy mellékhelyiségbe, és mindenekelőtt egy bankautomatával találkoztam. Fogalmam sincs, előbb veszik ki a pénzt és azután vécéznek, vagy fordítva, mindenesetre az automata odabent volt, nem is egy! Valami Amerika!

Folytatjuk

(A fotók dr. Ábrám Zoltán felvételei)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

boros lorand

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

dr. Mari László és Nagy Balázs kutatók

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.

heiling zsolt

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró.

somai lászló józsef

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…

A Berkeley Egyetem Kaliforniában

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…