Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XXII. Sorstragédiák 1. rész

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban. A két beszélgetés közt eltelt bő egy esztendőben Lukács Csaba tovább gombolyította kalandjait, amelyekről alkalmanként publicisztikában is beszámolt az olvasóközönségnek. Értelemszerűen mi is kíváncsiak voltunk a történeteire, olyan részletekre is, amelyekről még nem értesülhettek az olvasók. E fejezetben a második beszélgetés azon részeit adjuk közre, amelyek szoros összefüggésben állnak az előző, Egy demokrata dikta-túrái című beszélgetés témaköreivel.




Az elpusztított Tacloban

Laczkó Vass Róbert: Beszélgetésünket bizonyos értelemben ott folytatjuk, ahol egy évvel ezelőtt abbahagytuk. Több olyan történet is van, amelynek nemcsak szemlélője, hanem állandó szereplője is lettél, sőt: annak ellenére szólnak rólad is ezek a történetek, hogy te minden körülmények között megpróbálsz a háttérben maradni. Mielőtt azonban a diktatúra-gyűjteményed kapcsán újabb észak-koreai kalandjaidról, illetve Tóásó Előd bolíviai kálváriájának fejleményeiről szólnánk, ezúttal a természeti katasztrófák sújtotta övezetekben szerzett tapasztalataidra lennék elsősorban kíváncsi. A tájfun sújtotta Fülöp-szigeteki Taclobanban például kétszer fordultál meg, és az ottani tapasztalataid nem éppen szívderítők...

Lukács Csaba: Mindenekelőtt fontosnak tartom elmondani, hogy az utóbbi két évtized valamennyi komolyabb természeti katasztrófájának helyszínén megfordultam, és azt gondoltam, Tacloban sem fog leteperni, hiszen hozzáedződtem a tragédiákhoz. Ennél a katasztrófánál azonban őszintén elgondolkodtam azon, hogy abbahagyom ezt a munkát. Ahogy az évek telnek, úgy érzem, egyre csökken a tűrőképességem. Taclobanban olyan töménységben szembesültem a halállal – jellemzően halott nőkkel és kisgyerekekkel –, ami egész egyszerűen megviselt. Mentőcsapatunk az elsők között érkezett meg a válságövezetbe, és azonnal kiderült számunkra, mit jelent, amikor a valaha mért legnagyobb, 300 kilométeresnél is nagyobb szélsebesség egyszerűen leborotvál egy várost a föld színéről. Ez az a pont, ahol már semmi sem működik. Azon valahogy túlteszi magát az ember, ha letakart hullákat lát, az egykori városlakók egy részét sikerült legalább „becsomagolni”, a fedetlen halál azonban iszonyú látvány, amilyet csak egy háború produkál. Hetekkel azután, hogy hazajöttünk Taclobanból, még mindig arra ébredtem Budapesten, hogy hullaszag van a szobában, pedig minden egyes ruhadarabomat kimostam, egy részüket pedig egyszerűen kidobtam, az agy azonban csak így képes feldolgozni a látottakat. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem megyek ilyen helyre. Nem tartott sokáig a fogadalom...

LVR: Tacloban egy tizes skálán mérve hányadik fokozata volt a szörnyűségnek?

LCS: Áldozatok száma szerint ez kisebb katasztrófának számítana, hiszen a 8000 halott, bár abszolút értékben elég nagy szám, „elenyészőnek” számít a 2004-es indiai-óceáni cunamihoz képest, ahol 300 ezer fölött volt a halálos áldozatok száma. Nekem azonban ez a nyolcezer túl sok volt egy helyen, tulajdonképpen nem is értem, miért pontosan ez rázott meg annyira... talán a tehetetlenség miatt. Egyszerűen képtelenség, hogy ott voltunk az orvosainkkal és a felszerelésünkkel együtt, és nem tudtunk a helyszínre behatolni, mert annyira tönkrement az infrastruktúra, hogy még autók sem voltak. A reptéren kutyafuttában kellett kipakolni a dolgokat, hiszen a repülőnek is, nekünk is gyorsan el kellett hagynunk a betont. Hiába volt ott az Orvosok Határok Nélkül nevű francia segélyszervezet a maga csúcstechnikájú orvosi berendezéseivel, egyszerűen nem tudtak segíteni az embereknek, mert üzemanyag nélkül nem tudták beszállítani a műszereket a gócpontba. Láttam olyan benzinkutat, ahol az emberek középkori módszerekkel törték fel a tartályokat és üres konzerves dobozokat lógattak bele, hogy legalább pár deciliternyi benzinhez jussanak a kis motorjaikhoz. Minden utánpótlás tehát megszakadt, mi is a hátunkon cipeltük be a reptérről azt a keveset, amit lehetett. A segélycsomag azonban egy kilométeren belül elapadt, és utána hiába kért tőlünk bárki gyógyszert vagy innivalót, már nem tudtunk adni. Visszamentünk tehát, és kezdődött minden elölről, újra meg újra, míg a készletünk teljesen ki nem merült. A segélynyújtás lehetetlenségét tapasztaltam meg ezzel, és azt, hogy mennyire kevesen vagyunk egy ilyen feladathoz akkor, amikor a természet úgy dönt, hogy megmutatja az erejét.




Szuperkórház Dél-Szudánban

LVR: Előző beszélgetésünk alkalmával arról is szó esett, hogy különböző kultúrák mennyire különböző módon dolgozzák fel a sorstragédiákat. Akkor mintegy pozitív példaként emlegetted a keresztények pragmatizmusát. Tacloban esetében ez mintha nem működött volna, pedig a Fülöp-szigetek egy mélyen katolikus ország, az egyetlen ilyen a térségben...

LCS: Vannak annyira szélsőséges helyzetek, amikor már semmi sem segít. Ez az, amit én is nehezen tudtam kezelni a magam részéről. Negyven fokos hőségben a reménytelenségnek és a katasztrófának tömény hullaszaga van: az utcán hagyott holttestek hamar oszlásnak indulnak. Egy idő után azt mondtam, hogy én onnan eljövök, többé soha vissza nem megyek, és ne szóljon senki hozzám egy ideig. Hazaúton egy napig csak ültem a szállodában és bámultam magam elé. Nagyon sokat számított, hogy utána pszichológusokkal is beszélhettem erről: a Magyar Baptista Szeretetszolgálatnak a vezetője lelkész, akivel hosszasan tudtam a tapasztaltakról beszélni. Tudom kezelni a hasonló problémákat, ez viszont az én tűrőképességemen is messze túlment. Jó érzés volt később a helyszínre visszamenni és látni, hogy hellyel-közzel mégiscsak rendeződtek a dolgok: a hullákat eltakarították, már volt néha villany- és vízellátás, az emberek pedig próbáltak normálisan tovább élni, ami bizony egy ilyen katasztrófa után nagyon nehéz.  Eredményesebben tudtunk viszont segíteni rajtuk, és ez nekem is terápia volt.

LVR: Nem vagy képzett egészségügyi szakember, viszont közelről tapasztalod, hogyan és mivel küszködnek egy mentőcsapat orvosai különféle szélsőséges helyzetekben. Tacloban, ha jól értem, rácáfolt ezekre a tapasztalatokra...

LCs: Nehezen lehet szavakba önteni, milyen állapotok uralkodtak a tragédia után. A szél gyakorlatilag mindent a földdel tett egyenlővé, leginkább az infrastruktúrát. Az emberek például próbáltak tisztálkodni, de ugyanabban a vízben, amelyben a hozzátartozóik és kedvenc háziállataik tetemei együtt úsztak a boltok árukészleteivel, mindez 43 Celsius-fokos hőmérsékleten. Két nappal a tragédia után már minden oszlásnak indul, így szinte biztos, hogy azzal a mosdással halálos fertőzéseket vesz magára az ember. Ilyenkor hiába mondod neki, hogy ne tegye, mert legalább két napja nem tisztálkodott, jó megoldást viszont nem tudsz ajánlani. Ez a tehetetlenség nagyon kibillenti az embert az egyensúlyából. Segíteni tehát keveset tudunk, azt viszont már megtanultuk, hogy a puszta jelenlétünk milyen sokat jelent számukra. Maga a tudat, hogy valahonnan tízezer kilométer távolságról jöttek valakik egyenruhában, ott van a hátukon a Hungary felirat, és hoztak legalább egy aszpirint, erőt ad nekik az újrakezdéshez, hiszen valakik tudnak róluk, azért jönnek, hogy segítsenek rajtuk.

LVR: Mire számíthat a saját kormánya részéről a bajbajutott polgár hasonló esetekben?

LCs: Kormánya válogatja, de gyakran semmire. A Fülöp-szigetek szegény ország, meghaladta őket a feladat. Az első egy héten mi nem tapasztaltunk állami jelenlétet. A repülőtéren az amerikai hadsereg katonái takarították meg a kifutópályát, hogy a segélyekkel érkező gépek egyáltalán le tudjanak szállni.

LVR: Ha valaki követi a tevékenységedet a közösségi oldalakon, kapkodja a fejét: kis túlzással minden héten másik országban, olykor egy másik kontinensen landolsz. Kénytelenek vagyunk a beszélgetést is ide-oda rángatni, most éppen Dél-Szudánba, mely gyakorlatilag a szemünk láttára vált önálló országgá, nem kis globál-kapitalista segédlettel...

LCs: Bizony előfordul, hogy én magam sem tudom követni a saját utazásaimat, például azt, hogy pontosan mennyi idő is telik el két utazás között. Középiskolás koromban a székelyudvarhelyi piacon hallottam az átkozódást, miszerint vegyék el a villanyt, amikor operálnak! Nem egészen értettem, hogy ez miért annyira nagy átok, Dél-Szudánban azonban egészen pontosan kiderült. Mi azért mentünk oda, mert hívtak, hiszen ott polgárháború folyt, amelynek törzsi színezetet is próbáltak adni, kellett tehát az orvosi segítség, a mentőcsapatunk pedig el tud látni hasonló feladatokat. Találkoztunk is az egyik „vendéglátónkkal”, a dél-szudáni parlament elnökével, aki egy meglehetősen jól táplált úriember volt, rendkívül nagy mennyiségben fogyasztott vörösbort és whiskyt, és folyton azaszép-azaszépet kellett énekelni vele, mert annak idején Gödöllőn tanult, Magyarországon. Egy viszonylag „modern” dél-szudáni kórházban dolgoztunk, többezer légy társaságában, elég annyit elmondani róla, hogy a sokat szidott román egészségügy magasan kvalifikált rendszer ahhoz képest, amit ott tapasztaltunk. Ebben a kórházban sérült katonákat is el kellett látnunk, alapvetően azonban az idősebbekre és a gyerekekre koncentráltunk. Orvosaink, mivel estétől reggelig kijárási tilalom volt, éjjel nem dolgozhattak, így reggel 7 órától délután 18 óráig látták el a betegeiket, ekkor abba kellett hagyniuk, hogy 19 órára, vagyis a kijárási tilalom kezdetére hazaérjünk a szállásainkra. Ilyenkor nekem is fura feladataim vannak, voltam már agyműtéten is Egyiptomban, itt is több műtéten kellett részt vennem. Ápolókat rendszerint nem viszünk magunkkal, asszisztencia tehát nincs, mivel a helyiek nem igazán ismerik azokat a gyógyszereket és műszereket, amelyekkel mi dolgozunk. Egyszerűbb tehát azt mondani: Csaba, ugorj ki két műtét között, és hozz egy négy és feles draint, kénytelen voltam tehát megtanulni, mi hogyan néz ki, és mire szolgál például egy drain. Persze nem veszek részt magában az operációban, de rendesen be kell öltöznöm, ahogy az elő van írva, és hozom-viszem, amire szükségük van. Dél-Szudánban voltak olyan pillanatok, amikor a tűrőképességem határát feszegettem, mivel durva beavatkozásokhoz is asszisztálnom kellett. Egyszer valóban elvették a villanyt, ekkor értettem meg az udvarhelyi roma átkozódás lényegét. Iszonyúan kellemetlen helyzet, főleg annak, aki az asztalon fekszik kiterítve, nyitott hasműtét közben. 

LVR: Mi a megoldás?




Bolíviai zsáner lett a Diktátorok könyvének
borítója

LCs: Nagyon egyszerű. De addig is az orvos, aki a saját pihenőszabadságán jött el önkéntesnek Dél-Szudánba, nyelt egy nagyot, és közölte, hogy ő egy magasan képzett magyar orvos - persze Angliában dolgozik, ez pedig a magyar egészségügy tragédiája -, elméletileg tehát megtanították arra, hogyan kell egy hasonló műtétet sötétben is befejezni. Pontosan tudja, mit kell csinálnia, de nem örül a helyzetnek. Nyilván azt nem lehet ilyenkor mondani, hogy ez van, elvették a villanyt, menjünk szépen haza. Bennem azonnal működésbe lépett a kelet-európai kreativitás, hiszen a Ceauşescu-rendszerben megtanultuk, hogy bármi sok egyébre is használható, mint amire kitalálták. Eszembe jutott, hogy a telefonom képernyője lámpaként is használható, és ekkor Dél-Szudánban a high-tech randevúzott a középkorral,  mert az orvos az okostelefonom fényénél fejezte be a műtétet. Egy dél-szudáni kórházban amúgy fizetni kell az orvosi ellátásért. Akinek nincs pénze, az a kórház udvarán vár, és reménykedik a csodában, például a hozzánk hasonló önkéntesekben. Sajnos olyan esetek is voltak, amikor az ellátás hiábavalónak bizonyult. Dél-Szudánban volt alkalmunk elgondolkodni azon, hogy vannak korlátai a segítségnyújtásnak: ottlétünk idején ebolás eseteket is diagnosztizáltak.

LVR: Viktor E. Frankl, a híres osztrák pszichológus írja le egyik könyvében, mit jelentett élet és halál dolgában dönteni egy olyan szélsőséges környezetben, mint amit a koncentrációs táborok gyengélkedője jelentett. Maga is orvos lévén, döntenie kellett arról, hogy haldokló fogolytársai kapjanak-e a rendelkezésre álló pár szem aszpirinból, enyhítendő ezáltal a szenvedéseiket, vagy azok, akiknek van esélyük ideig-óráig a túlélésre? Katasztrófahelyzetben is nyilván előfordul, hogy dönteni kell: kinek nyújtson segítséget a mentőorvos, kinek legyen elsőbbsége a beavatkozásnál...

LCs: Igen, és ilyenkor hálát adok a Jóistennek, hogy nem nekem kell döntenem. Az orvosainknak erre egy nagyon szigorú protokolljuk van, ami hétköznapi baleseteknél is hasonlóképpen működik. Például, ha bárhol tömegba­leset történik, a mentősök mindig tudni fogják, hogy ki az, akinél még hatékonyan tudnak beavatkozni. Mindig a legsúlyosabb esetek élveznek elsőbbséget, a kisebb sérülések akkor kerülnek sorra, ha már van rájuk is kapacitás. A döntéseket leginkább akkor nehéz meghozni, ha kisgyerekek szorulnak emiatt a sor végére, de az orvosoknak vállalniuk kell a döntéseiket, és nem irigylem őket ezekben a helyzetekben. 

LVR: Emberileg mennyire visel meg, hogy legalább havonta szembesülsz olyan tragédiákkal, amelyekből egy is túl sok volna egy egész életre?

LCs: Senki ne értse félre, amit mondok, de mi humorral oldjuk a feszültséget. Nyilván nem a bajbajutott embereken röhécselünk, nem is az események sűrűjében, hanem olyankor, amikor a tapasztalatainktól már el tudunk vonatkoztatni. Az orvosok nagyon profik abban is, hogy nem viszik haza magukkal az ügyeleteiket. Holtidőben például főzni szoktunk, és vicceket mesélünk, azzal remekül lehet agyat mosni. Dél-Szudánban gyakorlatilag nincs ennivaló, az orvosok pedig szétdolgozzák minden agysejtjüket, logikus, hogy a főzés jelenti ebben az értelemben a lenullázódást. Az ő munkájukat csak így lehet csinálni, ha mindent terhet magukra vennének, valószínűleg megbolondulnának, abban pedig semmi stratégia nincsen.

(Folytatjuk)

A felhasznált képek Lukács Csaba felvételei

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

boros lorand

Gyakorlott éjjeliőr, szenvedélyes kutatója a gábor-cigány kultúrának, leleményes idegenvezető, aki egyaránt otthonosan mozog a szászföldi templomerődök és az egyiptomi oázisok világában, kalandjait pedig hagyja filmvásznon megörökíteni – ő Boros Loránd etnológus, az Almásy László Kultúrtörténeti Kör megálmodója és működtetője.

dr. Mari László és Nagy Balázs kutatók

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.

heiling zsolt

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró.

somai lászló józsef

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…

A Berkeley Egyetem Kaliforniában

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…