Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XVII. Amerika Janus-arca - 3. rész

Keresztül-kasul az Egyesült Államokban, végig a nevezetes Route 66 mentén, repülővel, autóval, motorbiciklivel, hegyre fel, völgybe le, sivatagon és kanyonon át, a keletitől a nyugati partig…


Somai László József ügyvéd, motoros. Amerika főutcáján, félúton.

Majdnem kontinentális barangolásra vállalkoztunk, amikor a Györkös Mányi Albert Emlékház Nyitott szemmel című beszélgető sorozatában két olyan kolozsvári közéleti személyiséget láttunk vendégül, akik sztereotípiákon innen és túl, egy-egy komplementer Amerika-képet vázoltak fel a hallgatóságnak. Hantz-Lám Irén földrajztanár és szakíró személyes anekdotái mentén az amerikai nagyvárosok vonzáskörében szerveződő magyar emigráció ünnep- és hétköznapjairól számolt be a hallgatóságnak, míg Somai László József ügyvéd a szenvedélyes motoros szemszögéből érzékeltette, mennyit ér a prérik végtelenjén való száguldozás szabadsága. Nem titkolt szándékunk volt a körülrajongott sztár-tanár és egykori tanítványa révén két különböző nemzedék képviselőinek él­ményanyagát szembesíteni egymással. Hogy mennyire sikerült a kísérlet, és mennyire kibeszélhető két órában a szubjektív „Amerika-feeling”, az kiderül az alábbi beszélgetésből!

Laczkó Vass Róbert: Gyakran hangzik el az Egyesült Államok társadalmával kapcsolatosan a „gyökértelen” jelző. Gyökértelennek leginkább azokat a közösségeket nevezzük, amelyek levetkőzik a hagyományaikat, közösségi tudatuk elhalványul, önismeretük elmaszatolódik, emlékeik feledésbe merülnek. Vajon ez a fajta „gyökértelenség” ráillik az amerikai társadalomra?

Hantz-Lám Irén: Bizonyos értelemben igen. Ezért is fejlődnek úgy, ahogyan. Egy átlag amerikai polgárt nem köt röghöz egy bokor, egy fa, mert az édesapja, a nagyapja vagy tudomisén kicsoda ültette. Legtöbbjük nem is ültet a kertjébe semmit. Az Arkansas-i Fayetteville, ahol ezeket a jelenségeket alkalmam volt szemügyre venni, nem egy sűrűn beépített New York vagy San Francisco, hanem inkább egy agglomerációban lévő kertváros jellegét mutatja. Nos, Fayettevilleben még az iskolát is úgy építették fel, hogy tisztást gyérítettek a tölgyerdőből. Egyetemi tanár barátom szintén az erdőben lakik: utat vágott magának a fák között, aztán egy tisztáson felépített magának egy házat. Kerítés nincs, kapu sincs, ott él abban az 5-6 szobás faházban. Sok ilyen ház van Fayettevilleben. Amit a kaliforniai Orindában láttam Vörös Katalinnál, szintén hasonló jellegű volt. Erdős, félsivatagos terület, ahol egy-egy lakóházhoz óriási telkek csatlakoznak, arra is alkalmasak például, hogy a természet nyers erejét megtapasztalja az, aki sétálgatni megy. Elutazásom előtt másfél héttel én is felkapaszkodtam a hegyoldalra, szerencsére még „időben”, mert egy allergiát okozó mérges növény miatt napokig vakaróztam, azt sem tudtam, injekciót vagy micsodát szedjek, hogy kigyógyuljak a gyalogos kalandból. A kert – vagy inkább telek – azonban hiába volt bármekkora, nem ültettek abba semmit: se paradicsomot, se petrezselymet, pedig megterem, és megtehették volna.

LVR: Kaliforniában ráérnek az egyetemi dolgozók murkot kapálgatni?

HLI: Talán ráérnének. Volt ott egy rakás öreglány: sétálgattak, dzsoggingoltak, mindenféle szabadidős tevékenységet folytattak – paprikapiros kabátkákban!


Fantomváros a Mojave-sivatagban

LVR: Abból, amit mesélsz, azt is hihetnénk, hogy ez egy roppant ráérős társadalom, holott azt látjuk, hogy Amerika folytonos mozgásban van, egyre csak halad, egyre gyorsabban, valamerre. Nincs itt egy kis ellentmondás?

HLI: De van, ez ilyen társadalom. Aki dolgozni megy, már nem is reggelizik. Beül az autójába, van oldalt egy pohártartó, onnan issza meg a kávét, miközben vezet. Katalin reggel bekocsikázik a Berkeley Egyetemre, délig semmit nem eszik, akkor pedig jön a lunch, vagyis az ebédszünet. Fal valamit az ebédlőben, aztán vissza késő délutánig dolgozni. Este 6 órára hazaér, onnan pedig elmegy vacsorázni egy vendéglőbe. Engem is egy kínai vendéglőbe vitt, ahol púposra pakolják a tányérokat, hogy ne bírd megenni, majd boldogan felcsomagolják a maradékot, ezzel biztosítva be, hogy másnap is náluk fogyassz. Ha jóllaktál, ismét hazamész, tévézel valamennyit, aztán lefekvés, mert másnap reggel menni kell dolgozni. Ez egy átlagos amerikai hétköznap: társasági életről szó sem lehet.

LVR: Mindeközben mikor is nőjön az a paradicsom a kertben…?

Somai László József: Washingtonban él a gyermekkori szerelmem, Jutka. Van amerikai férje és két gyönyörű kislánya, természetesen meglátogattam őket. Neki bizony van paradicsom a kertjében, pedig ők is a jellegzetes amerikai családi életet élik, ahogyan azt a filmekben látjuk. Korán keltünk, mindenki szépen megreggelizett, a lánykákat pedig külön-külön elvittük az iskolába. Ott már vártak rájuk, leadhattuk, átvették. Minden útkereszteződésnél szépen megálltunk, jobbra néztünk, balra néztünk, nehogy belénk szaladjon valaki, pedig autó sem járt az úton. Mindketten dolgoznak, mégpedig a Capitoliumnak. A napi programjukat már nem tudom, a lényeg azonban az, hogy mindig jut a gyermekekre idő.

HLI: És jut a paradicsomra is?

SLJ: Arra is. Bébi-paradicsom nő a kertben, amit a kislányok szoktak leszedni. Persze van ellenpélda is. Gyermekkori barátommal, Róberttel bejártuk Indianát, Ohiót és Michigant, és folyton az autóban ettünk. Az volt a gyakorlata, hogy behajtottunk a gyorsétkezdékhez, ahol felcsomagoltattunk. Esze ágában sem volt legalább a kedvemért egyszer megállni, és beülni egy vendéglőbe.

LVR: Kerti munkák dolgában a first lady-vel is előhozakodhatnánk, hiszen ő biokertészetet alakított ki a Fehér Ház egyik hátsó udvarában, de kötve hiszem, hogy a kapálgatást az Obama-lányok végeznék. Ők inkább nagyvárosi lányok, fokozottan ahhoz a 75-ös százalékarányhoz tartoznak, amely az Egyesült Államok városi lakosságát jelenti. Vissza tehát a toronyházak és a sztereotípiák világába! Mindketten több amerikai nagyvárosban is megfordultatok. A felhőkarcoló Chicago-ban is, New York-ban is, Los Angeles-ben is ugyanúgy felhőkarcoló. Van különbség ezek között a városok között?

SLJ: New York valóban egy felhőkarcolókkal telezsúfolt metropolisz, de például Chicago sokkal élhetőbb, levegősebb, tisztább és szellősebb nagyváros. Talán azért is, mert ott van a Michigan-tó partján, éppen ezért Szeles városnak, „Windy City”-nek is nevezik. Egy 19. századi tűzvész után a belváros újjáépítését már tervszerűen hajtották végre: szélesek a sugárutak, világos, kellemesen modern város lett, teljesen más jellegű felhőkarcolókkal, mint New Yorkban. San Francisco viszont „európai”, sok barátságos épülettel, ami számunkra nagyon ismerős. Los Angelesben is vannak felhőkarcolók, de az egy nagyon lapos város, olyan, mintha sosem érne véget.

LVR: Mennyire kozmopolita városok ezek?

HLI: Olyannyira, hogy San Francisco hamarosan kínai város lehet, a város lakosságának több mint egyharmada már ázsiai származású. Miami viszont egyértelműen spanyolajkú, a lakosság jelentős hányada latinó, nagyon erős a kubai behatás.

SLJ: Az a kényszerképzetünk, hogy az Újvilágba, ezen belül pedig az Egyesült Államokba fehér emberek kultúráját exportáltuk Európából, és ezzel kész, pedig a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Ez valóban „új világ” új emberekkel, akik bárhonnan érkezhetnek, egyre inkább lényegtelen a bőrszínük vagy a származásuk.

LVR: Te mondod: ez egy bonyolult képlet, például olyan együtthatókkal is, mint a sok Chinatown, hiszen rengeteg azonos identitású bevándorló tömörül egy-egy nagyváros különböző negyedeiben, és ezek a közösségek nyelvükben és kultúrájukban is láthatóan elkülönülnek az Egyesült Államok társadalmán belül. Vagy gondoljunk csak Új-Mexikóra, ahol kis túlzással mindenki spanyolul beszél, sokan meg sem tanulják az angol nyelvet. És ne feledkezzünk meg az afro-amerikaiakról sem, akiket a fehérek kényszerítettek oda, ahol most élnek. Hogyan viszonyul Amerika a saját „kisebbségeihez”? A nagy olvasztótégely mintha mégsem lenne annyira hatékony!

HLI: Jó, hogy szóba hoztad az afro-amerikaiakat, mert velük kapcsolatban sok szomorú, de sok furcsa dolog is történik. Ma már nem érződik a fehér amerikaiakon a négerekkel szembeni elkülönülési vágy. Egyetemi tanár ismerősöm például, egy excentrikus alkat, aki sokat segített a lányomnak is Amerikában tartózkodása idején – egy kis fekete gyereket fogadott örökbe másik három saját gyereke mellé. Engem viszont, a kelet-európait az ájulás környékezett, amikor egy alkalommal csengettek az ajtón – csak Tomi kis unokámmal voltunk otthon –, és egy két méteres fekete férfivel találtam szembe magamat. Ő segített a lányomnak költözködni, most pedig csak nagyokat mosolygott, hogy őt Jézusnak hívják, és beugrott megnézni, mi van Annáékkal. Zsóka barátnőm, aki ’56-os emigráns, sokat mesélt arról, hogy milyen rettenetes idők voltak azok, amikor a feketék nem ülhettek fel a fehéreket szállító buszokra, vagy ha igen, csak a hátsó ülésekre. Aztán jött a Martin Luther King-féle mozgalom, és annyira egyenjogú lett mára mindenki, hogy ha veled szemben egy afro-amerikai ül a buszban, és te például bámulsz közben kifelé az ablakon, rád is szól: mi van, zavarlak? Szégyellsz rám nézni? Te pedig feszengsz, hiszen eszedbe sem jutott ilyesmi, és mindketten frusztrálva érzitek magatokat ebben a helyzetben. Elgondolkodtató Zsóka esete azzal a nem túl szorgalmas fekete asszonnyal, akit alkalmatlansága miatt ki akart tenni az állásából. Az asszony rasszizmussal vádolta meg, és perre vitte a dolgot. A cirkusznak végül azzal vetettek véget, hogy Zsóka nem lehet rasszista, hiszen ’56-os magyar bevándorló, aki 14 évesen került az Egyesült Államokba, és egy szocialista országban nőtt fel, ahonnan el kellett menekülnie.


Autócsodák Santa Fe-ben

SLJ: Valóban érezhető egyfajta különbség e tekintetben a déli és az északi államok között, ez azonban a nagyvárosokban már nem mutatkozik meg. A pozitív diszkrimináció eredményeképpen a kisebbségeknek előjogaik vannak, amivel adott esetben vissza is lehet élni. Nekem azonban nagyon tetszett, amikor metróval utaztam New Yorkban, hogy mennyire színes az utazóközönség: a 20–30-as fiatalokat már be sem lehet azonosítani, hogy éppen latinók, ázsiaiak vagy afro-amerikaiak? Ők a szexuális forradalom után születtek, és köztük a faji előítéleteknek már nincs jelentőségük. Ezt lassan minden szinten érezni lehet, az iskolától az üzleti szféráig, ráadásul az ország elnöke szintén afro-amerikai származású. Pozitívan diszkriminált, azaz védett helyzetbe kerültek azok, akiket egykor üldöztek.

LVR: Mi a helyzet az indiánokkal, akik már mutatóba is alig maradtak?

HLI: Az egy borzasztó történet, rettenetes népirtás volt. Annácskának a Fayetteville-i Egyetemen dolgozatot kellett írnia az indiánokról. Én is elolvastam a könyvészeti anyagot, amelyből készült. A történetük dióhéjban ez: hajszolták őket Amerika észak-keleti területeiről az Ozark-platón át a hegyek aljába, ahol már képtelenek voltak megélni, majd kitalálták, hogy átnevelik amerikaiakká és megtanítják őket angolul. Összefogdosták a gyermekeiket, és elhurcolták valahová Pennsylvaniába, hogy beiskolázzák apácák neveldéibe, ahol egymás között sem beszélhettek a saját nyelvükön. Ha mégis megtették, kimosatták a szájukat azok a jóságos apácák. Mire megerősödtek az emberi jogi mozgalmak a 20. század derekán, már annyira kevesen maradtak, hogy nem jelentettek megoldandó problémát. Engem azért is érintett meg mélyebben a sorsuk, mert a Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetével hoztam összefüggésbe a történetüket.

LVR: Viszont a fehérek megszerezték az indiánok földjeit…

HLI: Ez volt a tragédia tétje. Ma már vannak saját iskoláik, sőt: egyetemük is! Vannak, akik a rezervátumokban maradnak és a hagyományaik szerint próbálnak élni, de vannak, akik elhagyják a közösséget. Mást nem is igen tehetnek, a technika fejlődése kicsalogatja őket. A fehér ember felzabálta a Világot, a Világ pedig most felzabálja a természetet, a globalizáció pedig a kisebb népeket és kultúrákat, és lesz az egészből egy nagy hangyaboly.

LVR: Szerte Amerikában rengeteg furcsa múzeum van, ahol a relikviák döntő többsége alig több mint 100-200 esztendős. Egy európai ország panteonja két-háromezer évre visszamenőleg sorakoztatja fel a hősöket. Az Egyesült Államok története viszont az alapító atyákkal kezdődik, szobrokat tehát csak az utóbbi 250 év hőseinek lehet emelni. Kiket mutogatnak a Capitoliumban?

SLJ: Indián törzsfőnöktől a Holdra szálló űrhajósig, Kossuth Lajostól Reagan elnökig mindenkit megtalálsz, aki valamiért fontos volt az Egyesült Államok történetében. Más nemzetekhez viszonyítva nem túl hosszú ez a történelem, de mindent kihoznak a párszáz esztendőből, amit ki lehet. Ott van például a Route 66, ami nem egyszerűen csak 66-os út, hanem történelmi jelzőt kapott: mindenhol úgy is jelenik meg, hogy Historic Route 66, egy sor múzeummal a különböző államokban, amelyeken áthalad. Ezt az útvonalat a két világháború között kezdték kiépíteni, aztán az országot behálózták az autópályák, a Mother Road pedig elveszítette a jelentőségét. Megtalálták azonban a módját, hogy történelmi örökség gyanánt hasznosítani tudják.

LVR: Az Egyesült Államok 20. századi történetének jelentős forgalma zajlott Amerika Főutcáján, hiszen ezen az útvonalon vándorolt Kaliforniába a nagy farmernemzedék, majd ezen szállították keletre a fejlett kaliforniai ipar termékeit. Manapság turisztikai reneszánszát éli az útvonal, ez azonban elhanyagolható forgalom az autópályákéhoz képest. Mit tapasztal egy motoros, aki végigszáguld rajta?

SLJ: Amikor a Mother Road a virágkorát élte, mindenfélével közlekedtek rajta: lakókocsival, kisteherautóval, motorbiciklivel, autóbusszal, kinek mire futotta. Sajátos életérzést jelentett végighajtani rajta, sokféleképpen meg is örökítették ezt a feelinget, és egyre többen próbálják felidézni azzal, hogy újra végigjárják. Nem úgy kell elképzelni, hogy Chicagótól Los Angelesig folyamatosan tart, hiszen sok helyen ráépült az autópálya, ráépültek más utak, tehát el kell kerülni, netán egyszerűen eltűnik egy-egy szakasza, ilyenkor föl kell hajtani a három-négysávos interstate-
ekre.

LVR: Van különbség a 66-os úton és az interstate-en való motorozás között?

SLJ: Van bizony, mégpedig óriási! Teljesen más stílusban kell egy interstate-n közlekedni, mint a 66-os úton, ha tehettük, el is kerültük a lehetőségét. Az autópályákon 70-80 mérföld/órával kellene haladni, nagy a teherforgalom, pontosan olyan ijesztő, mint a filmeken, amikor egy háromsávos autópályán jobbról is, balról is egy-egy kamion száguld melletted. Kiképzésünkkor figyelmeztetett a vezetőnk, hogy civilizáltan és biztonságosan közlekednek ugyan, tehát elütni nem fognak bennünket, de nagyon vigyázzunk, nehogy bedaráljanak. Egy amerikai kamion orra nagyon hosszú, a sofőr látótávolsága pedig teljesen más, mint Európában, eszünk ágába se legyen tehát bemászni a kamionok elé. Sok efféle taktikai fogást kellett megtanulnunk, mielőtt útnak indultunk.

LVR: A Route 66 Chicago belvárosából indul, és egészen a nyugati partig lehet követni a nyomvonalát. Nyolc államon áthaladva sokat változik a környezet, a domborzati formák, az éghajlat. Illinois kiegyensúlyozott, mérsékelt éghajlatú állam, Texas viszont más sokkal szélsőségesebb, Arizona pedig, ahogyan a neve is jelzi, sivatagos, száraz terület. Négyezer kilométer sokféle embert és élményt is jelent egyben. Hogyan lehet ezt a változatosságot egyetlen utazás alkalmával feldolgozni?

SLJ: Nem könnyű, folyamatosan emészt­jük a látottakat és tapasztaltakat azóta is. Illinoisban úgy érezheti magát az ember, mint itthon, a kontinentális éghajlat miatt. Kicsit olyan volt barátaimmal a Michigan-tó partján, mintha kint lettem volna Tarnicán, a víztározónál. Oklahoma hatalmas kukoricaföldjeivel nyűgözött le, Texas pedig a marhacsordákkal, az olajkutakkal és az olyanfajta ranch-ekkel, mint amilyet a Dallasból ismerünk. A cowboy-kalap mindezek természetes velejárója. Majd jön a sivatagos-félsivatagos szakasz, amely legalább két napot jelent és az út legnehezebb része. Mire ideértünk, már mindenki nagyon fáradt volt, a hőmérséklet 40–50 fokra rúgott, én pedig sosem tudtam megfejteni, pontosan mennyit is mérnek, mert folyamatosan Fahrenheit-fokban adták meg az értékeket. Időnként megálltunk, a csoportvezetőnk vízzel locsolt bennünket, a kísérő kamion pedig, amely a csomagokat is szállította, tele volt pakolva jéggel.


Verőfényes Grand Canyon

LVR: A Grand Canyon-t 70 kilométernyi kitérővel lehet elérni a Route 66-ről. Megérte a fáradságot?

SLJ: Minden körülmények között megéri! Hatalmas a maga nemében, két állam osztozik felette. Hétágra sütött a nap, amikor megérkeztünk, aztán a semmiből hatalmas vihar zúdult alá. Életemben először ott volt halálfélelmem, amikor pár méterre tőlünk villám csapott le a kanyonba. Teljesen elerőtlenedtem, az ájulás környékezett, de túléltem, és mire helikopterre szálltunk, újra gyönyörű lett az idő. Később szabad program gyanánt egyénileg is motorozhattunk a terepen. Maga a Canyon annyira „grand”, hogy egyszerre több természeti jelenséget is lencsevégre lehet kapni benne. Az ott készült képeken jól látszik, hogy a Canyon egyik részében zuhog az eső, a másikban süt a nap, a harmadikban köd van…

LVR: …a negyedikben pedig navahó indiánok!

SLJ: Igen, itt van a Navahó Indián Rezervátum is, amely a legnagyobb ilyen jellegű terület az Egyesült Államokban. Teljesen vad állapotában őrzik maguk a navahók, természetvédelmi övezetnek számít, szabadon nem is látogatható.

LVR: Minden utazás tartogat egyedi látványosságokat, amelyeket semmi pénzért sem szabad kihagyni. Katasztrófafilmek sokat mutogatott helyszíne az Arizona és Nevada államok határán a Colorado folyót felduzzasztó Hoover-gát. Mire gondol az ember, amikor egy ilyen monstrummal találja szembe magát?

HLI: A Hoover-gát a világ egyik legszebb és legnagyobb vízerőműve. Én eredetileg egy szovjet létesítményt, a Bratszki vízerőművet szerettem volna látni Irkutszkban, ám oda nem sikerült eljutnom. Ellenben tudom, hogy a Szovjetunió minden egyes erőműve borzalmas emberi áldozatokkal épült fel. Ha felásnák a földet, minden csatorna és erőmű környékén ezrek csontjai kerülnének elő. Sokáig nem bírtam ettől a gondolattól szabadulni. Mikor a Hoover Dam vezetője elmesélte, hogy ezt a gyönyörű gátat öt év alatt felépítették, az emberek pedig háromszoros fizetésért dolgozhattak itt, akkor nagyon megdöbbentem. A szovjetek összefogdosták a munkaerőt, ha pedig kevés volt, újabbakat tartóztattak le. Szükségük volt ötezer kubikusra, hát annyit hurcoltak oda. Amerikában pedig a tripla fizetéssel dicsekednek, és úgy engednek be az erőműbe, hogy meg sem nézik, van-e nálunk robbanószer! Fogalmam sincs, milyen lehet ma a biztonsági szűrő, de akkor, amikor én jártam ott, egyszerű dolog lett volna tönkretenni az egészet. Összehasonlítottam magamban az amerikai és a szovjet teljesítményeket, és nagyon fájt a szívem, ha arra gondoltam, hogy mi mindent lehetett volna normális módon létrehozni erőszak nélkül.

LVR: Gyakran felmerült a beszélgetés folyamán, hogy itt is, ott is magyarok vendégei voltatok. Tényleg annyira működik ez az emigrációs hálózat, hogy kis túlzással az ember csak magyarokkal találkozik Amerikában?

HLI: Engem amerikai magyarok hívtak az Egyesült Államokba. Magyar családok adta kézről kézre, magyar tudósokkal beszélgettem a Berkeley Egyetemen. Ha orosz vonalon indulnék – édesanyám révén orosz származású vagyok, a nyelvet is beszélem, és az oroszokat is nagyon szeretem –, akkor nyilván oroszok adogattak volna körbe, és orosz társaságban is jól éreztem volna magamat.


Katasztrófa-díszlet Hollywoodban

LVR: Talán József Attila összegezte a legfájóbban az elvándorlást, amikor azt írta: „… kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Aztán elmentek az ’56-osok, jöttek a nyolcvanas évek, és ma is szép számmal szivárognak át magyarok az Egyesült Államokba. Te hogyan látod az amerikai magyarság mostani állapotát? Milyennek tapasztaltad?

HLI: A nyomor elől és a világháborúk miatt menekülő magyar emigránsok már kihaltak, az ’56-osok is kihalófélben vannak, az első nemzedékes emigránsok tehát megfogyatkoztak. A második-harmadik generációs amerikai magyarságban a cserkészmozgalmak őrizgetik az öntudatot, de már nagyon nehezen és nagy áldozatokkal. A mostani emigránsok javarésze nem törődik annyira a magyarságával, az a fontos számukra, hogy jó állásuk legyen, jól keressenek, idomuljanak a társasághoz, amelybe belecsöppentek. Az identitás őrzése másodlagos valami, húsz éven belül teljesen kikopik a lényege. Ami maradandó, az a magyaros étkezési szokásokban fogható meg.

LVR: Van szerepük a magyar közösségek életében a templomi alkalmaknak?

HLI: Nagy szerepük van, már amennyiben a közösség fizetni tudja a lelkészeit, az állam ugyanis ott egy fityinget nem ad ilyesmire. Különféle templomokba mentem el, hogy lássam, mi a helyzet, de a tapasztalat mindenhol ugyanaz.

LVR: Ünnepeink még jelentenek valamit arrafelé?

HLI: San Franciscóban volt alkalmam ’56-os ünnepségen, megemlékezésen részt venni, március 15-ét inkább az amerikai magyar sajtóból követtem. Egy ilyen ünnepség a közösségi házban zajlik, ám ahhoz, hogy az ünnepelni vágyó eljusson oda, legalább egy órát kell utaznia. Meg kell tehát szervezni egy-egy ünnepség után az ebédet vagy a vacsorát is, a hazautazás ismét legalább egy órát vesz igénybe. Komoly anyagi vetületei vannak tehát az ünneplésnek. Az elnök levélben üdvözölte az ünneplő amerikai magyarságot 1996. március 15-én, miközben itthon senki nem üdvözölte a kolozsvári magyarságot akkoriban semmilyen címen. Az elnök persze számít a magyar identitásúak szavazataira is, a gesztus tehát haszonelvű, s így inkább csak illúzió.

SLJ: Nekem is az volt a tapasztalatom, hogy a mi nemzedékünk gyermekei nem beszélnek már magyarul. Gyermekkori barátom is nehezen beszél, pedig ő még innen került ki az Egyesült Államokba. Fontos megjegyezni, hogy az a néhány nap, amit velem töltött, elég volt az újratanuláshoz, és erre leginkább az édesanyja volt büszke, akinek viszont az angol nyelvvel gyűlik meg a baja. Magyaros angolt beszél, pedig ott él nagyjából harminc éve. Nagyon örült, hogy Robiban feltámasztottam a magyarságtudatot, pedig ez is illúzió, mert a folyamat nem abba az irányba fejlődik, amerre mi szeretnénk.

LVR: Milyen identitása van egy amerikai magyarnak?

HLI: Fogalmam sincs. Vajon miért tartja magát egy magyar amerikainak? Mert Amerikában él? Ünnepély volt a kis unokám óvodájában, és egy gyönyörű kínai kislány teli torokból énekelte: I’m an American! Samsi pedig, aki magyar édesanya és szász édesapa gyermeke, nagy élvezettel hallgatta!

SLJ: Pontosan ebből tevődik össze Amerika! Nem kell ahhoz fehér bőrűnek lenni, hogy az ember ilyesmit énekeljen, mert az Újvilág társadalma már jó ideje nem erről szól. Egy emigrációs magyarnak is lehet amerikai identitása, hiszen ez nevelés kérdése, és a hazafiság kinyilvánítása az egyik legfontosabb kohéziós erő az Egyesült Államokban.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Közművelődési, irodalmi és néprajzkutatói teljesítményének elismeréséért a Magyar Kultúra Lovagjává avatták Szente B. Leventét január 22-én, Budapesten. A Székelykeresztúron élő költővel, újságíróval Faluvégi Anna beszélgetett.

Interjú a kishegyesi Csőke Márkkal, az EMKE önkéntes munkatársával

Furu Árpád építőmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök és néprajzkutató több mint két évtizede tanulmányozza Erdély népi építészetét. Eddigi munkássága szorosan összefonódott Torockó építészeti örökségének feltárásával és védelmével. Műemlékvédelemmel és népi építészeti örökséggel kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő írásai mellett önálló kötetekben dolgozta fel Torockó, Kalotaszeg és Udvarhelyszék népi építészetét; 2018-ban pedig megjelent a Táji tagolódás Erdély népi építészetében című munkája, amelyben részletesen bemutatja Erdély kis és nagy tájegységeit, valamint a népi építészet differenciált fejlődését. A nagy sikerre való tekintettel a kötetet idén újra kiadták, ennek apropóján beszélgetett el a szerzővel Szilágyi Szabolcs a kolozsvári Vallásszabadság Házában.

Karácsonyi Gáspár

Karácsonyi Károly nagykárolyi/németországi természettudományi író legújabb, immár a 21. könyve hézagpótló munka.* Olvasása közben több kellemes meglepetés ért. Ami azért érdemel külön említést, mert annak ellenére történt így, hogy jól ismerem a szerzőt, hosszú ideje tisztelem szorgalmáért, a tudományos munkához való példamutató hozzáállásáért, alaposságáért, szakmai igényességért, egész munkásságáért.

Dukrét Géza

Dukrét Géza megkerülhetetlen alakja a romániai magyar kulturális és tudományos életnek. Óriási hatást gyakorolt a hazai műemlékvédelem, természetvédelem, honismeret és néprajzkutatás fejlődésére, ő „tette fel” a bihari Hegyközt a hivatalos akadémiai térképekre, továbbá kulcsszerepe volt abban, hogy a szinte már csak történészkörökben ismert Partium elnevezés ma ismét elfoglalja méltó helyét a magyar közgondolkodásban. Dukrét Géza teljes életművének bemutatása képtelen vállalkozásnak tűnik egy közművelődési havilap hasábjain, én azonban dacolva a lehetetlennel mégis felkerestem őt nagyváradi otthonában, ahol megannyi díja, emlékérme és megjelent kötete mellett a több mint 1600 darabból álló magángyűjteménye fogadott.

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.