Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nyitott szemmel XIX. Magyarul a nagyvilágról - 2. rész

„Magyarnak lenni mindenhol jó, bár a magyar zászlót pár éve Chilében, a 6893 méter magas Ojos del Salado vulkánon elrepítette a 100 km/órás szél. Így azt mondom: annyira magasan embernek lenni jó igazán!” – vallotta Heiling Zsolt mérnök-szakújságíró, mikor arról faggattam, hogyan érzi magát egy balatonmelléki magyar a világ legmagasabb aktív vulkánjának a tetején.


Dr. Mari László és dr. Nagy Balázs kutató geográfusok

Nyitott szemmel c. beszélgető sorozatunk egyedülálló tudományos kezdeményezésről számolt be a Györkös Mányi Albert Emlékház közönségének, hiszen a budapesti vendéget a világ tetejére szervezett magashegyi klímamonitoring-expedíció kalandjairól kérdezhettük. Ezzel együtt Heiling Zsolt legnagyobb érdeme talán mégis a Magyar Földrajzi Társaság ismeretterjesztő lapjának, A Földgömb című képes magazinnak a világszínvonalú kiadvánnyá fejlesztése. Leginkább az érdekelt bennünket, hogy miért annyira szívügye magyar tartalmakat hangsúlyosan is megjelenítő, mégis univerzális jellegű szaklap fenntartása és eljuttatása a Kárpát-medence különböző régióiban élő magyar ajkú olvasókhoz, akár veszteséges manőverek árán is?

Laczkó Vass Róbert: Szakújságírás és lapkiadás mellett beszélgetésünk apropóját egy világszenzációnak is beillő, rendkívül izgalmas kutatóexpedíció adja, melynek szervezésében és lebonyolításában tevékenyen részt vettél, sőt: magának az expedíciós csapatnak is a tagja voltál. A rendszertelenül tájékozódók fejében sok minden kavarog expedíciókról, hegymászásról, földrajzi kutatásokról, nem ártana kissé helyükre tenni a dolgokat: miről szól egy kutatóexpedíció?

Heiling Zsolt: Ha történetesen A Föld­gömb főszerkesztőjével, dr. Nagy Balázs geográfussal beszélgetnél helyettem, akkor talán napjaink egyik legnagyobb magyar expedíciós kutatója magyarázhatná most el, hogyan is kell érteni pontosan ezeket a fogalmakat. Ő például a Fagyos Oázis – Első Magyar Antark­tiszi Expedíció ötletgazdája és kivitelezője, felbecsülhetetlen terepismerettel rendelkezik.

LVR: Ledoktorált jégből...?

HZs: Mindenből, amiből csak lehet. Egyszerűbb lenne felsorolni, miből nem. Persze ez csak tréfa, de tény, hogy nagy tudású kutatóról beszélünk. Valószínűleg órákon át mesélne arról, hogy az emberekben mennyire kaotikus kép alakult ki az expedíciókról, és mi, magyarok mennyire nem tudunk mit kezdeni azzal az expedíciós kultúrával, amelyet eleink a korábbi évszázadokból hagytak ránk. Tudós kutatóink világszerete ismert és elismert szaktekintélyek voltak, eredményeiket komolyan vették és napirenden tartották. Ez mára feledésbe merült. Nem jó a párhuzam, de szemléletes: a cseheknek például megéri autóbuszokat telepíteni Izlandra, hiszen sok kalandvágyó turista utazik hazájukból felfedezni a természetet, míg magyar utazóval alig találkozik ott az ember. Pedig ugyanannyiba kerül nekik is, mint nekünk. Valahogy más irányba terelődött az érdeklődés Magyarországon, a hátizsákos turizmus sokkal kevesebb embert vonz nálunk, mint más országokban. Ezzel párhuzamosan a kutatóexpedíciók iránt is kisebb lett az érdeklődés. Az igazán érdekes dolgok elveszítették varázsukat, és jócskán összekeveredett a sportteljesítmény az expedíciózással. Megtörtént már, hogy azért szervezett valaki expedíciót az Északi-sarkra, hogy ott főzhessen halászlét...


Ember és természet – Puna de Atacama

LVR: Legyünk realisták: nem utolsó dolog halászlevet enni az Északi-sarkon!

HZs: Igen ám, csakhogy a hasonló próbálkozások, amelyek mögött semmilyen tudományos, de még csak igazi sportteljesítmény sincs, képesek lejáratni az expedíció fogalmát és idézőjelbe tenni annak hagyományait Magyarországon. Így aztán ha valaki tudományos céllal szponzorokért kopogtat egy északi-sarki piknikezés után, akkor igen nehéz helyzetbe kerül. Mi pontosan azért hoztuk létre A Földgömb az Expedíciós Kutatásért Alapítványt, mert főszerkesztő kollégánk is gyakorló kutató és expedíciószervező, ráadásul az utánpótlás ügyét is felkarolja: olyan fiatal kutatókat képez, akik hasonló problémákkal szembesülhetnek. Segíteni szeretnénk mind a kutatók, mind pedig a szponzorok munkáját. Szeretnénk az emberek fejében helyretenni a dolgokat a kutatóexpedíciókkal kapcsolatosan. Azzal már mi is megbékéltünk, hogy az expedíció fogalmának jelentéstartalma nagyban megváltozott azóta, amióta maga a fogalom megszületett. Nincs is azzal probléma, ha valaki a hegymászást is expedíciónak tekinti. Amit viszont mi annak nevezünk, az a kitartáson és az erőn túl a tudományt is odateszi, mint nélkülözhetetlen pluszt. Éppen ezért mi kutatóexpedíciókat szervezünk, támogatunk és népszerűsítünk, ezt próbáljuk megismertetni a nagyközönséggel.

LVR: Túradzsekiden egy, A Földgömb égisze alatt szervezett expedíció emblémáját viseled, amelyen azt írja: Hungarian Atacama. Nem az elsivatagosodó Magyar Alföld metaforája ez, hanem egy, a maga nemében egyedülálló klímamonitoring-projekt azonosítója címszavakban. Igazi „meredek” történet, amely évek munkáját öleli fel, és a világ tetjén zajlik. Miről is szól pontosan?

HZs: Expedíció ez is, mégpedig egy általunk megálmodott mintaexpedíció. Tudományos céljait főszerkesztőnk, dr. Nagy Balázs jelölte ki, mint a kutatások vezetője, ugyanakkor szerettük volna lemodellezni azt is, hogyan reagál egy ilyesmire a média. Jelentem: sikerült a projektből „témát gyártani” és becsempészni a közbeszédbe, Magyarországon elég komoly médiavisszhangja volt az expedíciónkak, amelyet tudományos értelemben Balázs szakterületével, a klímakutatással házasítottunk össze. Ő elsősorban a Kárpát-medencében vizsgálja a klímaváltozást, ám az Atacama-sivatag egy rendkívül izgalmas indikátorterület, amelynek klímája nagyon érzékenyen reagál a lekisebb változásra is. Az teszi különösen érdekessé az expedíciónkat, hogy itt még nem vizsgálódott senki. Maga a kutatás a világ egyik legextrémebb környezetében, a Föld legmagasabb szunnyadó vulkánján, az Ojos del Saladón zajlik, ilyen mérések ilyen magasságban gyakorlatilag sehol sem folynak, és ez vonzó sztori lett a média számára is.

LVR: Az Ojos del Salado Argentína és Chile határvidékén található, ez a dél-amerikai kontinens második legmagasabb csúcsa, 6893 méter magas. Elég nevezetes helyszín – konkrétan „sós szemeket” jelent a neve, és nem véletlenül –, ti mégis az Atacama-sivatagot jelöltétek attrakciónak. Ez egy olcsó marketingfogás...?


Műszerek elhelyezése az Ojos del Saladón

HZs: Ahogy vesszük. A vulkán a Puna de Atacama fennsíkján emelkedik, az Atacama pedig jóval ismertebb név, mint az Ojos del Salado. Az expedíciós névválasztásnak köze van ahhoz, amiről az imént beszéltünk: a mi alapítványunknak nem kizárólag tudományos elköteleződései, hanem a tudományos munkát segítő céljai is vannak. Márpedig pénz nélkül tudomány sincs! Fel kell tehát venni és meg kell őrizni a kapcsolatot a nagyközönséggel, ezen keresztül a szponzorokkal és a médiával. Enélkül ma már nem lehet hatékonyan megszervezni egy kutatóexpedíciót. Létrehoztunk tehát egy „vállalkozást”, amely a tudományos eredmények felmutatása mellett éppen alkalmas arra, hogy bemutassuk, milyen is egy valódi kutatóexpedíció. Pontosan ezért fontos a Hungarian Atacama Klímamonitoring Program, hiszen komoly médiaértéke van, amelyre felfigyel minden, magára valamit adó médium.

LVR: Egy expedíció megszervezésének és lebonyolításának rendkívül sok összetevője van, ezek közül csak egy a történet mediatizálása. Expedíció-szervezőként azonban sok olyan szálat kell kézben tartani, amelyeken adott esetben a csapattagok, kutatók biztonsága, élete múlhat, hiszen a Hungarian Atacama Klímamonito­ring Expedíció – erről árulkodik a neve is – valóban extrém körülmények között zajlott. Nem véletlenül teszteli Mars-szondák műszereit a NASA ebben a környezetben...

HZs: Maga az Atacama-sivatag az egyik legszárazabb terület a Földön, kutatásunk helyszínétől nem túl messze található a Föld legszárazabb pontja, de ugyanitt mérték a legnagyobb szélsebességet is. Ez nemhivatalos adatok szerint 400 km/óra körüli sebességet jelent. Az Ojos del Salado a Puna de Atacama fennsíkból emelkedik ki, sok más 6000 méternél magasabb vulkáni kúp társaságában. Januártól márciusig lehet megközelíteni, mi is erre az időszakra szerveztük az expedíciónkat. Az itt végzett kutatásoknak van egy megkerülhetetlen előfeltétele: el kell oda jutni műszerekkel és felszereléssel együtt, ami természetesen pénzbe kerül. Én magam a pénzügyekért is felelős szervezője voltam az expedíciónak, a szponzorok felkutatása pedig az egyik legnehezebb szervezési feladat, az összegyűlt pénz mennyiségétől függ ugyanis, hogy mire tudunk költeni. Kutató barátaink rendkívül sokoldalú tervet álítottak össze, sokmilliós műszerigénnyel, és azon igyekeztünk, hogy a lehető legtöbbet sikerüljön ebből megvalósítani. Tárgyaltunk például egy fejlesztő céggel is, amely geoelektromos mérésekre alkalmas műszert fejlesztene nekünk. Ez a berendezés vezetőképesség-mérés segítségével vizsgálja a felszín alatti rétegek a szerkezetét, ami azért lenne nagyon hasznos, mert mi az örökfagy, a permafroszt kiterjedését és annak változásait mérjük. Ez a felszín alatti fagyott réteg érzékenyen reagál a klíma változásaira, növekedése és fogyása kicsit hasonlít a gleccserek növekedéséhez és fogyásához – persze nagyon leegyszerűsítve igaz a párhuzam.


Akklimatizációs tábor az Ojos del Salado lábánál

LVR: Sosem fogom pontosan érteni, de tégy egy kísérletet arra, hogy elmagyarázd a mérések lényegét!

HZs: Viszonylag egyszerű módszerekkel dolgozunk. Az első expedíció (2012) feladata, hogy néhány tucat kisméretű műszert helyezzünk el különböző mélységekbe, melyek félóránként megmérik a hőmérsékletet, ezek az adatgyűjtők. A második expedíció (2014) során GPS-koordináták alapján megkeressük az elásott műszereket, egy kis dokkoló egységgel kiolvassuk az adataikat, aztán újabb két évre visszahelyezzük őket.

LVR: Az imént úgy fogalmaztál: el is kell oda jutni műszerekkel és felszereléssel együtt. Gondolom, nem árt egy kis fizikai felkészülés sem az útra. Le kell például dolgozni a súlyfelesleget, ha valaki az Ojos del Saladóra szeretne felkapaszkodni klímamonitoring végett?

HZs: Szerintem kimondottan hasznos, ha van rajtunk egy kis felesleg, mert az 5-10 kiló mínusz garantált a hegyen. Fogyás nélkül nem nagyon szokott senki visszajönni, ilyen magasságban ugyanis nincs étvágya az embernek, ráadásul megváltozik a szervezet működése is. Minden egyes embernél egy kicsit másként változik, de változik. Emiatt nagyon fontos része egy magashegyi expedíciónak az akklimatizálódás. Nem lehet csak úgy fölmenni 7000 méter közelébe, hozzá is kell szokni ahhoz, hogy a számunkra természetesnél kb. 30 százalékkal alacsonyabb oxigénszinten dolgozunk. Gyorsabban ver a szív, mert többet kell dolgoznia a szervezetnek, hogy ugyanannyi oxigénhez jusson, emiatt sokkal több energiát is éget, és ez súlyvesztéssel jár. Legrosszabb esetben ez a megváltozott állapot magashegyi betegségbe csaphat át, ami már igen súlyos következményekkel, akár halállal is végződhet.


Guanacók

LVR: Ha jól tudom, az exepdíció médiavisszhangját az is növelte, hogy élőben jelentkeztetek be a világ tetejéről. Hogyan zajlik odafönt a sajtókommunikáció?

HZs: Készült egy-két rádióinterjú az Ojos del Saladón, fényképen is megörökítettük az eseményt, amint műholdas telefonról beszélünk éppen. Egyébiránt egymással kommunikáltunk, odafent szerencsére nincsen térerő.

LVR: Szakmád szerint nem vagy geográfus, kutatónak sem vallod magad. A szervezésen és a piszkos anyagiak előteremtésén túl mi volt a te feladatod az expedíció során?

HZs: Én vagyok az expedíciók terepi mérnöke. Rám hárul a műszerek beüzemelése, programozása, kiolvasása, más hasonló, mérnöki jártasságot is igénylő feladatok. Rengeteg elektronikai szerkentyűt viszünk magunkkal egy-egy expedícióra, ezek az én gondjaimra vannak bízva, hogy a tudós kollégák kedvükre méregethessék a homokfodrokat.

LVR: Az Ojos del Salado és környéke meglehetősen barátságtalan vidéknek számít. Hozzászoktunk, hogy a hóhatáron túlról érkező beszámolók rendszerint havas, jeges környezetről és gleccserekről szólnak. Itt azonban nyoma sincs a fehérségnek. Ennyire végletesen száraz és csapadékmentes az Atacama?

HZs: Csapadék ugyan van, csak az a probléma vele, hogy esélye sincs a talajba szivárogni, legtöbbször azonnal gázneművé válik és elillan. Ha látunk is havat a hegyeken, az gyakorlatilag néhány napon belül eltűnik. Valamennyi víz azért megmarad, ezek lefolyástalan mélyedésekben gyűlnek össze, és rendkívül sós tavacskák formájában képeznek érdekes ökoszisztémát, ahol például a flamingók is megélnek. A mostoha környezethez képest meglepően gazdag élővilág alakult ki errefelé, a flamingók például ezekben a rendkívül sós tavakban élő rákocskákkal táplálkoznak.


Flamingók csapata

LVR: Nehéz odafent, a kietlenségben uralkodó természeti törvények kiszolgáltatottságában emberként létezni?

HZs: Sivatagi körülmények között az ember csak szélsőséges esetekben próbálkozik a hosszabb időtöltéssel. A legközelebbi vízforrás olyan messze van attól a helytől, ahol mi kutatunk, mint Budapesttől Bécs. Néhány bányász- és kutatóállomás munkatársain, valamint a viszonylag kevés turistán kívül, akik az Ojos del Salado megmászására vállalkoznak, 250 kilométeres körzetben gyakorlatilag nincsen ember. Ezért nagyon fontos, hogyan állítjuk össze a készletet, amit magunkkal viszünk, nem lehet ugyanis leugrani a sarki fűszereshez, hogy az ember beszerezze azt, amire szüksége van. Fejenként napi négy liter vizet viszünk magunkkal, hiszen ebben a magasságban a szervezet gyorsan dehidratálódik, a folyadékot pedig pótolni kell. Rémes dolog huzamosabb ideig konzerveken élni, a tizedik napon már utáltam is. De praktikusan a konzervált és csomagolt ételek azok, amelyeket szállítani és fölmelegítve fogyasztani lehet odafent. Sós mogyoró, müzliszelet és csokoládé jönnek még szóba.

LVR: Nem kísértett odafent a híres chilei marhaszték?

HZs: Nem, bár itt is van különbség a tőlünk nyugatabbra lévő országok turistái és a magyar kutatók között. Nagyjából akkora költségvetésből, amennyiből mi az egész kutatóexpedíciót megszerveztük műszerekkel, „tokkal-vonóval” együtt, két német turista befizethet az Ojos del Salado megmászására, amihez természetesen dukál a személyzet is, két-három személy fejenként. Talán még főznek és mosnak is rájuk. Ők minden bizonnyal grillsütőt is felcipelnek magukkal a hegyre, hogy ínycsiklandó marhasztéket süthessenek, a turistának pedig nincs más dolguk, mint a hegyi betegséget leküzdeni.

LVR: Mivel lehet az Ojos del Saladóra följutni? Kötve hiszem, hogy egy kutatóexpedíció összes műszereit és a csapat készleteit hátizsákban kellene felcipelni...

HZs: Valóban, ez olyan szempontból is érdekes helyszín, hogy itt tartják a magashegyi autózás világrekordját: egy chilei terepjáró 6500 méter fölé kapaszkodott fel a kőtörmelékes terepen. Ezt megelőzően a Jeep szervezett rekordkísérletet elképesztő költségvetésből. Ám a helyiek ezt másként gondolták, és egy felturbózutt Suzuki terepjáróval rájuk vertek ötven métert, majd nem kis humorérzékkel kitettek egy „Jeep-pel parkolni tilos!” táblát. Ezen a terepen vezet keresztül a Dakar Rally magashegyi szakasza is, ám ennek megtétele nem számít bele az időkeretbe, hiszen ők nem bajlódnak az akklimatizálódással, hanem gyakorlatilag tengerszintről „felrontanak” ötezer méteres magasság fölé, egy rendes futam tehát túl veszélyes lenne. Akklimatizációs sétáink alkalmával találkoztunk mi is lemaradozó dakaros autókkal a Campamiento Atacama, vagyis az Ojos del Salado alaptáborának környékén.

LVR: Kutatóexpedíciót szervezni egy idegen ország területén mindenképpen kapcsolattartást feltételez a helyi hatóságokkal: engedélyeket kell ugyanis beszerezni az ott végzett tevékenységekhez. Milyen tapasztalataid vannak a chilei szervekkel kapcsolatban?

HZs: Nem annyira bonyolult a helyzet, amilyennek hisszük. Chile az egykori diktatúra rossz híre miatt Magyarországról nézve nagyon exotikus helynek tűnik, ezzel szemben egy fejlett ország, dél-amerikai köntösbe bújtatott európai viszonyokkal, ahol semmilyen különleges procedúrával nem szembesültünk. Az Atacama-sivatag általunk is bejárt része turisztikai koncesszióba kiadott terület, ahol a koncessziót kiváltó cég bizonyos pénzösszeg fejében az ott megforduló turisták számára lehetővé teszi, hogy használják az útvonalak mentén felállított konyhasátrakat és a körülöttük kialakított sátorhelyeket. Nagyjából ennyi az ott található infrastruktúra. Van összesen három táborhely különböző akklimatizációs szinteken, ahol egy-egy hegyimentő is rendelkezésre áll műholdas telefonnal felszerelkezve. Sok haszna nincs, de mégis van valaki, akitől lehet segítséget kérni. Ha nagy a baj, éppen annyi idő alatt ér oda a helyszínre, amennyi elég ahhoz, hogy már semmiben se tudjon segíteni.

LVR: Hogy fordulhat elő, hogy a világ legszárazabb sivatagában az emberek természetes környezetben lubickolhatnak, ha éppen arra járnak?

HZs: Útban az Ojos del Saladóra található egy akklimatizációs táborhely 4350 méteren, a Laguna Verde partján. Ez a helyszín olyan, mintha Dalí vásznáról mászott volna le: rózsaszíntől a fehéren át az azúrkékig itt mindenféle szín megtalálható. Állítom, hogy a helyiek jóvoltából itt használható a világ legszebb panorámájával rendelkező árnyékszék vulkánnal, kék tóval és rózsaszín sziklákkal. Ebben a mesés környezetben vannak azok a melegvizű források, amelyek a vulkáni eredetnek köszönhetőek, és amelyek a tó vizét is táplálják. A bennük lévő mikroorganizmusok a vöröstől a narancsig mindenféle színűre festik a termálvíz-bugyogásokat, és persze van egy-két kővel körberakott kis medence is, ahol egy-egy fagyos estén 36 fokos termálvízben ücsörögve lehet szemlélni a világ legtisztább égboltját. Nem kell csillagásznak lenni ahhoz, hogy az ember ott fekve megértse, miért telepítenek oly sok obszervatóriumot az Atacama-sivatagba. Kevés olyan magashegyi környezet van a világon, amelynek csillagászati szempontból ennyire jó adottságai lennének, egyrészt a rendkívül alacsony páratartalom, a ritka és nagyon tiszta levegő, másrészt a nagy kiterjedés miatt. Ide például sehonnan sem jut el a nagyvárosok esti fényszennyezése. Természetesen az Ojos del Saladóra szervezett kutatóexpedíciónknak is a Laguna Verde partján eltöltött akklimatizációs periódus volt az egyik fénypontja. Kint süvített a mínusz fokos szél, mi pedig a termálvízben elmélkedtünk és bámultuk a Tejutat, amelynek nagyon más a látványa, mint innen, Európából bárhonnan nézve. Az élmény szavakkal leírhatatlan.

LVR: Böngészve A Földgömb Atacama Klíma­moni­toring Expedíció fény­kép­­anyagát, egy különleges és bizarr felvételen akadt meg a szemem. Az egyik sós tavacska partján egy puma mumifikálódott teteme látható. Ad absurdum arról is árulkodik a kép, hogy ebben az extrém környezetben a már említett flamingókon és tavi rákocskákon kívül is van számba vehető élővilág...

HZs: Van bizony, néha meglepő fajokkal és egyedekkel is találkozhatunk. Viszonylag gyakran láthatunk a kevés növényzettel borított területeken, vízforrások környékén lámaféléket: a guanacot és rokonait, az alpakát és a vikunyát. Sivatagi rókák is élnek errefelé, sós tavak mentén, nagy csapatokban pedig andesi flamingók. Elképesztően gyönyörű látvány, amikor egy flamingó-csapat hirtelen a magasba emelkedik. Kölönféle gyíkok, apró madárfajok fordulnak még elő, ám ami a legnagyobb meglepetést okozta, az egy tücsök volt 6000 méteren. Valószínűleg a szél fújhatta oda, mert növényzet odafent már egyáltalán nincsen. „Hegedülni” nem hallottuk szegényt, nagyon meg volt illetődve, régen találkozhatott emberrel...

LVR: Milyen érzés olyan magasan – ahová már a madár sem, csak egy-egy kóbor tücsök téved – embernek lenni?

HZs: Közhelyszámba megy, hogy az ember folyamatosan feszegeti a saját határait. Magát a kifejezést kevésbé szeretem, bár a lényegét tekintve igaz az állítás. Sokkal izgalmasabbnak tartom viszont a határok feszegetésénél azt az élményt, amikor az ember valóban érzi, hogy él. Amikor meg kell küzdeni mindenért, azért is, hogy legyen reggeli vagy tea, hogy ne csak fölkapaszkodj, de biztonságban le is juss a hegyről, hogy ne veszítsd el a fejed akkor sem, ha két perc alatt akkorát fordul az időjárás, hogy mozdulni sem bírsz az ijedségtől. Odafönt, a világ tetején nagyon kicsik és tehetetlenek vagyunk. Gyakorlatilag mindenki saját magára van utalva. Csak az van veled, amit magaddal vittél, amit pedig odalent hagytál, az nincs és nem is lesz. Komoly dolgok ezek, mert adott esetben az életed függ a döntéseidtől.


A magyar puma

LVR: És milyen érzés olyan magasan pumának lenni...?

HZs: Elég rossz lehet, különösen ha arra a szerencsétlen, mumifikálódott párára gondolok, amelyről az imént említést tettél. Nem tudjuk, mióta lehetett ott. Akkoriban még mindig nevetség tárgya volt az „ugrani készülő magyar puma” közgazdaságtani toposza, így odatűztünk mellé egy kis magyar zászlócskát, hogy íme: megtaláltuk a magyar pumát, nagyot ugrott, de nem lett jó a vége. Valójában a puma még elvánszorgott a tóhoz, de nem ihatott a sós vízből, így ott pusztult el szegény. A nagy szárazság és a testére kicsapódó só tökéletesen konzerválta, szőrzete olyan épnek tűnt, mintha egy plüssállatkát nézegettünk volna. Második alkalommal, mikor ezen a terülten jártunk, a pumát már nem találtuk, elvihette valaki. Szomorúan tapasztaltuk, hogy az „animal muerto”-nak mily gyorsan híre ment ezen a lakatlan területen. Valaki talán fölpakolta egy teherautó platójára, és magával vitte. A mi magyar pumánkkal együtt odalett a varázslat is, amelyet ennek a helynek az érintetlensége jelent.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Közművelődési, irodalmi és néprajzkutatói teljesítményének elismeréséért a Magyar Kultúra Lovagjává avatták Szente B. Leventét január 22-én, Budapesten. A Székelykeresztúron élő költővel, újságíróval Faluvégi Anna beszélgetett.

Interjú a kishegyesi Csőke Márkkal, az EMKE önkéntes munkatársával

Furu Árpád építőmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök és néprajzkutató több mint két évtizede tanulmányozza Erdély népi építészetét. Eddigi munkássága szorosan összefonódott Torockó építészeti örökségének feltárásával és védelmével. Műemlékvédelemmel és népi építészeti örökséggel kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő írásai mellett önálló kötetekben dolgozta fel Torockó, Kalotaszeg és Udvarhelyszék népi építészetét; 2018-ban pedig megjelent a Táji tagolódás Erdély népi építészetében című munkája, amelyben részletesen bemutatja Erdély kis és nagy tájegységeit, valamint a népi építészet differenciált fejlődését. A nagy sikerre való tekintettel a kötetet idén újra kiadták, ennek apropóján beszélgetett el a szerzővel Szilágyi Szabolcs a kolozsvári Vallásszabadság Házában.

Karácsonyi Gáspár

Karácsonyi Károly nagykárolyi/németországi természettudományi író legújabb, immár a 21. könyve hézagpótló munka.* Olvasása közben több kellemes meglepetés ért. Ami azért érdemel külön említést, mert annak ellenére történt így, hogy jól ismerem a szerzőt, hosszú ideje tisztelem szorgalmáért, a tudományos munkához való példamutató hozzáállásáért, alaposságáért, szakmai igényességért, egész munkásságáért.

Dukrét Géza

Dukrét Géza megkerülhetetlen alakja a romániai magyar kulturális és tudományos életnek. Óriási hatást gyakorolt a hazai műemlékvédelem, természetvédelem, honismeret és néprajzkutatás fejlődésére, ő „tette fel” a bihari Hegyközt a hivatalos akadémiai térképekre, továbbá kulcsszerepe volt abban, hogy a szinte már csak történészkörökben ismert Partium elnevezés ma ismét elfoglalja méltó helyét a magyar közgondolkodásban. Dukrét Géza teljes életművének bemutatása képtelen vállalkozásnak tűnik egy közművelődési havilap hasábjain, én azonban dacolva a lehetetlennel mégis felkerestem őt nagyváradi otthonában, ahol megannyi díja, emlékérme és megjelent kötete mellett a több mint 1600 darabból álló magángyűjteménye fogadott.

dr. Benedek Dezső

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges  vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak, hiszen az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

 

Dr. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora különleges vendége volt Nyitott szemmel című beszélgetősorozatunknak. Az ausztronéz yami kultúra talán legavatottabb ismerőjének, szellemi hagyatékuk megörökítőjének olyan kultúrantropológiai kísérlet fűződik a nevéhez, amely a maga nemében egyedülálló a világon.

Tizenhét évesen távolították el a középiskolából, mert szót emelt iskolájának elrománosítása ellen. Huszonnyolc évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol úgy végezte a doktori iskoláját, hogy közben az itthon elsajátított nyelvekre oktatta az ottani diákokat. Dr. Benedek Dezső nyelvészt, antropológust, a Georgiai Állami Egyetem professzorát kérdeztük.

dr. hints miklós

… az iráni-afganisztáni határon ott voltak a határőrök a kicsi géppuskáikkal. Éppen ezért Afganisztánba csak betekinteni tudtam, belépni nem. (dr. Hinth Miklós)

Hints Miklós

Dr. Hints Miklós nyugalmazott vegyészmérnök előre tervezett útvonal nélkül, csakis a túrázók ösztöneire, tapasztalataira, leleményességére hagyatkozva, huszadik századi Kőrösi Csomaként barangolta be a fél Ázsiát úgy, ahogyan Erdélyt szokta: kevés pénzzel és szerteágazó kíváncsisággal.

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának.

Halottégetés Indiában

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő. Sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön.

dr ábrám zoltán

Hivatása szerint orvos, egyetemi tanár, közismert népegészségügyi szakértő, de valahányszor alkalma adódik egy-egy nemzetközi konferenciára kiutazni, sosem szalasztja el az alkalmat, hogy ideig-óráig szakmán kívülre kalandozzon és diákkori szenvedélyének is hódoljon: a fotográfiának. Az sem tántorítja el, ha netán fegyveres kíséret kell ahhoz, hogy egy sokatmondó kép elkészüljön. Dr. Ábrám Zoltánnal beszélgettünk.

Lukécs Csaba - Észak Korea

Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.

A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban.