Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Én magammal hoztam Kolozsvárt

Itthon vagy/és otthon? – ezt a kérdést szoktuk körüljárni a lapuk által szervezett Régiók bemutatkozása elnevezésű rendezvények záró mozzanataként szervezett kötetlen kerekasztal beszélgetéseken. Tanulmányaik, szakmai pályafutásuk, vagy az ezzel kapcsolatos kihívások révén Kolozsvárra érkezett, itt megtelepedett, de innen hazament székelyföldiek is megosztják véleményüket a hallgatósággal ezeken a beszélgetéseken, ki-ki a maga elképzelései, illetve a hollét kérdésére adott vagy adható válasz(ok) függvényében magyarázva álláspontját.

Az 1989. decemberi rendszerváltozás óta Székelyföldről Kolozsvárra érkezett, és egyetemi éveit itt töltött egyre több fiatal döntött úgy, hogy nem tér vissza a szülőföldre, hanem a kincses városban marad. Mondhatni, ez a jobbik eset, hiszen az oklevél megszerzése után sokan a határokon túl próbáltak/-nak új megélhetést teremteni maguknak, esetleg családjuknak. De olyanok is akadnak, akik tanulmányaik befejeztével – ha próbáltak is gyökeret ereszteni Kolozsváron – mégis úgy döntöttek: hazatérnek a szülőföldre. A Művelődés ez utóbbi jelenséget szeretné ankét révén körüljárni. Egyebek mellett arra vagyunk kíváncsiak: mi készteti a Székelyföldre hazatérőket Kolozsvár elhagyására; milyen előnyét látják annak, hogy az Erdély fővárosa nyújtotta lehetőségekkel és kihívásokkal szemben mégis a szülőföldet választották; miben látják a kolozsvári és a székelyföldi társadalom közötti különbséget; egyszerűbben: miért csábítóbb a kolozsvárinál a szülőföld világa?


Lőrincz Ildikó. Balázs Ödön felvétele

Hogy miért hagytam el Kolozsvárt? E kérdés többrétű, nem egyszerű, és nem is biztos, hogy létezik öt bekezdésben leírható válasz rá, mert a kötelékek, amelyek az elmúlt harminc évben folyamatosan alakultak, több szálon futottak. Egy biztos, amit a kincses városban magamba szívtam, az már részemmé vált, azt adom tovább a Kolozsváron született, de immár vidéki gyerekeimnek is.

Székelyudvarhelyi vagyok, itt lettem 18 évesen a maga útját járó szabad fiatal. Az iskola befejezése után, 1989 nyarán, mint akkor a gimis végzősök általában, felvételizni mentem: Kolozsvár vonzott. De még véletlenül sem oda iratkoztam be, ahova már nyolcadikos koromban eldöntöttem, hogy felvételizni fogok. Nem, 1989 nyarán nem felvételizhettem filozófiára, ahova a tudásszomjas énem vágyott akkoriban, hanem többekkel együtt a műszaki egyetemre mentem, valami olyan szakra, ami sosem érdekelt, de az akkori matematika-fizika tudásommal simán bejuthattam volna. De mert akkor jártam először szabadon, szülői felügyelet nélkül Kolozsváron, és nem a felvételi érdekelt annyira, sokkal inkább az uszoda, mert olyan az én kis városomban akkor nem volt, így hát nem hoztam össze a bejutó jegyet – 12- en voltunk egy helyre, voltak, akik akkor nálam jobban akarták a bejutást. Jött a tél, lett forradalom, elsők közt lett útlevelem Hargita megyében, Budapest, Szeged, sok új tapasztalat következett. 1990 őszén már helyettes tanár voltam a Székelyudvarhely melletti Ülkén, szükség volt ott ránk, otthon maradt érettségizettekre. Tanítottam mindent, amire nem volt tanár, és külön órákon is foglalkoztam azokkal a gyermekekkel, akik az órákon kívül is akartak matekozni, és többet akartak tudni. És sokat kirándultam a vakációkban.

1992 őszén jutottam be filozófiára Kolozsváron. Heten voltunk egy helyre, de akkor már be akartam jutni. Öt éves volt akkor még ez a szak. Szerencsém volt, hogy tanítottak azok a professzorok, akiket kár lett volna kihagyni az életemből. Ők szerettették meg velem Kolozsvárt, a maga szellemiségével, könyvtáraival, múzeumaival, élénk diákéletével, többnemzedékes értelmiségével. Így aztán amikor lejárt az öt év, a Kolozsváron maradás lehetőségeit kerestem. Volt munka, volt baráti társaság, s az utcák régi magyar nevét is megjegyeztem, és persze, maradt még tudásszomj is. Így aztán a második egyetemre is beiratkoztam: történelem-művészettörténet szakos lettem, ezt már csak négy év alatt kellett elvégeznem.

Most már a templomok, a reneszánsz és barokk paloták, a köztéri szobrok, a kovácsoltvas kapuk, a titokzatos belső udvarok is vonzották a szemem. És persze, az élénk kortárs képzőművészeti élet, amelynek magam is részesévé, alakítójává váltam: kiállításokat nyitottam meg, kortárs természetművészeti alkotótábor főszervezője lettem. Az ezzel járó kapcsolattartás is természetesen Kolozsvárhoz kötött, amit én az erdélyi művészetek fővárosának tekintettem. Az Állami Magyar Színházzal együtt, ahol 2002-ben sajtóreferensként dolgozni kezdtem. Az Állami Magyar Opera, a Tranzit ház, az alternatív mozgalmak, az élénk irodalmi élet, a Korunk, a Helikon – minden azt sugallta számomra, hogy itt a központ.

Közben családom lett, kisgyermekek köré szerveződő csoportok, számos új ismeretség jött létre. A családi élet a belvárosban egy hatalmas körforgás része lett, amelyből elfogyott a levegő, s a gyermekeimet a kapun csak óvatosan kísérgethettem ki, a folyamatosan növekvő autóözön nyomta az arcunkba a kipufogó gázoktól belélegezhetetlen levegőt.

Jártuk a családdal a környéket, hogy falun találjunk menedéket, sok barátunk már ki is költözött, mi nem találtunk otthonra. Annál közelibbnek, vonzóbbnak és tisztábbnak kezdtük érezni a nagymamámék kis székelyföldi faluját, Abásfalvát. És ahova végül több mint két évtized után hazatértem filozófus, történelem, művészettörténet és projektmenedzsment képzettségemmel, s ahol eldönthettem, hogy a minőségi kultúra a vidéken lakóknak is jár. Immár öt éve a kultúraszervező munkám és a gyermekeim iskoláztatása a szülővárosomhoz, Székelyudvarhelyhez köt, a szabad időm tiszta levegőn, csendes környezetben, kertészkedéssel és új, felfedezésre váró területeken zajlik. Kolozsvárra visszajárunk, amikor csak kell, ami ott érdekel, azt ott ezután is megtalálom, viszont meggyőződhettem arról, hogy Kolozsváron kívül is van kulturális élet.

Gyermekkorom helyszíneihez képest ma már arra is rá kellett jönnöm, hogy Kolozsvár zsúfolt, arctalan, zajos, levegőtlen. Nemcsak én mondom, hanem sokan mások is: a vidék, ahol közelebb a természet – egy alternatíva a mai ember számára: itt lelassulsz, itt megtisztulsz, itt a madarakra is tudsz figyelni. Mindenki azt kérdezte: a nagyváros után hogyan lehet megszokni a kisvárosi, vidéki nagy csendet? Az igazság az, hogy az alapok, a lehetőségek, a könyvkiadók, a színházak, a koncertek, a kulturális intézmények innen is elérhetők. Abásfalva nekem megtisztulást hozott: tiszta levegőt, tiszta vizet – és mindent, amit egy még tiszta kort, a gyermekkoromat juttatja eszembe. A pihenés, a kikapcsolódás itt a lehető legegyszerűbb, közvetlen, minden évszak külön-külön élmény: a kert megművelése szempontjából is. Az állandó kihívások pedig, a lakótér alakítása, a kisközösség építése folyamatos inspirálódó létformában tart. A nagyvárosban hagytunk néhány jó barátot, családtagot, akik természetesen hiányoznak, viszont nagyon megerősíti ezeket a kapcsolatokat egy jóval nehezebben megszervezhető, de sikeresen kivitelezett közös program, találkozás. Nyaranta pedig visszatérünk a Kolozsvári Magyar Napokra.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Itthon vagy/és otthon? – ezt a kérdést szoktuk körüljárni a lapuk által szervezett Régiók bemutatkozása elnevezésű rendezvények záró mozzanataként szervezett kötetlen kerekasztal beszélgetéseken. Tanulmányaik, szakmai pályafutásuk, vagy az ezzel kapcsolatos kihívások révén Kolozsvárra érkezett, itt megtelepedett, de innen hazament székelyföldiek is megosztják véleményüket a hallgatósággal ezeken a beszélgetéseken, ki-ki a maga elképzelései, illetve a hollét kérdésére adott vagy adható válasz(ok) függvényében magyarázva álláspontját.

Zsidó Ferenc

Gyermekként, 18 éves korom tájékán másra se vágytam, mint megszabadulni a kisvárostól. Szűknek, parlaginak, korlátoltnak gondoltam Székelykeresztúrt, amely kibontakozásomnak is kerékkötője. Bukarestbe mentem egyetemre, magyar–német szakra, mert az még messzebb van, mint Kolozsvár. Nem is nagyon jártam haza, inkább csak a tankot feltölteni, a nyári vakációkat például többnyire utazgatással töltöttem el: autóstoppal végigjártam jó öreg kontinensünket. Élveztem, hogy önerőből bárhol boldogulok, élveztem, hogy új embereket, kultúrákat ismerhetek meg. És fennen hangoztattam a kozmopolitizmus jelmondatát, hogy ubi bene, ibi patria (ahol jól vagyok, az a hazám). Árulkodó jelek pedig már akkor is voltak, mert például hiába fordult meg Bukarestben a környezetemben ezernyi szabad lány, „valamiért” kitartottam régi, otthoni kedvesem, mostani feleségem mellett. Na, de csak szépen, sorjában!