Magyar focistasors Olténiában

Amikor a bozgorozás helyett még az éljenzés volt divatban

Manapság, amikor az ország déli részén játszódó futballmeccsekhez szinte a labdához hasonló kötelező kellékként hozzátartozik a szurkolói magyargyalázás, majdhogynem hihetetlennek tűnik, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt az olténiai publikum a tenyerén hordozta a Craiovára, Scornicești-re, Slatinára vagy Râmnicu Vâlceára igazolt magyar focistákat. Sőt, a végtelenségig feszített fanatizmusa ellenére, az Erdélyből érkező ellenfeleket is képes volt tisztelni. Talán ezért is voltak képesek erdélyi magyar futballrajongók nemcsak Puskáséknak, Albertéknek, Nyilasiéknak vagy Détáriéknak drukkolni, hanem Deselnicut, Țarălungát, Ștefănescut, Lungot, Balaci-ot és a többi craiovai bajnokot is a szívükbe zárni. 

Ha valaki azt hinné, hogy a második világégésig és a hívatlan vendégként az országra törő kommunista rendszer beköszönéséig Olténiában ismeretlen fogalomnak számított az Erdélyben, Bánságban és a román fővárosban, meg Ploieşti-en virágkorát élő futball, nagyot téved. Kisebb csapatok az ország déli részén is felbukkantak – főként Craiován –, az más kérdés, hogy sokáig még csak álmodni sem mertek arról, hogy valaha is beleszólhatnak a nagyok dolgába. Az olténiai bánok fővárosában 1921-ben egyszerre két klub született: a sporttörténelemben helyenként Craiu Iovan, máshol Craiovan néven szereplő csapat, illetve a Rovine Griviţa. A Craiovától keletre lévő Slatinán rá egy évre alapították meg az Oltult, a nyugatra fekvő Szörényváron pedig 1928-ban a Sborult. Az oltyánok első jelentősebb megmutatkozásáig viszont 1943-ig és az észak-erdélyi nagyágyúk ideiglenes hazatéréséig kellett várni. A Campionatul de răsboiunak nevezett 1943-as regáti, nem hivatalos bajnokságot az FC Craiova, a Román-kupát a CFR Turnu Severin nyerte.

A háború utáni újabb szárnybontogatás első évtizedét követő időszakban Craiova egyetemista csapata volt az, amely a térségből erőre kapott, és Știința néven szép pályát futott be a hazai élmezőnyben. A nap viszont 1970 után kezdett igazából rámosolyogni az akkor már Universitatea névre keresztelt klubra. Felbuzdulva a craiovai példán, a környező megyék székhelyén, Vâlceán, Szörényváron, Târgu Jiun, Slatinán, majd legvégül Nicolae Ceaușescu szülőfalujában, Scornicești-en is próbálkoztak az „U” nyomdokaiba lépni. Azt, amit ’80 után a Balaci, Ștefănescu, Cămătaru, Cîrțu és a többi oltyán legény kivételes nemzedéke elért a hazai meg a nemzetközi porondon, nemhogy elérnie, még csak megközelítenie sem sikerült a térség többi együttesének. A fővárosi két rivális, a Dinamo meg a későbbi BEK-győztes Steaua is mindössze a Craiova lakmározása után ülhetett a gazdagok európai asztalához.


Bálint László alatt nem melegedett meg a kispad, a barcasági szakember mégis szívesen emlékszik vissza az Universitatea élén eltöltött időszakra

Az oltyán csapatok sikertörténetéhez vagy egyszerű fennmaradásához néhány erdélyi magyar játékos is hozzájárult. A második világégés alatt a csatársort a korábban a legendás hírű temesvári Kinizsivel és Ripensiával bajnokságot nyert Kovács Jóska és Tóth-Bedő Gyuri erősítette, majd a háborút követő első évben a nagybányai Telegdy Anti szerződött Craiovára. Valamennyien egy-két, netán három évet szántak az életükből az otthonuktól távoli kalandra. A többség aztán hazatért, de akadt, aki élete végéig maradt. 

 

Krizsán, avagy egy üstökös berobbanása és zuhanása

Mint például a minden idők legtermékenyebb, Olténiában játszó erdélyi magyar labdarúgója, Krizsán Zoltán. Az 1955-ben Nagyváradon született focista 18 esztendősen mutatkozott be a nagybányai felnőtt csapatban, ahonnan egyetlen idény után, az 1974 nyarán történelme során először bajnoki címet szerző Craiova szemelte ki magának. Corneliu Stroe klubelnök egy cselhez folyamodva igazolta át az akkor még Zolikának számító fiatalembert: aláíratott egy félmondatos szándéknyilatkozatot, amelyet aztán kénye-kedve szerint folytatott. Magyarán átverte és aprópénzzel fizette ki a junior válogatott játékost. Amit utólag Zoli sem bánt meg… Az apró, de rendkívül gyors és technikás jobbszélső már az új szezon első fordulójában bemutatkozott; Kolozsváron a sétatéri „U” ellen lépett be a 62. percben Balaci helyett. Ugyanabban az esztendőben hívták be először a válogatottba, ahol tíz év alatt – immár Crișan néven – negyvenhatszor öltötte magára a címeres mezt. Mindössze négyszer talált be az ellenfél kapujába, ám még így is rengeteg bosszúságot okozott az ellenfeleknek. „Élvezet volt nézni, amint cselsorozataival, a szélen összegabalyítja a védők lábát, majd pontosan ível, vagy betör a 16-os felületére, és úgy botlik meg valakinek a lábában, hogy a játékvezető habozás nélkül 11-est ítél!” – jellemzi Zoli káprázatos játékát egykori csapattársa, Rodion Cămătaru.

Az egykori aranycipős gólkirállyal, valamint Zoli két másik csapattársával és barátjával, Silviu Lunggal és Sorin Cîrțuval az utóbbi főtéri cukrászdájában ülünk, és a régi szép időket próbáljuk fel­eleveníteni. Percek alatt kitapintható, hogy mindhármuknak ínyére van a feldobott téma és alanya, hisz a kifinomult humorával, született intelligenciájával, idegennyelv-tudásával az érmelléki fiú hamar megkedveltette magát. A Craiova Maximának becézett ’80-as évekbeli aranycsapat oszlopos tagjaiból folynak a Krizsánnal kapcsolatos történetek. A valóságos cirkuszi mutatványszámba menő műesései közül a leghatásosabbat 1980. október 15-én, az Anglia elleni vb-selejtezőn vetette be. „Amikor 1–1-es döntetlen felé haladt a mérkőzés, a 75. percben Zoli akkorát esett az ellenfél büntetőterületén, hogy a svéd Ericsson habozás nélkül a 11-es pontra mutatott. Olyan hitelesen csinálta az egészet, hogy még a mi csapatorvosunk is megijedt, és berohant a pályára! Hiába tiltakoztak és szitkozódtak az angol védők, a sípmester hajthatatlan maradt” – emlékszik vissza Cămătaru, aki Krizsán és Marcel Răducanu között a csatársor kezdőembere volt azon a felejthetetlen napon, amikor a társa által kiharcolt és Iordănescu által értékesített büntetővel a román válogatott 2–1-re diadalmaskodott. A Craiova egykori focistái most is elmosolyodnak, amikor eszükbe jut, hogy Krizsán edzések után miként gyakorolta egyik-másik védővel a műeséseket. „Mit tegyek, autószerelő nem lehettem, mert ahhoz nem értettem. Az eséshez viszont igen” – látta be élete utolsó interjújában az apró kis futballzseni.

Persze óriási hiba lenne mindebből azt leszűrni, hogy Zoli egy huncut potyás lett volna, aki sportot űz a játékvezetők átveréséből. Ellenkezőleg: csibészkedése mellett megküzdött minden egyes labdáért, sokat rohant fel s alá, és önzetlenül szolgálta a kapu elé érkező társait. Gyermekként többször csodálhattam meg élőben Marosvásárhelyen az ASA ellen játszani, és még gyakrabban láthattam a tévében. Amikor csereként pályára lépve, a Santiago Bernabeu százezres közönsége előtt Iribar lába között lőtte be a román válogatott pontot érő egyenlítő gólját, 1975-ben, hat esztendősen még nem foglalkoztatott a foci. A dánok ellen, kapásból bedurrantott kapufás gólját is csak évtizedekkel később csodálhattam meg. Néhány évvel később Krizsánt és az akkor már Craiova Maximára nőtt csapatot viszont végigkövethettem az európai menetelésében. Előbb az 1981/82-es idényben, majd rá egy évre. Az 1982/83-as szezonban vívott negyeddöntőben egy győzelemmel felérő csodálatos gólt lőtt Kaiserslauternben, 3–2-re mérsékelve az adott pillanatban 3–0-ásra alakuló vereséget. Most is előttem van az a zseniális, külsős labdaátvétel, majd pontos durrantás. Találatával Zoli behozhatóvá tette a hátrányt, amit a visszavágón az Universitatea, ha nehezen is, de ledolgozott. A mérkőzés hajrájában Negrilă az elődöntőbe lőtte a csapatát, amely végül a portugál Benfica előtt volt kénytelen fejet hajtani. A lisszaboni gól nélküli döntetlent követően Ba­laci szabadrúgása akár a döntőbe is röpítette volna a csapatot, ám a luzitánok montenegrói légiósa, Zoran Filipović másként gondolta. A mérkőzés hajrájában a győztes gól ott volt Krizsán lábában. Csakhogy fordulatból, kapásból megeresztett lövése a keresztlécen csattant. Azon a kapufán, amelyről utólag állítólag kiderült, hogy mintegy öt-hat centiméterrel alacsonyabban feszült a kelleténél… 


Bálint László és az Universitatea Craiova kispadja

„Csapatorvosunk, Vasile Frînculescu doktor lemérte, ő mondta. Ha az a labda bement volna, Zolit nemzeti hősként ünneplik… Peches volt, mint aznap mindannyiunk. De még így is emelt fővel búcsúzhattunk” – nosztalgiázik vendéglátónk, Sorin Cîrțu. A mérés másik szemtanúja, Nicolae Tilihoi volt a csapat beállós védekezője. Ma már egyikük sincs életben. Halála előtti, utolsó interjújában Krizsán egy másik gólhelyzetet emelt ki. Azt, amikor az első játékrészben, 1–0-nál Cămătaru egyes egyedül tört kapura, kicselezte a kétségbeesett Bentót, de belebonyolódott, egy védő utolérte, és mentett. „Cami, soha nem fogom neked megbocsátani az önzőségedet, azt, hogy akkor nem tetted át középre, nekem!” – üzente a kórházi ágyáról társának és lelki barátjának.

A felejthetetlen elődöntőt követően Krizsán még egy idényt játszott Craiován, aztán egy esztendőre hazaruccant Váradra, majd ismét visszatért Olténiába. De nem a nagy öregjeitől megváló Craiovára, hanem Scornicești-re, majd Vâlceára. „Még jó ideig játszhatott volna magas szinten, ha nem változik a labdarúgás. Akkoriban jött divatba a két ékkel való játék, így a klasszikus szélsők kikoptak” – állapítja meg sajnálattal Cîrțu, aki középcsatárként is megtalálta a helyét a kezdőcsapatban. Cămătaru egyike azoknak, akik megérezték Krizsán és pontos íveléseinek hiányát. A válogatott derék középcsatára egymaga is képes volt becipelni a labdát az ellenfél kapujába, de nem felejti, hogy góljainak java Zoli fejre rajzolt beadásaiból született. Amikor a ’70-es évek legkeményebb hazai bal bekkjétől, Vígh Józseftől azt kérdezték, ki volt a legfélelmetesebb ellenfele, habozás nélkül Krizsánt nevezte meg. Az érsemjéni születésű egykori válogatott most sem vélekedik másként. Aki ismeri Józsit, tudja, milyen csúf szája van. Amikor beszélgetésünk során Krizsánra terelődik a szó, teljesen megpuhul. Valóságos ódákat zeng arról a fiúról, aki számtalanszor megkeserítette az életét. Egyenesen világklasszisnak nevezi a néhai kis szélsőt, aki átlagon felüli játékintelligenciájával, robbanékonyságával és bátorságával vívta ki a társak és az ellenfelek tiszteletét. „Azt mondják, hogy a barna gyerekek félősek. Zoli, akiben volt egy kis vonó, ennek az ellenkezője volt: vakmerő a végtelenségig. És nem csak hazai pályán, idegenben is!” – állítja Vígh.

Krizsán Zoltán érmelléki vagánysága nem csak a pályán mutatkozott meg; azon kívül is tudta, miként kell jó szöveggel és szép mosollyal valakit levenni a lábáról. Nemcsak a magyar és román nyelvet ismerte, de már ifjúkorában folyékonyan beszélt angolul és olaszul. Ami, ha jól belegondolunk, abban az időben, amikor a rendszer az orosz nyelvet próbálta a fiatalok agyába sulykolni, kivételes erénynek számított. Cîrțu nevetve ismeri be, hogy Zolinak köszönhetően vette rá magát, hogy megtanuljon angolul. „Cipruson voltunk, ahol esténként ő flottul csapta a szelet a szebbnél szebb táncoslányoknak, én meg jóformán meg se tudtam mukkanni” – mosolyodik el. A Nagykároly melletti román családból származó, de magyarul is tökéletesen beszélő Silviu Lung is nagyjából Krizsánnak köszönheti, hogy nem felejtette el a nyelvünket. A ’80-as évek legjobb hazai hálóőre Craiován jóformán mindössze a csapattársa segítségével csiszolhatta a nyelvtudását, amit, mint mondja, nap mint nap meg is tett.

Csukája szegre akasztása után a craiovai csapatba üstökösként berobbanó apró szélső szinte teljesen kikopott a futball világából. Csapattársai elegánsan fogalmaznak, amikor azt mondják, hogy Zoli az az embertípus volt, aki mindig csak a mának élt. Olyannyira, hogy bár nagyon jól keresett, sosem volt pénze. Pedig még csak nem is magára költötte. Cămătaruék egy bizonyos nőszemély nevét emlegetik, aki mindenéből kiforgatta, földönfutóvá tette Zolit. Aki előtt még a válás után sem szállt fel a rózsaszín köd. 

Aki megélte a vasárnapi rádiós körkapcsolásokat, emlékezhet Sebastian Domozinára és csupaszív élő közvetítéseire. Szinte nem volt mérkőzés, amelyen ne kellett volna valamiért kiemelnie Krizsán sziporkázó játékát. A rendkívül népszerű rádiós sajnos ma már az égi pályák széléről közvetíti a vele együtt távozók mennyei mérkőzéseit. Él viszont Ion Jianu, aki több könyvet is írt Craiova futballhőseiről. A 2004-ben megjelent Patimile lui Crișan címűt kimondottan az azelőtt egy évvel távozott apró kis szélső emlékének szentelte. Jianu elismeri, hogy Zoli egy rendkívül okos, művelt, jólelkű fiú volt, akit nem csak a futballpályán lehetett megcsodálni, gyakran felbukkant színházi előadásokon, meg egyéb kultúrrendezvényeken. Craiova szerette, és ő is szerette a várost. Csakhogy, amint a könyv címe is jelzi, volt két szenvedélye. „Sajnos túl jó viszonyt ápolt Bacchusszal. De akadt egy ennél nagyobb gondja is: a felesége. Nagyon szép nő volt, és ezt mindenki tudta. Sajnos túl sokan. Mire rájött, és elvált, talán már késő volt” – magyarázza sokat sejtetően az író, aki a ’80-as években egyszerű, de megrögzött szurkolóként követte Krizsán és csapata menetelését. Csak a forradalom után lépett be a sajtóba, és vágott az irodalmi és sport tematikájú könyvek írásába. Mint meséli, Balaci – aki maga mellé vette segédedzőnek az arab világba – többször próbált segíteni egykori csapattársán és barátján, mint ahogyan mások is. Csak hát már nem volt, akin. Krizsán fiatalkori bohémsége önpusztító életmódba csúszott át. A valamikori Gigi Amoroso, ahogyan szívtipró kalandjai miatt a kollégái becézgették, egy életunt, házsártos koravénemberré változott. Elvált, hányódott, nélkülözött, betegeskedett. Fittyet hányt az orvosok figyelmeztetésére, hidegen hagyta a segítőkész barátok aggodalma, inkább a pohár fenekét nézegette. És cigizett, egyre keményebben szívta, hisz, mint egyszer bevallotta, ezt tette már 14 éves kora óta, edzés előtt, edzés után, a mérkőzések szünetében, és nemegyszer a kispadon. Közben hol Craiován, hol Marosvásárhelyen TBC-vel kezelték. Pontosabban kezelték volna, ha betartja az előírásokat, és időnként nem szökik el a kórházból. Ahányszor lelépett, Nagybányáig meg sem állt; itt az édesanyja várta, de az ő szép szavára sem hallgatott. Az egykor ünnepelt futballista, a pálya jobb szélén föl-alá futó Krizsán Zoltán a halálába rohant. A rég letűntnek hitt kór, a kezelhető tuberkulózis 2003. október 14-én végzett vele. Alig 48 évesen. Maradtak az emlékek, néhány tévéfelvétel (a sok közül), és két könyv. Jianu említett kötetével szinte egyidőben még született egy Ilie Dobre tollából: az Irezistibila extremă, azaz az Ellenállhatatlan szélső. No meg két fiúgyerek, a Crișan-féltestvérek. Egyikük Craiován született, és Zoltan Robertnek hívják, a másik Pitești-en jött világra, és a Zoltan Eduard nevet viseli. 


Az FC Olt csapata 1984-ben. Tapasztó István (középső sor, balról az ötödik), 1984-ben védte a scorniceşti-iek kapuját

 

Weiszenbacher: egyetlen, de felejthetetlen esztendő

Három évvel Krizsán eligazolása után egy másik magyar játékos érkezett Erdély északnyugati részéből. Egyetlen idény erejéig, az 1987/88-as szezonban a nagybányai származású Weiszenbacher Antal az „U”-nál rúgta a bőrt. Nem sokat, mindössze kilenc mérkőzésen. A BEK-győztes Steauától igazolt balhátvéd ugyanis egyik mérkőzésen izomszakadást szenvedett. Ennek dacára kellemes emlékek fűzik a városhoz és csapatához. Még akkor is, ha az élő legendák, mint például Ștefănescu, Balaci, Krizsán, Țicleanu, Donose, Cămătaru, Ungureanu már vagy kikoptak a keretből vagy a két fővárosi militarizált klub egyikéhez igazoltak. Mint például az utóbbi, akit a Steaua épp a Bărbulescu és a Weiszenbacher posztjára szemelt ki. „Katonacsapatnál lévén, nem kérdeztek, hogy akarok-e menni Craiovára, vagy sem. Elcseréltek a válogatott védőjével, Ungureanuval, de különösképpen nem bántam, hogy az Universitateához kerültem. A híres Craiova Maxima fele ekkorra már kicserélődött, de még mindig ütőképes csapatnak számított, amely a nemzetközi kupasorozatban is állta a sarat. A közönség meg egyszerűen fantasztikus volt, élt-halt a fociért” – emlékszik vissza a valamikori kőkemény védő. Mint mondja, mindenkivel jó viszonyt ápolt, miközben Geolgăuhoz, Irimescuhoz és Lunghoz baráti viszony fűzte. Utóbbinak még szobatársa is volt; tiszteletből a többiek előtt románul beszéltek, egymás közt viszont magyarul folyt a társalgás. Egyébként Tóninak sem volt soha semmiféle gondja a nemzetisége felvállalása miatt. Hacsak azt nem számítjuk, hogy a bukaresti sajtó a vezetéknevét Weissenbacherre németesítette, a keresztnevét meg Antonra románosította. Az 1989-es rendszerváltás után Németországba emigrált, ahol mindmáig megmaradt Weiszenbachernek. Magyar sz-szel.

Tóni előtt egy másik steauás balhátvédnek is megadatott, hogy az FC Oltnál játssza el hattyúdalát. A huszonnégyszeres válogatott Vígh Józsefről 1980 nyarán mondott le a katonacsapat. Az akkor 34 esztendős „obsitosnak” viszont esze ágában sem volt Scorniceşti-re szerződni – és ezt közölte is hümmögő feletteseivel. Az olténiai falu helyett inkább Marosvásárhely civilizációját választotta. Még olyan körülmények közt is, hogy az Oltnál a pénz túlcsordulásig folyt. „Scorniceşti-en aranyéletem lett volna. Nem kellett volna izgulnom, hogy kiesünk vagy sem, esténként kártyázok vagy römizek a többi »bentlakóval«, a pénz meg amúgy is dől. De engem nem ilyen fából faragtak! Tudatában voltam annak, hogy nem az én szókimondó kuruc természetemnek való Ceuaşescu szülőfaluja, ezért nemet mondtam. Elvégre mi a fene keresnivalóm lett volna a kukoricatábla mellett?!” – eleveníti fel a Scorniceşti-hez fűződő nem létező kapcsolatát az ASA-t választó Vígh. 

 

„Átmeneti” magyar edzők

A craiovai csapatnak magyar edzői is voltak. Ha nagyon rövid ideig is, de 1996-ban az oltyán gárdánál dolgozott a Steaua tíz évvel azelőtti sikerkovácsa, Jenei Imre. A partiumi szakember, aki a hazai bajnokságból csak a Steauát, az FC Bihart és a CS Târgoviștét edzette, többszöri felkérés után, 1996-ban adta be a derekát, és Craiovára szerződött. Munkájára nem volt panasz, a déli szurkolók hamar a szívükbe zárták, mi több, „oltyán útlevéllel” is megajándékozták. Ion Jianu szerint nemcsak hogy szerették a Zsil-menti városban, de óriási reményeket is fűztek hozzá. A Mester, mint mindig, ezúttal is komolyan vette önmagát, hosszú távra tervezett, és munkájának eredménye már az első fordulók után megmutatkozott. „Óriási nyereség lett volt Craiovának, ha itt marad” – sóhajt fel Jianu. A politika azonban keresztülhúzta az oltyánok és edzőjük terveit. Jeneit 1997-ben Bukarestbe, a sportminisztériumba szólította a (párt)kötelesség. Számára egy teljesen új pozícióból, államtitkárként próbálta egyengetni a hazai sportéletet. Aztán egy szép napon megelégelte felettesei helyben topogását és a sok papírtologatást, és 1999-ben visszatért a kispadra. Nem új, hanem régi nagy szerelméhez, a Steauához.

„Azon túl, hogy szakmailag felkészült volt, Imi bácsi egy kiváló pedagógus és igazi úriember volt. Mindenki tisztelte és szerette. Amikor idekerült, hívott másodedzőnek, de elutasítottam, mondván, hogy túl sokan lennénk, ugyanis két volt csapattársam, Tilihoi és Irimescu is ott volt már mellette” – eleveníti fel a közel három évtizeddel ezelőtti történetet Lung. Szerinte azért is szerette mindenki Imre bácsit, mert az a típusú ember, aki az égvilágon senkit meg nem sértene. Mégis úgy érzi, amíg a válogatott élén volt, Cămătaruval szemben igazságtalan volt, amikor az 1990-es olasz vb-n végig mellőzte. „Nem, nem! Nem úgy volt – vág közbe az érintett. – Ott lényegében jóformán nem is ő irányította a csapatot. Míg Imi bácsi egy-két perces beszédeket tartott nekünk, Cornel Dinu, aki államtitkárként csinált helyet magának a küldöttségben, egy-két órán át nyomta a szöveget. Olaszországban az volt a tét, hogy minél több román focistát adjanak el, lehetőleg a legjobb áron. Én már benne voltam a korban, a nálam fiatalabbak vonzóbb portékának bizonyultak.”

A közelmúltban a brassói születésű Bálint László is engedett a csábításnak. Sokáig nem bírta, mire megmelegedett volna alatt a kispad, az oltyán klub vezetői nyolc hét után ajtót mutattak. Ha belegondolunk, hogy egy évvel később Eugen Neagoét a bajnokság második játéknapját követően – egy győzelem és egy döntetlen után – menesztették, megértjük, mennyire türelmetlen emberek az oltyánok. Ennek ellenére Bálintban nem maradtak tüskék, és, amint nyomatékosítani próbálja, ha a közönség olykor ki is fütyülte, nem a származása miatt tette.


Az 1980-as évek elején a fénykorát élő Universitatea Craiova és érmelléki szélsője, Krizsán Zoli (az alsó sorban balról a negyedik)

 

Onuțan, a scornicești-i magyar, akiért Ceaușescu előtt is kiálltak

Míg Craiovára a magas szintű teljesítményért és egy esetleges egyetemi oklevélért, Scornicești-re a busás fizetésért igazoltak a futballisták. Az ASA szélső védője, a mindkét oldalon megbízható Onuțan Karcsi, egyéves nagybányai kitérővel, 1981 nyarán érkezett az Olt megyei településre. A klubvezetőség azelőtt nevezte ki a csapat élére a komoly edzői múlttal és tekintéllyel rendelkező Florin Halagiant (ismertebb nevén: a Tanár), akinek eltökélt szándéka volt egy új, ütőképes csapat összerakása. A sepsiszentgyörgyi születésű hátvéd számára az örmény mester személye és szava kellő garanciát jelentett arra, hogy az ország déli részébe szerződjön. „Ott igazi profinak éreztem magam. Minden, amit szemünk-szánk kívánt, biztosított volt. Ha zsebpénzre volt szükségünk, kaptunk, ha autóra való kiutalás kellett, egyből jóváhagyták. Előfordult, hogy Pițurcă, Bumbescu vagy Cățoi nyavalygott, hogy miért késik egy-két napot a meccsprémium. A harmadik napon helikopterrel küldték. Egy hónap alatt húszezer férőhelyes stadiont építettek!” Sólyom, Bölöni, Ispir, Hajnal egykori csapattársa két és fél évet töltött Nicolae Ceaușescu szülőfalujában, amit úgy élt meg, mintha egy folytonos felkészítő táborban lenne. Nem bánta meg, hisz a pénz csak úgy dőlt, a csapat meg menetelt a bajnokságban. A Dinamo és a Craiova után, ’82 nyarára óriási meglepetésre a Corvinullal együtt 39-39 pontot gyűjtött be, megelőzve a Sportult, a Steauát és az FC Argeșt. Csak a gyengébb gólaránya miatt maradt le a dobogóról és a nemzetközi kupaszereplésről. „A stadion lelátói alatti saját szállodánkban laktunk, éttermünkben ettünk, délelőtt, délután edzettünk, napközben pihentünk, este társasjátékoztunk vagy videóztunk” – idézte fel a „régi szép időket” Onuțan.

Karcsiról mindenki tudta, hogy magyar, de ez senkit nem zavart. Végig tisztelet és megbecsülés övezte. A fiúk egyből befogadták, mert játéktudásával és tapasztalatával rendkívül hasznosnak bizonyult a védelemben, odaadásával, folytonos mosolyával és közvetlenségével egy igazi társra találtak. Már az első napokban Carolicának kezdték becézni, és a mai napig így emlegetik. De bármilyen jól érezte magát magyarként az ország déli megyéjében, egyszer csak megfagyott benne is a vér. A hazalátogató diktátor helikoptere a focipályán szállt le, így a klubvezetőség bemutatta Ceaușescunak az FC Olt megvalósításait, terveit, valamint az új igazolásait. „Fel voltunk sorakoztatva, az öreg mindannyiunkkal kezet fogott, érdeklődött erről-arról, de amikor hozzám ért és bemutattak neki, azt hitte, hogy rosszul hall. Rákérdezett, és másodjára is elmondták: Onuțan Carol, Marosvásárhelyről. Ekkor Halagianhoz fordult: »Te bozgorokat hozol a csapatomba?« Pontosan ezt a szót használta: bozgorokat. A Tanár kivágta magát; elmondta, hogy őt nem foglalkoztatja a játékosok nemzetisége, csak az érdekli, ki mit nyújt a pályán” – elevenítette fel a nagyon kevés kellemetlen olténiai élmények egyikét Onuțan.

Karcsi egyébként mindenkivel összebarátkozott, a legközelebb mégis Gheorghe Iamandi, a csapat Tulceáról igazolt középcsatára és a dinamós ifi múlttal rendelkező Aurel Mincu állt hozzá. Előbbi szobatársa volt a „végtelen kantonamentben”, utóbbit hosszú évekkel azelőtt, a korosztályos válogatottban ismerte meg. „Érdekesen beszélt románul, de jól megértette magát. Az oltyánok kissé fura elveket való emberek, de Carolică nemzetiségéért soha nem problémáztak. Kettőnket nemcsak a futball, a vallás is összekötött. Római katolikusként egyik évben én hívtam meg Bukarestbe a feltámadás ünnepére, az egyik következő húsvéton meg ő csalogatott Vásárhelyre. Rendkívül kedélyes, ám ugyanakkor érzékeny ember volt” – emlékszik vissza Aurel Mincu. Amikor a többiek cukkolni akarták, a Vígh Jóska ellen elkövetett, gyilkosnak minősített belépését emlegették fel, amellyel Onuțan szó szerint hosszú időre taccsra tette a Steaua és a válogatott játékosát. Meg, tegyük hozzá, önmagát is kiírta az ASA keretéből.

A három jó barát útja aztán elvált: 1983 nyarán Iamandit elszippantotta a Dinamo, amellyel később bajnoki címet és Román-kupát nyert, Karcsi később hazatért Erdélybe, Aurel Mincu pedig visszament Bukarestbe, a Rapidhoz. Hármuk közül csak a két egykori regáti focista él; Onuțan Karcsi 67 évesen „eligazolt”. 

 

Tartalékként – tejben-vajban fürdetve 

Nem sokkal „Carolică” távozása után, 1984 nyarán az FC Olt a marosludasi Tapasztó Istvánt is „sorozta be”. Miután az 1979/80-as bajnokság tavaszi idényét az ASA kapujában töltötte, Tapi megharagudott a mindegyre csak ígérgető vezetőségre, és visszatért Ludasra. Jó ideig úgy tűnt, tehetsége ellenére végleg a C-divízióban ragad. Csakhogy 1983 decemberében a Román-kupában a helyi Mureşult összesorsolták az első liga egyik legerősebb együttesével, a Sportul Studenţesc-kel. Harmadosztályos csapatként a ludasiak nagyon jól állták a sarat; a kapusok bravúrjainak köszönhetően az egymással szembenálló együttesek hálója 120 perc után is érintetlen maradt. A 11-es lutri a fővárosiaknak kedvezett. A vendégek és a Bukarestből érkezett újságírók azonban megjegyezték maguknak Tapasztót, a Marosvásárhely által talán túlságosan könnyelműen elszalasztott hálóőrt. „Teltek-múltak a hónapok, már el is felejtettük a Mircea Sandu, Iorgulescu, Cazan és társaik ellen játszott kupameccset, amikor egy óradnai bajnoki után megkeresett az FC Olt alelnöke, hogy át szeretnének igazolni – meséli Tapasztó. – Így 1984 nyara már Scorniceşti-en talált. Niţu és Barba mellett nem sokat védtem, de elmondhatom, hogy olyan csapattársaim lehettek, mint a Craiova Maximából Scorniceşti-re száműzött Balaci, Krizsán Zoli, Donose… Előbbi, aki abban az időben az ország talán legtehetségesebb futballistája volt, rendkívül szerény és barátságos volt, mindenkit egyformán kezelt, senkit nem nézett le. »Ha jobb lennék nálatok, akkor máshol játszanék« – mondogatta.” Ahogy fogalmaz, egy évig őt is tejben-vajban fürösztötték, aztán Prepeliţával együtt a megyeszékhely B-osztályos csapatához, Slatinára irányították. Ott sem volt hosszabb élete, mert a ludasiak azzal nyaggatták, hogy térjen haza, mert fel szeretnék juttatni a Mureşult a B-be. Hazatért, de a feljutás hiú ábránd maradt. Prepeliţával még volt egy közös kalandjuk: a tehetséges Caşuba játékjogának megszerzése fejében a scor­ni­ceşti-i vezetők Suceavára küldték. Mire az FC Olt két játékosa beleszokott volna a bukovinai életbe, Caşuba meggondolta magát, és úgy döntött, inkább focizik a másodosztályban, mintsem Scor­ni­ceşti-en tengesse az életét. „Jó volt Tapival meg Karcsival egy csapatban játszani. Előbbi kevesebb, utóbbi több időt töltött Scornicești-en, de mindkettőn meglátszott, hogy ha zsoldosként is szerződtek ide, szívet-lelket beleadnak a fociba. Kár, hogy Crișan Zolit csak ellenfélként fogadtam ki, mert róla is tudom, hogy nagyszerű ember volt. Isten nyugtassa” – jellemzi társait a jelenleg Vâlceán élő Constantin Prepeliţă. Abban a városban, ahol 34 évesen akasztotta szegre csukáit a válogatottban is megfordult kiváló csatár, Hajdu Janika. A háromszéki születésű focista azok után nyomott le három évet a Chimiánál, miután kilenc esztendeig a Dinamo színeiben keserítette ellenfelei életét. A bukaresti csapattal szerzett három bajnoki cím és egy Román-kupa mellé 1973 nyarán Râmnicu Vâlcea – akkor még B-osztályos – csapatával is elhódította a kupát. E mellett ő is „bevéste” nevét az oltyán klub történetébe és szurkolóinak a szívébe.

 

Erdei Zoltán, akinek a Rapid-meccsek megpecsételték az életét

Az olténiai magyar futballvilágnak még volt egy szakmailag elismert, és Krizsánhoz meg Onuţanhoz hasonlóan időnap előtt az örök futballpályákra igazolt képviselője. Az 1950-es születésű Erdei Zoltán a slatinai másodosztályos csapatban tűnt fel, de nem védőként, hanem csukája szegre akasztása után, A divíziós játékvezetőként került be Olt megye és egyben az ország futballtörténetébe. A nagyváradi születésű sípmester nem sokkal az 1989-es fordulat után, a giuleşti-i stadion vulkánjában mutatkozott be az első ligában. Szerencsétlenségére nem csak élete első, hanem utolsó mérkőzésén is a Rapid ellen bíráskodott. Mégpedig 2005-ben Ploieşti-en, ahol a házigazdák vezetői gondoltak egy nagyot, és tíz év után újrajátszották az 1995-ös Rapid elleni kupadöntőt. Azt a bukaresti mérkőzést, amelyet a Petrolul a büntető párbaj után ugyan megnyert, de ha a 11-esek lutrija fordítva sül el, az eredmény játékvezetők lelkén száradt volna. Pontosabban a vâlceai Ioan Cră­ciu­nes­cuén és a szomszéd megyéből érkező magyar partjelzőjén. Történt ugyanis, hogy 1–0-ás ploieşti-i vezetésnél a 87. percben a két spori (szleng, a sporttárs szó rövidítése, jelentése általában: játékvezető – szerk. megj.) nagyvonalúan eltekintett attól, hogy négy bukaresti játékos is lesen várta a labdát, és szemrebbenés megadta Chiriţă gólját, ezzel lehetőséget biztosítva a Rapidnak, hogy hosszabbításba mentse az elveszettnek tűnő kupadöntőt. Bár akkor és ott tüzet okádtak a Petrolul vezetői, tíz évvel később, az öregfiúk mérkőzésére ugyanazt a bírói hármast hívták meg. Az újrajátszott döntő után azonban Erdei mellkasi fájdalmakra panaszkodott; beültették a mentőautóba, ahol hirtelenjében agyvérzéssel diagnosztizálták. Mire a kocsi a kórházba ért volna, a slatinai partjelző két szívinfarktuson ment keresztül. Pontosabban egyen. A második útját állta. Szűk 55 esztendőre szabott élete útját.


Krizsán Zoli (elől, széttárt karokkal) valóságos csodákra volt képes a pályán

 

Bozgorozás helyett éljenzés

A magyar játékosok és edzők elfogadása és tisztelete nem csak a vezetőkön, edzőkön és csapattársakon múlott – a közönségre döntő szerep hárult. Az oltyánok istenítik azt, akit szeretnek. Akit meg nem, annak pokollá teszik az életét. Bozgorozás és boangyenezés ezelőtt fél évszázaddal is létezett, de nem mindig feltétlenül rosszalló szándékkal. Magyarellenes skandálásokat viszont egyetlen olténiai lelátóról sem lehetett hallani. Mi több, a helyszíni beszámolók szerint 1979. november 25-én a marosvásárhelyi csapatot például az ASA, ASA, bun venit la Slatina! rigmussal fogadta a scornicești-i csapat tízezer fős szurkolótábora.

Negyvennégy évvel később, 2023. január 29-én Andrei Chivulete a craiovai szurkolók folytonos magyarellenes skandálásai miatt a 36. percben lefújta a Sepsiszentgyörgyön játszódó Sepsi OSK – FCU Craiova 1948 bajnoki mérkőzést xenofób megnyilvánulások miatt, méghozzá a hazai labdarúgás történetében először. A román futballal egyetemben ilyen hatalmas civilizációs visszafejlődés történt volna a nézők fejében is? – merül fel a kérdés. „Nem azok a vérbeli drukkerek, akik mindegyre cirkuszolnak, és ennek más issza a levét. Szerintem azok az igazi szurkolók, akik elhozzák a nejüket, a gyermeküket vagy az unokájukat a mérkőzésre, megtapsolják kedvenceiket és ellenfeleiket, együtt énekelnek és ünnepelnek a többi nézővel” – állítja Silviu Lung, miközben az asztaltársaság másik két tagja, Cîrțu és Cămătaru is helyeslően bólogat. Mégis mind a négyünknek az az érzése, hogy a vérbeli szurkolók az ő, a Jeneiék, a Krizsánék, az Onuțanék nemzedékével együtt már rég a stadionon kívülre szorultak.

Nemcsak a meccset, a szurkolókat is élmény volt nézni

A kommunista diktátor scorniceşti-i csapatát – saját drukkertáborán kívül – senki nem szerette, a Chimia hidegen hagyta a Râmnicu Vâlceán kívüli rajongókat, az élményfocit játszó Craiovának viszont országszerte rengeteg szurkolója volt. A váradiak és bányaiak főként Krizsánért, a károlyiak és a szatmáriak Lungért tartottak az Universitateával. A legtöbben azért szerették a craiovai csapatot, mert a Steauától és a Dinamótól eltérően nem harácsolta össze az ország legjobbjait. A térség tehetséges oltyán legényeit vonzotta be, miközben ifjúsági központjában szinte futószalagon termelte a jobbnál jobb focistákat. Az „U” eredményei a magyar focirajongókat sem hagyta hidegen: a legtöbben a rádiókészülék mellől, és nagy ritkán, amikor megadatott, a tévé elől szurkolták végig Ştefănescu, Balaci, Tilihoi, Beldeanu és társaik hazai és főként nemzetközi kalandjait. Keveseknek megadatott, hogy személyesen is jelen legyenek a negyvenezres Central rendszerint zsúfolásig megtelő lelátóin.

Ráduly Tamás katonaként került az olténiai bánok fővárosába, ahol vasárnaponként kötelező volt az egykori Științának szurkolni. „Az oltyán nép, az egy külön fogalom. De amit a lelátón művelt, az csodálatos! Ennyire fanatikus embereket sehol nem láttam, az egész Dolj megyében mindenki élt-halt a futballért és a craiovai csapatért. Számomra óriási élmény és ajándék volt, hogy egy jó pár meccsen ott lehettem” – tekint vissza a múlt század kilencedik évtizedére a marosvásárhelyi férfi. Mint meséli, Krizsánhoz már gyerekkorában volt szerencséje, amikor Vásárhelyen, a ligeti stadion salakos pályáján labdaszedőként ténykedett. Határozottan állítja, hogy az oltyánok jobban szerették az érmelléki szélsőt, mint a saját románjaikat. „Egy bálvány volt számukra az a kis, félnótás emberke, aki csípte, marta az ellenfeleit, cseleivel bolondot csinált belőlük, de ha hozzáértek, hatalmasakat esett, és percekig színészkedett. Vérbeli cirkuszista volt! Ez kellett az oltyán közönségnek” – szemlélteti a néző–játékos viszonyt Ráduly. Akinek megadatott, hogy a katonai alakulatával a szomszéd Olt megye székhelyére, Slatinára is kivezényeljék, amikor a scorniceşti-i csapatnak plusz biztatásra volt szüksége. Fontosnak tartja kiemelni, hogy egyik városban sem sértegették a magyarokat: sem azokat, akik a pályán voltak, sem azokat, akik a lelátón foglaltak helyet. Róla például szinte mindenki tudta, hogy erdélyi magyar, de azon túl, hogy azt hitték, útlevéllel látogat haza, néhány sötét elméjű tiszt kivételével senkit nem foglalkoztatott a nemzetisége.


A Craiova Maxima egykori játékosai, (b. j.) Sorin Cîrțu, Rodion Cămătaru és Silviu Lung órákig tudnak mesélni néhai csapattársukról és barátjukról, Krizsán Zoliról. Képek: a szerző gyűjtése

Szintén az 1980-as években bakáskodott Vajda György is. Azzal a különbséggel, hogy a szintén marosvásárhelyi fiatalembert egy másik olténiai megyeszékhelyre, Râmnicu Vâlceára sorozták be, ahol a helyi Chimia meccseit kellett végigszurkolnia. Mint ecseteli, a mérkőzések látogatása kötelező volt, de az újoncok örömmel tettek eleget a feladatnak, hisz legalább egy pár órára kiszabadulhattak a kaszárnya nyomasztó falai közül. „Különösképpen a Steaua meg a Dinamo elleni meccsek voltak élvezetesek, mert abban az időben a Chimiának is jó csapata volt. Mindenki civilizáltan szurkolt, csak az tűnt fel, hogy az emberek másként tökmagoznak, mint mifelénk, Erdélyben. Úgy dobták a szájukba a magot, mint tette Florin Piersic Mărgelatu szerepében: hajította be, köpte ki, hajította, köpte… Bármerre néztél, mindenki magozott Vâlceán.” Pályafutása vége felé, egy fél idény erejéig Krizsán Zoli megfordult az Olt-parti csapatnál is, de Vajda György erre már nem emlékszik. Mint mondja, abban az időben ők azt sem tudták, hogy kik azok a románok, akik a Chimia színeiben hétről hétre pályára lépnek, nemhogy a csapat esetleges magyar tagjait keressék. „Egy biztos: Vâlceán senkit nem bozgoroztak – sem a hazaiaktól, sem az ellenfelektől” – nyomatékosítja. Ugyancsak a magozás maradt emlékezetes a Craiován tanuló Boros Gábor számára is. Pedig a székelyudvarhelyi fiatalember mindössze egyetlen futballmérkőzésre látogatott ki. Mint fejtegeti, birkózóként soha nem rajongott a fociért, a társainak egyszer mégis sikerült rávenniük, hogy tartson velük. Már csak a hangulat kedvéért is… – győzködték. „Én kimentem, hogy nem mondják, hogy ilyen- vagy olyanféle vagyok, de képtelen voltam végigülni a mérkőzést. Valami nemzetközi kupameccs volt, amelyre az oltyánok többsége már azelőtt egy fél nappal bezsúfolódtak a lelátókra. Amikor odaértünk, bokáig érő napraforgómaghéjon küszködtük végig magunkat. Mindenki magozott, ivott és üvöltött. Ennyire focibuzi, fanatikus embereket életemben nem láttam!” – jellemzi a hajdani craiovai közönséget a székelyföldi férfi. Ami meg a mait illeti… Visszacseng a hetvenhétszeres román válogatott kapus, Silviu Lung megállapítása, miszerint a futball és rajongói a társadalom terméke és egyben tükörképe.

Új hozzászólás