Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tanító-varrónénik a Hargitán

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában lapunk a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

A népművészeti ismeretek lényege az, hogy keressük és megtaláljuk a tárgyak lelkét, azokat a momentumokat, amelyek függetlenek időtől és helytől, mert örök emberi tényezők.”(Kovács Károly: Népművészet)

Kápolnásfalu, a havasalji település

Kápolnásfalu a régi Udvarhely vármegye keleti részén, a mai Hargita megyében fekvő község. A Központi-Hargita hegység délnyugati előterében, 875 méteres tengerszint feletti magasságban, az oláhfalvi Lázon, egy nagy fennsíkon, a Csíki medencét Székelyudvarhellyel összekötő országúttól északkeletre terül el. Csíkszeredától 30, Székelyudvarhelytől 22 kilométer távolságra fekszik. 1968-ig természeti-közigazgatási szempontból – Udvarhely megye, majd 1950 után az azonos nevű járás részeként – Székelyudvarhellyel tartott kapcsolatot, az 1968-as megyésítés óta közigazgatásilag a megyeközpont Csíkszeredához tartozik, de a falu lakossága ma is szívesebben intézi ügyes-bajos dolgait a székely anyavárosban. 1968-ig közigazgatásilag Homoródfürdő is Kápolnásfaluhoz tartozott.

A község magas fekvésű hegyi település, néhol 900 m-es tengerszint feletti magasságban. Utcái nem meredekek, csak néhol enyhén lejtősek, egy mélyebb fekvésű része van a község északi részén, az úgynevezett Lok. Ezt a falurészt a Kis-Homoród patak szeli át, amelynek gyorsfolyású vize régen fűrészmalmokat hajtott. A község belterületén folyik keresztül a Csonka-patak (Rákos-Homoród pataknak is nevezik). Régebb a „Pletyka-patak” nevet azért kapta, mert az itt ruhát tisztálló asszonyok híreket cseréltek, megbeszélték a falubeli eseményeket. Mindkét patak a Hargita oldalából ered, és a Homoródon keresztül az Oltba ömlik. A község területe ásványvízforrásokban gazdag, a helyiek ma is szívesen használják a Felszegi borvízforrás vizét.

A község vízellátása jó, a legtöbb gazdaság udvarán kút található, ám az 1980-as évek közepén a Csonkakőszikla alóli forrásból bevezették a faluba a vezetékes vizet, így a kutak használata egyre ritkább. A korszerű szennyvízcsatorna-hálózat kiépülőben van, a falu központjában már jól működik, a falu utcáiban a régi hálózat felújítása zajlik.

A község időjárása régebb hűvös volt, korán lehavazott, tavasszal későn, gyakran csak májusban ment el a hó. A tél hosszú és hideg, a nyár rövid és hűvös szokott lenni. Ezt a népi mondás így tartja: „Kilenc hónap mind hideg, a másik három sem meleg”.

A globális felmelegedés következtében az időjárás sokkal enyhébb lett, az utóbbi években gyenge, enyhe telek és meleg nyarak váltják egymást.

A település keletkezése, története

Kápolnásfalu keletkezésének története szorosan összefügg a két kilométer távolságra fekvő Szentegyházasfalu (ma Szentegyháza város része) történetével, mivel századokon át egyházi és közigazgatási tekintetben a két helység közös vezetés alatt állt.

Keletkezésének pontos idejét nem ismerjük. Valószínű, hogy területe már a 12–13. századokban lakott volt. A település neve hiteles, írott forrásokban először a 16. században bukkan fel.

1566. július 11. után keletkezett udvarhelyszéki nemes, lófő és fejedelmi adózó jobbágyporták összeírásában Jnnetseoolaffalu (Székelyudvarhelyhez közelebb lévő) néven említik, 24 jobbágyportával.




A tájháznak otthont adó háromosztatú parasztházat 1897. november 29-én telekkönyvezték Orbán
Pál névre, utolsó lakója 1994-ig Orbán Ferenc volt

1567-ben a Telegdi Mihály kapitány által összeállított udvarhelyszéki lófők jegyzékében Jnnetsewolahfalu egy lófővel (Chygan Máté) szerepel. Ebben az évben, a 25 dénáros adó kivetésekor készült összeírásban 28 portával szerepel, Masijkolahfalw néven.

Az 50 dénáros adót fizető székely főemberek összeírásában, 1576-ban is Jnnekseóolahfalwa néven említik, megkülönböztetve a Tulsoolafalu-tól vagyis Szentegyházasfalutól.

Később, a Hargita havasán épült kápolnájáról Kápolnásoláhfalunak kezdték nevezni. Egy 1589. június 23-án kelt peres iratban „kápolnási-oláhfaluik”-ról írnak. Az 1602-ben, a Giorgio Basta által császári hűségre esketett udvarhelyszéki székelyek összeírásában is már Kápolnásoláhfalu (Kapolnas-Olafalú) néven szerepel, és ekkor két lófő, egy darabont, 14 szabad székely és egy jobbágy család lakta. 1614-ben a településen három lófő, négy gyalog és 34 szabadost jegyeztek fel. A szabadosok (felszabadított jobbágyok) Bethlen Gábor fejedelem kiváltságosai voltak. 100 év múlva összesen 80 lófő és szabad székely család és négy zsellércsalád élt a faluban.

Az Oszmán Birodalom uralma alatt, a 150 éves török hódoltság idején a helyi hagyományok, feljegyzések szerint fekvésénél fogva a portyázó hadak többször feldúlták a falut, s elpusztították lakosságát. Ezt bizonyítja egy Istvánfy nevezetű plébános 1724-ből származó Monográfiája (a gyulafehérvári érsekség levéltárában), amelyben a szerző arról ír, hogy Bocskay István (1605 és 1606 között Erdély fejedelme) telepítette vissza a lakosságot, főleg Csíkból, Gyergyóból és Háromszékről hozott családokkal. A fejedelem célja az volt, hogy a lakatlan, zord területen biztosítsa az átkelést az erdőben meghúzódó és onnan támadó tolvajok miatt.

A Hargita-hegység Kereszthegynek nevezett csúcsán 1622-ben Szent Péter és Pál tiszteletére kápolnát állítottak, amelynek alapját Orbán Balázs megtalálta. 1643. augusztus 29- én VIII. Orbán pápa a település védőszentjeinek tiszteletére búcsút engedélyezett. A viharok és a zord idő miatt ez a kápolna egy évszázad alatt nagyon megrongálódott, a lakosság számára a nagy távolság miatt nehéz és fáradságos volt a látogatása, így 1710-ben új kápolnát építettek, immár a faluban. XII. Kelemen pápa 1721. május 13-án kelt levelében engedélyezte a búcsú „áttételét” a faluba, ugyancsak Szent Péter és Pál tiszteletére.

Idővel a kápolna kicsinek bizonyult és 1797-ben a helyén templom épült. A falu lakossága a régi kápolna iránti tiszteletből 1844-45-ben a község temetőjében kis kápolnát épített a Szentkereszt felmagasztalására.

A szájhagyomány szerint a vidék első telepese (feltételezhetően a második telepítéskor) egy Oláh vagy Fejér Máté (Orbán Balázsnál egy Oláh János) nevű pásztorember volt fiaival, Oláh Andrással és Oláh Dániellel. Egyik fia Kápolnásfalu határában a Gyepűnek nevezett dűlőben telepedett le, majd fogadót nyitott a falu felső részén, ahová a Csíkszereda és Udvarhely között áthaladó szekerek éjjeli pihenésre beálltak, és együtt indultak tovább, hogy a Tolvajos-tetőn szerencsésen átjussanak. Az idők során szabad székelyek telepedtek a faluba, de az Oláh elnevezés mindkét falun rajtamaradt. Szakemberek körében is tisztázatlan a két Oláhfalu nevének eredete, nehéz eldönteni, hogy az egykori őstelepesek etnikumára utal (ez az elterjedtebb magyarázat), vagy személynévből származik. Az viszont bizonyos, hogy amikor írott forrásokban megjelenik a település, már igazi székelyek lakták. A 17. században keletkezett összeírás is ezt bizonyítja, mert abban a Tamás, György, Imre, Máté, Jánosi, Bíró, Jakóczi, Jakab, Elekes, Lőrinc, Miklós, Péter, Both, András, Tófalvi, Daniel, Benedek, Gothárd családnevek szerepelnek.

A környék lakói, de még a régi Udvarhelyszék településein is Kápolnásfalut még ma is Kicsioláhfaluként, vagy Kicsifaluként emlegetik, megkülönböztetve Nagyoláhfalutól, vagyis Szentegyházasfalutól.

A két Oláhfalu története századokon át összefonódott egymással. 1838-ig egy plébániát, az 1876-os megyésítésig egy községet alkottak. Közbirtokosságilag Kápolnásfalu 1863-tól vált önállóvá, 1877 és 1930 között pedig Szentegyházasfaluval közös jegyzősége volt. Földrajzi elhelyezkedésüknek és adottságaiknak, gazdag erdőiknek, valamint a Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti áthaladást segítő védelmi szerepüknek köszönhetően egyedülálló kiváltságokkal rendelkeztek.

A település pallosjoggal bírt. Az itt elfogott bűnözőkön helyben ítélkeztek, és az ítéletet a helyi hagyományok szerint a falu melletti dombon végre is hajtották. Ezt a helyet ma is Akasztófának hívják.

Ezeket a kiváltságokat Erdély fejedelmei adományozták az itt élőknek, és később a Habsburg-ház uralkodói is jóváhagyták. Az első, tulajdonképpen nem is kiváltságlevél, hanem fejedelmi rendelet, amelyet Báthori István fejedelem 1572. augusztus 17-én adott ki, azzal a céllal, hogy bizonyos visszaéléseket megfékezzenek a hargitai nagy vadonban. A kimondott első kiváltságlevél 1575. október 21-én kelt, s ebben Báthori István fejedelem elrendelte, hogy „mivel az Oláhfalvi lakosok az roppant havasok közt, olly vad és terméktelen hellyt laknak, senki ezen lakosokat jussaikban ne háboritsa és semmivel terhelni ne merészelje”. E kedvezményeket 1577. február 4-én Báthori Kristóf még kibővítette, s az oláhfalviakat minden dézsma s egyéb fizetendő terhek viselésétől mentesítette. 1589. október 23-án Báthori Zsigmond ezeket a privilégiumokat megerősítette, és elrendelte Sygler János udvarhelyi várnagynak, hogy az oláhfalviak erdeinek mások általi pusztítását akadályozza meg. Báthori Gábor fejedelem 1609. július 21-én újból megerősítette a kiváltságokat, és ezen kívül az oláhfalviakat minden közönséges és hadi szolgálat alól felmentette, hogy „a tolvajokat és vadakat kiirtva a havason átvivő utat biztosítsák, s az ott utazóknak szállást adjanak”. Az adófizetéstől is mentesítette, „azzal a feltétellel, hogy ő maguk és utódaik minden évben, saját költségükön és munkájukkal ezer szál deszkát a hozzájuk legközelebb eső Kőhalom szász székbe” a fejedelem számára szállítani tartoznak. 1614. május 8-án Bethlen Gábor által kibocsájtott adománylevélben a privilégiumok tovább bővültek, annak fejében, hogy az oláhfalviak évenként (június hónapban) Gyulafehérvárra 2000 szál hibamentes deszkát szállítanak saját költségükön, marháikkal és szekereikkel. Ezen kívül a fejedelem számára, határukon belül egy jó fűrészmalmot kellett felépíteniük és működtetniük, amelyhez „évenként 100 tönköt” (fatörzset) voltak kötelesek adni. Kápolnásfaluban már korábban is működtek fűrészmalmok (a falunak 44 vízi fűrésze volt), ezt bizonyítja egy 1591. július 20-án kelt peres irat, amely Tamás János fűrészmalmát említi. Ugyanebben az évben Lőrincz György és András Balázs a „fűrészbeli” részükért pereskedtek. Az 1618-ban megerősített kiváltságok azt is kimondták, hogy senki nem juthat jobbágysorsra, mert „ha valaki polgártársait beadósítva, jobbággyá akarná tenni, vagy menekülőket (refugiusokat) ily minőségben befogadna, annak javait a község foglalja el, s a faluból számüzessék.”

A megszerzett kiváltságos jogokat 1631-ben I. Rákóczi György is megerősítette. Az 1678. november 17-i, Gyulafehérváron tartott országgyűlés a fejedelmi kiváltságlevelek mellett a törvényhozásba is becikkelyezte a két Oláhfalu előjogait.

A Habsburg-házból való uralkodók közül I. Lipót, majd Károly császár is megerősítette Oláhfalu privilégiumait, de egy 1711-ben kiadott kormányszéki rendelet a szék adójába is bevonta. 1742-ben újból visszanyerték önkormányzati jogukat, ám az 1790–91-es országgyűlésen kétségbe vonták országgyűlési képviseletüket. 1794-ben a nagyszebeni országgyűlésen Udvarhelyszék követei újból felszólaltak Oláhfalu képviseleti joga ellen, de a december 3-ai ülés 5. számú határozatával megerősítették az oláhfalviakat, hogy mint annak előtte, úgy most is helyük és szavazatuk van az országgyűlésen.

1801-ben I. Ferenc királytól, a már létező kiváltságokhoz, három országos sokadalomra (Gergely pápa, Szent Péter és Pál, valamint Szent András napjára) szóló vásárjogot is kaptak az oláhfalviak. Ugyancsak I. Ferenc adományozta 1803-ban Oláhfalu pecsétjét, amelyet Orbán Balázs így ír le: „Magyarország, Erdély-, Horvát-, Tótországok és Dalmacia címereitől keretelt pajzs, mely két részre van osztva. Felső osztályában három arany csillag közt szablyát tartó kar, alsó osztályában egy hegy két ellentétes oldalára helyezett két templom, ezen körirattal: »Sigillum privilegiatae communitatis Oláhfalviensis«.”

A privilégiumok odaítélésével az erdélyi fejedelmeknek, valamint az országgyűlésnek is az volt a célja, hogy minél több ember települjön a hegyes, terméketlen, vadon vidékre, biztonságosabbá téve a vadrengetegen átvezető utat, majd később a fejedelmeknek, deszkában való adózás hasznáért.

A két Oláhfalu kiváltságai 1876-ig többé-kevésbé érvényben maradtak, de az országgyűlés némileg meg is szorította azokat: „A két Oláhfalunak privilegiumoki nea parte abrogáltatott, és hogy a szék törvényével éljenek, imponáltatik”.

Bár a két község közös egyházi és közigazgatási vezetés alatt állott, már Apafi Mihály fejedelem idején Kápolnásfalu külön követet küldött az országgyűlésbe. Ez a kiváltsága 1919-ig meg is maradt.

Amikor a települések már eléggé megerősödtek, lakosaiknak száma növekedett, akkor az országgyűlés megvont egyes előjogokat, megszüntette, mint önálló törvényhatóságot, és bekebelezte Udvarhely vármegyébe, annak széki törvényei alá helyezve a két Oláhfalut.

A település fekvése, felosztása

Kápolnásfalu szokásos zárt, hegyi halmaztelepülés. A község négy kerületre, úgynevezett tízre van felosztva: Altíz vagy Alszeg, Tófalvi tíz vagy Tófalva (Tófalának is mondják), Középtíz vagy Középszeg és Feltíz vagy Felszeg. Az utcái elég szűkek, a lakóházakat teljesen az utca szélére építették, kerítés és gyalogjáró nélkül. Aszerint, hogy az épületek egymáshoz viszonyítva hogyan vannak elhelyezve, az udvarok két típusa van jelen a faluban: a csoportos udvar, ahol a csűr és az istálló szemben áll a kapuval, párhuzamosan az utcával, külön a lakóháztól, vagy a soros udvar, ahol a lakóház, az istálló, a csűr és más gazdasági épület egymás után építve található a telek egyik részén.

Az épületek kőalapra, fából készültek. Újabban téglából is építkeznek, szintén kőalapra, amely magasabb, mint a régi házak esetén. A múlt század elejéig a házakat zsindellyel fedték be, az 1920-as évektől kezdve fokozatosan áttértek a cserépfedésre.

Az 1950-es évekig minden háznak székely kapuja volt: galambdúcos, fedeles kötött kapu, vagy gyalogszékely kapu, kis székely kapu.

A település lakossága

A különböző korokból származó összeírások alapján a két testvértelepülésről egy viszonylag homogén társadalmi szerkezet képét kapjuk. Ebben a társadalomban a jobbágyok és a zsellérek részaránya jelentéktelen. A földrajzi kö­rülmények alkalmatlanná tették ezt a tájékot a hűbérbirtok kialakulására. Kápolnásfalu lakói évszázadokon keresztül nem ingyen kaptak privilégiumokat, azokért jól megdolgoztak: védelmezték az átutazókat, hadakoztak a vadak és a tolvajok ellen, és keményen küzdöttek a megélhetésért. Az évszázadok alatt ide telepedett vagy ide telepített székelyek alkalmazkodtak a zord időjáráshoz és a kemény munkához, és a település gyors növekedésnek indult.




Tömlöcös asztal a kápolnásfalui tájházban

A földművelés és az állattartás mellett főképpen fakitermeléssel és -feldolgozással foglalkoztak. Gróf Teleki József 1799-ben Kápolnásoláhfaluról így írt: „Lakosai deszkával való kereskedésből és a szövésből élnek. A nagy Havasoktól a legszebb fenyőfákat bőven kapják, ezekből fűrész malmaikon deszkát, zsendelyt készítenek és Segesvárt, Marosvásárhelyt és Fehérvárt eladják. A pénzből, amit innen visznek, gabonát, törökbúzát vásárolnak, mert egyéb zabnál terméketlen földeken nem terem.”

Az egyes népösszeírások szerint 1868-ban már 1540 lakos, 1910-ben 1877 lakos szerepelt a jegyzékekben. Az 1941-es népszámlálás szerint 2556 volt a lakosság száma, ebből 1011 férfi, 1030 nő és 525 gyermek. Az ebben az évben készült, Tamás Mihály igazgató kántor-tanító által összeállított Monográfia szerint az akkor élt emberek „általában középtermetűek, de vannak köztük szép szál emberek is, kik elég erősek, mert a fakitermelésnél nagy terheket emelnek már fiatal korukban. Szívós természetűek. Betegség miatt csak nagyritkán feküsznek. Akkor is felöltözve, minden percben készen arra, hogy felkeljenek.” Az akkor élt embereket sokat dolgozókként említi, talán az asszonyok még inkább kivették részüket a munkából, mert a mezei munka és a házimunka mellett szövés-fonással is foglalkoztak.

A falu lakossága 1992-ben 2119 fő volt, ebből 2114 magyarnak, öt románnak vallotta magát. A 2000-es években csökkent a lakosság száma, sokan vállaltak külföldön munkát, de tapasztalható egy hazatelepedési folyamat is.

A falu lakói évszázadok óta a székelyek. A 17. században feljegyzett családnevek közül a Tamás, a György, a Máté, a Bíró, az Elekes, a Lőrinc, a Péter, a Both, a Tófalvi, a Daniel, a Benedek nevek ma is megtalálhatóak. Ezeken kívül a Csiki, a Balázs, a Gergely, a Gedő, a Márton, a Kele nevek is gyakoriak. A faluban a leggyakoribb családnév a Both, amely több mint 400 éves múltra tekint vissza. Először 1597-ben jelenik meg Both Péter árváinak öröksége kapcsán. 1614-ben II. Both Péter hadköteles székely neve szerepel, majd az 1627. évi összeírásban Both Péter és Both János privilégiumos szerepelnek. A család egykor vezető szerepet játszott a két Oláhfalu életében, és „vitézlő és nemzetes” címet viseltek. A falu lakói évszázadokon át hűen őrizték katolikus hitüket.

A 20. század elején, amint a legtöbb székely településről, úgy Kápolnásfaluból is inaskodni, mesterséget tanulni, szolgálni mentek el a fiatalok, mivel a kevés, rossz minőségű föld nem tudta eltartani a népes családokat. A feljegyzésekből tudjuk, hogy 1941-ben 67-en éltek huzamosabb ideje távol a falutól, „ezek közül 40 leány még a visszacsatolás előtti időkből, akiknek visszajövetele érdekében a szükséges lépéseket az elöljáróság már megtette”. Ebből is látszik, hogy csak dolgozni, tanulni mentek el a falusi fiatalok, a hozományhoz szükséges pénz megszerzése után, vagy az inasévek kiteltével szinte mind visszatértek szülőfalujukba.

Kápolnásfaluban semmilyen ipartelep nem volt, az 1950-es évekig a háziipar elég fejlett volt. Valamilyen famegmunkálási mesterséghez szinte minden férfi értett, ház- és istállóépítéshez, zsindelykészítéshez nem kellett idegenből mesterembert hozni. Kádat, csebret, dézsát, orsót, szövőszéket, sulykot, fakanalat, teknőt, kaput mind helyben készítettek. A bútorokat is maguk készítették, saját használatra. Az 1700-as években bárdolt, vésett bútorok készültek: gyalogszék, majd később háttámlával ellátva fonószék, asztal, tömlöcös asztal (rejtett, titkos része van), támla nélküli padka, tálas edénytartó polccal és alul élelmiszertartó ajtós résszel, ágy, valamint a kelengyés láda. Mindezek festetlenek voltak, gyakran szépen mintázva, jellegzetes faragással, amit késsel, bicskával készítettek. Később divatba jöttek a festett bútorok, ezek többnyire fenyőfából készültek. Az 1800-as években készült bútorokon különböző virágmotívumok, szár- és levélminták (növényes díszítőmotívumok) láthatók sötét­zöld, sötétkék, vörösesbarna alapszínen. A festéshez házilag elkészített gyantáros festéket használtak. A 20. század közepére már nagyon sok régi bútordarab eltűnt, helyüket asztalosműhelyben készült, majd később az iparilag gyártott, boltban vásárolt bútorok vették át.

Hajdanán a család ruházatát, valamint a háztartási textíliát a nők készítették házilag. Ezek alapanyaga a kender és a juhgyapjú volt, ezek is a háztól kerültek ki, nem vásárolták. Főként a tél volt a fonás, a szövés ideje, ekkor készült a fehér férfiharisnya, a fekete lájbi és férfikabát, a tarisznya, a cserge, a pokróc, az átalvető. A férjhez menő lányoknak a család nőtagjai készítették el a kelengyét, a különböző díszítőmintával készült szőttest. Az 1950-es évek végére a bolti textília szinte teljesen kiszorította a háziszőttesből készült ruházatot. Az 1960–70-es években a nőknek szervezett kézimunka-összejöveteleken felelevenítették a mintakincset, és újra elkészültek a szebbnél szebb hímes terítők, valamint a piros bogos székelyruha anyaga. A kutatómunkának köszönhetően 2000-ben elkészült az első, hímes szőttesből készült női székelyruha, amely egy, az 1938-ban szőtt és varrt székelyruha hű mása. Napjainkban a kislányoknak, lányoknak piros bogos anyagból, az asszonyoknak régi hímesből készül a székelyruha.

Az ősszékelyek általában senkivel nem keveredtek, a legények ritkán hoztak feleséget más településről. Idővel ez megváltozott, többen nősültek/nősülnek idegenből.

Az 1941. évi magyar polgári közigazgatás, ezzel együtt a jegyzőség megalakulása, valamint az 1948. évi román kommunista államosítás után sok minden gyökeresen megváltozott a községben. Az 1950-es évekig a lakosság fő foglalkozása a fakitermelés volt, de az iparosodás megjelenésével és fejlődésével egyidejűleg a falu férfilakosságának nagy hányada a szentkeresztbányai vasüzembe, a hargitafürdői kaolinbányába vagy Székelyudvarhely valamelyik gyárába ment dolgozni. Mivel a föld gyenge minőségű, termőrétege vékony, s nagy gépi megművelésre alkalmatlan volt, a kollektivizálás elkerülte a falut. A meglévő birtokot a régi szokásrend szerint megörökölték a fiatalok, és az állami munka mellett mindenki fenntartotta a gazdaságát. Az 1970–80-as években az asszonyok egy kisebb része a környező városok kisipari szövetkezeteiben, könnyűipari üzemeiben, egyesek még a szentkeresztbányai vasgyárban is kezdtek dolgozni. A munkába járás mellett továbbra is végezték az otthoni gazdasági teendőket, és a szövést sem hagyták el. Miként a gazdasági munkát vagy a fakitermelést a fiak az apáiktól tanulták, úgy a szövés-fonás csínját-bínját az anyák, nagyanyák tanították meg a lányaiknak. (Az 1980-as évek végén szinte nem volt olyan 14 év alatti leánygyermek, aki ne tudott volna szőni!)

Az 1989-es rendszerváltás után sorra zártak be a környék gyárai, üzemei, bányái, így a férfiak elveszítették állami állásaikat. Sok férfi ekkor nagyobb mértékben kezdett el a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben dolgozni. Az erdők visszaszerzése megindította az olykor ésszerűtlen és törvénytelen fakitermelést, és megépült néhány fafeldolgozó üzem rönkvágó szalagfűrésszel. Mivel a családok pontos és állandó pénzforrás nélkül maradtak, az asszonyok nagy többsége az újonnan indult könnyűipari gyárakban kezdett dolgozni, és a férfiak maradtak otthon a gazdaságban. Az asszonyok megváltozott szerepével a háztartásokban lévő szövőszékek a padlásra, a csűrbe kerültek, s ezzel egy ősi mesterség, a szövés anyáról leányra öröklése megszűnt.

Egyház, iskola, közművelődés

A 18. század végéig a két falu egy egyházi igazgatás alatt állott, ekkorra azonban Kápolnásfalu annyira megerősödött, hogy az önállósodás útjára léphetett. 1797 és 1800 között a lebontott kápolna helyébe egy impozáns, nagy templomot építettek. Leányegyházként 1834-ben Kovács Miklós erdélyi püspök engedélyezte a külön kántor tartását, majd 1838. január elsejével a falut anyaegyházi rangra emelte. Az újonnan alakult egyházközségben Varga Sándor plébános szolgált 32 éven át.

Az egyházközséghez tartozó Homoródfürdőn 1763 és 1765 között Lázár János erzsébetvárosi örmény katolikus építetett hálából, gyógyulása emlékére. A kápolnát Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték fel.

A falu lakossága ma is katolikus, más vallású kevés van, ők házasság útján kerültek a településre.

Az iskola története szorosan összefügg az egyházközség történetével. Iskolaalapításra vonatkozó pontos adatokkal nem rendelkezünk, de az régi egyházi iratokból tudjuk, hogy 1758-ban két tanerővel működött az iskola. Ekkor még a gyülekezet Szentegyházasfalu egyházközséghez tartozott, így az iskolai teendőket is az onnan kiküldött kántortanító látta el, vagy pedig az Udvarhelyről érkezett ferencrendi papok. A római katolikus iskola 1768-ban két tanerős volt. Az 1838-as önállósuláskor szolgáló Varga Sándor plébános feljegyzései szerint idejövetelekor már működött itt iskola, de az oktatás nem volt kielégítő, lemaradás és tudatlanság uralkodott. Varga Sándor újjászervezte az oktatást, rendezte az iskola fenntartásának anyagi alapjait és 1839-ben egy kántortanítóval és egy segédtanítóval már jól működött az iskola.

Az 1872/73-as tanévben külön tanultak a leányok és külön a fiúk. 1874-ben megalakult az első Iskola Tanács. Az 1876/77-es iskolai évtől kezdve a tanulók számszerű nyilvántartása már az iskolában történt. Ebben a tanévben 102 fiú és 112 leány volt iskolaköteles.

1906-ban négy, 1934-ben pedig már öt tanerővel működött az iskola. 1936-ban a román állam állami iskolát építetett, négy tanerővel, és meg is maradt 1940-ig, a második bécsi döntésig. 1941-ben, mint magyar királyi állami népiskolánál először két, majd négy tanerő tanított. Ebben az időben Tamás Mihály igazgató kántor-tanító feljegyzése szerint „a felekezeti és állami iskola a legnagyobb egyetértésben közösen működik”.

1976-ban a régi iskolaépület helyett újat kezdtek építeni, itt 1978-ban kezdődött el az oktatás. 2011–2012-ben az iskolaépületet teljesen felújították, ellátták központi fűtéssel, korszerű felszereléssel.

Az iskola 1991-ben felvette a Vadró­zsák gyűjtője, Kriza János nevét, vállalva a népművészet és a néphagyomány őrzését és továbbadását.

Az 1920-as években a falunak volt egy művelődési háza, egybeépítve a községházával. 1965-ben új művelődési ház épült 500 férőhelyes nagyteremmel, klubbal. Ebben az épületben működik a község könyvtára is.

A község lakói a kemény mezei munka mellett érdeklődtek a művelődés iránt is. Több folyóirat járt a faluba, a már említett Monográfiában Tamás Mihály tanító a következőket jegyezte fel: Magyar Nép, Nemzeti Újság, Erdélyi Gazda, Magyar Lapok, Erdélyi Tudósító, Hargita, Új Magyarország, Új nemzedék, Függetlenség, Vasárnapi Harangszó, Szív.

A községben gyakran tartottak műkedvelő előadásokat, amelyeket a ta­nítók rendeztek. Ezeken az előadásokon a falu fiataljai és fiatal házasai szerepeltek, és főként népszínműveket mutattak be. A bevételt a faluban működő jótékony egyesületek valamelyikének ajánlották fel (Vöröskereszt, Oltáregylet, Szent Kereszt Hadsereg).

A falu művelődési életét a mindenkori tanítók éltették. A felekezeti iskolák bezárása után is folytatódtak a szereplések, idővel a népszínműveket klasszikus és kortárs írók színdarabjai váltották fel. Az 1989-es fordulat után a kultúrházi szerepléseknél a rövidebb jelenetek bemutatására lett igény.

A háborús évek és az államosítás után, amikor már minden gyermek járt iskolába, a fiatal szülők is szükségét érezték új ismeretek megszerzésének. A férfiak a Gazdakör előadásaira, beszélgetéseire jártak ismeretek, tapasztalatok cserélésére, a nők pedig olvasókörre, beszélgetős előadásokra jártak. Amint a színjátszást, úgy az olvasókört, a kézimunkakört is lelkes pedagógusok vezették, nekik is köszönhető, hogy ma sok mindent tudhatunk a falu múltjáról.

Kápolnásfaluban történelmi emlékhely vagy rom nincs, de emlékművet időről-időre emeltek a helyiek. A templommal szemben két emlékmű őrzi az első és a második világháborúban elesett hősök emlékét.

A templom bejáratánál van egy régi kőkereszt, amelyet 1910. június 10-én állítottak a községből Amerikába kivándoroltak. Ugyancsak a templomkertben található egy 19. században állított fakereszt, amelyről feljegyezték, hogy 1853-ban alszegi Lőrincz Andrásné újrafedette és megfestette „András fia emlékére, ki Olasz honban, mint katona halt el”.

Az iskola előtti kertben két emlékmű áll: egy millenniumi kopjafa, amelyet 2000-ben, és egy faragott harangláb iskolaharanggal, amelyet 2001 őszén állított az iskola munkaközössége.

A polgármesteri hivatal előtt áll egy 1848-as emlékmű, amelyet egy régi, ugyancsak ’48-as kereszt helyére állított a község.

A 20. század második felében összegyűjtött néprajzi anyag méltó helyre kerüléséért 2005-ben a Kriza János Iskola Alapítvány egy, a községtől kapott régi parasztházat felújított, és tájházként közkinccsé tette. A tájháznak otthont adó parasztházat 1897. november 29-én telekkönyvezték Orbán Pál névre. Az örökség apáról fiúra szállt, utolsó lakója 1994-ig Orbán Ferenc volt. A ház hagyományos háromosztatú parasztház – lakóház, tisztaszoba, kamra és pit­var van benne –, falai tapasztottak. A házat a Balázs Irén tanítónő által összegyűjtött néprajzi tárgyakkal rendezték be. Találunk itt vetett ágyat, festet és faragott kelengyés ládákat, festett padokat, tálasokat, bölcsőket, szövéshez és fonáshoz szükséges eszközöket, cserépedényeket, fából készült szerszámokat és mezőgazdaságban használt eszközöket. A tárgyak nagy része az 1800-as évekből származik, de a gyűjteményben az 1700-as években készült faragott hozományos láda, sótartó és tömlöcös asztal is található.

A falu történetét, lakóinak múltbeli életét nem ismerhetné a mai kápolnási ember Balázs Irén tanítónő lelkes, kitartó, gondos gyűjtőmunkája nélkül. Ugyanakkor a falu szellemi, kulturális életében is maradandót alkotott. Mint tanítót, mint népnevelőt nagyra értékelik a faluban.

Balázs Irén

Lőrincz Irén 1927. április 1-én született Kápolnásfaluban. Az elemi iskola hét osztályát szülőfalujában végezte, s már kisiskolásként, a sokat olvasott, a falu történetéről, a falu szokásairól mesélő édesapjától megtanulta a szülőföld szeretetét és tiszteletét. 1941 és 1948 között a székelyudvarhelyi Református Tanítóképző tanulója volt, és a sikeres tanítónői képesítés megszerzése után, 1948 őszén Márton Áron püspök úrtól kinevezést kapott a kápolnásfalui római katolikus iskola alsó tagozatába. Sajnos, az iskolát még abban az évben államosították, de a tanító néni maradt, és férjhez ment Balázs István, ugyancsak kápolnásfalui tisztviselőhöz.

Tanítói pályája kezdetétől tevékeny résztvevője volt nemcsak az iskola, hanem a falu kulturális életének is. 1948 és 1956 között a fiatalok szereplésének szervezője, a színdarabok rendezője volt. 1959 szeptemberében az akkori hatalom indoklás nélkül eltiltotta a tanítástól, majd ugyancsak indoklás nélkül 1961 májusában újra elkezdhetett tanítani. Tanítói munkáját jól felkészült, következetes, szigorú pedagógusként megszakítás nélkül 1982-ig, nyugdíjba vonulásáig végezte, mindvégig a hivatástudat, az elkötelezettség, a becsületesség jellemezte. A szülőkkel jó kapcsolatot ápolt, célja az volt, hogy egyetlen gyermek se maradjon írástudatlan. Mind kollégái, mind a szülők szigorú, de igazságos pedagógusnak tartották.




Balázs Irén

Pontos munkavégzése, bátor és határozott fellépése következtében vezető, felelős munkaköröket bíztak rá: volt igazgatóhelyettes, kultúrigazgató, tanács­elnök és a nőszövetség elnöke. Éveken keresztül szervezte a Nők órája elnevezésű foglalkozásokat, ahol az asszonyoknak, a leányoknak megtanította (újratanította) a már-már feledésbe menő szőttesek mintavilágát, és figyelmüket a hagyományőrzés felé fordította.

Kitartó és következetes munkájának, valamint a jó szervező tevékenységének köszönhetően elérte, hogy az 1960–70-es években minden iskolás leánynak volt piros bogos szőttes székelyruhája, a fiúknak pedig fehér posztó székelyharisnyája székelyinggel és feketeposztó lájbival.

Korán felismerte, hogy őseinek használati tárgyai, a paraszti élet munkaeszközei, a régi bútorok, a szőttesek és a népi ruhadarabok kiszorulnak a családok életéből és enyészetté válnak. Fáradságos kutatómunkába kezdett, házról-házra, padlásról-padlásra járva elkérte, nagyon gyakran saját pénzén megvásárolta az értékes darabokat, s azokat saját otthonában, majd a művelődési otthon egyik szobájában helyezte el. A gyűjtőmunkával egy időben a falu történetének leírását is elkezdte, de házkutatás során az akkori rendőrség (a milícia) ezt az anyagot elkobozta. Aktív tanítói munkájának befejezése után tovább folytatta a gyűjtőmunkát, és bővítgette az iskolába áthelyezett gyűjteményt. Újrakezdte régen dédelgetett terve megvalósítását is, Kápolnásfalu monográfiájának megírását, és könyve 1996-ban meg is jelent.

Ügyszeretetének és népe iránti szolgálatának megkoronázásaként a falu 2005-ben felavatta azt a tájházat, amelynek berendezését az Irénke tanító néni által összegyűjtött néprajzi anyag szolgáltatta. A tanító néni felbecsülhetetlen gyűjtőmunkája nélkül elkallódott volna a sok értékes népművészeti tárgy, így kevesebbet tudnánk településünk múltjáról, egyszóval szegényebb lenne Kápolnásfalu.

Kápolnásfaluban Irénke tanító néni munkáját nagyra értékelik azok, akiknek fontos szülőföldjük tisztelete, őseik életének, szokásainak megismerése. 90 évesen is foglalkoztatja a tájház sorsa, s gyűjtőmunkáját is folytatja. Volt tanítványai, a kézimunka körre járó asszonyok, volt kollégái szeretettel beszélnek róla. Íme, néhány emlékezés:

György Enikő (51 éves, 1972 és 1976 között volt a tanítványa): „Szigorúnak tűnt, de jó lelkű volt. Nagyon szerettem. Gyermekként úgy gondoltuk, hogy a mienk a legjobb tanító néni. Nagy hangsúlyt fektetett a matematikára, a románra, a magyarra. Teadélutánokat, kirándulásokat, szerepléseket, nőnapi megemlékezéseket szervezett. Akkor úgy véltük, hogy nagyon szigorú volt, de most úgy gondolom, hogy nagyon jó, hogy szigorúan bánt velünk. Amikor rosszak voltunk, a csipkebokor vesszőjével mindenkinek tenyerest adott, ezt soha nem felejtjük el.”

Ozsváth Mária (55 éves, 1968–1972): „Nagyon kedves, aranyos, barátságos volt a gyermekekkel, szerettük, én nagyon szerettem. Szigorú volt, de szerette a gyermekeket, akit ő tanított, megtanult írni-olvasni, számolni. A magyar nyelvre és a matematikára fektetett hangsúlyt. A szünetekben mindig köréje gyűltünk, mint a csirkék a kotló köré, mindenkivel kedves volt, nem tett különbséget a gyermekek között. Székely táncokat, színdarabokat tanított, kézimunka órákat tartott, a fiúkat megtanította a fafaragásra, a lányokat mindféle varrásra. Nagy hangsúlyt fektetett a gyengébb képességű gyermekekre, órák után vagy óra közben is külön foglalkozott velük. Tanítási idő után ott maradtak a gyengébb képességű gyermekek, és segített nekik. A mai tanítók az ő példáját kellene, hogy kövessék.”

Elekes Erzsébet (58 éves, 1966–1968): „Nyílt, egyenes jellem, jellemezte az őszinteség, az igazságosság. Azért szerettem, mert nem tett különbséget a gyengébb, az elesettebb, és a jó képességű, jobb helyzetben levő gyermekek között. Az utána következő tanítóban is őt kerestem, számomra példakép volt. Meghatározó volt, hogy megtanított írni, olvasni, számolni. Már akkor nagyon érdeklődött a régi tárgyak iránt, összegyűjtötte, hogy megmaradjon az utókor számára. Az ő kezdeményezésére, az ő gyűjtéseivel kezdődött el a falumúzeum létrehozása. Óriási türelemmel foglalkozott a gyengébb előmenetelű gyermekekkel, különös figyelmet szentelt rájuk. Mindig szeretettel gondolok rá, mivel én is a falu szülöttje vagyok, és pedagógus is, mindig közeli kapcsolat volt és van köztünk. Nála nagyon fontos volt, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Tekintve, hogy én is a tanügyben dolgozom, hasonló módszereket alkalmazok, s nem teszek különbséget a gyermekek között. Nagyon igazságosnak találtam, ahogyan tanított, ahogyan kezelte a gyermekeket.” (Az interjúkat Deák Csaba készítette)

Both Rákhel

Kápolnásfalu kulturális életét a 20. század második felében jelentősen alakította, irányította Both Rákhel tanítónő. Lőrinczi Rákhel 1934. március 15-én született Küsmődön. Gyermekkori nagy élményként élte meg az 1940. őszi változást, ekkor kezdte az első osztályt. Hat elemit a szülőfalujában járt, majd az etédi akkori Református Egységes Gimnáziumban fejezte be általános iskolai tanulmányait. 1949-től a székelyudvarhelyi Pedagógiai Leányiskola tanulója volt, ahol 1953-ban szerzett tanítói képesítést. Nagy vágya, hogy matematikát tanuljon az egyetemen, édesanyja 1951-ben bekövetkezett halálával szertefoszlott. Tanítói pályáját 1953-ban a Bánságban kezdte, Búziásfürdő (románul: Buziaș), Szapáryfalva (románul: Țipari) és Nagybodófalva (románul: Bodo) iskoláiban tanított. A gyermeklétszám rohamos csökkenése miatt áthelyezését kérte szülőföldjére, így került 1956. február 8-án Kápolnásfaluba. Itt kötött házasságot a kápolnásfalui Both József fizika-kémia szakos tanárral, akivel két gyermeküket, Emőkét (sz. 1958-ban) és Leventét (sz. 1961-ben) szeretetben becsületre, tiszteletre nevelték.




Both Rákhel

Az első hat évben felső tagozaton tanított magyar nyelvet és irodalmat. Fontosnak tartotta a magyar irodalom megszerettetését, a helyesírási készség kialakítást minden gyermeknél. Nagy vonzalmat érzett a kulturális tevékenységek szerevezése iránt, már első kápolnási tanéve végén tanítványaival Petőfi harcos öröksége címmel mutatott be színvonalas előadást. Ugyanebben az évben karácsonyra A falu rossza népszínművet tanította, rendezte felnőttekkel, s a sikeres vendégszereplések bevételéből vásárolták meg az iskola első telepes rádióját (a faluban akkor még csak egy-két készülék volt).

1963 őszétől az alsó tagozaton dolgozott egészen az 1989-es nyugdíjazásáig, de nyugdíjasként még 1994-ig tanított. Összesen 41 évet tanított, ebből 39 éven át Kápolnásfaluban oktatta, nevelte kiváló pedagógiai adottsággal, kitartó és következetes munkával, becsületes helytállással a rábízott gyermekeket. Sikerességét annak is köszönhette, hogy nagyon jó kapcsolatot tartott fenn a szülőkkel, családlátogatásai során felkészítette őket arra, hogy miként segíthetnek gyermekeiknek a tanulásban.

Kulturális téren a tanulókkal műsorokat készített, a felnőttek színjátszó csoportját vezette, ugyanakkor az iskolai és községi könyvtárosi feladatokat is ellátta. Tanítványainak szépírói és szavalóversenyeket szervezett, színdarabokat, jeleneteket tanított különböző ünnepekre, minden tanévben. Tanévenként legalább egy színdarabot bemutatott tanítványaival, még az utolsó tanítási évében is. A kulturális versenyeken gyakran szerepeltek tanítványai, az 1960–70-es években kis­iskolás mesemondói többször nyertek országos díjakat (pl. 1967-ben az akkor első elemis Benedek Mihály első díjat kapott Kolozsváron A három kicsi fergeteges kecskebak című mese előadásáért). Gyakran vállalta egy-egy ünnepi műsor előkészítését iskolaszinten is, ilyenkor verset, éneket, irodalmi összeállítást, jelenetet tanított a különböző osztályokból válogatott csoportnak.

1956-tól vezette a falu színjátszó csoportját. Általában évente, karácsonyra és farsangvégre egy-egy három felvonásos színdarabot rendezett a fiataloknak. A színjátszó csoport tagjai, leányok, fiúk és fiatal házastársak, szívesen jártak az esti próbákra, követték a tanító néni utasításait, s tisztelték fáradhatatlan munkájáért. A fegyelmezett felkészülésnek mindig megvolt a jutalma: vastapssal kísért sikeres szereplések voltak a községben, és a más falvakbeli vendégszerepléseken. Az úgynevezett kultúrversenyeken egy felvonásos színdarabokkal szerepeltette a kápolnási fiatalokat, de ezeket a darabokat soha nem érezte annyira közelinek, mint a nagy, három felvonásos előadásokat. Ráki tanító néni nemcsak rendezte és tanította a színdarabokat, de ő szervezte be a szereplő fiatalokat is, és megírta az előadásokra a hirdető plakátokat. 1985-ig végezte nagy hozzáértéssel, kitartással, becsülettel ezt a munkát, igényes szórakozást nyújtva a község lakóinak, s értelmes időtöltést a fiataloknak. A közel 30 év alatt több mint 30 három felvonásos színdarabot, és több egyfelvonásost tanított a fiataloknak.

Mint magyar nyelvet tanító pedagógus, már a kezdetektől önkéntes munkában végezte a könyvtárosi feladatokat az iskolában. Rendszerezte a könyvállományt, és lelkesen formálta, irányította a gyermekek olvasási szokásait. A gyermekek nagy része sokat olvasott, nemcsak a kötelező házi olvasmányokat, hanem a tanító néni által javasolt gyermek- és ifjúsági irodalmat is. 1965-ben átvette a községi könyvtár vezetését, s kisebb megszakításokkal lelkesen, nagy hozzáértéssel nyugdíjazásáig végezte ezt a munkát is. Könyvtárosként könyvkiállításokat és -bemutatókat, évente egy-két alkalommal író–olvasó találkozót szervezett. Az 1980-as években a könyvtárosi tevékenységéért országos első díjat kapott.

Both Rákhel tanítónő 2013. január 11-én távozott az élők sorából. Volt tanítványai, a szülők és volt munkatársai elismeréssel, szeretettel beszélnek róla.

Kele Erzsébet (67 éves): „Ráki tanító nénit nagyon szerették, nagyon jó pedagógus volt. Gyakran eljárt a családokhoz, rendszeresen követte tanítványainak a munkáját. Nagyon sokat szerepeltette a tanulókat, s ezek az előadások mindenki számára emlékezetesek maradtak. A felnőtteknek tartott olvasókörre sok asszony járt, amíg kézimunkáztak, a tanító néni regényeket olvasott fel. Szívesen emlékszem a színjátszók előadásaira is. Színvonalas előadások voltak.”

Balázs Enikő (tanítónő, 57 éves): „Both Rákhel tanítónő kitűnő oktatói és nevelői munkát végzett, a fiatal pedagógusok jelképe volt. Nagyon sokat lehetett tőle tanulni, szívesen segítette a fiatal kollégákat is munkájukban. Tanítási módszerei hatékonyak voltak, „szigorú szeretettel tanított”. A tantestületben mindenki tisztelte becsületességéért, feladatvállalásáért, hűséggel végzett munkájáért. Az utolsó tanévben is olyan átéléssel dolgozott, mint fiatal korában.” (Az interjúkat Both Petra készítette)

Benedek László (polgármester, 40 éves): „Négy évig voltam a tanítványa 1984 és 1988 között. Szigorú tanító néninek ismertük, de szerette a gyermekeket, mindig segítőkész volt, megértette a problémáinkat. A hangsúly a román nyelven és a matematikán volt. A tan­órákon kívül előadásokat tanultunk, nők napjára és más rendezvényekre. Teadélutánokat szervezett csapatépítő jelleggel, próbálta összekovácsolni az osztályt. A gyengébb képességű gyermekekkel külön foglalkozott, külön feladatokat adott nekik azért, hogy fel tudjanak zárkózni és legalább az alapokat meg tudják tanulni. A legkedvesebb emlékem a tanító néniről? Azt hiszem az, amikor először megfogta a kezemet, amikor tanította a betűket.” (Az interjút Deák Csaba készítette)

Lőrincz Ildikó Katalin (tanítónő, 40 éves): „Engem a négy elemiben tanított. Nagyon felkészült, szigorú, következetes és nagyon pontos munkát végző pedagógus volt. Nagyon jól, részletesen magyarázott, és sosem lépett tovább, amíg mindenki nem értette meg. Éreztük, hogy fontosak vagyunk számára, felkészített az ötödik–nyolcadik osztályra, a pontos munkára, fegyelemre szoktatott. Amikor felnőttem, akkor értettem meg, hogy amit olyan szigorral tett, azt csak a mi érdekünkben tette. Nagyon sokat szerepeltünk, és ez nagyon közel hozott minket egymáshoz.”

György Mária Melinda (vállalkozó, 40 éves): „Engem is az elemiben tanított. Nagyon jó és szigorú pedagógus volt. Nagyon részletesen elmagyarázott mindent, úgy, hogy a leggyengébb tanuló is megértette. Amikor a gyermekekkel tanulunk, mindig eszembe jut egyik mondata: „A hogy előtt mindig vessző van!” Fontosnak tartotta a helyesírás megtanítását minden gyermeknek. Szeretettel tanított minket, volt, hogy megbántottuk őt, de mindig megbocsátott. Szeretettel gondolok rá.” (Az interjúkat György Kamilla készítette)

Both Teréz

Kápolnásfalu azon községek közé tartozik, amelynek külön népviselete van, s azt még a kommunista diktatúra évtizedei alatt is használták. Az asszonyok, a leányok székelyruháját évtizedeken át Both Teréz varrónő készítette.

Orbán Teréz 1921. március 29-én született Kápolnásfaluban. Tizenkét gyermek született a családban, ebből heten maradtak életben, ő volt a legkisebb. Azért, hogy a család megélhetését segítse, 1937-ben, fiatal leányként Nagyszebenbe ment szolgálni. Tehetséges, ügyes kezű volt, munkaadói szerették, megbecsülték. A szebeni keresetéből 1938-ban megvarrta a saját székelyruháját (ez a székelyruha ma is megvan). Első férje Both János volt, aki a háborúban, 1945-ben meghalt. A háború utáni nehéz években, egy árván maradt kislánnyal, 1946-ban férjhez ment Both Károlyhoz, akivel közösen dolgoztak a gazdaságban. Gyermekeiket, Máriát (sz. 1941-ben) és Lajost (sz. 1947-ben) nagy szeretetben, becsülettel munkára nevelték.




Ünnepi asztalnál. Both Teréz, férje, Both Károly és vendégei körében. Kép: a Both család
gyűjteményéből

Both Teréz fiatalasszonyként, 1956-ban kezdett másnak is ruhát varrni. Előbb férfiinget, alsóneműt, női ruhát, kötényt varrt, majd az 1950-es évek végén elkezdte a székelyruha varrását. A leányoknak piros bogos anyagból varrta a szoknyát és a lájbit, hozzá a székely inget, az alsószoknyát és a kötényt. Ragaszkodott a kézi munkához, ezért az ingre, az alsószoknyára, a kötényre saját maga horgolta a csipkét, sőt a kötényt is ő hímezte ki szegfűs mintával. A legényeknek székely inget varrt.

Kápolnásfaluban mindig megvolt a szé­kelyruha viselete, lakodalmakkor, ünnepi alkalmakkor, egyházi ünnepeken a leányok, az asszonyok népviseletben jelentek meg. Az 1960–80-as években szinte minden leánynak és fiúnak volt székelyruhája, annak is köszönhetően, hogy a mindenkori hatalom még a legdurvább kommunista években sem tiltotta a székelyruha viselését, és Balázs Irénke tanító néni kitartó munkával, az asszonyok kézimunkakörein is szorgalmazta a viselet megtartását.

Teréz néni rendületlenül varrta a ruhákat, soha nem egyszerűsítve, másítva meg az eredeti viseletet. A székelyruha varrása számára áhítat, imádság volt, a székely népe iránti őszinte, tiszta szeretet. A faluban szinte nincs olyan család, ahol ne lenne valamilyen ruhadarab, amit ő varrt.

Fiatalasszonyként a varrás mellett kendert termesztett, font és szőtt. A szüleitől tanult népszokásokat megtartotta, leányának is ő készítette el a hozományt.

Felelősségének érezte, hogy a székelyruha varrásának tudományát átadja egy fiatal varrónőnek. Teréz néni 85 éves koráig varrt, akkor Péter Edith vette át a mesterséget.

Both Teréz néni 2011. március 29-én hunyt el, 90 évesen. A faluban sokan őrzik emlékét, szeretettel beszélnek róla. Péter Edith (varrónő, 44 éves) Both Teréz nénitől tanulta a varrást, s már 13 éve varrja egyedül a székelyruhákat. Az elején segített Teréz néninek, s fokozatosan tanulta meg a székelyruha varrásának lépéseit. Teréz néni kiváló tanító volt, nagy szaktudással magyarázta el a varrás fortélyait, s megtanította az alapos, pontosan végzett munka szépségét. A tanultakat nem változtatta meg, azt a régi mintát varrja, amit Teréz néni is varrt fiatalasszonyként. Nem használ bolti csipkét, kézzel készíti a horgolást és a kötény szegfűs hímzését is, akárcsak mestere, akit nagyon tisztel. A fiatal leányoknak ma is piros bogos anyagból, a fiatalasszonyoknak bordó-fekete, kék-fekete, zöld-fekete, barna-fekete szőttesből varrja a csodálatos népi viseletet. Jó két hétbe telik egy ruha megvarrása, a kötény csipkézése is egy hetet vesz igénybe. Évente kb. 20 női székelyruhát varr, emellett férfiinget és férfimellényt is készít. Sajnálatos, hogy nincs olyan fiatalasszony, aki megtanulná a mesterséget, túlságosan munkásnak tartják. Péter Edith nagyon tiszteli Teréz nénit, minden ruhavarrásnál szeretettel gondol rá. (A beszélgetést lejegyezte Both Renáta)

Kápolnásfalu mai szellemi arculata sokkal szegényebb, silányabb lenne Balázs Irénke tanító néninek a tájház anyagát képező népművészeti és népi mesterségek tárgyainak összegyűjtése, féltő megőrzése, az elkallódástól való megmentése nélkül; Both Rákhel tanító néninek a népi kultúra megőrzése és az ifjak évtizedeken át való kulturális nevelése nélkül; és a Both Teréz néni által varrt, nemzeti öntudatot, egyenes emberi tartást, adó székelyruhák nélkül.

 

(Az írás készültekor, 2017-ben György Kamilla és Deák Csaba 5., Both Petra 6., Both Renáta pedig 7. osztályos tanuló volt a kápolnásfalusi Kriza János Általános Iskolában, ma valamennyien a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban tanulnak tovább. Vezető oktató: Bálint Irma tanár, szakmai irányító: Mihály János történész.)

Könyvészet

Orbán Balázs: A székelyföld leírása. Pest, 1868.

Mihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont kiadása, Székelyudvarhely, 2010.

Balázs Irén: Kápolnásfalu monográfiája. Alutus Kiadó, Csíkszereda, 1996.

Hermann Gusztáv Mihály: Az udvarhelyszéki Havasalja kiváltságos települései: a két Oláhfalu és Zetelaka. In: Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára, Erdélyi-Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 1999.

Gróf Teleki József: Úti jegyzések. Közli Domokos Pál Péter, Glória Nyomdai Műintézet, 1937.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Rátonyi János, Buzásbesenyő

Búzásbesenyő az egyik legszebb nevű település a Kárpát-medencében. Erdély középső részén, Marosvásárhelytől délnyugatra, mintegy 20 kilométernyire található, a Besenyő (Nagy) patak völgyében, amely balról torkollik a Marosba. A falut az E60-as nemzetközi főútról lehet megközelíteni. A helység évszázadokon át Küküllő vármegye, majd a kiegyezés utáni közigazgatási átszervezés eredményeként 1876 után Kis-Küküllő vármegye része volt. A kommunizmus idején több közigazgatási egység része a többszöri átszervezés miatt, 1956-ig pedig önálló község volt. Az 1968-as megyésítés óta a Maros megyei Kerelőszentpál község egyik faluja.

serfőző levente nagyszeben

Serfőző Levente ma már Erdélyben és Magyarországon is ismert szakértője a kulturális műsorok szervezésének. Erről tanúskodik a 2006 óta megrendezett Ars Hungarica, a Hungarikum Napok, a filmfesztiválok.

Szabó György, Székelyhodos

Szabó György Székelyhodos szülötte. Tanulmányai elvégzése után, 1963-ban hazakerült, előbb tanárként, majd igazgatóként állt helyt abban a kommunista világban, amelyben nem volt egyszerű tanárnak, tanítónak, de főként intézményvezetőnek lenni. Gyuri bácsi mégis megtalálta a módját, hogy egy olyan intézményt építsen újra, álmodjon gyermekbaráttá és vezessen, amely példaértékű volt abban az időben. 

Szabó István, Ottomány

Szabó István emléke még elevenen él a falu tudatában. Ez annak is köszönhető, hogy élete időben nem túlságosan régre nyúlik vissza. Szinte minden jelenlegi ottományi lakos emlékszik még rá valamilyen formában. Ebből az előfeltevésből indultunk ki, amikor kutatómunkánk elején egy kérdőíves felmérést végeztünk. Azt szerettük volna kideríteni, hogy a lakosság mit tud Szabó Istvánról, és mit nem. 

nyisztor ilona

A Tázló menti Pusztinában élő népdal­énekes, oktató, művelődésszervező, tanítónk, Nyisztor Ilona néni hosszú évek óta, így jelenleg is gyermekeket tanít. Saját szavait idézve, ezt mondja a tanításról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül, taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.”

Virágh László

A mi hősünk vitéz Virágh László (1918–2014), akinek élete, munkássága, életformája és a kommunizmus által elszenvedett mindennapjai keltették fel érdeklődésünket. Nagyszüleink, a rokonok, a szomszédok elbeszélése szerint Virágh László úgy él Csíkszentimre község emlékezetében, mint a fiatalság összetartó alakja, a Csíki-medence film­vetítő embere, „Laci bácsija”, a kuláksors miatt elhurcolt kulákok/nagygazdák egyike. Fontosnak tartottuk, hogy kutassunk életének olyan eseményei között, mint például a Kalot Egyesület és Népfőiskola újraszervezése, a csíkszent­imrei passiójátékban és a helyi színjátszó csoportban vállalt szerepe, valamint a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén elszenvedett megrázkódtatásai.

Incze László múzeumpedagógus

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Varsolc, Kacsó Sándor

Ez a borzongással, melegséggel vegyes érzés valamennyi varsolci számára ismerős. Ez keríti hatalmába a rövidebb vagy hosszabb útról hazatérőt. Számunkra nincs a világon még egy ehhez hasonló hely, amely ennyi melegséggel teli fogadtatást és szépséget nyújtana. Az utcák kinézete változik, de a frissen sült fánk íze, az üstben főtt szilvaíz illata, a szilágysági pálinka torkot jólesően maró csípőssége, a családias hangulat reméljük, sohasem.

Deák János, Miriszló

Deák János meg nem valósított terve volt, hogy a régi templom mellé emlék­oszlopot állítson. Azonban amikor öregedni kezdett, a fiatalság már nem állt mellé e terv kivitelezésében.

Egy egyszerű vidéki körorvos élete nem könnyű. Meg kell küzdenie a betegségekkel, a hiányosságokkal, a falu világára jellemző konzervatív látásmóddal, a hiedelmekkel, előítéletekkel. Hatványozottan volt ez igaz a kisebbségi létben, a nem is olyan távoli múltban, amikor a kommunista diktatúra nyomta rá bélyegét az életre. Az elszigetelt közegben nemcsak a hatékony egészségügyi ellátás, de a szó szabad kimondása, a gondolat szabadsága, a magyarság megélése is vastag falakba ütközött. Kisiratoson ezeknek a falaknak a bontogatásában, majd amikor a körülmények megengedték, újak építésében játszott szerepet hétköznapi hősünk, az az ember, akit tanulmányunk alanyául választottunk, dr. Almási Béla.

Lapohos András

Lapohos András tanár úr a magyar, északi Mezőség életében meghatározó és kiemelkedő szereppel bírt. Munkássága nagyban hozzájárult a Mezőség természetvédelméhez, a hagyományőrzéshez, az oktatáshoz és számos más „örökséghez”, amelyért mindmáig hálával és tisztelettel adózhatunk. A tanár úr 1928. február 5-én született Ördöngösfüzesen. Édesapja néhai Lapohos Zsigmond, aki ácsmesterséggel foglakozott, édesanyja néhai Márkosi Anna, egy testvére, Lapohos Zsigmond, aki földműves volt. Felesége Lapohos Kovács Éva, nyugalmazott tanítónő. Három gyermekük született: Lapohos Éva, Lapohos Károly és Lapohos András. Tevékenykedése során családja odaadóan támogatta és segítette, ahol csak tudta. Azt írja: „Az én édesapám, édesanyám a legjobb, legokosabb szülők a világon. Mit tegyek, hogy megháláljam, amit értem tettek?”

"A faluról ahova megyek, csak annyit tudok, Hogy sötétedéskor petróleumlámpa szemekkel pislog. Úgy képzelem, hogy kicsi és kerek, mint egy szőlőszem, S este a fáradt emberek bort isznak, mert kevés és rossz a víz” - a fenti verssorok írója, hétköznapi hősünk Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, akit a szilágypanitiak – gyermekek és felnőttek, egyszóval mindenki – így ismerik és emlegetik: a tanárnő. Dolgozatunkban végig így fogjuk nevezni őt. Így íródott be a közösség szívébe és lelkébe, így száll tovább nemzedékről nemzedékre, miközben szülők, nagyszülők mesélnek gyermekeiknek a tanárnőről, aki kitűnt a többiek közül, mert nemcsak a reál tantárgyak tanítását szerette volna megkedveltetni az akkori gyermekekkel, hanem lelki szemeivel azt is felismerte, hogy itt több van egy falusi közösségnél. Hogy kincseket rejt ez a falu, csak nem érkeztek még a kincskeresők, hogy kiaknázzák a drágaköveket! A tanárnő, kincseket keresett és talált, értékes és nemes kincseket.