Ha Vajdahunyadot említjük, sokan először a vajdahunyadi várra gondolnak, a „várak királyára”, ahogyan Mikszáth Kálmán nevezte.
Vajdahunyad település királyi adományként 1409-ben került a Hunyadiak birtokába, akik innen eredeztették a nevüket is. 1415-ben „oppidum Hunyadiense”, 1445-ben „civitas Hunyad” néven említik az oklevelek. A város magyar dominanciáját bizonyítja, hogy 1506-ban Zsigmond Antal városbíró mellett Vajda Gergely és Búza János hites polgárok szerepelnek egy hivatalos jegyzőkönyvben. Ugyanakkor a források szerint a 15. század közepén már népes szerb és román kolónia is létezett Vajdahunyadon, mert 1458-ban Mátyás királytól templomépítésre kértek engedélyt.
A történelem nem kímélte sem a várost, sem annak lakóit. A királyi vasgyár már a 19. században is működött, ám a városka csak a második világháború után, a kommunista rezsim erőltetett iparosítása következtében vált „nagyvárossá”. Az 1989-es rendszerváltáskor százezer lakosa volt Vajdahunyadnak. Mára azonban nyoma sincs ennek a számnak, az utcák csendesek, a házak jó része lakatlan, hétköznap délelőtt is olyan kevés a járókelő, mintha álmos vasárnap délután volna.
A helyi nehézipar 1990 utáni összeomlása, a hatalmas munkanélküliség miatt sokan elköltöztek. Mindazonáltal a város helyben maradt magyarsága, az utóbbi másfél évtizedben is, összetartó közösséget alkot.
Ma Vajdahunyad lakosainak többsége román, a magyar közösség pedig kevesebb mint 5%-át teszi ki. Mintegy 2000 római katolikust és 1000 reformátust tartanak számon a városban. A magyarság megmaradását és fejlődését számos program és ünnepély szolgálja, ezeket a templomainkban, a vajdahunyadi magyar házban, az óvodában és az iskolában rendezik meg. A vajdahunyadi magyar közösség érdekében nagyon sokan lelkesen munkálkodnak, közülük most emeljük ki Szabó Ákos római katolikus plébános és Zsargó János református lelkipásztor nevét.
A templom és a rendház története
Először is mutassuk be a templomot, ahol Szabó Ákos plébános úr szolgál. A helyi római katolikus templom építése 1910-ben kezdődött el, és a Boldogságos Szent Szűz mennybemenetelének tiszteletére szentelték fel 1912. május 26-án.
Ahogy belépünk a templomba, gyönyörű látvány tárul elénk. Az itt található orgona nagyon híres. Több mint egy évszázaddal ezelőtt építette Angster József, aki Európa-szerte ismert orgonakészítő mester volt. Az orgona két manuállal és pedállal, 25 regiszterrel és pneumatikus táskaládás szerkezettel készült. A hangszerkülönlegességet nemcsak a misék alkalmával, hanem koncerteken, különböző kulturális eseményeken is megszólaltatják. A miséket itt két nyelven tartja a plébános úr, hogy mindkét közösség – a román és a magyar – igényeit ki tudja elégíteni.
A templom egybeépült egy nagy, négyszögletes épülettel, amely ferences kolostor volt az 1949-es államosítás előtt. Sőt, ferences teológia is működött itt, mindaddig, amíg a kommunista rezsim fel nem számolta az intézményt.
A visszaemlékezések szerint 1949. november 30-án, Szent András napján ürítették ki az épületet. Ötven-hatvan milicista lepte el a rendházat, a teológusokat és az atyákat „dubába” tették, és elszállították őket a piski vasútállomásra, ahol tudomásukra hozták, hogy mehetnek Isten hírével, mert a rendet feloszlatták. Ugyanekkor feldúlták a teológia könyvtárát is, több ezer értékes kötet semmisült meg. Szabó Ákos plébános elmesélte, hogy először egy pincehelyiségbe szállították a könyveket, majd a tél beálltával, amikor a széntartalékot akarták ott elhelyezni, akkor egyszerűen kamionokra rakták a könyveket, és a Maros partjára vitték, ahol bedobálták őket a folyóba.
A rendházba először a vasgyár irodáit költöztették, aztán kórházat alakítottak ki a tágas termekben, végül pedig a rendszerváltásig almérnöki egyetem működött itt. Később az ingatlant áthelyezték a Temesvári Műszaki Egyetem tulajdonába, és az erőfeszítések ellenére sem sikerült visszaigényelni. Néhány éve szóbeli megállapodás nyomán a plébánia használatba kapta az épület egyik földszinti szárnyát, ahol alapos felújítási munkálatok után sokféle tevékenységre alkalmas helyiségeket alakítottak ki, ám úgy tűnik, hogy a felújított épületrészből bármikor ismét kilakoltathatják az egyházat.
A templom a helyreállítás után.
Suta András felvétele
Nemcsak a templom és a zárda épülete, de a katolikus közösség is számtalan megpróbáltatást élt meg. Az első kolostort és templomot építtetését Hunyadi János rendelte el, de csak fia, Mátyás fejezte be. Ő volt az, aki a ferences rendnek ajánlotta fel a létesítményt. Így kerültek a ferencesek Vajdahunyadra 1465-ben. A következő évszázadban azonban a reformáció hívei elűzték a városból a szerzeteseket, és a páterek csak a 18. században vehették újra birtokba a romokban heverő kolostort és templomot. Az új templom felépítése után nemsokára kitört a nagy háború, utána meg következett az impériumváltás és a román uralom. A sokféle megpróbáltatás folyamatosan megtizedelte a közösséget.
A közösség szolgálatában
„2006. június 13-án Székelyföldön miséztem, Páduai Szent Antal búcsúján. Hazamentem, és az érsek úr felhívott telefonon és megkért, hogy egy évre vállaljam el Vajdahunyadot, addig, amíg a ferences rend rendezi sorait. Vissza fognak jönni, hogy folytassák itt a tevékenységet” – emlékezett vissza a plébános úr.
Vajdahunyadra érkezése után, Szabó Ákos plébános hamar alkalmazkodott a helyi körülményekhez. A templom felszentelésének századik évfordulója felé közeledve, gyakorlati érzékű emberként felmérte a helyzetet, és végiggondolta, hogy miként lehetne a legjobban és legszebben megünnepelni a centenáriumot. Hamarosan el is készült a templomfelújítási dokumentáció, de a munkálatokat felgyorsította a templom szentélyének a süllyedése. „Mivel gyenge volt a fundamentuma, a szentély elkezdett süllyedni, és elvált a templomhajótól. Nagyon megijedtünk, és azonnal beadtunk egy magyarországi pályázatot, a helyi önkormányzattól is kértünk támogatást, meg máshonnan is, így sikerült konszolidálni a templomot” – meséli a plébános úr.
Ez csak a munkálatok kezdete volt – a szentéllyel kapcsolatos gond megoldása után a templomot kívül-belül felújították, a centenáriumra az épület a régi fényében ragyogott.
A bölcsőde felépítése
Az évek során nagyon sok vajdahunyadi magyar úgy döntött, hogy jobbra fordul a sorsa, ha külföldre vagy éppen Székelyföldre költözik, és ott új életet kezd – így a magyar közösség lélekszáma eléggé lecsökkent Vajdahunyadon. Szabó Ákos plébános úr volt az, aki szívvel-lélekkel felvállalta azt a feladatot, hogy bölcsődét építtessen a helyi magyarság részére. Az intézmény a római katolikus templom udvarában kapott helyet.
„A helyi közösségi vezetőkkel, az RMDSZ-szel, az egyházak képviselőivel jó ideje fontolgatjuk, mit lehetne tenni a vajdahunyadi magyarság megmaradása érdekében. Úgy gondoltuk, itt a szórványban nem elég a magyar óvoda és iskola léte. Szükség van a »gyökérkezelésre«, a bölcsődére, ahol a gyermekek már egészen pici korukban magukba szívhatják a magyar nyelvet, a magyar kultúrát. Ezért a magyar államhoz fordultunk segítségért, hogy a Kárpát-medencei óvoda- és bölcsődeprogram keretében itt is megépülhessen egy magyar napközi. Kérésünkre pozitív választ kaptunk, és a helyi közösség alaposan fontolóra vette, hol és hogyan kezdjük el az építkezést” – fogalmazott Szabó Ákos plébános úr. „A legtöbbet a szabadidőmben tudtam a bölcsődeépítéssel foglalkozni, hiszen egyedül sokféle feladatnak kell eleget tennem. Vajdahunyadnak szüksége van arra, hogy az anyanyelvet már a kezdetek kezdetén elsajátítsák a gyermekek” – hangsúlyozta a plébános úr.
A bölcsőde alapkőletétele alkalmával Szabó Ákos plébános és Ferenczi István vajdahunyadi RMDSZ-elnök egy urnát helyeztek el az épület alapjában. Az urnában a támogatókra vonatkozó adatok mellett helyet kapott az épület terve is, melyet Kalauz Károly műépítész készített. „Arra törekedtem, hogy ezúttal is kilépjek a hétköznapi skatulyák világából, hiszen az ilyen típusú épületek fizikailag és szellemileg is bezárják az embert. Próbáltam egy mesevilághoz közelebb álló, könnyedséget, közvetlenséget sugárzó épületet tervezni, amely harmonikusan illeszkedik a környezetébe” – magyarázta az építész, aki a vidéken újszerűnek számító, Makovecz-féle stílusban tervezte meg az egyház tulajdonában levő bölcsődét.
A vajdahunyadi bölcsőde. Suta András felvétele
„Az uniós normák szerint terveztük meg a bölcsődét, a helyiségek mérete és a berendezés szempontjából egyaránt” – meséli tovább a plébános úr. Jelenleg a bölcsőde berendezésén dolgoznak, és remélhetőleg az ősz végén már működhet az intézmény, amelynek alsó szintjén helyet kap az orvosi rendelő, a babakocsi-tároló helyiség, két öltöző, két háló-, két játszószoba, külön fürdőkkel. És természetesen lesz szép tágas konyha, ahol a reggelit, uzsonnát, ebédet elkészítik. A konyha mellett helyet kap egy multifunkcionális terem, amely étkezdeként, de akár tanácsteremként is használható. Emellett lesz mosoda, épületgépészeti szoba és műhely. A padlástérben irodákat, illetve egy átjárót alakítanak ki, ahonnan figyelni lehet a két játszót is. Továbbá két garzon és két kétszobás szolgálati lakás is lesz a padlástérben, mivelhogy könnyen előfordulhat, hogy a többi magyar intézményhez hasonlóan, a szórvány képtelen lesz helyi szinten kitermelni a személyzetet, s Erdély más vidékeiről kell majd hozni pedagógusokat.
A nagy kihívás azonban az, hogy lesz-e elég magyar kisgyermek a bölcsődében? Az utóbbi években ugyanis a magyar intézmények száma jelentősen megnőtt, a legnagyobb probléma, különösképpen a szórványban, hogy ezeket élettel kellene megtölteni.
„Minden jel arra utal, hogy egyre rosszabb a helyzet. Ha csupán a számokat vennénk figyelembe, már rég depresszióba estünk volna. De valahol mégis el kell kezdeni” – véli Szabó plébános úr. A hit jelentős segítséget nyújt, a Szentírás tele van olyan biztató példákkal, amikor kilátástalannak tűnő helyzetből is sikerül kilábalni. Bátraké a szerencse. Ha végre elkészül a szép, otthonos épület, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a magyar családok (vagy a vegyes, magyar–román családok) oda viszik csöppségeiket.
„Meggyőződésem, hogy a magyar nyelvet és a magyar öntudatot nem lehet felnőtt korban elsajátítani, abba bele kell születni. Amikor az édesanya megszüli a gyerekét, és azt akarja, hogy ő szépen tudjon magyarul beszélni, imádkozni, számolni, írni, olvasni, énekelni, szavalni, akkor már kezdettől így kell tanítani. Itt most adva van számunkra a magyar bölcsőde, ahová a szülő nyugodt lelkiismerettel beadhatja a gyerekét, akiről tudja, hogy az első szavai magyar szavak lesznek – magyarázta tovább a plébános úr.
„Minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb befejezzük a bölcsődét. Hogy Isten kezébe letehessem a vajdahunyadi magyar jövőt. Én ennyit tehetek, a többi Isten dolga. Bízom benne, hogy meg fogja menteni a magyar nyelvet, a magyar imát itt, Dél-Erdélyben, a szórványban. A statisztikák nyomása alatt hajlamosak vagyunk elcsüggedni, elveszíteni a reménységünket. De a keresztény ember hitből táplálkozva képes bizakodni akkor is, amikor emberileg elveszettnek tűnik az ügy. Mégis hiszem, hogy van jövő Isten kezében” – hangsúlyozza újra Szabó Ákos atya.
A felújított templom és a bölcsőde adminisztrációs épülete. Szabó Ákos felvétele
Az elhívás
Ennyi érdekes dolog után van még egy utolsó kérdésünk: azt szeretnénk megtudni, hogy mikor döntötte el, hogy papként Istennek szeretné adni életét, és hogyan fogadták el ezt a döntést a szülei?
„Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott. Tehát nem mindig azt kell tenni, amit más akar neked, hanem azt, amit a te lelked diktál. Tudnunk kell, hogy a papi hivatás a jó Istentől van, ezt nem a szülők imádkozzák ki, nem az öreg nénik imádkozzák ki a templomban, ők csak segítenek abban, hogy a jó döntést meghozd. Ugyanúgy voltam én is, még a mai napig is imádkoznak otthon, az én szülővárosomban a papi hivatásomért, azonban tudom, hogy én ezt a hivatást, ezt a kegyelmet, amire igennel válaszoltam, Istentől kaptam.
A jó szüleink mindig valami szép életet terveznek nekünk. A Boldogságos Szűzanya, Mária, nagyon nehezen fogadta el Jézusnak a döntéseit. A Szentírásban olvassuk sok alkalommal, hogy nagyon nehezére esett, de Jézus követte azt a célt, azt az utat, amelyet ő kitűzött. Talán az én szüleim is, az én édesanyám is valahogy a Szűzanyáéhoz hasonló helyzetbe került. Nagyon nehezen tudta a döntésemet elfogadni. Még mai napig sem könnyű egy édesanyának, ha a fia valahol idegenben, idegen emberek között szolgál. Aki benne van, az másként éli meg – hiszen örömmel, szeretettel teszem a dolgomat, és egy percig sem bántam meg, hogy így döntöttem” – mesélte a plébános úr.
Igen dolgos, mesterségét alapos tudással végző művész és ipariskolai tanár volt, akinek a művészi iparképzés, a dekoratív szobrászat, a fafaragás terén jelentős érdemei vannak. Ezeket az érdemeket persze, aki fel akarja újítani, annak messzire kell visszalapozni a magyar iparművészet annaleseiben. Nekünk Molnár Viktor államtitkár és az elhunyt művész fia, Kupcsay Felicián volt szíves rendelkezésünkre bocsátani adatokat, amelyekből kiviláglik e messze Erdélyben élt, csendes és visszavonult, de hivatását annál lelkesebben felfogó, mesterségét annál teljesebb odaadással végző művészember munkássága.
Talán minden az iskolaalapítással kezdődött. A 19. század hetvenes és nyolcvanas éveiben az állam és társadalom állandóan buzgólkodott olyan intézmények létesítésén, amelyek az ország nyersanyagainak feldolgozását, valamint a szegényebb sorsúak ipari hajlamainak művelését mozdíthatták elő. Ennek érdekében az ország különböző vidékein ún. háziipari egyesületek alakultak, amelyek az állam támogatásával vagy valamely intézettel kapcsolatosan, de önállóan is a fafaragás meghonosítására létesítettek tanműhelyeket.
A mi hősünk Mihály Lajos detrehemtelepi lelkipásztor és felesége, Mihály Zsuzsánna kántornő. Úgy gondoljuk, hogy a detrehemtelepi házaspár életútja és munkássága rendkívül kiemelkedő, mivel olyan „csodákat” tettek, amelyekkel a közösség életét nagymértékben megváltoztatták. Mihály Lajos és családtagjai annak szentelték életüket, hogy a detrehemtelepi egyházközösség egy olyan lakóhellyé kovácsolódjon, ahol a gyermekek megfelelő oktatásban, iskolán kívüli programokban részesülnek.
Szilágylompért egy olyan lelkipásztort kapott 1986 nyarán Péli Sándor tiszteletes úr személyében, aki felkarolta a gyülekezetet, az ifjúságot és az egész faluközösséget, aki nyugdíjba vonulása után mindenki Sanyi bácsija lett. A mi hősünk alig egy évtizede adta vissza lelkét az Úrnak, és már az angyaloknak hirdeti Isten igéjét. Munkássága mind a mai napig virágzik.
Birtalan Józsi játszik furulyán, klarinéton, szaxofonon, gitáron, hegedűn, nagybőgőn, de minden keze ügyébe kerülő hangszert szívesen kipróbál, és a kezdeti próbálkozások után hamar megtalálja az adott hangszeren való játszás technikáját. Ma legkedvesebb hangszerének a tárogatót nevezi, azt a hangszert, amely már a honfoglalás óta a magyar zenekultúra szerves része.
Sipos Ferenc úgy érzi, hogy gyerekkorában mindenre volt idő, nem a mai rohanó világ tempója szerint éltek egykor az emberek – ahogy megfogalmazta: „nekünk a gyerekkorunk nagyon hosszú volt”. A vidéki gyerekeknek megszokott volt a játékidő, de mellette a fizikai munkával – például az állatokról való gondoskodással – eltöltött idő is.
Búzás Árpád mindig tanított, oktatott, de soha sem kioktatott. „Igazi néptanító volt. Ezt örökölte az édesapjától, a szüleitől. […] Egy alkalommal elmesélte, hogyan foglalkozott, tanította [az édesapja] nemcsak a tanulókat, hanem a falusi embereket. És ő ezt hozta magával.”
A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum.
Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.
Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt.
"Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..."
„Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak."
Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tanügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.
Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.
Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás