Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Simonyifalva és Arad sokoldalú alkotóművésze

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította a Hét­köznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lé­nyege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben az ér­deklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásokról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai ma­gyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adaléko­kat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát te­szi közzé.

Szerte a nagyvilágban éltek és élnek ismert, híres költők, írók, művészek, történelmi hősök és tudósok, akiknek a hátrahagyott írásaikkal, feltalálásaikkal, tetteikkel sikerült magukat beírniuk a történelembe. A mi hétköznapi hősünk Brittich Erzsébet, Simonyifalva szülötte, sokoldalú képzőművész. Fest, linómetszeteket készít, bronzplaketteket alkot, sőt fa- és kopjafafaragással is foglalkozik. Az irodalom terén verseket, elbeszéléseket, monográfiákat, cikkeket, esszéket ír, és román nyelvről fordít verseket. Ezek alapján Brittich Erzsébet neve is méltán bekerülhet a nagyok közé a történelembe. Ahogy Kármán József is írja Fanni hagyományai című művében: „Az emberszeretet, jóltevőség nemcsak akkor érdemel mauzóleumot, ha azt fejedelmekben találjuk, akiknél az leginkább kötelesség, és legkönnyebb kötelesség. Minden embernek neve, aki azokkal a tulajdonságokkal bír, melynek jó ember, jó polgár, jó atya, jó barát kötelességei, megérdemli, hogy a késő nyom nevezze. Az asszonyi nemben is miért kellene csak Kleopátrák és Aspasiák emlékezetét fenntartani? – Azok a szeretetreméltók, akik elfelejtetnek, mert nem ültek királyi székben, vagy nem szerettettek olyanoktul, akik trónusban ültek… mert jó szíveket nem bizonyíthatták meg királyi ajándékokkal... és nagy elméjeket nem trombitálták a világ előtt, de híven tűrtek, híven szerettek, férjeket és háznépeket boldoggá tették, szüleik örömei voltak, jó anyák, jó feleségek, jó leányok: mért nem érdemelnének emlékoszlopot? Ilyeneknek is szántunk mi helyet munkánkban. Bár használjunk szép példák mutatásával, és bár találjunk eleget hazánkban, kiket például mutathatunk!”


A Simonyiak Háza

A Simonyiak Háza

A szülőföld szeretete visszatükröződik számos írásában, grafikáiban, alkotásaiban egyaránt. A szülőföldhöz való ragaszkodása abban is megnyilvánul, hogy maradandót alkotott annak a tizenhárom emlékoszlopnak a kifaragásával is, amely az 1945-ben a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt áldozatoknak állít emléket Simonyifalván. Az ő nevéhez fűződik még a helyi művelődési otthon bejáratánál elhelyezett kopjafa is, amely a falu fennállásának 125. évfordulójára készült.

A helyi római katolikus és evangélikus templomról készült linómetszetei is bizonyítják a szülőföld iránti hűségét. Készített továbbá portrémetszetet Simonyi József ezredesről, aki a napóleoni háborúk legendás hírű óbestere volt, valamint Simonyi Imre költőről is.

Egy-egy festményével is igyekezett maradandót alkotni a simonyifalvi közösség számára. Ugyanakkor számos versében és prózai írásában is megjelenik a szülőföld iránti szeretete, mint például: Anyám a kertben című verse és a nemrég íródott Itthon-vers, vagy a ...mert élni kell és az Adventi történet című prózáiban.

Simonyifalva, a szülőfalu

Simonyifalva egy többségében magyarlakta falu Romániában, Arad megyében, Tőzmiske községben, a Fekete-Körös bal partján Vadász és Apáti között. A települést 1882-ben Simonyi Lajos báró, Simonyi József huszárezredes (Simonyi óbester) fia alapította, helyén azelőtt többszáz éves erdő állt. Simonyi Lajos báró anyagi gondokkal küzdött, így birtokának keleti részén kivágatta a többszáz esztendős mocsári tölgyerdőt, majd fölparcellázta, elárverezte, és telepeseket toborzott ide. Mivel a telepesek javarészt szegény emberek voltak, így jelzálogkölcsönre vásároltak meg egy-egy házhelyet vagy földet. Az ismeretek szerint 1882-ben mintegy ötszáz telepes érkezett, 1884-ben még kétszáz, 1890-ben pedig újabb hatszáz. A telepesek közül 70 százalékuk magyar, 23 százalékuk német és 7 százalékuk szlovák nemzetiségű, de voltak közöttük szerbek, zsidók és bolgárok is. Nagyrészt Békésből, a Kunságból, Pest megyéből, a Bánságból jöttek, de érkeztek Arad környékéről, sőt egy pár német család Németországból, a Fekete-erdő mellől vándorolt ide, és telepedett itt le. Zömmel földművesek, napszámosok, kubikosok, uradalmi cselédek, földhözragadt szegény emberek voltak a betelepülők, de előfordult néhány módosabb család is. A németek és a szlovákok között sok volt a mesterember, akadt néhány kereskedő is, így ők inkább a faluban építettek házat. A magyarok közül sokan tanyán laktak, ezért rengeteg időt megtakarítottak, és könnyebben gazdálkodtak a földjükön. Tanyasorok alakultak ki, de voltak magányosan álló tanyák is. Még tanyai iskolát is alapítottak, hogy ne kelljen a gyermekeknek egészen a faluig gyalogolniuk.

A monarchia idejében száznál is több kisiparos élt Simonyifalván: kőművesek, ácsok, kovácsok, asztalosok, cipészek, órásmesterek, szabók, varrónők. Lakossága földműveléssel, növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozott.

A településen 1910-ben megépült a kétemeletes gőzmalom, a cement­öntöde és a cserépgyár. A változatos kisipar, a gyárak, a jó termőföld, az összefogás és a szorgalmas munka meghozta a gyümölcsét, és Simonyifalva a környék egyik legfejlettebb községévé vált. De ez sajnos nem tartott sokáig. Kitört az első világháború, mely súlyos terheket rótt a lakosságra, majd az 1920-as trianoni békediktátum következményeként hosszú időre megállt a fejlődés.

Külön érdekesség, hogy rögtön Trianon után felszedték a Simonyifalva–Gyula kisvasút vágányait. Darabjai közül ma egy kiállított sínpár megtekinthető Simonyifalva központjában, mindez arra emlékeztet bennünket, hogy egykoron dédszüleink ezen a vasúton utazhattak Gyulára.




Az apateleki alkotótáborban

A második világháború alatt súlyos veszteségek érték Simonyifalvát. A katonaköteles férfiaknak be kellett vonulniuk, el kellett hagyniuk a családjukat. A háborús viszonyok közepette az állatokat és a betakarított terményt elvitték. Ugyanakkor a német csapatok visszavonulásakor, akiket a román katonák követtek, még jobban kifosztották a már így is üres éléskamrákat. Volt olyan tanyasi, akit meg is öltek, mielőtt kirabolták volna.

Ráadásul 1945. január 15-én hajnalban a szovjet katonák a román csendőrség segítségével összeszedték a német vagy vegyes családból származó férfiakat és nőket. Sok gyermek maradt árván vagy félárván, hisz volt, aki soha nem tért vissza a szovjet munkatáborokból. Akik pedig hazatértek, azokat itthon nehéz helyzet fogadta, hisz addigra a családjuktól mindenüket elvettek: a házukat, földjüket, így sokaknak nem volt hová hazatérniük.

Az 1946-os földreform következtében a módosabb gazdáktól elvették a földjüket, a traktorjaikat, a mezőgazdasági gépeiket. Továbbá 1949 nyarán államosították a boltokat, kocsmákat, műhelyeket, majd 1955-ben megkezdődött a kollektivizálás. Idővel megalakult a Gép- és Traktorállomás (SMT1) az elkobzott traktorokból és gépekből. Később bővítették a gépparkot, sok fiatal tanult traktoristaiskolában, majd dolgozott a SMT-nél. Ezt követően 1962-ben arra kényszerítették az embereket, hogy a kollektív gazdaságnak adják az állataikat, a szerszámaikat, a szekereiket, lovaikat és az abrakot. Sokan városra költöztek. Megalakult a mezőgazdasági termelőszövetkezet, a kolhoz. Az emberek a földeken dolgoztak, és a termény nagy részét beszolgáltatták az államnak. A vezetőség igyekezett jól gazdálkodni, részesedést adtak az embereknek a termésből. A szövetkezet működtette a boltokat, a kocsmát, a cukrászdát, a műhelyeket, a pékséget. Később, 1981-től tésztagyár is létezett a faluban. Az istállókban, amelyeket a kollektivizálás idején építettek a falu szélére, lovakat, teheneket, borjakat és disznókat neveltek, továbbá csirke­neveldét is létrehoztak.

Az óvoda mellett 1960-tól napköziotthon alakult, és a konyháján a szakácsasszonyok minden nap friss ebéddel, uzsonnával látták el a gyermekeket, akiket este vittek haza a szüleik, miután a mezőről visszatértek.

A kollektivizálás következtében lassan felszámolták a tanyavilágot. Egyre többen költöztek be a faluba.

Az 1989-es rendszerváltás után az emberek visszakapták a földeket, az elkobzott épületeket, gépeket. A falu élete gyökeresen megváltozott, növekedett a vállalkozókedv, felszámolták a szövetkezet működtette boltokat, a kocsmát, a műhelyeket, valamint a kolhoz műhelyeit és istállóit. Többen is külföldre mentek munkát vállalni, majd végleg áttelepedtek.

Jelenleg sokan kertészettel, földműveléssel foglalkoznak. De sokan járnak a közeli gyárakba is dolgozni, így nem jellemző a településre az elöregedés, hisz a munkalehetőség a fiatalokat itt marasztalja.

A telepesek javarészt római katolikusok voltak, de jöttek szép számmal evangélikusok és reformátusok is. A neogótikus templom 1914-ben épült Amschlinger Ferenc plébános idejében, Siegel Albin osztrák építész tervezésével és vezetésével. A toronyban az aradi Hőnig műhelyben öntött három harang „lakik”. Orgonáját a pécsi Angster cég építette 1913-ban. A templom oltárképe a boldogságos Szűz Mária mennybemenetelét ábrázolja, kétoldalt pedig Szt. Péter és Szt. Pál apostolok szobrai láthatóak.

Simonyifalván magyar nyelvű oktatás folyik. Tudni kell azt, hogy 1958-ban a régi iskolaépületeket lebontották, és egy újat építettek, amelyben jelenleg az 5–8. osztályos diákok tanulnak, az elemi osztályosok számára pedig 1973-ban hoztak létre új iskolát. A tan­intézményt 2004-ben Simonyi Imre költőről nevezték el. A névadó mellszobrát a tanári szoba mellett helyezték el faemelvényen, amelyen fehér márványtábla található a költő adataival. A gipsz öntőmintát Kiss László György szobrászművész patinázta, aki az eredeti bronzszobrot is készítette, amely Gyulán áll, a Dob utca sarkán.

A falu életében mindig is jelen volt a kultúra. Szőni, fonni, kézimunkázni jártak össze a lányok, asszonyok. Számos kulturális rendezvényt szerveztek régen is, és most is. Az új kultúrotthon, amely ma Simonyi Imre Művelődési Ház néven szerepel, 1964-ben épült a falusiak önerejéből. Ma is a szív és a lélek otthona. Az időnként meg-meg újuló néptánccsoport sokéves múltra tekint vissza. A Leveles néptánccsoport 1999-ben Szívós László vezetésével indult, és jelenleg is működik Haász Endre egykori táncos vezetésével. Régebben volt a falunak színjátszóköre (sok színdarabot adtak elő, például: A sárga csikó, Piros bugyelláris, Liliomfi, Gyurkovics lányok, Dollár papa, Titanic keringő).

Ugyanakkor 2007-től minden évben megrendezik a Simonyi Imre szavalóversenyt, ahol a környék magyarlakta településeiről és az anyaországból is összegyűlnek, s verseket adnak elő a tehetséges diákok. Minden évben megszerveznek továbbá a Simonyi napok keretében egy kiállítást, ahol többek között Brittich Erzsébet alkotásait is megcsodálhatták az érdeklődők, az utóbbi években pedig az apateleki művészeti tábor legjobb gyermekrajzait is bemutatják. Visszatérő alkalmak a farsangi, szüreti és szilveszteri bálok, valamint az óvodások és iskolások év végi műsora.

A falu életében már a második világháború előtt is létezett futballcsapat. A jelenlegi csapat szép sikereket ér el a megyei bajnokságokon. 2009-től modern sportcsarnok várja a sportolni vágyókat. Simonyifalva ma a kisrégió kulturális és sportéletének központja. Számos kulturális és sportrendezvényt szerveznek a faluban. Ilyenkor a vendégeknek szíves fogadtatásban van részük, s nemcsak a szorgalmas szakácsasszonyok főztjét, de a művelődési ház családias és ünnepélyes hangulatát is dicsérik.




Beszélgetés a művésznővel

Simonyifalván 1885-től működik önkéntes tűzoltócsoport. Régebben félreverték a harangokat, így jelezve, hogy tűz van, és a falu lakossága vödörrel, villával szaladt a tűzoltócsapat segítségére, amelynek már akkor megvolt a még ma is működőképes tűzoltószekere. A belgiumi Turnhout településsel közös pályázaton kaptak új tűzoltókocsit. A gyakorlott tűzoltók a tűzoltáson kívül részt vesznek a katasztrófaelhárításban, és különböző rendezvények felügyeletét is ellátják a községben.

A község polgármestere a simonyifalvi Haász Tibor. Számos újítást köszönhetnek neki nemcsak a simonyifalviak, hanem az egész község.

A falu híres szülötte, Simonyi Imre (Simonyifalva, 1920 – Gyula, 1994), eredeti neve: Szmola Imre költő, író, publicista. Apja vitéz Szmola Imre, anyja Annabring Mária volt. Apja korán meghalt, 1926-ban édesanyjával áttelepültek Gyulára. Dolgozott mint szerkesztő, segédmunkás, újságíró. Szülőfaluja iránti tiszteletből felvette a Simonyi Imre nevet. Az 1956-os forradalom leverése után őt is meghurcolták. Ezt követően 1974-ben József Attila-díjat kapott, 1980-ban a Munkaérdemrend ezüst fokozatával, 1987-ben Artisjus-díjjal, 1988-ban a Művészeti Alap díjával tüntették ki, 1991-ben pedig Déry-jutalomban részesült, és Gyula díszpolgárává választották. Kötetei: Tisztességes írás, Önéletrajz helyett, Ne sírjatok!, Hatodnapra, Gyulai krétarajzok, Forgácsok egy fakeresztről, Két szerelem, Különvélemény, Ember Gedeon jegyzeteiből, Világ és nézet, Az öröm hiányzott, A költő törvénye, Szemközt s háttal, Nyírfakéreg-versek. Méltán lehetnek rá büszkék a simonyifalviak.

Matekovics János (1939–2012) újságíró, szerkesztő, műfordító, kö­zösség­szervező szintén híres szülötte a falunak. Apja Matekovits János kádár, gépész, anyja Bezsán Ilona. Tanulmányait Simonyifalván, Nagyváradon és Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte, majd 1969 és 1971 között Bukarestben a Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatója volt. Közösségszervező lett a Kovászna Megyei Mozivállalatnál Sepsiszentgyörgyön. A nyolcvanas években rendezvényeit betiltották, ezért különböző sepsiszentgyörgyi gyárakban esztergályos és szakképzetlen munkás. A decemberi fordulat után rövid ideig a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főállású munkatársa, a Piac&Pénz gazdasági lap főszerkesztője, majd a nagyváradi Erdélyi Napló gazdasági rovatát vezette. Később a sepsiszentgyörgyi STV Selectronik tévénél lett szerkesztő és tanácsadó. Onnan ment nyugdíjba 2002-ben. Közölte cikkeit a nagyváradi Fáklya, az Erdélyi Napló, az Erdélyi Riport, a bukaresti Ifjúmunkás, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, a Háromszék, a Brassói Lapok. Vetélkedői: Ifjúmunkás-Matinék Műveltségi verseny (22 forduló), Lapozgató (Sajtószemle, sepsiszentgyörgyi Tv), Felkiáltójel (nyelvművelő vetélkedő), Puki bácsi és a Mesekaláka (gyermek-tévészínház). Művei: 30:30:30 (kétnyelvű filmkultúra-műveltségi versenyfüzet), Hófehérke és a tizennégy törpe (riport), A lány volt a tizenötödik (dokumentumdráma), Áramütés (riportdráma), Az uralkodó osztály tagja (regény), Eljutni a túlsó partra (60 riport és interjú), Mentünk az utcán és vittük a gyereket (elbeszélések), Milyen könnyű elrontani (életrajzi dráma), egyfelvonásosok és műfordítások román nyelvből.

Megemlíthetjük még Hürkecz István műfordító nevét is, aki Simonyifalván született 1952-ben. Tanulmányait Aradon, Kolozsváron és Németországban végezte. Tanított angol, francia és japán nyelvet, dolgozott a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál, az ENSZ Menekült­ügyi Főbiztosságán. Németországban, Magyarországon, majd az Amerikai Egyesült Államokban él. Angolból, franciából és japán nyelvből fordít verseket, illetve prózai műveket. Az Echinox és a Fellegvár munkatársa. Írásait Hürkecz István, Simonyi István és Stefan Streitferdt néven közli. Fordításkötetei: Stephane Sarkany: Az irodalomelmélet, mint tudomány (franciából); Inoue Jaszusi: Vadászpuska (regény, japánból); Mori Ogai: Két kacagó szerzetes (regény, japánból); Kocsis István: A korona aranyból van (dráma, angolra, kézirat). Angol nyelven írta From Pain to ­Pleasure: The Proven Pathway to Happiness című művét.

Nem feledkezünk meg Sajcz András amatőr csillagászról sem, akinek csillagászati témájú cikkei jelennek meg, újabban elbeszéléseket ír, kétszer nyert Arany Sas-díjat a Magyar Irodalmi Lap internetes folyóirat novellapályázatán. Amatőr festőként élethűen ábrázolta a falu templomát, a falusi embereket, az aradi Vörös templomot, vagy egy-egy fénykép után festett tájképet.

Simonyi Imre szülőházát emlékházzá alakították 2004-ben, ahol az egyik szobában a költő gipszből készült, patinázott fejszobra található. Ez a szobor Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotása, akárcsak a Sétáló Simonyi egész alakos szobormakettje és az emlékház utcai falán levő bronzplakettek. A Simonyiak Háza egyik szobája Simonyi Imre emlékét idézi, a másik pedig Simonyi óbesterét. A középső szobában pedig a gazdag helytörténeti kiállítás a múlt hagyományos tárgyait, emlékeit mutatja be, és Molnár János régészeti kutatásainak leleteit.

A Simonyiak Házának udvarán 2008-ban, az 1945-ben a Szovjetunióba elhurcolt 33 férfi és 26 nő nevével ellátott, svéd gránit emlékművet állítottak, tizenhárom tölgyfából faragott emlék­oszlopot pedig az ott elhunytak emlékére. A gránit emlékmű Szívós László helybéli kőfaragó alkotása. A tizenhárom emlékoszlopot pedig Brittich Erzsébet képzőművész faragta, jelképes életfamotívumokkal díszítve.

Deák Bálint, a helyi evangélikus lelkész és felesége, Andrea (angoltanárnő) is sokat tesznek a simonyifalvi közösségért. Az általuk végzett foglalkozások a falu valamennyi felekezetének szólnak, kicsitől a nagyokig. Egy új imaterem és parókia épülése is folyamatban van, ahol az istentiszteleteket, a vallásórákat és más tevékenységeket tartják majd, amelyek a közösség életét szolgálják.

Simonyifalva mindannyiunk számára kedves hely, szeretünk itt élni, jól érezzük magunkat ebben a közösségben. Itt mindenki ismeri a helybeli lakosokat, az utcán köszönnek egymásnak az emberek, a fiatalok gyakran összegyűlnek, együtt sportolnak, szórakoznak. Összességében egy összetartó közösség vagyunk itt, a „világ közepén”, hisz sokan csak így emlegetik Simonyifalvát. Mint ahogy Matekovics János Zoltán, Matekovics János újságíró fia is azt írja az Elmentem a világba című, a faluról írt családregényében: „Simonyifalva, a világ közepe”.

A gyermekkor

Brittich Erzsébet szívesen idézi fel gyermekkori emlékeit. Megtudtuk, hogy 1953. október 19-én született Simonyifalván, a család harmadik gyermekeként. Apja Brittich Miklós, anyja Gruber Erzsébet. A házat, amelyben született, már újjáépítették.

Gyermekkoráról nagyon sokat tudna mesélni, emlékeiben felvillan, ahogy három-négy éves korában az édesanyja egy-egy Petőfi-verset mondott el neki. Így már egészen kicsi korában, amikor az értelme éppen kezdett éledezni, megszerette a verseket. Ezt még tetézte az, amikor hároméves korában kapott egy verseskötetet ajándékba a keresztszüleitől. Ez azért is lett kedves a számára, mert tele volt csodálatos illusztrációkkal, amelyeket ő előszeretettel utánozott, és ezáltal megszerette a rajzolást is.

Az óvodai éveire is nagy szeretettel gondol vissza. Különösen a napköziotthon dadájára, Héjja Margitra, aki csodálatosan értett a gyermekek nyelvén, elbűvölően énekelt, és gyönyörű meséket mondott. Úgy tudott megszólalni az óriási óvodaudvaron, hogy minden gyermek feléje fordult. Ezt ő is eltanulta a dadától, amikor felnőttkorában három évig óvónőként dolgozott. Még ma is, amikor megszólal, nem kell kiabálnia ahhoz, hogy mindenki odafigyeljen rá.

Olvasni is nagyon szeretett, már gyermekként is egyszerre böngészte a betűket a kisebbik bátyjával, amikor az olvasni tanult első osztályosként, de mivel ő szemben ült vele, így a szavakat fejjel lefelé tanulta meg kiolvasni. Ezt a képességét alkalmazta később az iskolában, amikor a diákjait tanította.

Diákkorában már közel került a művészethez, rajzolgatott, verseket írogatott, és rengeteget olvasott. Ötödikes volt, amikor beküldött egy verset egy pályázatra, amely az iskoláról szólt. Előszeretettel nézegette a hatodikos rajz- és történelemtankönyvből a kulturális emlékeket, festmények, szobrok reprodukcióit.

Rengeteget énekelt, elsősorban népdalokat, színpadon is. Már kisgyermek korában találkozott a klasszikus zenével, amit a mai napig is előszeretettel hallgat. A rádióban a kedvenc műsora volt a Játék és muzsika tíz percben.

Gyermekkorában nem alakult ki benne az állandóság érzése, ez szerinte amiatt lehetett, hogy nem volt meg a folytonosság az iskolában sem, hisz három tanítója és öt osztályfőnöke volt az osztályának. Ezt még tetézte az is, hogy szülei sokszor rákényszerültek arra, hogy másik házba költözzenek. Összesen hat házban nevelkedett, mire végül szüleinek sikerült megvenniük azt a régi szlovák parasztházat, amire mindig boldogan gondol vissza. Az 1970-es árvíz miatt újjá kellett építeniük a házukat, és ekkor vezették be a villanyt. A faluban 1966 óta van villanyvilágítás.

Gyermekként szerette fürkészni a csillagokat, s mikor távol kellett lennie az otthonától, azzal csillapította honvágyát, hogy felnézett a csillagos égre, és úgy gondolta, hogy bárhol is legyen, mindig ugyanazok a fényes csillagok ragyognak felette, ugyanaz a csillagos ég néz le rá esténként, mint az ő kicsi falujában, Simonyifalván.

Sokat dolgozott a mezőn, már gyermekként is segített édesanyjának. Apja szigorú ember volt, aki egy kicsit hibázott előtte, az rögtön fekete bárány lett. Így már kora gyermekkorától meg volt alapozva a fekete-fehérség az életében. Tizenöt éves volt, amikor kisebbik báty­ja meghalt, ez egész életére rányomta a bélyegét, ennek is nagy szerepe van a fekete-fehérhez való ragaszkodásához. Eldöntötte, hogy neki muszáj írnia és alkotnia, ha másért nem, a bátyjáért is, aki szerinte tehetségesebb volt nála. Metszetei, grafikái általában fekete-fehérek, de ez nem a gyászt jelenti, többnyire vidámság tükröződik vissza egy-egy alkotásából. Gyermekkorában neki is volt halálközeli élménye, amikor a kifakadt vakbelét műtötték, de végül is sikeresen felépült. Egész életét több súlyos betegség kísérte végig, ennek ellenére azt vallja: „Nem számít, hányszor kerültem gödörbe, vagy löktek bele, mindig igyekeztem kimászni belőle.” Fiatalkorában szívreumája volt, később rákos lett, de abból is felépült. A kórházi ágyon, operálás után már rajzolgatott, nem adta fel, úgy érezte, hogy neki még dolga van ebben a világban. Később sikeresen felépült a hátgerincbetegségéből is. Szerinte: „Ameddig forog a kerék, nem dől el a bicikli.”

A család

Két nagyapja és az egyik nagyanyja gyermekként Simonyifalva első telepesei között voltak. A fafaragás iránti vágya talán onnan származik, hogy nagy csodálattal nézte nagyapja munkáit, amelyeket két kezével faragott a családnak. Igaz, hogy nagyapját nem ismerte, de az általa faragott sütőteknő, a kovászolásra használt keresztfa, a pad és számos egyéb dolog a házukban nagyapja rendkívüli tehetségéről árulkodott, amit talán tőle örökölt.

A szüleire mindig nagy szeretettel gondol vissza. Az apja és az édesanyja a kolhozban dolgoztak, nem volt alkalmuk annak idején tanulni. Rendkívül értelmesek voltak mindketten, anyja számos verset tudott kívülről, és jól tudott számolni, míg apja négy nyelven beszélt. A tudásvágyat biztosan tőlük örökölte, s adta át a gyermekeinek is, akik mindketten, a fia és a lánya is, Magyarországon evangélikus lelkészek.

A családjára visszagondolva eszébe jutnak azok a hosszú téli esték, amikor a petróleumlámpa fényénél az egész család olvasott. Volt, amikor váltakozva felolvasást tartottak, miközben a család többi tagja valamit dolgozott.

Két bátyja emléke is gyakran felelevenedik benne, akik sokszor összefogtak ellene, ilyenkor ő kiszaladt a kert végébe, és a cseresznyefa hűs árnyékában rajzolgatott vagy felmászott a szénapadlásra, ahol órákig olvasott. Talán ebből kifolyólag az volt az álma, hogy remeteként éljen egy nagy erdőben.

Brittich Erzsébet jelenleg Matekovics János szülőházában él. Azért vásárolta meg, mert nagyon megtetszett neki az 1906-ban épült kicsi parasztház, különösen az erdőcske a kert végében, ahová időnként elvonulhat, és a természet csendjében, madárcsicsergés közepette nagy nyugalomban alkothat. Már-már remeteként él itt többnyire egyedül, távol a családjától, a gyermekeitől, az unokáitól. Sajnos, a jelenlegi vírushelyzet neki sem kedvezett, nem láthatta a gyerekeit, a hét fiúunokáját, hisz azok Magyarországon élnek, és hónapok óta nem utazhatott hozzájuk.

Iskolák és munkahelyek

Iskolai tanulmányait Simonyifalván kezdte, majd a nagyváradi óvónőképzőbe járt, ahol az akkori rajztanárától megtanulta a linómetszést. Később az Aradi Művészeti Népiskolában folytatta tanulmányait. Az óvónőképző elvégzése után a simonyifalvi óvodában dolgozott három évig, később helyettesítőként tanított a helyi iskolában és a környező településeken, földrajz, rajz, történelem és zene szakon. Igyekezett megkedveltetni diákjaival a zene és a rajzolás művészetét, volt énekkara, és furulyázni is tanította a diákjait.

A művészetek, az irodalom és a zene mindig is érdekelték. Nagy álma volt, hogy egyszer majd ő is képzőművész és író legyen. Ez régebben elérhetetlennek tűnő óhajnak tűnt számára, de beköszöntött az életében a nagy változás, amit ő egy mondatban így jellemez: „Az életben mindennek van értelme, néha még a bajnak is.” Sikeresen felépülve a rákból új életet kezdett Aradon, majd felvételizett, és elvégezte a Szegedi Tudományegyetem rajztanári szakát.

A fafaragás az életébe úgy köszöntött be, hogy egy alkalommal, még amikor Szegeden járt főiskolára, egy vizsgamunkára elkészítette Constantin Brâncuși stílusában a Pogány kisasszony karosszékének makettjét. Ezt elvitte egy kiállításra Simonyifalvára, ott találkozott Miklós János festőművésszel, aki a karosszéket látva felismerte, hogy milyen jól tud bánni a formákkal, és segített neki eljutni egy fafaragó táborba, Kötegyánba. Ettől kezdve hét éven keresztül járt táborokba minden évben, és igyekezett megtanulni a fafaragás minden csínját-bínját. Kopjafákat faragott, oszlopok, domborművek és szobrok kerültek ki a keze alól. „És azóta is faragok, még ameddig bírom” – vallja a művésznő.

A képzőművészet ezután nem csak egy hobbi lett a számára. Ez lett a foglalkozása, mint ahogyan egykoron megálmodta. Ez is azt bizonyítja, hogy soha ne adjuk fel az álmainkat, bízzunk magunkban, és tegyünk érte, hogy elérjük célunkat.

Munkássága, díjai, kiállításai

Írásai megjelennek irodalmi folyóiratokban. Állandó keresztrejtvény-szerkesztője a kéthavonta megjelenő Szövétnek című folyóiratnak, melyet 1997-ben indított az Aradi Alma Mater Alapítvány. Az aradi Irodalmi Jelen is közölte számos versét és prózai írását. Rendszeres írója még a Havi Szemle című aradi közművelődési folyóiratnak. 2002-től Magyarországon is megjelentek versei, prózái és grafikái, az Ezredvég és a PoLiSz című folyóiratokban.

Megjelent versei közül megemlítjük: Regösének a zeréndi csodaszarvasról, Ipoly, A vonat, Aranyló sárga kukorica, Találkozás, Közhírré tétetik. Prózai írásait is szívesen olvastuk, mint például: Az óbester portréja, Kódolva és programozva, A jelszó, A dadogó kislány meséje, Édes otthon, Bármikor felhívhat, A bőrönd, „Gyávaságom” története, avagy a textilszak és a fokhagyma esete.

Több verse is a dévai barátja, Bágyoni Balogh Csaba emlékét idézi, mint a képi ellentéttől feszülő Fehér tulipán című is. Bágyoni Balogh Csabával közösen fordította le Ovidiu Vasilescu verseskötetét, amely Rezonanțe cosmice / Kozmikus rezonanciák címmel jelent meg. A 98 történelmi, filozófiai versből 23-at a barátja, a többit ő fordította. Megjelent még önálló fordítása, a Sfinții pe rug / Szentek a máglyán című verseskötet, szintén Ovidiu Vasilescu verseiből.

Első, önálló kötete az aradi Kölcsey Egyesület gondozásában, a Fecskés könyvek 26. köteteként kiadott Seregély az almafán című verseskötet, melyet Szabó Péter szerkesztett. A szovjet munkatáborokat megjárt családtagok, ismerősök, jó ba­rátok élményeit, fájdalmait, gyötrődéseit is bemutatja néhány versben. Aforizmaszerű kétsorosai, rímjátékai, szabad versei, szonettjei feltárják a költő lelkét, Istenbe vetett hitét, szabadságvágyát. Mindezt legjobban a Le­lán­colt csónak balladája című költeményében érzé­kel­hetjük. A verseket olvasva feltűnik, hogy a képi jellegű, leíró részekkel dúsított sorokban valahol mindig ott van a látvány, a képnek a fontossága, a fények, a színek, az árnyak. Ezekkel fejezi ki magát, és látszik, hogy a képzőművész szemével nézi a világot, de nagyon jól használja a költő tollát is. „Amikor valamit meglátok, az egyből valamilyen formát ölt bennem. Van úgy, hogy fekete-fehérben látom, van úgy, hogy színesben, és van úgy, hogy szavakban tódulnak elő élményeim, ilyenkor írnom kell” – állítja magáról a művésznő. Verseskötetét néhány saját linómetszete illusztrálja.




Emlékműavatás a reformáció 500. évfordulóján Kisperegen, Brittich Erzsébet fából faragott
pelikánszobrával

Brittich Erzsébet egyik monográfiája az aradi evangéli­kus-lutheránus, Vörös temp­lomról szóló, közel százoldalas, tudományos igényű kismo­no­gráfia. A színes ké­pek­kel illusztrált könyv az ara­di főút egyik legimpozán­sabb épületének, a neogóti­kus Vörös templomnak az épí­tés­történetét, berendezését, em­lék­tábláit, lelkészeinek, gond­­nokainak, presbiterei­nek tevékenységét tárja fel. A könyvet 2016-ban adta ki közösen a Kölcsey Egyesület és az Aradi Evangélikus-Lutheránus Egyházközség. Egy másik kismonográfiája Erdélyi motívumok Miklós János grafikáiban címmel jelent meg. Ugyanakkor 2017-ben adták ki az Aradi Református Egyházmegye templomairól készült linóleummetszet-albumát.

A költőtárs, Szabó Péter verseiből két verseskötet jelent meg, melyeket Brittich Erzsébet szerkesztett. Szabó Péter először a bukaresti Litera Kiadónál publikálta verseit 1980-ban Szerelembontás címmel. Verseket és riportot közölt a Művelődésben, a Korunkban, illetve napi- és hetilapokban, antológiákban. A következő kötet már Temesváron jelent meg a Facla Kiadó gondozásában, Ami fontos címmel, 1985-ben. Azóta születő versei fiókban lapulva vártak közlésre. A kéziratok gondozását Brittich Erzsébet képzőművész, költőtárs vette kézbe, és két kerek, önálló kötetet válogatott össze belőlük. A Szisz-moll című, a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 29. könyveként látott napvilágot, a Kitárnám ablakom című kötetet pedig a dévai Ortoepia Kiadó jelentette meg. Címlapját Brittich Erzsébet készítette. Nem véletlen tehát, hogy az első bemutatóra is Déván került sor, ahol Ovidiu Vasilescu kiadóvezető is üdvözölte a költőt és szerkesztőt, nagy elismeréssel szólva ­Brittich Erzsébet alkotói munkásságáról.

Brittich Erzsébet 1987-ben országos első díjat kapott a Megéneklünk, Románia! fesztiválon a Téli táj varjakkal című linómetszetére, amit amatőr művészként állított ki a Ion Andreescu Képzőművészeti Körben. Továbbá 1989-ben a Tóparti házak című grafikájával országos második helyezést ért el.

A Berzsenyivel zeng a mellkasom című antológiát 2011-ben adták ki. A vers- és prózapályázaton Brittich Erzsébet ezüst oklevelet kapott a Néma hattyú című versére.

Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Körnek és az aradi Kölcsey Egyesületnek is tevékeny tagja. Ezért 2012-ben megkapta a Kölcsey-díjat a munkássága elismeréséül. Ezt a kitüntetést a művésznő „az aradiak feléje áradó szeretetének jeleként” értékeli. A díjat minden év január 22-én, a Himnusz születésének évfordulóján, a magyar kultúra napján adják át. A Kölcsey-díjat olyan személy kapja, aki sokat tett az Arad megyei magyarságért, vagy kiemelkedőt alkotott a magyar kultúra művelése terén. Az Irodalmi Jelen díját 2017-ben kapta az irodalmi és művészeti munkája elismeréséül. Ezek a díjak is azt bizonyítják, hogy Brittich Erzsébet munkáját elismerik, és megbecsült tagja a társadalomnak.

Számos egyéni kiállítása volt eddig. Első kiállítását 1986-ban szervezték meg Simonyifalván. Erre az alkalomra készített egy fekete-fehér linómetszetet is, de elsősorban szénrajzokat, olajfestményeket, akvarelleket állított ki. Számos alkalommal adott otthont egyéni képzőművészeti kiállításainak az aradi Vörös templom és Kultúrpalota, de volt egyéni kiállítása Kisjenőben, Déván, Nagyváradon, Debrecenben, Budapesten is.

Sok csoportos kiállításon vett részt Romániában, Magyarországon, Németországban, Lengyelországban, Spanyolországban. Munkái eljutottak Kínába, Finnországba, Oroszországba, Mexikóba is, a nemzetközi ex libris-kiállításokra.

Idén, június 22-én, hétfőn Brittich Erzsébet kiállítást rendezett műveinek egy részéből a helyi művelődési otthonban. A vírushelyzetre való tekintettel ezen csak mi, a csoporttagok vehettünk részt, továbbá a csoportvezető és Deák Bálint, a falu evangélikus lelkésze, aki szintén segíti munkánkat. Ennek ellenére az előkészületek ugyanolyan hosszúra sikerültek, mintha legalább kétszáz ember tekintette volna meg a műveket. Pár csoporttagunk és a hétköznapi hősünk már előtte való nap előkészítette a termet, majd az alkotások is felkerültek a falra. Öt órára érkeztünk a helyszínre, és megtekintettük az alkotásokat. Kérdéseket is megfogalmaztunk velük kapcsolatban, ezek segítségünkre voltak a dolgozat elkészítése során. A művek között volt pár újabb és régebbi alkotás is, de Brittich Erzsébet a legeslegelső linómetszetét is megtalálta, amit még Nagyváradon, emlékezetből készített a simonyifalvi evangélikus templomról. Ezt követően lefényképeztük az összes művet, majd a művész minden kép keletkezésének a történetét elmesélte, mi pedig megörökítettük azt. Aztán a művek felől kérdeztünk, és hasznos válaszokat kaptunk. Kedden szintén ugyanebben az időpontban jöttünk, mert már nem volt időnk az előző nap minden fontos kérdést feltenni. Szépen megfogalmazott és érzelemdús válaszokat kaptunk. Ezek után szabadabb csevegés vette kezdetét. A szinte már-már rejtett hangfelvétel itt sem állt le. Leakasztottuk a képeket, és óvatosan becsomagoltuk őket, hogy szállíthatóak legyenek. Az evangélikus lelkész juttatta vissza autóval ezeket a művésznőhöz, majd mindenki hazament. Köszönjük Brittich Erzsébetnek a magánkiállítást, és azt is, hogy ennyi új és izgalmas információt tudhattunk meg tőle.

Az Aradi Református Egyházmegye templomairól a művész a Reformáció 500 éves évfordulójára készített linómetszeteket 2017-ben. A 25 templomnak a képe fekete-fehér harmóniában békét, egyszerűséget áraszt. „Az arad-belvárosi templomot ábrázoló metszeten a függőleges párhuzamosok, a homlokzat hármas féloszlopai és a karcsú, erkélyes torony teszik kecsessé a kompozíciót. A bejárat előtt Fábián Gábor mellszobra egy-egy határozott vésővonással bújik elő. Ezt egyensúlyozza a Kálvin János utca felőli tömör, fehér falkerítés és mögötte a fák, dús fekete lombkoronával. Így elemezhetnénk valamennyi templomot. A feketegyarmati templom XIV. századi freskója, és maga a templom is történelmi és művészettörténeti értékekkel bír. (...) A vadászi templom az egyik legrégebbi épület, II. András idejében épült 1214-ben, ó-román stílusban. A nagyzeréndi templom 1667 körül épült, még a török-dúlást is túlélte. Megmaradt, mert a korábbi, Árpád-kori templom köveiből építették.” (Ódry Mária megnyitó beszédéből)

A Jelen Ház nagytermében is bemutatták Brittich Erzsébet református templomait ábrázoló kiállítását a Reformáció 500. évének megünneplése alkalmából. Tóbiás Tibor kisperegi lelkész, egyházmegyei missziós előadó beszédében elhangzott: „Kell egy hely, ahol el tudunk csendesedni. Egy templomot nem lehet szív nélkül, lélek nélkül elképzelni – Brittich Erzsébet szívét-lelkét odateszi Isten földi sátorának ábrázolásába.” Ódry Mária, a pályatárs a bemutatott templomok metszeteiről szólva aláhúzta: „Aki szakrális épületeket ábrázol, az többszörösen imádkozik.” Az alkotó vallomása szerint: „Türelem ahhoz kell, amit nem szeretünk csinálni” – jelezvén, hogy számára öröm volt ezeket az alkotásokat viszonylag rövid időn belül létrehozni.

Az aradi evangélikus-lutheránus Vörös templomról is készített linómetszetet. Az evangélikus és református templomok linómetszetei mellett megörökített még katolikus templomokat is. Aradi vonatkozású még az aradi vár­templom, a Római Katolikus Minorita Templom és az egykori Szent Flórián kápolna linómetszet-sorozata is. Ez utóbbit egyetlen éjszaka alatt tüntette el a kommunista rezsim. Oltalmazd Aradot! – hirdeti a grafika képaláírása.

A simonyifalvi római katolikus templom fennállásának századik évfordulójára 2014-ben készített linóleummetszetet. Megörökítette továbbá a tamáshidai Árpád-kori romtemplomot és a máriaradnai kegytemplomot is.

Brittich Erzsébet templomábrázolásait áthatja a Mindenható tisztelete és imádata, a magasba szökő tornyok két imádkozó kezet formálnak, melyek a földtől az égbe fúródnak, viszik az ég felé földi gondjainkat, imáinkat, és a földtől való elszakadás vágyát formázzák meg a grafika nyelvén.

Vannak metszetei, melyeknek a témája a szülőföld és a szülőföldhöz kapcsolódó tájképek. Ilyenek például a már előbb említett Téli táj varjakkal és a Tóparti házak, vagy a Tanya, Gulyakút, Libák a Fekete-Körösön, Leveles-kanyar. Főbb grafikái: Ritmusok, Bagatellek sorozat, A halász álma, Emlékmű, Genezis, Napraforgók, Nárciszok, Újaradi híd és könyvborítók: Pávai Gyula: Tanítóbácsi, Egy év az ötből, Léna, Arad és vidéke antológia stb.

Ex librisei linómetszéssel készülnek, változatos technikával. A motívumkincsekben főszerepet kap az irodalmi-történelmi, a vallási és a népies vonulat. Grafikáiban megfigyelhető a kötődés a magyar hagyományokhoz, a magyar történelmi személyiségekhez, az épített örökséghez. Ex librisei egy részét hazai megrendelők számára készítette, vagy hozzá közel állók részére ajándék gyanánt. Ilyen jellegű munkáinak első megrendelője Pávai Gyula tanár, az aradi Kölcsey Egyesület akkori elnöke volt. Az ő kérésére készítette a fenyőfás metszetet. Barátnője, Deák Rozália-Matild tanárnő számára készítette A zerindi csodaszarvas legendája című ex librisét. Szabó Péter költőtársa számára is alkotott számos grafikát. Mivel Szabó Péter nagy madárbarát, a neki készített ex librisein is ez a vezérmotívum. Találhatunk még meseillusztrációt is, Vándor Várhegyi Ibolya dévai meseíró és illusztrátor részére metszett ex librisein. Bágyoni Balogh Csaba dévai költő, író emlékét címeres ex librise idézi. Családi címert ábrázol Csíktaplócai Lázár Eöry László ex librise 2007-ből, mely megrendelésre készült. Brittich Erzsébet a címerpajzsot 2009-ben ráfaragta a Lázár kastély udvarán felállított kopjafára is. A Kós Károlyt ábrázoló könyvjel Bágyoni Balogh Géza részére készült. Berecz Gábor mérnök, a Kölcsey Egyesület titkára történelmi tárgyú ex librist rendelt 2008-ban. A reneszánsz év, Mátyás trónra lépésének 550. évfordulójára emlékezve Mátyás király alakja került az ex librisre. Egy kisgrafika in memoriam lapként állít emléket Ioan Slavici román írónak. Intézményi könyvjelt készített a nagyzeréndi községi könyvtár részére, könyvvel és bagollyal.

Az ex librisek nemzetközi jellegét mutatja, hogy jelentős részük külföldi pályázatokra készült, például a Lu Xun kínai író nevét viselő sanghaji Lu Xun Múzeum, illetve az ottani Ex libris Múzeum számára. Brittich Erzsébet szerepelt a lengyelországi Gdansk, Gdynia, Gliwicze város, a spanyoloszági Tarragona ex libris társasága és a Contratalla galéria pályázatán a németországi Kronachban Goethe-, Schiller-, Cranach- és Dürer-témákkal.

Festményei és grafikái megtalálhatók magángyűjteményekben, intézményekben és képtárakban Európa 16 országában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Kínában, Ausztráliában.

Számos bronzplakettje is van, ezek közül megemlítjük azt, amelyik 2003-ban készült a nagyzerindi Tabajdi Károly Általános Iskola homlokzatán levő emléktáblára, ez Tabajdi Károly zerindi születésű jogi doktor bronzplakettje. Ugyanakkor 2006-ban készült a Damjanich János emléktáblán lévő 23 centiméteres átmérőjű bronz dombormű, amely félprofilból ábrázolja a hős tábornokot. Az emléktábla a Damjanich-ház falát díszíti az aradi Óvárosban, a volt Damja­nich utcában. Főbb domborművei még: Bolyai Farkas, Alaszu Pál, Tóth Árpád, Wass Albert arcképeiről készült bronzplakettek, a Wass Albert-díj, az Aradi Szabadságszobor újraállítására készült emlék­érme, a Luther-rózsa, Simonyi Óbester, Simonyi Imre. Bronzplakettjei megtalálhatók magángyűjteményekben, középületeken, emléktáblákon, Romániában, Magyarországon és Németországban egyaránt.

A Csiky Gergely Főgimnázium udvarán is áll egy kopjafa, amelyet Brittich Erzsébet faragott az elhunyt aradi magyar pedagógusok emlékére, és az egykori diákoknak állít emléket. 2012-ben készült a kisperegi Honvéd emlékmű, amely 14 magyar honvédnek állít emléket, akiket ott ért a halál 1944 szeptemberében. Az emlékmű kopjafája 30x30 cm-es tölgyfagerendából készült és 3,60 m magas, ez a Brittich Erzsébet által faragott legnagyobb kopjafa.

Felhívnánk a figyelmet egy fából faragott pelikánszoborra is, amely része annak az emlékműnek, amit 2017-ben emeltek a reformáció kialakulásának 500 éves emlékére. A pelikánszobor a román–magyar határ mellett fekvő Kisperegen található. A reformátusok régóta a sajátjuknak tekintik ezt a jelképet, a keresztény kultúrában az önfeláldozás szimbólumát jelenti. A keresztény kultúra pelikánja a legenda szerint a csőrével hasítja fel a saját testét, hogy vérével táplálja fiókáit. E legenda alapján a pelikán szimbolizálja a fiókáit saját vérével tápláló anyát, amint Jézus Krisztus tette hívei hitének megerősítéséül saját vére által.

Fa térplasztikái, szobrai, domborművei, kopjafái, monumentális alkotásai megtalálhatók köztereken, intézményekben, magángyűjteményekben: Romániában, Magyarországon és Szlovákiában.

A legkedvesebb technikája, amivel bármikor szeret foglalkozni, az a linómetszés. A színekhez hangulat kell, míg a versíráshoz ihlet. Ritkán ír verset felkérésre, de az idén a Kossuth Rádió és a Magyar Írószövetség verspályázatára a karanténversek keretében megírta az Itthon-vers című művét.




Brittich Erzsébet munka közben az alkotótáborban.
Képek: a szerzők gyűjtéséből

Amikor prózát ír, általában a fejében már rég készen áll a szöveg, amit aztán leír. Az Egyedül című regényének tizenkét fejezete már elkészült. Ez a regény Simonyifalváról szól, családregénybe ágyazva. Az Örökségünk Arad megyében című kötethez írt egy 42 oldalas monográfiát Simonyifalváról. Sajnos, ebbe csak ennyi fért bele, de tervei közt szerepel egy önálló kötet kiadása is Simonyifalva történetéről.

Sokszor vett részt művésztelepeken, alkotótáborokban, Romániában, Magyarországon és Szlovákiában. Deák Bálint simonyifalvi evangélikus lelkész és felesége többször is művészeti tábort szerveztek Apateleken, ahol több mint negyven, többségében simonyifalvi gyermek és fiatal ismerkedett a zenetanulás mellett Brittich Erzsébet képzőművész irányításával a szénrajz, a festészet és a linómetszés titkaival. Szerinte nagyon fontos a művészeti nevelés, hiszen ez az egész életünket végigkíséri.

Bizonyára már eltűnődtek azon, hogy miért Brittich Erzsébet a mi hétköznapi hősünk. Viszonylag ismertebb emberként hogyan tudott mégis hétköznapi maradni? A válasz erre egyszerű: szerénysége és önzetlensége révén. Számunkra nemcsak a munkái miatt lett fontos, hanem azért is, amit értünk tett a táborokban. Hosszú éveken át tanított, és reméljük, hogy még sokáig fog nekünk furulyát és különböző festési technikákat tanítani. És mit kapott ezekért cserébe tőlünk? Egy-egy mosolyt, kedves szót, vagy sokszor még ennyit sem. Be kell vallanunk, hogy nem a hála az első gondolat, ami róla eszünkbe jut. Idegesített minket, amikor már ötödjére vittük ki a rajzunkat, mert még hiányzott róla egy árnyék, vagy a fény nem úgy tükröződött az üvegen, mint a valóságban, vagyis nem volt tökéletes. Kényszerből cipeltük a táblákat, rajzfelszereléseket és grafitceruzákat. Nem a nagyszerűséget láttuk meg abban, hogy Eli néni, ahogy mi szólítottuk, egy kettétört törzsű fa rajzából meg tudta mondani, hogy a gyermek családjában nincs minden teljesen rendben. Mindez untatott minket. Ez a bemutató egy bocsánatkérés is egyben. Viszontagságai mellett is meg tudott maradni embernek és alkotóművésznek a szülőfalujában.

Sajgó háttal, elgémberedő ujjakkal vállalta a tavalyi tábort is. Azt mondta, amíg képes rá, vállalja, hogy oktasson minket. Elégedett mosollyal nyugtázta tábori bemutatóinkat, akkor is, ha már csak a nyugdíjasok és a tábor résztvevői voltak rá kíváncsiak. Ha valamit tanultunk tőle, az biztosan a kitartás volt.

Abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy Eli néni meghívta a csapatot magához, megcsodálhattuk alkotás közben, és végül megkaptuk tőle a készülő regényének a már megírt fejezeteit. Izgatottan várjuk a folytatást... Mindannyian úgy érezzük, jól tettük, hogy őt választottuk a mi hősünknek, hisz nagy segítségünkre van azáltal, hogy itt él közöttünk, mindent elmesél magáról, megcsodálhatjuk alkotásait, olvashatjuk műveit, és bármikor fordulhatunk hozzá egy-egy kérdéssel. Ennél hitelesebb forrás nem is kell számunkra.

Brittich Erzsébet ma már büszkén állíthatja, hogy meghatározó tagja a társadalomnak és falujának. Mint ahogy betegágyán is megérezte, hogy még dolga volt és van ebben a világban. Nagyon sok mindenben állít jó példát a következő nemzedékek elé kitartásával, alázatosságával és szülőföldje iránti szeretetével. Hite sohasem hagyta cserben, és bár sokszor kilátástalannak látszott helyzete, mindig kapott segítséget jóindulatú emberektől. Alkotásainak se szeri, se száma. Írásunkban is ezeknek csak egy részét tudtuk bemutatni, hiszen a művésznő élete nagyon szerteágazó, rengeteg történetet mesélhet unokáinak. Mint nyitott könyv állt előttünk, és elmondta legféltettebb titkait is. Mi pedig tisztelettel és odaadással dolgoztuk fel azt. Köszönjük ezt a lehetőséget!

Jegyzet

1 Stațiunea de Mașini și Tractoare – románul.

Felhasznált források:

100 év Romániában – Örökségünk Arad megyében, II. kötet: Brittich Erzsébet: Simonyifalva

https://brittich.wordpress.com/curriculum-vitae/

https://www.kozterkep.hu/38537/deportaltak-emlekmuve?fbclid=IwAR3HCJ6Is3...

http://www.kisgrafika.hu/ujsag/kis-grafika-2016-4.pdf?fbclid=IwAR2ay76OQ...

Brittich Erzsébettel készített interjúk

Interjúalanyok:

Brittich Erzsébet – a mi hétköznapi hősünk, Mészár Márta – tanár, Farkas Olga – óvónő, volt diákja, Czeitler Erzsébet – nyugdíjas, volt osztálytársa, Judik Mária – óvodai dada, volt osztálytársa

 

Az írás készültekor, 2020-ban Joó Anikó 5., Kopacz Melánia és Tekeres Dénes 7., Sztanovcsák Réka 8. osztályos volt a simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskolában. Vezető tanárok: Kádár-Bier Henriette és Deák Bálint Sándor.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Miklós Artúr János, maratinfutó, Domokos

Minden kisebb-nagyobb közösségnek szüksége van hétköznapi hősökre. Olyan emberekre, akik képességeikhez, tehetségükhöz mérten a közösség meghatározó tagjaivá válnak, akik tevékenységükkel szebbé és jobbá teszik az adott közösség hétköznapjait. Ilyen hétköznapi hős lehet például a tanító, a tanár, a lelkipásztor, a vállalkozó vagy bárki más, aki azzal tűnik ki a többiek közül, hogy saját közösségét szem előtt tartva cselekszik, és ezzel példaként áll előttünk. A mi hétköznapi hősünk Miklós Artúr János, maratoni és félmaratoni versenyek többszörös győztese, aki sikereivel ismertté tette Domokost és a Láposi-medencét, de azt is felismerte, hogy a mi falusi közösségünk kincseket, csiszolatlan gyémántokat rejt, s azokat meg kell találni, és csiszolni.

Thamó Gyula

Thamó Gyula 1858. november 25-én született Páván, Háromszék megyében. Akkoriban a székelyföldi kis falu szegény volt. A település a Lübecz- és az Árgyus-patakok mentén helyezkedik el. Mostanra összenőtt a déli szomszédjával, Zabolával. A falu a nevét az egykor ott élő sok páváról kapta. Első okleveles említése 1567-re vezethető vissza, ekkor Pawa alakban jelenik meg, de a település jóval régebbi lehet, mivel református temploma (ami eredetileg római katolikus volt) a 14. században már állt. 

Ismerjük meg jobban a Jakab házaspár, Rozália és Zsigmond munkásságát, életét. Nem sokat tudtunk róluk. Emlékeink között él egy kép, amikor a helyi gyermekkórus tagjaiként, székelyruhában énekeltünk Rózsika néni temetésén. Akkor nem tudtuk, hogy miért is volt ilyen fontos személy, mert nem szokványos, hogy temetésen gyermekek énekeljenek.

Rátonyi János, Buzásbesenyő

Búzásbesenyő az egyik legszebb nevű település a Kárpát-medencében. Erdély középső részén, Marosvásárhelytől délnyugatra, mintegy 20 kilométernyire található, a Besenyő (Nagy) patak völgyében, amely balról torkollik a Marosba. A falut az E60-as nemzetközi főútról lehet megközelíteni. A helység évszázadokon át Küküllő vármegye, majd a kiegyezés utáni közigazgatási átszervezés eredményeként 1876 után Kis-Küküllő vármegye része volt. A kommunizmus idején több közigazgatási egység része a többszöri átszervezés miatt, 1956-ig pedig önálló község volt. Az 1968-as megyésítés óta a Maros megyei Kerelőszentpál község egyik faluja.

serfőző levente nagyszeben

Serfőző Levente ma már Erdélyben és Magyarországon is ismert szakértője a kulturális műsorok szervezésének. Erről tanúskodik a 2006 óta megrendezett Ars Hungarica, a Hungarikum Napok, a filmfesztiválok.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Szabó György, Székelyhodos

Szabó György Székelyhodos szülötte. Tanulmányai elvégzése után, 1963-ban hazakerült, előbb tanárként, majd igazgatóként állt helyt abban a kommunista világban, amelyben nem volt egyszerű tanárnak, tanítónak, de főként intézményvezetőnek lenni. Gyuri bácsi mégis megtalálta a módját, hogy egy olyan intézményt építsen újra, álmodjon gyermekbaráttá és vezessen, amely példaértékű volt abban az időben. 

Szabó István, Ottomány

Szabó István emléke még elevenen él a falu tudatában. Ez annak is köszönhető, hogy élete időben nem túlságosan régre nyúlik vissza. Szinte minden jelenlegi ottományi lakos emlékszik még rá valamilyen formában. Ebből az előfeltevésből indultunk ki, amikor kutatómunkánk elején egy kérdőíves felmérést végeztünk. Azt szerettük volna kideríteni, hogy a lakosság mit tud Szabó Istvánról, és mit nem. 

nyisztor ilona

A Tázló menti Pusztinában élő népdal­énekes, oktató, művelődésszervező, tanítónk, Nyisztor Ilona néni hosszú évek óta, így jelenleg is gyermekeket tanít. Saját szavait idézve, ezt mondja a tanításról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül, taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.”

Virágh László

A mi hősünk vitéz Virágh László (1918–2014), akinek élete, munkássága, életformája és a kommunizmus által elszenvedett mindennapjai keltették fel érdeklődésünket. Nagyszüleink, a rokonok, a szomszédok elbeszélése szerint Virágh László úgy él Csíkszentimre község emlékezetében, mint a fiatalság összetartó alakja, a Csíki-medence film­vetítő embere, „Laci bácsija”, a kuláksors miatt elhurcolt kulákok/nagygazdák egyike. Fontosnak tartottuk, hogy kutassunk életének olyan eseményei között, mint például a Kalot Egyesület és Népfőiskola újraszervezése, a csíkszent­imrei passiójátékban és a helyi színjátszó csoportban vállalt szerepe, valamint a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén elszenvedett megrázkódtatásai.

Incze László múzeumpedagógus

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Varsolc, Kacsó Sándor

Ez a borzongással, melegséggel vegyes érzés valamennyi varsolci számára ismerős. Ez keríti hatalmába a rövidebb vagy hosszabb útról hazatérőt. Számunkra nincs a világon még egy ehhez hasonló hely, amely ennyi melegséggel teli fogadtatást és szépséget nyújtana. Az utcák kinézete változik, de a frissen sült fánk íze, az üstben főtt szilvaíz illata, a szilágysági pálinka torkot jólesően maró csípőssége, a családias hangulat reméljük, sohasem.

Deák János, Miriszló

Deák János meg nem valósított terve volt, hogy a régi templom mellé emlék­oszlopot állítson. Azonban amikor öregedni kezdett, a fiatalság már nem állt mellé e terv kivitelezésében.

Egy egyszerű vidéki körorvos élete nem könnyű. Meg kell küzdenie a betegségekkel, a hiányosságokkal, a falu világára jellemző konzervatív látásmóddal, a hiedelmekkel, előítéletekkel. Hatványozottan volt ez igaz a kisebbségi létben, a nem is olyan távoli múltban, amikor a kommunista diktatúra nyomta rá bélyegét az életre. Az elszigetelt közegben nemcsak a hatékony egészségügyi ellátás, de a szó szabad kimondása, a gondolat szabadsága, a magyarság megélése is vastag falakba ütközött. Kisiratoson ezeknek a falaknak a bontogatásában, majd amikor a körülmények megengedték, újak építésében játszott szerepet hétköznapi hősünk, az az ember, akit tanulmányunk alanyául választottunk, dr. Almási Béla.

Lapohos András

Lapohos András tanár úr a magyar, északi Mezőség életében meghatározó és kiemelkedő szereppel bírt. Munkássága nagyban hozzájárult a Mezőség természetvédelméhez, a hagyományőrzéshez, az oktatáshoz és számos más „örökséghez”, amelyért mindmáig hálával és tisztelettel adózhatunk. A tanár úr 1928. február 5-én született Ördöngösfüzesen. Édesapja néhai Lapohos Zsigmond, aki ácsmesterséggel foglakozott, édesanyja néhai Márkosi Anna, egy testvére, Lapohos Zsigmond, aki földműves volt. Felesége Lapohos Kovács Éva, nyugalmazott tanítónő. Három gyermekük született: Lapohos Éva, Lapohos Károly és Lapohos András. Tevékenykedése során családja odaadóan támogatta és segítette, ahol csak tudta. Azt írja: „Az én édesapám, édesanyám a legjobb, legokosabb szülők a világon. Mit tegyek, hogy megháláljam, amit értem tettek?”