Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Soó Zöld Margit természetvallása

Ha valaki arra kérne, hogy soroljam föl a mai Kolozsvár legtekintélyesebb, legismertebb és legkedveltebb személyiségeit, akkor Soó Zöld Margit Szolnay- és Munkácsy-díjas festő-, illetve grafikusművész, az újjáalakított Barabás Miklós Céh alapító tagja mindenképpen az első tíz „főember” közt szerepelne.

Ismeretségünk „napsugarasan” kezdődött, valamikor a hetvenes évek közepe táján, amikor rádiósként, hét-nyolc kilós riportermagnóval a vállamon kerestem fel munkahelyén, a közkedvelt gyermeklap, a Napsugár szerkesztőségében – amely annak idején írók, költők, képzőművészek mentsvárának bizonyult, ahol ki lehetett bújni a komor kor követelményei alól, ahol viszonylag szabadon lehetett levegőhöz jutni. Ennek a lapnak a képszerkesztőjeként, illusztrátoraként tevékenykedett Soó Zöld Margit, aki a szó átvitt, de legteljesebb értelmében is napsugarasan fogadott. Mert ilyen volt ő. Lényéből fakadóan melegszívű, nyíltan, kedélyesen, gondolatébresztően őszinte és bőbeszédű, jó humorú, egyszóval a rádiósok kedvence. S ez a napsugár a mai napig sem veszett ki belőle, aminthogy a Napsugár is hű maradt fodorsándoros, bajorandoros, bálinttiboros, kányádisándoros egykori önmagához, gyermeklelkeket melengető, vidámító, szórakoztatva kiteljesítő, oktató, mindenkori küldetéséhez. És felhőtlenül ragyog évtizedek óta.


soo zöld margit

Danaidák

Soó Zöld Margit egének horizontján azonban azóta már nem egyszer tűntek föl sötét fellegek. De sohasem annyira sötétek, hogy képesek lettek volna elhomályosítani azt a „belső napot”, amely lényéből sugárzik. S amely kiapadhatatlan művészi erejének, valamint kitartásának és vitalitásának biztosítéka. Sőt, a veszedelmesen tornyosuló felhőket művészi eszközökkel megzabolázó alkotó általuk egy-egy új világ kapuját tárja föl önmaga és művészetének hívei előtt. „Felhők honából, ég guzsalyából” merítve építkezik tovább és megint tovább.

De persze eljött, márpedig teljes joggal jött el számára a visszatekintés ideje is. Hiszen évtizedek óta él az alkotás tüzében, örvendeztetett meg szinte évente egy-egy kiállításnyi új munkával. Ebben a visszatekintésben sietett segítségére fia, Soó Zöld Balázs és igaz barátja, pályatársa, munkásságának legjobb ismerője, Unipán Helga, aki megrendezte idén nagyszabású kiállítását a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. A tárlat látogatottságából és visszhangjából ítélve Soó Zöld Margitnak, mint mindig, most is – sőt, a rendezvény átfogó jellegét tekintve talán még hangsúlyosabban – sikerült maga mellé állítania közönségét. Olyannyira, hogy a bemutató már szinte manifesztum jelleget öltött: tömeges kiállást a művészet tisztasága, mobilizáló jellege mellett.

Alkotásainak, nyilvános szerepléseinek hűséges krónikásaként úgy érzem, számomra is elérkezett egy bizonyos fajta visszatekintés ideje. Így a továbbiakban azokból az írásaimból merítek, amelyek egy-egy műterem-látogatás vagy tárlat nyomán születtek, s amelyek többé-kevésbé kronológiai sorrendben villantják föl a sokoldalú művész jobbára 1990 utáni tevékenységét.


soo zöld margit

Kalitka II.

Az 1994-es, szintén művészeti múzeumbeli retrospektív kiállításával kapcsolatban jegyeztem meg, hogy a művész természetből ihletődött munkáinak jellemzője a valósághű megjelenítés s az alkotó erőteljes érzelmi viszonyulása a tematikához. Olajképeinek, pasztelljeinek színvilága változatosan gazdag, mégis visszafogott, sehol sem harsogó. A vörösesbarna és barnásvörös, a meleg sárga, a szürke barnába hajló változatai teremtik meg azt a bársonyos légkört, amely a meghittség hangulatát árasztja, legyen szó természeti tájról, utcarészletről vagy akár virágcsendéletről. Az itt-ott megjelenő műemléképületek művészi feldolgozásában sem a monumentalitás dominál, hanem a letűnt korok emberének otthonteremtő üzenete. A tucatnyi tollrajz viszont, amely a modern grafika sajátosan látványos, szürrealisztikus-szimbolikus vonulatához sorolható, már más felfogásban készült. Bár a részletek itt is figurálisak, a természeti, florális, zoomorf, illetve antropomorf elemek drámai kompozíciókká állnak össze, amelyekben az epizód nem önmagában van, hanem környezetével egyetemben, képzettársítások révén válik szuggesztív, hangulatteremtő alkotássá. Ezek a munkák zaklatott vízióknak tűnnek, kozmikus mélységeket és szorongásokat vetítenek a néző elé.

1995-ben a mára már gazdát cserélt, egykori belvárosi műtermében látogattam meg a művészt. Akkor éppen a vizek világának bűvöletében élt, és tárta föl készségesen műhelytitkait.

A hangok, zörejek, moccanások s a közéjük ékelődött csend zenévé válása-nemesedése megfoghatatlan, titokzatos jelenség. De éppen ilyen megmagyarázhatatlan és csodálatos a festés is – vélte. Majd képről képre merült bele a „vizes tematikába”, vezetett be a tóparti alkonyatok csendjébe, a fülledt nyár szinte rezzenéstelen levegőjébe, vagy éppen ellenkezőleg, a szelek színes birodalmába. Mert Soó Zöld Margit igenis megfesti a szelet: hol rózsaszínesen sárgára, hol kékeszöldre, szürkére, mikor milyen intenzitással fúj, mikor milyen hangulatban kapja el a művészt, vagy a vizek világát. Amely szintén él és lélegzik, ha hagyják. És élteti, éltetné a benne és körülötte létező élővilágot, de baj volt az éltetéssel már évtizedekkel ezelőtt is. Ahogyan legnagyobb természetbúvár-zenész költőnk, a felejthetetlen emlékű Palocsay Zsigmond írta a Nádiringóban: „Az van, hogy civilizálódunk. Vágjuk magunk alatt a fát (jelen esetben a nádat). S késő lesz, mire felébredünk… Ez a helyzet világszerte. Üvöltsünk: CSENDET, VIZET, ZÖLDET, LEVEGŐT! Hogy idegeink lehessenek: egészségünk, örömünk.” Hogy feloldódhassunk a nyárban, csendben, természetben. Ahogyan azt művész tette és örökítette meg pasztelljein. Könnyedek, megnyugtatók, olykor szinte légiesek műtermi, rögtönzött kiállításának darabjai. Alaposabb szemlélődés után azonban felfedezzük a líra mögött bujkáló, talán a tudatalattiból alkotás közben kibuggyanó, filozofáló hajlamot is. A gazdagon buzogó asszociációs készséget, a metaforikus fogalmazást. Soó Zöld Margit tóparti, Duna-parti víziói ilyen tekintetben is rokoníthatók Palocsay Zsigmond filozófiai mélységeket feszegető, nyelvi bravúrokban felülmúlhatatlan írásaival.

A szárhegyi emlékeket megelevenítő 1997-es tárlaton a művész az öröklét és a mulandóság antinómiáját oldja békévé pasztelljeiben, míg 1999-es kiállításán színes szelek szárnyán röpít ismét a vízi világba, olyannyira érzékletesen, hogy szinte orrunkba csap a Duna-delta sajátosan fanyar, súlyos illata. De ugyanolyan kifejező a színben tömörített, csupán néhány árnyalattal sejtetett napégette tarló, a nyári forróságban vibráló levegő, az élővilág millió titkát rejtegető nádas s az emberkéz alkotta építmények, vízi alkalmatosságok egyedi művészi átlényegítése. S kimeríthetetlen variációk tárházaként ott vannak a fák, gyökerek is.


soo zöld margit

Melankólia

2003-as, Gy. Szabó Béla galériabeli kiállítását megtekintve úgy tűnt, a művész önmagához hűen ugyan, de alkotói periódusának új szakaszához érkezett: elkezdett „a fellegekben járni”. Persze képletesen. Kezdődött mindez az immár műterméül is szolgáló lakása ablakából feltáruló világgal: a meditálásra serkentő égi jelekkel, a lassacskán szinte családtaggá előléptetett, örökmozgó-változó égi alakzatokkal, amelyeknek szín- és formajátéka magával ragadta a művészt.

És folytatódott ugyanennek az égboltnak egy teljesen más szögből történő megjelenítésével: a jászdózsai alkotótáborban töltött napok művészi lecsapódásával. Itt a felhős ég dominanciája már egyértelmű. Soó Zöld Margit hegyvölgyekhez szokott művészi énje ilyennek látta a magyar alföldet. Szerkezetileg is érdekes megoldásnak lehetünk szemtanúi: a hatalmas távlatokat felvillantó, felhők tarkította égbolt szinte magához emeli, magába olvasztja a csöppnyivé zsugorodott földdarabot. Mintha a művész így akarta volna érzékeltetni, hogy a felhők világában, saját otthonától távol is otthonosan érzi magát. És megfestette az égbolt művészi földrajzát, amelyben a határok immár a szó legszorosabb értelmében légiesültek. A maximálisan kiszélesített, meghosszabbított látóhatár, az ég és föld találkozása, egymásba olvadásuk, a végtelenbe nyúló nagy magyar alföld, a Tarna-part a rá nehezedő szürke égbolttal vagy a rekkenő nyári meleg vöröses-barnás izzásában erdőnek csúfolt, tájjal-éghajlattal dacoló fák s a sárgálló repcemező ugyanolyan otthonossá vált számára, mint a rekettói magaslatok ölelésében megbúvó falu vihart sejtető egével. A szüntelenül gomolygó felhők táncától megmámorosodva mintha ő maga is megtanult volna röpülni. Valósággal felszabadult, s ez a felszabadultság érződik munkáin is. Főszereplői, a felhők hol eső előtti súlyos terhüket vonszolva, lomha szürkén lógnak be a képbe, hol barnás árnyalatokkal telítik azt, hol pedig rózsaszínbe hajlón teljesítik ki a színskálát. Az uralkodó azonban a szürke, megannyi árnyalatával.

A földet-eget egybemosó lapos alföldi tájjal mintegy feleselni látszik a hegysorozat, amely sajátos alakzataival hívja fel magára a figyelmet.




Flamingók

2006-ban nyílt meg a Barabás Miklós Céh Farkas utcai galériája, amely azóta Soó Zöld Margit második otthonává vált. Szinte minden év júliusában itt ünnepelte meg születésnapját, meglepve saját magát és híveit egy-egy kamarakiállításnyi anyaggal. Az alkotás kínját-örömét maximálisan átélő, szüntelenül munkálkodó művész, mint eddig még minden esetben, céhes kiállításaira is mindig hozott valami újat. A napraforgós, repcés mezők és színes szőttesekre emlékeztető tavaszi tájak pazar pompájától a maximális visszafogottságig terjedő színvilág, a művészi megjelenítés tömörsége, ökonómiája a legújabb alkotásokban mintha még hangsúlyosabbá válna. A túlbeszélés, a részletek túlzott hangsúlyozása sohasem veszélyeztette Soó Zöld Margit munkáit, legújabb pasztelljei azonban már valósággal tüntetnek sallangtalanságukkal, tömörségükkel. A narancssárga vagy a fekete dominanciája immár a kizárólagosságig terjedően uralja a képet, irányítja a figyelmet a lényegre: a művész még egy lépést tett az absztrahálás, a szintetizáló művészi átlényegítés felé. Kedvencei, a gyakorta valósággal emberi alakot öltő fák, gyökerek megannyi alakváltozata mintha emberi sorsokat is szimbolizálna. A kidöntött, megsebzett fa éles törésekkel szabdalt vonalhálói, vagy a görcsbe merevedett, sajátos fintorokba torzult, olykor egyenesen antropomorf gyökérvariációk ismerős helyzeteket juttatnak eszünkbe. De persze túl mindennemű allegórián, ezek a munkák elsősorban a lenyűgöző látvány erejével hatnak.

A bezárkózás, a csigaházba, kagylóhéjba menekített élet és a spontánul kibuggyanó érzelemkitörések sötét lávafolyama dübörög végig az égő fekete és világító fehér folt-, illetve vonalrendszeren. A lét szimfóniája, az élet lüktetése. A sötét alapból felsejlő valóságfoszlányok, a hajlott hátú öreg fa patakzó könnyhullatása, a fájó, csupaszon maradt idegszálak vibrálása, a göcsörtös farönk, a kéz: fohász a megmaradásért, a földért, az emberi létért.

Minden, ami volt, s minden, ami lesz, benne foglaltatik Soó Zöld Margit őszinte művészi vallomásaiban. Mindaz, aminek képi megfogalmazásához, részletező, de mégis elegánsan nagyvonalú, az évtizedek tapasztalatát-bölcsességét hordozó általánosításához oly magabiztosan nyúl a festő- és grafikusművész.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.