Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Paulovics László életművéről

Több évtizedes szünet után Paulovics László kiállítása nemcsak egy életmű bemutatását, hanem egyben a művésszel és alkotásaival az újratalálkozást is jelentette a kolozsvári közönség számára. A művész több mint fel évszázados tevékenysége mély nyomot hagyott az erdélyi magyar közösség kulturális életében, és a Kolozsvári Művészeti Múzeumban augusztus 11-én megnyílt kiállítás ezt a tényt csak alátámasztani tudja. A múlt század ’60-as éveiben készült munkák mellett a Bánffy-palota termeiben megtekinthető volt a művész Németországban készült számos alkotása, illetve az elmúlt évtized színes olajfestményei is.


Paulovics László: Önarckép

Paulovics életműve egy összetett és dinamikus elemeket tartalmazó témasorozaton alapszik, de ez nemcsak egyénisége, hanem a korszellem által meghatározott kontextusok tükörképe is. Alkotásaiban nemcsak az élmények személyes dimenziója, hanem a társadalmi háttér, illetve a változások folyamata, a töréspontok és az új pers­pektívák elfogadása és elsajátítása is megfigyelhető. Az 1956-os forradalom emlékére készített alkotások vagy a doni áttörés 70. évfordulója alkalmából nyílt kiállítás (D43 címmel) alátámasztja azt az általános tényt, hogy Paulovics László képzőművész grafikái és alkotói világa szoros kapcsolatban áll a társadalmi, történelmi folyamatokkal. Talán Kántor Lajos (a művész közeli barátja és tisztelője) méltatása a legmegfelelőbb a D43 kiállítás érzelmi és ténybeli hátterének elemzésére és Paulovics művészetének leírására. „A sors kiszámíthatatlan kegyetlen voltát talán ezeknél maibb »rendetlen« vonalhálójukkal ezredvégibb hangulatot árasztó D43-asai a II. világháború Don-kanyari történései fölé emelkednek, és már nem csupán egyes katonáknak, egy hadseregnek a pusztulásáról beszélnek (mint a szabályos keresztek grafikai kompozíciói), hanem az értelem, egy egész kultúra haláláról, felbomlásáról is” – írja Kántor Lajos.

A szatmárnémeti korszak, illetve az Erdélyen kívül töltött korszak jellegzetes témai, valamint ezek komplementaritása a személyes változások dimenziójában mindig is meghatározó jelenség Paulovics életművében. A valóság ábrázolása, illetve a mitológiai-vallásos témák kiegyensúlyozott formában való megjelenése az alkotásokban egy rendezett és képzett elme létéről tesz bizonyságot. Az augusztus 15-én a 80. születésnapját ünnepelő művész ezeket a változásokat és ezt a dinamikát sikeresen be is mutatta az általa és a nemrég elhunyt Kántor Lajos által kiválasztott, tematikai szempontból több stílust és évtizedet, illetve alkotási szakaszt átölelő 69 alkotás segítségével.

Paulovics László 1937. augusztus 15-én születettet Szatmárnémetiben, ahol művészi pályafutásának első két évtizedét töltötte. 1961-ben fejezte be tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán (mesterei között voltak Andrassy Zoltán, Cs. Erdős Tibor és Kádár Tibor). A nagybányai múzeum illetve színház munkatársaként, majd a szatmárnémeti színháznál kezdte pályafutását. 1962 és 1964 között a nagybányai drámai színház díszlet- és jelmeztervezőjeként alapozta meg későbbi hírnevét a színház világában. Ebben az időszakban alkotta meg első munkáit, amelyeket az 1962-es bukaresti grafikai szalonon sikeresen mutatott be. Tehetségének köszönhetően az elkövetkező két évtizedben évente állított ki grafikai alkotásokat Bukarestben, ami nemcsak hírnevét öregbítette, hanem szakmai téren is elismerést hozott számára. 1964-től a Szatmári Állami Magyar Színház díszlettervezőjeként több mint 120 előadás sikeres színpadra vitelében játszott szerepet. „Volt olyan helyzet is, amikor egyszerre 3-4 darabon is dolgoztam. Az évi átlag 7-8 díszlet és kosztüm volt a műsorfüzetekkel, plakátokkal együtt” –mondta egy ízben Paulovics László. John Osborne: Nézz vissza haraggal (1964), Arthur Miller: Pillantás a hídról (1964), George Bernard Shaw: Sosem lehet tudni (1964), Anton Pavlovics Csehov: A sirály (1965), Kocsis István: A nagy játékos (1969), Marcel Achard: A bolond lány (1980), Peter Hacks: Columbus, avagy a hajó jegyében – csak néhány darab, amely tanúbizonysága az erdélyi színháztörténetbe nevét beíró művész tehetségének. „A színház óhatatlanul beépült a munkámba, ezt érzem most is (…) a művésznek pedig néha át kell adnia helyét a műnek, de úgy, hogy ezt ne lehessen észrevenni” – mondta Paulovics László egy 2011-ben megnyílt kiállítás alkalmával, ezáltal is hangsúlyozva hogy az idei, kolozsvári tárlat nemcsak egyszerű művészi alkotás bemutatása, hanem érzelmek és gondolatok összességét képviseli.

Színházi díszletervező munkásaga mellett alkotásai nemcsak a közönség, hanem szakmabeliek elismerését is elnyerték. Munkásságának értekét tanúsítja, hogy nemcsak Romániában hanem külföldön is számos kiállítása volt. Krakkó, Poznań (1966), Ljubljana (1965), Helsingör (Dánia, 1969), Santiago de Chile, Rio de Janeiro (1970), Capri, Barcelona (1972), Zutphen (Hollandia, 1973) is befogadta Paulovics alkotásait.

Sikerei ellenére a művész nem tudta enyhíteni az 1980-as években egyre jobban elvaduló romániai társadalmi és politikai környezetet, ennek következményeként, sok más kortársához hasonlóan 1985-ben elhagyta Romániát és Németországban telepedett le. „Töretlen hittel és kedvel dolgoztam addig, amíg hagyták a körülmények Szatmárnémetiben, szülővárosomban” – mondta. Habár sosem tekintette magát politikai menekültnek, számos más romániai (magyar vagy román etnikumú) író, művész vagy színész, Paulovics kénytelen volt új hazában új életet építeni és tovább folytatni művészi tevékenységet. Először Münchenben majd a vesztfáliai városban, Iserlohnban telepedett le. A barendorfi műtermében újból elkezdett dolgozni, és lassan, de biztosan alakította az 1990-es években készült alkotásainak kezdeti, fő tematikai irányát. A kentaur és más mitológiai motívumok nemcsak az üzenet, hanem az alkotás szemszögéből is kibővültek, bonyolultabbakká váltak, így Paulovics alkotásának üzenete is fokozatosan kifinomult és átváltozott. Ez fajta mély átalakulás tette lehetővé olyan alkotások létrejöttét, mint az Erdélyi Krisztus (1992), a Galaxis (1993), A bohóc (1992), a Páskándi Géza utolsó napja (1995), Az ismeretlen (1996) vagy számos más, erdélyi témakörű alkotás, például az Erdélyi Kapuk sorozat.

Bevallása szerint ez az új kihívás egyfajta kényszer, új kezdet is volt számára. „Az NSZK-ban magyar témákban mozogtam, a német művészetbe nem lehet integrálódni. Azokat a témákat dolgozom föl, amiket ott Ceaușescu idejében nem lehetett” – mondta Paulovics. A Németországban töltött több mint másfél évtized során számos kiállítás tanúsította Paulovics alkotásai értékét és tematikáinak korszerűségét. Iserlohban már 1985-ben sikeres kiállítás irányította Paulovicsra a művészi közeg figyelmét, az Iserlohner Kreisanzeiger und Zeitung pedig pozitívan méltatta alkotásait. Az elkövetkező évtizedben számos kiállítás nyílt Paulovics alkotásaival Freudenbergben (Németország, 1986), Lübeckben (1988), Iserlohnban (1987, 1997), Barendorfban (1992, 1996, 1998, 1999), Stockholmban (1999), Veszprémben (1995), Halternben (Németország, 1991) stb.

Az ezredforduló Paulovics Lászlót már Szentendrén találta. Itt számos új alkotással lepte meg a magyarországi és az erdélyi művészi közösséget és műkedvelőket. Merész, új témák feldolgozása és kihívó alkotások jellemzik az elkövetkező másfél évtizedet; Paulovics László már egy teljesen érett és „bonyolult” művész ügyességével és tapasztalatával alkotja meg festményeit, amelyek már nem a gondterheltség, változó társadalmi problémák árnyékában formálódnak, hanem az új perspektívák és egy kivalló elme termékei. Ezek közül számos volt megtekinthető az idei, kolozsvári kiállításon.

 

A felhasznált képek Paulovics László munkái

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.