Mintha előre látta volna saját tragédiáját

Egyszerre volt rocksztár, orákulum és örök kívülálló az a Jean-Michel ­Basquiat, aki mindössze néhány év alatt óriási hatást gyakorolt a street artra és a popkultúrára, kézjegye pedig kitörölhetetlen a modern művészettörténetből. Az afroamerikai képzőművészet legsikeresebb képviselője hatvanhárom évvel ezelőtt látta meg a napvilágot egy decemberi napon, rá emlékezünk most írásunkban.

Donnie Darkóból tudjuk, hogy vannak emberek, akiknek vérükben a tragédia – Jean-Michel Basquiat pedig a véglegekig ilyen figura volt. Puerto Ricó-i anya és haiti apa gyermekeként érkezett e világra 1960. december 22-én Brooklynban, de az idővel felépített Basquiat-mítosszal ellentétben nem sanyarú körülmények között cseperedett fel, hanem egy normális, középosztálybeli családban; a kis Jean-Michel pedig az anyjával tett múzeumi látogatások során megfertőződött a művészet iránti szenvedéllyel.

Hogy megteremtse saját eredettörténetét, és még több inspiráció érhesse, tizenhét éves korában lelépett otthonról, majd barátainál vagy az utcán töltötte az estéit, ha nem épp a Washington Square Parkban „felhúzott” egyik kartondobozban aludt. A gimnáziumból kibukó, majd művészeti iskolában továbbtanuló, utcagyerek-sorsot önként választó Basquiat new wave kocsmákban is sokat időzött, ahol magába szívta a progresszív korszellemet. Sulis haverjával, El Diazzal együtt kezdték el a manhattani Lower East Side üresen tátongó falfelületeit teleszórni személyes hangvételű üzeneteikkel, SAMO (Same Old Shit) szignójuk pedig hamar védjegyükké vált. A helyszínválasztás valószínűleg nem a véletlen műve: a Lower East Side a művészvilág krémje volt, ahol ezer fokon égett a punkforradalom, a diszkó hedonista tengerben táncolt, a hiphop és a helyi filmes underground közeg pedig még vonzóbbá tette ezt világot. Jean-Michel Basquiat ide akart tartozni, de fekete gyerekként nem volt könnyű dolga egy olyan korban, amikor az afroamerikai polgárjogi mozgalom még kemény harcait vívta, a művészvilágot pedig főként kifinomult, fehér alakok alkották.


Andy Warhol, Jean-Michel Basquiat, Bruno Bischofberger műgyűjtő és Francesco Clemente képzőművész New Yorkban, 1984-ben. Kép: Wikipédia

 

„A tűz nagyobb figyelmet vonz, mint bármely más segélykiáltás.”

Érdeklődése és művészi önkiteljesülése a graffiti világán jócskán túlmutatott: zenélt, szemétből készített ékszereket, valamint saját festésű képeslapjait és pólóit árulta, hogy utcagyereknek higgyék. Volt tehát egyfajta tudatosság is abban, ahogyan életét mitologikussá, magát pedig kultikus alakká formálta. A városban gyakran céltalanul kóborló, galériák körül sündörgő, drogozó „utcagyerek” élete lényegében folyamatos performansszá vált. A pop-art módszertanát követve az alkotás eszközévé tett szinte bármit, ami a keze közé akadt, amit épp az utcán talált. Előszeretettel festett barátai kidobott ruháira, rozoga ajtókra, de ha bement egy kávézóba, az asztal talán perceken belül festővászonná változott, a kiskanál lett az ecset, a kávé pedig a festék.

Sikerült magára felhívnia a Lower East Side-iak figyelmét, ugyanis 1978-ban megjelent egy cikk a Village Voice-ban az ifjú lázadóról, aki szellemes, újszerű ábrázolásmódjával gyakorol társadalom- és művészvilág-kritikát. A dolgok hamarosan beindultak: az alkotásait 1980-ban bemutatták a Times Squate Show-n, első szólókiállítása pedig 1981-ben volt. A fordulópontot mégis Annina Nosei galerista jelentette, aki meglátta benne a lehetőséget, és vett neki egy nagy vásznat, majd arra kérte, hogy alkosson. Nagy sikert aratott a Nosei saját galériájában felállított Basquiat-tárlat: már a kiállításmegnyitó napján elkelt az összes kép, 2500 dolláros darabáron. Basquiat ekkor Nosei galériájának a pincéjében élt, amely a tervezői butikokról, divatos üzletláncokról és művészeti galériákról híres SoHo városnegyedben volt található. Itt kezdett el hagyományos módon, papírra és vászonra alkotni, miközben gazdag, fehér műkereskedők és művészetkedvelők figyelték őt. Ezzel párhuzamosan egyre inkább beleártotta magát a művészettörténetbe, majd 21 évesen, minden idők legfiatalabbjaként kiállított a bolygó egyik legelismertebb képzőművészeti rendezvényén, a kasseli Documentán; a következő évben pedig a Whitney Biennálén. Innentől kezdve szó szerint berobbant a művészvilágba.

 

„Nem gondolok a művészetre alkotás közben. Az életre próbálok gondolni.”

1982-ben Bruno Bischofberger műkereskedő révén megismerkedett a harminc évvel idősebb példaképével, a pop-art császárával, a művészvilág kegyeiben fürdő Andy Warhollal, majd egy életre szóló barátság alakult ki közöttük. Andy Warhol asszisztense, Ronny Cutrone szerint a két zseni kapcsolata egyfajta szimbolikus házasság volt, amely olyan művekben teljesedett ki, mint az 1984–85-ös Untitled című festmény, amelyen egy vörös gyomor társaságában látható a halálfejként ábrázolt Warhol, utalva ezzel az 1976-os Skulls című sorozatára.

Basquiat és Warhol olyan volt, mint a tűz és a víz. Egyfajta művészi szimbiózis volt ez közöttük: Basquiat-nak szüksége volt Andy Warhol hírnevére és kapcsolataira, a korosodó Warholnak pedig Jean-Michel frissességére és impulzivitására, akinek az oldalán továbbra is lázadó szerepben érezhette magát. De ezzel Warhol nem volt egyedül. Basquiat ugyanis a szabadság és szellemi függetlenség megtestesítője volt, hamarosan pedig annak egyik szimbóluma is lett – ugyanis az általa képviselt művészeti irány jól összeilleszthető volt az underground korszellem elképzeléseivel és energiáival, amit a hippimozgalom, a hiphop, a punk vagy a Swinging Six­ties jelentett.


Sokan rajongtak az általa képviselt nyerseségért, üde kulturálatlanságért és (ál)primitivizmusért. Kép: Unsplash

 

„A kreativitás igazi útja az, ha kiégsz.”

Basquiat első színesbőrüként bekerült a művészvilág elitjébe, majd az egész bolygót bejárta. Néhány év alatt sikerült felforgatnia és meghódítania a világot a neoexpresszionista mozgalom vezéralakjaként, akiért a legnépszerűbb galériák harcoltak, akinek a munkáiért vagyonokat fizettek. Közben egyre inkább az éjszakai világ hírhedt alakja lett, majd a Madonnával randizgató, drága Armani-öltönyökért rajongó, élvhajhász Basquiat drog- és artdílerek közkedvelt „eszközévé” vált. Ehhez adalék az az 1985-ös The New York Times-címlap, amelyen mezítláb, öltönyben és ecsettel a kezében látható, a róla szóló, Új művészet, új pénz. Egy amerikai művész kiárusítása című írásban pedig a zabolázatlan géniusz megfertőzéséről és felhasználásáról értekeznek.

Ahogy teltek az évek, egyre kicsapongóbbá vált, a drogproblémái pedig eluralkodtak rajta. De mintha ez a dekadens viselkedés nemcsak szörnyű velejárója lett volna saját históriájának, hanem egyfajta általa is tudomásul vett, tervszerűen megidézett, szükséges velejárója. Erre utal Martin Aubert, Basquiat egyik volt iskolai barátjának a visszaemlékezése egy 1980-as beszélgetésükre: „Festék borította, reszketett. Azt mondta: »beheroinoztam magam. Azt hiszem, nem fogsz velem egyetérteni, de a kreativitás igazi útja az, ha kiégsz«. Majd ezek után megemlítette Janis Joplint, Hendrixet, Billie Holidayt és Charlie Parkert. Mondtam neki: Jean, ezek az emberek mind halottak. Csak ennyit válaszolt rá: »ha ez szükséges hozzá…«”. Mintha már fiatalon is tudta volna, hogy meg kell halnia ahhoz, hogy halhatatlanná váljon. Hogy saját próféciája beteljesüljön.

Élete utolsó másfél évében elvonult a világ elől, és rengeteget alkotott – mintha egy súlyosan zavart ember paranoiás látomásai lennének ezek a munkák. Utolsó képeinek egyike a Riding with Death, amely egyfajta sírkőként zárja le életművét: a vászon közepén egy darabjaira hulló csontváz látható, amelyen egy fekete ábrázatú, csontját-húsát feltáró figura lovagol.

 

„Olyan képeket akarok készíteni, amelyek úgy néznek ki, mintha egy gyerek festette volna őket.”

Alkotói stílusának megítélése vegyes: sokan rajongtak az általa képviselt nyerseségért, üde kulturálatlanságért és (ál)primitivizmusért, vonzóvá tette az, hogy mindenféle formai kereten kívül mozgott. Mások viszont szemfényvesztésnek tartották a munkásságát: hogy a tanulatlan, hagyományos képzést nem kapó Basquiat a korszellemet meglovagolva ámítja krikszkraksz-szerű alkotásaival a modern darabokra és forradalmi energiákra éhes gazdag vevőket. Képei ugyanis valóban firkaszerűek, amelyeket az élénk színek, a nonfiguratív elemek, a különféle félkész, eltúlzott alakok és betűhalmazok jellemeztek – a laikus szem könnyen gyermekrajzoknak tekinthette őket, amelyek ugyanakkor ritkán feltárt lélektani mélységekbe vezethették el azt embert.

Az elsők között foglalkozott alkotásai során azzal, hogy milyen feketeként élni, és abban is úttörő volt, ahogyan ezt a maga street artos, neoexpresszionista módján ragadta meg. Nem formákkal kommunikált, sokkal inkább vászonra festett indulatokkal. Munkáiból ugyanúgy visszaköszön a büszkeség és az öngyűlölet, ahogyan a szorongás és a nagyravágyás, valamint a kisebbségi komplexus és a féktelen útkeresés is. Obszcén szóképeket, rejtélyes szövegmontázsokat, afrikai maszkokat és rajzfilmfigurákat, vallomásokat, művészettörténeti toposzokat szintetizált az alkotásaiban. Általa is valóságot nyert az a felismerés is, hogy kicsit minden rokon, hogy kicsit minden egy.

Basquiat kultusza halála óta mit sem kopott. Sőt, túlzás nélkül kijelenthető, hogy mára szinte luxuskinccsé vált mindaz, amit képvisel, amihez mondhatni hozzányúlt. De a mély árkokba talán csak kevesek nyertek betekintést: ott lapul ugyanis ez az őrült alak a maga felforgató nézeteivel, esszenciális fájdalmával és szertelen hedonizmusával, akit nemcsak megkerülni nem lehet, de igazán megérteni sem. Mert olyan, mint egy fekete lyuk szingularitása, akit mi balgán, színes napszemüvegben, elegánsan felöltözve fürkészünk az eseményhorizonton kívülről, miközben ő forog önmagában, és forgat magában valamit a létezés feltáratlan igazságaiból.

 

  • Jean-Michel Basquiat 1960. december 22-én született New Yorkban

  • Az alkotásait 1980-ban mutatták be először a Times Squate Show-n, első szólókiállítása 1981-ben volt

  • 1982-ben, 21 évesen, minden idők legfiatalabb művészeként állított ki a bolygó egyik legelismertebb képzőművészeti rendezvényén, a kasseli Documentán

  • 1884 és 1985 között számos közös művészeti projektben vett részt Andy Warhollal

  • 1987 után remeteként élt, rengeteget alkotott, munkái egyre zavarosabbak lettek

  • 1988. augusztus 12-én meghalt herointúladagolásban

  • 2017-ben Juszaku Maezava 110,5 millió dollárért megvásárolta Basquiat egyik cím nélküli festményét, ezzel ez a mű lett az 1980 óta készült legdrágább műalkotás

 

(Az írásban kiemelt idézetek Jean-Michel Basquiat-tól származnak.)

Új hozzászólás