Édesanyja, Weinberger Sarolta balerina, édesapja, Sajdik Sándor pedig zsoké volt, nevét Dunakeszin utca őrzi. Németországban született, gyermekkorát itt és Görögországban töltötte, egy ideig oda járt iskolába is. A második világháború alatt kénytelenek voltak visszatérni Magyarországra. Ebből az időszakból melyek a legelevenebb emlékei?
Sajdik Ferenc Kossuth-díjas karikaturista,
A nagy ho-ho-horgász és Pom Pom
„szülőatyja”
Meg kell, hogy mondjam, az egész gyermekkor. Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy minden ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló tulajdonképpen, úgyhogy többek között ez is meghatározó volt gyermekkoromban, hogy jó helyre irányítottak. A másik, amiért nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy soha nem veszekedtek. Olyan jó hangulat volt mindig nálunk. Néha volt ugyan, hogy németül beszéltek, hogy a bátyámmal ne értsük. Titkos dolgok lehettek, amik izgatták az ember fantáziáját: mit tudnak beszélni, amit nekünk nem szabad hallani. Már akkorról emlékszem, hogy az osztálytársaknál sok veszekedés volt, sötét otthon meg hasonlók, már akkor hálás voltam szüleimnek, ami ritkaság egy gyerekben, hogy rájöjjön: jó helyre, jó családba született.
Nyomdásznak tanult, 1949 és 1955 között nyomdában dolgozott. Hogyan teltek ezek az évek?
Eredetileg rajzolónak tanultam. Azért lettem nyomdász, mert iparrajziskolába jártunk, amely szenzációs iskola volt. Mária Terézia alapította a 18. században. Az ipar számára képeztek szakembereket: voltak ott kovácsművességtől kezdve fában dolgozó szobrászok, műbútorasztalosok. Én a grafikára jártam, de volt díszletfestés, ruhatervezés is. Nagyon jó iskola volt. Ezt egyszerűen átváltoztatták művészeti gimnáziummá, de elvettek sok rajztárgyat. Erre mi dacosak voltunk, az osztályunkból sokan felálltunk, és mivel valamiből meg kellett élni, mert akkoriban, az 1940-es évek végén nem volt ez olyan vidám világ, mondták, hogy menjek el cinkográfusnak. Ez azt jelenti, hogy mi készítettük el azokat a képeket, amiket az újságok felhasználtak. A betűszedő szedi a betűket. Mondták, hogy összefügg az ecsettel, kell hozzá egy kis rajzkészség. Így lettem nyomdász, de nagyon szerettem. Nagyon szép szakma volt. Jó pár évet dolgoztam, aztán két évet katonáskodtam, s közben elkezdtem rajzolni újságoknak, mert azért az emberből kitör a mániája.
1955-től a Rádió- és Televízió Újságnál dolgozott, közben karikatúráit közölni kezdték a Ludas Matyi vicclap hasábjain. Fel tudná idézni, mikor találkozott először ezzel a lappal, és hogyan indult el az együttműködés?
Sajdik-vonalak
Miután leszereltem a katonaságból, tíz évig voltam tördelő-szerkesztő a Rádió Újságnál. Akkor ment nyugdíjba egy régi, elég híres rajzoló, Byssz Róbert, és a főszerkesztő, Lévai Béla megkért arra, hogy nem-e mennék oda. Persze, örömmel mentem. Otthagytam a nyomdát, és attól fogva tördeltem és rajzoltam. Utóbbi nem volt munkaköri kötelesség, úgyhogy ‒ érdekes módon ‒ nem nagyon tudtam kitalálni vicceket. Szerettem a Rádió Újságot, négyen voltunk ott, és az életem másik nagy szerencséje, hogy olyan munkahelyem volt, ahol semmilyen konfliktus nem volt. Olyan emberekkel kerültem össze, akiktől akár modort, akár jóindulatot lehetett tanulni, ami nem árt, ha van az embernek. A Ludas Matyit 1945 óta ismertük, mert az a legrégebbi újság volt. Voltak még hasonló újságok ‒ Szabad Száj ‒ , de ezeket betiltották, így maradt a Ludas Matyi. Rajzoltam nekik, mint külső munkatárs, jártam hozzájuk, a hónom alatt rajzokkal. Egyébként Csukás Istvánt onnan ismerem, hogy ő meg a költeményeivel járt szerkesztőségről szerkesztőségre, és a Művelt Nép folyosóján ismerkedtünk meg.
Egyszer pedig a Ludas Matyi főszerkesztője (Tabi László – szerk. megj.) kérdezte, hogy nem volna-e kedvem átmenni. Így 1965-ben átmentem, és huszonkilenc évig ott voltam.
A következő másfél‒két évtizedben jött az Ön által megrajzolt és Csukás István által megírt történetek (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-ho-horgász) megfilmesítése, valamint több könyv illusztrálása is. Országos népszerűségre is ekkor tett szert. Mondhatjuk-e, hogy ez az időszak volt az Ön pályájának aranykora?
Fogjuk rá, igen. Most már nincs aranykor, mert nyolcvankilenc éves leszek augusztusban. Egyébként most is rajzolok, állandó feladataim vannak, de tényleg így volt: nem azt mondom, hogy jobban, de könnyedébben rajzoltam, sokkal több munkát el tudtam végezni. Most lassabban megy az egész ügy, érdekes módon. Mindent csináltam: a múltkor összeszámoltam, hogy óriásplakáttól kezdve rajzfilmig mindent készítettem. A színházzal nem volt kapcsolatom, erre kiderült, hogy Csukás írt egy színdarabot, Gombóc Artúr a világban címmel, amihez terveztem háttereket meg kosztümöt. Ez az utolsó fehér folt is eltűnt az életemből. Nem volt nehéz, mert a Ludas Matyi egyedül volt a piacon. Kevés újság lévén nem volt nagy konkurencia. A Ludas Matyi 680 ezer példányban jelent meg, ahhoz képest, hogy ma egy könyv legjobb esetben is négyezer példányban jelenik meg, és drukkolnak, hogy elfogyjon.
Milyen Csukás Istvánnal együtt dolgozni?
Csukással nagyon jóban vagyunk, egy húron pendülünk, másképp nem tudnánk együtt dolgozni. Ugyanazokon nevet, amiken én, ugyanazokat szereti kitalálni. A Pom Pom is úgy alakult ki, hogy a Ludas Matyiban megjelent egy olyan sorozat, hogy a Jövő század állatai, amely hónapokon keresztül ment. A Corvina Kiadótól felhívott egy hölgy, Silyó Mari, hogyan lehetne ebből egy mesét életre hívni. Én azt mondtam, hogy szívesen rajzolok, de mesét nem tudok írni. Mind a ketten Csukás Istvánra gondoltunk, mert neki humora is van, könnyedén és gyorsan ír, abban a pillanatban kedve is volt hozzá. Pom Pom úgy született meg, hogy lerajzoltam egy leányfigurát, akinek a fején van valami, de nem tudtam, hogy mi. Gombóc Artúr pedig úgy „született”, hogy lerajzoltam egy dagadt madarat, amely nem tud elrepülni, mert annyit eszik. Erre Csukás kitalálta, hogy csokoládét eszik. Még szerencse, hogy nem kolbászt eszik, mert akkor járhatnánk Békéscsabára, a kolbászfesztiválra. A történeteket Csukás István írta, ebből a sorozatból egy-két rajzomat felhasználta, de a témára rögtön ráharapott.
Kós Károly
Egy korábbi riportban így nyilatkozott: „Olyat szeretnék rajzolni, ahol élni szeretnék. (…) Jobb szeretek olyat rajzolni, ami nem a valóság. (…) Kicsit megzavar, amikor a valóságot kell rajzolni. Nem tudom igazán karikatúrává tenni, de muszáj, mert karikaturista vagyok.” Ezen idézet tükrében értelmezhetjük úgy az Ön által rajzolt‒megálmodott világot, mint egyfajta valóságból való elvágyódást?
A családomban nagyon jól érzem magam, úgyhogy lehet dacolás, de lehet, hogy csak egy grafikusi könnyebbség. Lerajzolni egy várost, mert ide rakok egy utcát vagy egy házat. Ha a budai várat rajzolom, szigorúnak kell lenni. Oda nem merek az ablakba egy beszélő papagájt rajzolni, mert ki tudja, ki lakik ott. Ez a hibája megvan, nem az én világom. Ezenkívül rossz a tárgyi memóriám. Azért rajzolok inkábbi ilyen villamost, mert lehet, hogy le sem tudnék rajzolni egy igazit. Ezért szeretek inkább kitalált dolgokat rajzolni.
Milyen érzéssel fogadta a hírt, hogy Kossuth-díjat kap? Egyedüli karikaturistaként, aki ezidáig ebben a megtiszteltetésben részesült.
Először fura érzés volt, mert úgy éreztem, nem nekem kéne adni, hanem Kaján Tibor nagyra becsült karikaturista kollégámnak, aki akkor még élt. Szerintem ő volt a legjobb a magyarok közül. Nagyon jó érzés volt. Egyszer Bodrogi Gyula színész, szintén egy díjátadón mondta, hogy „legjobb érzés adni, de kapni sem rossz”, és igazat kell neki adni. Szakmai elismerés. Nem ért meglepetésként, ugyanis a Kossuth-díj úgy működik, hogy valakit felterjesztenek, felírják a listára, és így kerültem oda.
Volt-e olyan alkotás, amelynek megrajzolása kihívást, nehézséget jelentett az Ön számára?
Majdnem minden rajz. Ezt onnan tudom, hogy a feleségem egyszer azt, mondta: „Vegyél már lélegzetet”. Akkor jöttem rá, hogy nem veszek levegőt, pedig nem volt különösebb rajz, egy a sok ezer közül. Nem is tudom, hányat rajzoltam, mert a Ludas Matyinál minden héten megjelent három‒öt rajz. Ez harminc éven keresztül jelentős mennyiséggé vált. Nem is beszélve arról, hogy ötöt‒hetet kellett rajzolni, hogy abból elfogadjanak ennyit. Jó, hogy aztán az ember újra beadta, hátha elfelejtették. Voltak ilyen trükkök. Nagyon sokat rajzoltam, és úgy látszik, minden rajz valami belső feszültséggel jár. Volt, ami nem sikerült, kidobtam a szemétbe, újrakezdtem. Én úgy szeretek rajzolni, hogy egy halom papír van előttem, akkor elmúlnak a gátlásaim. Gyűjtöttem azelőtt papírokat, és volt rengeteg kézi merítésű. Ezekre soha nem mertem rajzolni, félreraktam, majd ha jobban tudok rajzolni, akkor fogom felhasználni. Végül penészesek lettek, ki kellett dobni. Valamilyen titokzatos módon, nálam mindig az első rajz a legjobb.
Melyik művére‒alkotására tekint vissza a legelégedettebben?
Kaján Tibor grafikus és karikaturista
Nincs bennem ilyen. Némelyik rajzot becsülöm, amivel díjat nyertem. Arról sem tudtam biztosan, hogy jó, csak onnan, hogy kapott díjat. Ha valaki elismerte, hogy jó, elhittem neki, de én nem voltam benne olyan biztos.
Milyen tervei vannak jelenleg?
Mindig azt szeretném tenni, amit most teszek: egy újabb rajzot készíteni. A megrendelés mindig áthúzza az ember terveit. A Holnap Kiadó, amelynek rendszeresen rajzolok, megjelentetett egy gyereksorozatot, az Operameséket, amit nagyon okosnak tartok. Az operát az író mese formában megírja, én kifogtam a Hunyadi Lászlót, akit lefejeznek. Nem is tudom, hogy rajzolom le a végét. Talán megszerettetik az operát a gyerekekkel, és annyira meseivé teszik a történetet, hogy Hunyadi Lászlót holló segíti állandóan, meg van egy medve barátja. Idáig elmennek a mesével, hogy elfogadható legyen a gyerekeknek. A másik a budai lakónegyed, amely egy régi álmom volt, talán húsz‒harminc éve terveztem: lerajzolni a várban az összes házat. Mi a története, kik laktak benne. Ez olyan nagy munkának tűnt, hogy bele sem fogtam. Most azonban megkerestek a polgármesteri hivataltól, hogy ők ezt szívesen kiadnák. Neki is fogtam. Az épületet úgy rajzolom le, ahogy most van. Viszont volt egy régi újság, Budapest címmel, amelynek számait gyűjtöttem a hetvenes évek óta. Volt egy régész, Szolnay László, aki olyan szerencsés volt, hogy régi szobrokat talált, és minden számban írt a budai várról. Ennek köszönhetőn nagyon sok történetet tudok a várról, ezeket pedig vagy odaírom, vagy nem.
Ezen interjúval kívánunk Sajdik Ferenc Kossuth-díjas karikaturistának nagyon boldog születésnapot, sok áldást, erőt, egészséget és munkakedvet! Továbbá köszönetet mondunk a Sajdik Ferenc Fanklub Facebook-csoport moderátorának a kedves segítségéért!
Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.
Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.
Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon.
Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.”
Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető.
A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.
Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.
1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székelyabodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.
A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig.
Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.
A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.
Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.
A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.
Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.
Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben.
A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.
Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.
Hozzászólások
Ujlakiné Kőszeg...
p, 11/08/2019 - 11:07
Permalink
Köszönöm az élményt.
Köszönöm az élményt.
Új hozzászólás