Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Mindenért meg kell harcolni, folyamatosan tanulni kell”

Beszélgetés Gally A. Katalin képzőművésszel

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.” A művésszel a Képzőművészek a KT palettáján elnevezésű sorozat idei utolsó rendezvényén beszélgettem. Elsőként arról kérdeztem, hogy milyen alkotásokat hozott magával a Kolozsvár Társaság főtéri székházában tartott, kiállítással egybekötött beszélgetésre.


Az út vége (2000, pasztell)

– Nagyon nehezen választottam, de a fő célom az volt, hogy a munkásságom minden szeletéből hozzak magammal egy kis darabot. A kevesebb mindig több, így aztán mindössze négy munka mellett döntöttem: két pasztell és két olajkép került ide. Az első a Lélekmadár: szárnyaló gondolatok, érzelmeim, egymásra figyelés vagy egymásra nem figyelés – ezek mind benne vannak. Amikor dolgozom, mindig fontos számomra, hogy nagyon őszinte legyek, ezen felül pedig a szakmai alázat. Gyakran találkozom ismerősökkel, akiktől megkérdezem, látta-e ezt vagy azt a kiállítást, mert nekem nagy élmény volt… Jön a válasz: nem járok kiállításokra, nem értek a művészethez. Ez sokszor megtörténik, én pedig visszakérdezek: zenét szoktál hallgatni? Persze, jön a felelet. Ekkor így folytatom: értesz hozzá? Azt felelik, hogy nem, és ugye ez a helyzet a művészettel is: hiába érezzük úgy, hogy nem értünk hozzá, el kell menni minden előítélet nélkül, és végig kell nézni az alkotásokat. Nem azon görcsölni, hogy jaj, vajon mi is van rajta, mit is akar mondani az a munka… Egyszerűen csak körbe kell sétálni. És ha visszatérek egyhez, mert úgy érzem, megfogott az az egy, akkor már a művész is elérte a célját.

Ha már a zenénél tartunk, a másik pasztell a Piano. Munkásságomban van megfestett zaj, megfestett Forte, és van Piano. Különböző időszakokban készítettem ezeket, főleg azért, mert a zene mondhatni a részem. Nem is tudnám elképzelni az életemet zene nélkül.

Hallgatom, figyelek, és nagyon gyakran megfordul a fejemben: én ugyan hallhatom, de ez nem mindenkinek adatik meg.

Vajon eszünkbe jut ez néha? Nem biztos. Azt hisszük, hogy a hallás természetes adottság, de nem az: ajándék. Ajándék volt számomra az is, hogy felfedezhettem a kalotaszegi kincseket. Valóságos kincseknek tartom őket. Nagyon sok munkám inspirálódik Kalotaszegből, legyen az egy korhadó kapuzábé, egy faragott kapu. És máris megérkezünk az első olajképhez, amelynek Áldozat a címe. Ez az áldozat lehet tényleg egy állat, mint ahogyan a festményen is látható, de közben néha mindannyian áldozatok vagyunk. Ezek a faragott kapuk sok mindent mondanak, sajnos, mint a többire sem, erre sem figyelünk eléggé. Kidobjuk, mert már nem divatos, korhadt, tűzre vele!

Másik olajképem, a Lacrimoso is kalotaszegi ihletettségű, de mély érzelmi háttere is van. Alkotótáborban voltam Kalotaszegen, amikor felhívott a barátnőm, és elmondta, hogy a férje – akit sokáig ápolt, aki szellemileg leépült és ágyhoz kötött volt – meghalt. Különös helyzet ez, mert az ember az eszével tudja, hogy ez megváltás, annak is, aki elmegy, és annak is, aki utána marad. De nagyon fájdalmas. A barátnőm beszélt rá, hogy ne utazzak haza a temetésre, mert nincs értelme: úgysincs egyedül, és inkább fessek. Így is tettem. Bementem egy Árpád-kori kalotaszegi templomba, és a jól ismert motívumokból készítettem a Lacrimosót, ennek a pasztellváltozatát. Annyira megérett bennem, és annyira foglalkoztatott az életemnek ez a fejezete, hogy megfestettem később olajban is. Festett mennyezet-kazettákból inspirálódtam.

 

Több nagyon fontos kulcsszó is elhangzott, köztük volt a zene, és ha ezt bővítjük egy kicsit, akkor eljutunk a zajhoz és a csendhez is. Ezek a dolgok erőteljesen jelen voltak az életedben, amikor pedagógusként tevékenykedtél, 1965 és 2000 között. Németh Júliának a Csend világa című szövegéből idézem: „Gally Anna Katalin közben másokkal foglalkozott, tanított, gyermekek százai előtt fedte fel a képi beszéd kimeríthetetlen gazdagságát, sajátos fordulatait, és vezette be kis tanítványait a színek és formák világába, oktatta őket művészi alkalmazásokra, a művészi önkifejezés megannyi változatára. Hogy milyen sikerrel, bizonyítják növendékeinek nyilvánosság előtt bemutatott munkái.” Azt hiszem, hogy ez a két elismerés, a Kiváló tanár díj és a Székely Bertalan-díj, amelyekkel 1997-ben és 2012-ben kitüntettek téged, ezek is megerősítenek abban, hogy a megfelelő irányba haladtál. Nemrég pedig a Quadro Archívum számára ajándékoztál egy képet a gyűjteményedben lévő gyermekrajzok közül. Kanyarodjunk most a gyermekrajzok irányába: mi az, amit még őrzöl és hogyan?

– Már csak a lelkemben őrzöm ezeket. Megpróbáltam olyan helyet keresni a gyermekrajzoknak, ahol hasznosak, ahol értékelik őket. Éveken keresztül a gyermekrajzoknak tudtam nagyon-nagyon örvendeni, ugyanúgy, mintha az én munkám lett volna. Sok örömöm volt bennük, ezért nem jutott soha eszembe, hogy milyen jó lenne nekem otthon festeni, s nem az iskolában rostokolni. Nem volt soha ilyen gondolatom. Sok mindenen keresztülmentem az életben, ami rányomta a bélyegét a munkásságomra, de az egyik nagy ajándék 1986-ban érkezett. Ekkor kerültem a Hallássérültek Intézetébe, ami nekem ajándék volt. Felfedeztem egy olyan világot, ami a mindennapi ember számára ismeretlen. Nekem volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen az, amikor az embert bizonyos szempontból kiközösítik vagy kigúnyolják, nem tudják befogadni, mert éppen beteg, csak ezt sokan nem tudják. Én választottam ezt az iskolát, és bizony sokan kigúnyoltak a hátam mögött, de nekem volt igazam. Mert végre valahol az én munkám is nagyon fontossá vált, és segítethettem. Bízom benne, hogy segítettem.

Mai napig is úgy érzem, sokat tanultam a tanáraimtól, a középiskolában és a főiskolán egyaránt. Középiskolában volt olyan, hogy azt mondtam: ezt így nem szabad; de ez is tanulság volt.

Amikor a hallássérültek iskolájába kerültem, csodálatos közösség fogadott, és ez a legvadabb átkos időkben volt, amikor mindennek ellenére a gyermek volt a legfontosabb – nem az, hogy most hol állunk, hol nem állunk sorba, vagy mit kapunk a sorban; hát persze, ezek is szóba kerültek néha, de mégis a gyerek volt a középpontban. Az, hogy ezeknek a gyerekeknek a nagy nyomorúságban segítsünk. Rengeteget tanultam a kollégáktól, de talán még többet a gyermekektől. Lelkileg, de szakmailag is. Az az őszinte gyermek – mindegy, hogy fogyatékos vagy nem fogyatékos –, akit mi, felnőttek még nem rontottuk el, gyönyörű dolgokat tud készíteni. Már, ha hagyjuk. Általában nem hagyjuk. Mert „te nem látod, hogy az nem olyan? „Miért kék az a fa, hogy csinálsz ilyen hülyeségeket?” Ilyen és hasonló kérdéseket szögezünk nekik. Ezáltal viszont abbamarad az alkotás: dolgozna tovább szívvel-lélekkel, de mi, a nagy igyekezetünkben elrontjuk őt. Ilyen élménnyel nem találkoztam a hallássérülteknél: teljesen szabad kezet kaptam, noha az igaz, hogy nagyon nehéz volt.

Sokan azt hiszik, hogy egy ilyen helyen csend van, de ez nem igaz. Ott is zaj van, de nem olyan zaj, mint a többi iskolában: mert a siket gyermek nem néma, csak nem hallja a hangokat. Ez a zaj nagyon fáj. Gyógypedagógusok érdeme, hogy sok-sok türelemmel, szeretettel megtanítják őket beszélni. Megtanulnak hangokat képezni – akkor még nem voltak hallókészülékek nálunk –, és a gyerekek nagyon szépen beszéltek.

Egy ilyen iskolában a tanár–diák kapcsolat teljesen más. Megkaptuk a megfelelő kritikát, és gyakran rá kellett döbbennünk, hogy igazuk volt… Csak éppen el kell fogadni. Ezért gyakorol rám nagyon nagy hatást a zene, vagyis ezért is. Egyébként számomra megadatott az is, hogy sokáig tanultam zenélni. Nem valami nagy céllal, hogy majd zenész lesz belőlem, inkább a szülői gondoskodás rovására írható, pozitív értelemben.

Ezért is fontos a gyermekeket hamar megismertetni a zene világával: hogy finomodjon a lelkük. És tényleg finomodik. Talán nem lesz belőlük zongoraművész vagy híres ember, de a zene által lelkileg csiszolódnak.

 

Mi volt a legnehezebb a hallássérültek iskolájában?

– Okosan szeretni a gyerekeket, és egyszerű szavakkal, nagyon röviden elmondani azt, amit akarok. Ez nagyon-nagyon nehéz volt. Mert ezeknek a gyerekeknek nincs szóbőségük, közben azonban tudásra szomjaznak, minden érdekli őket – nyilván, akkor, ha ezt kellőképpen tudjuk nekik tálalni. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ebből az iskolából mehettem nyugdíjba. Adott pillanatban nagyon fáradt voltam, és azt mondtam váratlanul, hogy most nyugdíjba megyek. Jól tettem. Nem zártam be az ajtót magam mögött, de behajtottam. Akkor festettem az Út vége című képemet. Ez sok mindent mond: benne van édesapám rab bakancsa, és az a sok-sok elnyűtt cipő, amit a tanítás során magam mögé dobtam. De a sors gondoskodott arról, hogy ezek a cipők szorosan fogják a bokámat, ne botoljak meg, és egyenes fővel, minden nehézség ellenére tovább tudjak lépni.

Tovább is léptem. Minden vég egy kezdet, és még egyszer hangsúlyozom: az ajtót nem csuktam be, csak behajtottam. Mindig szívesen megyek vissza ebbe az iskolába, noha ez már nem az én nyomorúságos iskolám, ahol semmi nem volt, s ahol mindent ki kellett találni. Éppen ez volt benne a kihívás. Ma már egy szuperül felszerelt intézetbe lép az érdeklődő. Ez más, nekem idegen. A lelkemben a régi maradt, és sok szeretettel emlékszem vissza mind a mai napig az ott eltöltött évekre. A pozitív gondolkodásom is ennek köszönhető – amiből elég sok minden lekopott azóta –, de szakmailag is sokat tanultam, mert hagytak szabadon dolgozni.

 

Azt hiszem, nemcsak te gondolod úgy, hogy jól döntöttél, amikor nyugdíjba vonultál; azok az emberek is így érzik, akik követik a pályádat, a munkásságodat, például Németh Júlia műkritikus. Hiszen maradt időd, hogy otthon legyél s kedvedre alkothass. Amikor a napokban bebocsátást nyerhettem a műtermedbe, említetted, hogy nem sok ember léphet be oda, pláne, kevesen láthatják az ott őrzött gyűjteményedet, ami valóságos kincsesbánya. Mesélnél erről a templomról?

– Igen, ez az én templomom, és nem szívesen engedek be mindenkit. Ennek ellenére, ha valakit érdekelnek a munkáim, szívesen megmutatom neki, de csak akkor, ha rákérdez. Ha valaki eljön hozzám, soha nem mondom, hogy „na, gyere, nézd meg az alkotásaimat”… Ha érdekli, megmutatom, de ez az ő döntése.

Én az állványnál imádkozom. Ott adok hálát, ott keseredek el, és ott örvendek nagyon sokszor. Időnként megkérdik tőlem: még festegetsz? Nem, nem festegetek. Én festek, ha festek.

A festegetésnél mindig azok a 19. századbeli úri kisasszonyok jutnak eszembe, akiknek illett megtanulni szépen akvarellezni, zenélni valamilyen hangszeren, idegen nyelveken beszélni. Ez nem szórakozás, ez munka, néha kínlódás. Hál’ istennek szigorú szemem van a saját munkáimhoz, és ezért szoktam néha elkeseredni, hogy hű, de vacak, és eldugom. De amikor később előveszem, rájövök, hogy mit rontottam el, mit kéne kijavítani. Mindig is nagyon szerettem a szakmabeliekkel táborokba járni, mert mindenki dolgozik reggeltől estig, este leülünk, kitesszük a munkáinkat, és elkezdünk beszélgetni. Mindenképp kell a visszajelzés, jólesik, ha megdicsérnek. Az ember megmarad valahol gyereknek, és ez nagyon fontos, hogy tényleg megmaradjon, mert akkor az apró dolgoknak is tud örvendeni. Látszólag apró dolgoknak. Persze, hogy jólesik, ha dicsérnek, de a szakvélemény nagyon fontos, legyen az kritika, vagy dicséret.

A munkáimat mindig csak a sajátjaimmal hasonlítom össze, soha nem a máséval. És bármennyire is csodálom a nagy alkotókat, nincsenek kedvenceim; de mindenhol megtalálom azt, ami hozzám közel áll, és tudom, hogy mennyi kínlódás van egy-egy munka mögött. Nincs olyan, hogy „csak úgy odalöktem”. Aki ilyet állít, az vagy nem mond igazat, vagy csak véletlenszerű az értékítélete. Meg kell szenvedni érte. Nem úgy van az, hogy az ember tudással születik. Mindenért meg kell küzdeni, rengeteget gyakorolni, folyamatosan tanulni.


Áldozat (2007, olaj faroston)

Az Út vége című pasztelledet 2000-ben készítetted, és amikor nézegettük a képeket, adott ponton egyik-másikra azt mondtad, hogy ó, ez nagyon rég volt… Ez a 19 év hogyan illeszkedik a te fejedben az előtte lévő időszakhoz?

– A festést egészen a nyugdíjazásomig, nem tudtam a magánéletemmel összehangolni. Mások sokkal ügyesebbek, de én amit csinálok, azt teljes erőmmel, teljes lelkemmel, jól próbálom tenni. Legyen az tanítás vagy más valami, és akkor nem jut időm másra. A tanítás mellett van az embernek családja, otthoni teendők, és én nem tudtam festeni addig, amíg nem maradtam egyedül.

 

Térjünk vissza a műtermedhez: aki ide belép, a művészbarátaid munkáit is ott láthatja a falon, ott sorakoznak Soó Zöld Margit alkotásai is. Akiknek eddig még nem volt lehetőségük megfordulni itt, hogyan „festenéd” le ezt a teret?

– Van benne egy nagyon egyszerű polcrendszer. Korábban a zongora alatt, a szekrény mellett és a szekrény tetején gyűltek, sokasodtak a munkáim, és sose tudtam, mi hol van. A rendetlenséget márpedig sem szeretem, úgyhogy nagy szükség volt már erre a polcrendszerre. Soó Zöld Margitot említetted az imént, én pedig utaltam arra, hogy az embernek kell a visszajelzés, főleg a szakmai. Sok embernek sokat köszönhetek, itt főként a társaimra, a művészekre gondolok, mert bátorítottak. Ha valamit nem tudtam megoldani, rájuk kérdezhettem, hogy akkor ezzel mihez kezdjek. Megkaptam a megfelelő tanácsokat, azon kívül pedig a bátorítást. Kiállítani sem akartam, mire azt mondta Soó Zöld Margit, hogy irigy vagyok. Hát, sok rossz tulajdonságom van, de irigy nem vagyok. Akkor mutasd meg, mutasd meg másnak is, hogy más is örvendjen. Hát nem tudom, hogy örvend-e, elkeseredik-e vagy búsul a munkáimon, de mindenesetre így jött létre kiállításom 2000-ben. Ha most így visszalapozok az emlékeim között, voltak ott gyengébb munkák is. De azóta rengeteget tanultam, mert ezt csináltam, ezt csinálhattam.

 

Javaslom, ugorjunk fejest a pasztellbe. Az ember egy darabig gondolkodik, fontolgatja, és egyszer csak elkezdi kitanulni mindazt, ami maga a pasztell. Ez így működik?

– Valahogy így. A főiskolán nem tanultunk pasztellezni; sorban mondom, hogy mit tanultunk: ceruzarajz, szénrajz, akvarell, tempera, olaj. Akkor nem is volt más lehetőség, nem lehetett mást kapni, de nagyszerű volt a diófapác, nagyszerű volt a tus, és sok mindent mi készítettünk. Az első táborokba is olajfestékkel mentem, ebben tudtam kifejezni magam, de megjelentek a pasztellek itt-ott, kirakatokban, és mindig kacérkodtam vele, hogy jaj, az a kréta milyen jól néz ki, hogy kipróbálnám, de hát minden festék drága volt… Aztán az egyik barátnőm jóvoltából elég sok ideig tartózkodtam Németországban. Az édesanyja, aki már idős volt, és nem közlekedett egyedül, meg szeretett volna ajándékozni ötven márkával. Nem akartam elfogadni.

A barátnőm összeszidott, hogy értsem meg, örömet szerzek vele, mert ő már nem tud elmenni, hogy vegyen nekem valamit. Javasoltam, menjünk el egy művészellátóba, majd ott megvásárolom, és megmutatom neki: nézd meg, Marthe tante, ez itt a te ajándékod. El is mentünk, és vettem egy kicsi pasztellt, amelyben bizonyos színek még mindig ott vannak, mert nem használtam el őket, a többit már nagyon rég. Elkezdtem kísérletezni, utánaolvastam a szakkönyvekben, hogy mit hogyan is kell, egy tábor alkalmával pedig megnéztünk Budapesten egy gyűjteményes Rippl-Rónai-kiállítást. Mindig nagyon közel állt hozzám a munkássága; néztem, néztem, és rájöttem, hogy bizony üres felület is van az alkotásain, hiszen ő a papír színét is belekomponálja. Elkezdtem én is így dolgozni, azóta pedig eleve úgy választom ki a papírt, hogy tudom előre, mit is akarok.

Ahogy teltek az évek, a táborokban egyre nehezebb volt az olajfestékes láda. Aztán egy darabig vittem mindkettőt. Amikor az úgymond házi feladatomat elkészítettem – köztudott, hogy ezekben az alkotótáborokban a munkáinkkal fizetünk a részvételért –, elővettem a pasztellt, és azzal dolgoztam. Egy idő után otthon maradt az olajfesték, és szóltam a szervezőknek: szívesen megyek, ha meghívnak, de kizárólag pasztellel.

Egyébként van egy ilyen előítélet az emberekben, hogy inkább az olaj-vászon az érték, hát persze… Ezek az emberek biztos nem ismerik Degas vagy Toulouse-Lautrec pasztellmunkáit, hiszen azok csodálatosak.

 

Azt hiszem, ezeket az előítéleteket is le lehet bontani kicsidenként, ha valaki közelebb viszi a pasztellt a nagyközönséghez. Például úgy, hogy az ember bekopog egy kalotaszegi templomba, és elmondja, hogy én bizony nem fogok piszkolni, kedves tiszteletes úr, nyugodtan beengedhet…

– Igen, így van. Amikor felfedeztem eze-ket a gyönyörű festett kazettákat, visz-szafojtott lélegzettel bámultam őket.

Meg is kértem a tiszteletes urat: enged-je meg, hogy leüljek a földre, még csak nem is a padra, fóliára ülök, s ha végez-tem, összetakarítok magam után. Így készültek az örömódáim, az első angya-los képeim, amelyek jellé, kifejezésmód-dá váltak a munkásságomban.

 

Egy pillanatra időzzünk el ezeknél a tábori élményeknél, inspirációforrásoknál: az elmész alkotótáborba, be különböző terekbe, ott megragad valami, és csak arra fókuszálsz. Többnyire hazaviszed a látottakat, otthon történik inkább az alkotás folyamata?

– Számomra nagyon fontos, hogy ha valami nagyon megérint, ahhoz fogjak is hozzá ott helyben. Elkezdem, és majd otthon befejezem. Én nem tudok fényképről dolgozni, ahogy nagyon sokat teszik. Vázlatokat pedig diákkorom óta nem készítek, mert a kisagyamba beült valahogy, hogy nekem erre nincs időm, sietnem kell, elteltek az évek. Más egy életen át ezt csinálja, van rutinja, én azonban nagyon későn jutottam oda, hogy festhettem. Leülök tehát, hiszen szükségem van az élményre, amit ott helyben kapok.

 

Hogyan fogadják az emberek azt, hogy te ott alkotsz a szemük láttára? Van-e olyan, hogy valaki leül melléd, és elkezd érdeklődni?

– Engem nagyon zavar, ha alkotás közben bámulnak. Napóleon tulajdonságait nem örököltem, nem tudok több mindenre figyelni egyszerre, csak egyre. Megtörtént velem egy nagyon érdekes eset: ültem az árok szélén és festettem. Egy néni kapával a kezében, fején szalmakalappal ment a mezőre. Odaszólt hozzám: „dolgozunk, dolgozunk, drága?”, én pedig feleltem, hogy igen. Teltek az órák, és a néni jött visszafelé, én pedig még mindig ott ültem és festettem. „Na, lássam, drága, mit csinált! Hát… Hűha!” Letelepedett mellém, és azt kérdezte: „ugyan bizony, mondja meg, drága, maguknak ezért mennyit fizetnek?” Először tényleg tátva maradt a szám, mondtam, hogy hát, tudja, néni, a fizetség az, hogyha ebből olyan jó valami lesz, amit ki is lehet akasztani a falra. Biztos nem értette, mert hát mi az, hogy én annyit dolgozom, mint ő, és nekem senki semmit nem ad ezért…

 

Említetted, hogy jócskán tudnak inspirálni a kalotaszegi motívumok, de közben meg több alkotótáborban megfordultál a világ különböző pontjain: Zerinden, Nagypetriben, Zsobokon, Germansdorfban, Szolnok, Lakiteleken, Bugacon, a Budapest XII. kerületi hegyvidéki művésztelepen és folytathatnám. Ezek esetében milyen inspirációforrásokra leltél?

– Mindig találok valami olyasmit, ami elindít bennem egy gondolatmenetet. Egyszer a Normafához közel kimentem festeni, és ott, ahogy bóklásztam, egy óriási nagy szabad téren nagyon szép fajátékok voltak felállítva. Lovak és mindenféle figurák, de sehol nem volt egyetlen gyermek. Annyira szívbemarkoló volt… Hát hol vannak a gyerekek, ki játszik a játékokon? Egy-egy már korhadozott… Akkor festettem az első falovakat, és végül nagyon sok lett belőlük. Ezek mindig mást mondanak, de valahol ott van a gyermekkor is bennük. És sok minden más.

 

Illetve ott vannak az emberek közötti kapcsolatok is, hogy például ki az, aki lő, ki az, akit lelőnek, mi történik köztünk…

– Sajnos a mi hibánk, hogy annyi gond, annyi baj vesz körül bennünket. Ezt mindig oda vezetem vissza, hogy egyszerűen nem tudunk egymással kommunikálni. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani, hogy megbántottál. Tudom, hogy nem akartad, de mi történt? Vagy: én megbántottalak, de mivel, miért haragszol? Az áldozat bármelyikünk lehet – persze többnyire én vagyok, bármi lehet… veszendőbe menő értékek…

Mi is az érték a mai világban? A pénz, a pénz. Sok mindent meg lehet vásárolni, de a legfontosabb dolgokat nem: a becsületet, az egészséget, a barátságot, az igazi értékeket nem pénzért árulják. Előbb-utóbb, gondolom, csak rájönnek erre a pénzért loholó emberek.

 

Vannak-e olyan pillanatok kiállítások alkalmával, hogy a látogatók, akár ismeretlenül is, de megállnak egy-egy munkád előtt, és elkezdtek beszélgetni?

– Hát olyan már volt, hogy páran nagyon gyorsan végigrohantak a munkáim előtt. Jeleztem nekik, hogy megtisztelő lenne, ha írnának néhány sort a vendégkönyvbe. Nem, nem, nem, nagyon sietünk, jött a válasz. Majd megszólal egyikük, és azt mondja: olyan nyomasztóak a munkáid… De hiszen az élet nem csak szép dolgokról szól, én pedig hazudnék, amennyiben csak a szépet mutatnám meg. Én csak azt tudom festeni, jól vagy rosszul, amit érzek. Az hazugság lenne, ha mindig csak kis kedélyes csendéleteket festenék.

 

Vannak helyzetek, amikor – egyedül vagy többen – kiszolgáltatott helyzetben érezzük magunkat. Például a bábokhoz való kötődésed honnan ered?

– Ez még visszanyúlik a hallássérültekhez. A rendszerváltozás után sok bábot kaptunk, a bábszínészet pedig mindig nagyon közel állt hozzám – középiskolás koromban bábkörre jártam, és nagyon szerettem. A bábokat az osztályban is használtam, a gyerekek nagyon élvezték. Egészséges gyerekeknél is játszottam el mesét a magam módján, a hallássérülteknél pedig gyakran. Tulajdonképpen ezek a bábok, a kesztyűbábok, amikből kiindultam a Mi sorozatban, azok mi magunk vagyunk, engem is beleértve. Nagyon ki vagyunk szolgáltatva az életünk során, és ide kapcsolódnak a kötéltáncosaim is, mert az ember folyton gondok, bajok között próbál egyensúlyozni. Ezt tettem egész életemben, és sikerült nem leesnem, emelt fővel továbbhaladnom, az egyensúlyt megtartanom.

 

Mesélj kicsit arról is, amikor elkészülsz egy munkával, olajban van pasztellben, lesz belőle egy festmény, majd idővel újra előveszed, és tovább építkezel belőle, esetleg tovább építed azt…

– Ilyen volt az Eredet is, egy olajkép. Magyarvalkón, egy ház oromzatán láttam két nagyon primitív figurát deszkából kivágva: Ádám és Éva, és az életfa közöttük, a bűnbeesés. 2014-ben festettem. Most elővettem, és azt mondtam, hogy még nincs kész. Ez folytatni akarom. Nyilván, nem nyúltam hozzá, de egy ugyanakkora lemezt vágtam ki, és lefelé folytattam a gyökereket.

 

A gyökerek is gyakran megjelennek a művészetedben. Mikor jut el az ember oda, hogy megpróbál lefelé is haladni, a gyökerek irányába, hogy felszippantsa a számára szükséges életmagot?

– Az embernek meg kell tanulnia lefelé is nézni, nem csak fölfelé, és akkor sok mindent észrevesz. Mindig azt mondom: minden nehézség ellenére nagyon szerencsés ember vagyok, mert azt csinálhattam többé-kevésbé, amit nagyon szerettem. Persze, amikor útnak indulunk a főiskoláról, akkor az a batyu nagyon sovány, tulajdonképpen pár alapkő csupán. Nagyon sokat kell rájuk építeni ahhoz, hogy legyen belőle valami.

És a gyökerek valahol ott vannak.

 

(Az interjú elhangzott a Kolozsvári Rádió művészeti műsorában, a Kontűrben. Visszahallgatható a rádió honlapján, a www.kolozsvariradio.ro-n.)

 

Naplójegyzetek. Festészet. Grafika címmel 2014-ben jelent meg az a három-nyelvű (magyar–román–német) katalógus, amely Gally Anna Katalin művészetét tárja az érdeklődők elé. A képeket Unipan Helga grafikusművész válogatta és helyezte egymás elé. Gally Katalin kifejtette: az Unipan Helgával való barátság révén megadatott számára az is, hogy a könyvkészítés művészetébe betekinthessen. „Olyan művészet ez, amit nagyon elhanyagolunk.

Kézbe vesszük a könyvet, örvendünk neki, de szép… Esetleg meg is simogatjuk, és persze megnézzük a szerző nevét, a címet, esetleg az illusztrátor vagy a fotós nevét… De hogy kinek a munkája nyomán, hogyan kerül a nyomdába, azt nem tudjuk. Pedig nagyon is fontos lenne – hangsúlyozta a művész. Hozzáfűzte: ők az úgynevezett szürke eminenciás művészek, pedig amit Unipan Helga művel, az kétségtelenül nagy művészet. Az ő munkája által lesz a könyv szép.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn.

sipos lászló

Ahogy beléptem a művész és a művek raktárába, megpillantottam a Vörös kakast. Megtudtam, hogy nemcsak rám volt hatással, hanem Németh Júliára is, aki habár jó ismerője a Sipos-életműnek, fontosnak találta kiemelni a többi alkotás közül: „Van ezen a kiállításon egy olyan munka, ami akarva-akaratlan megállásra késztet. Ez pedig Sipos László vörösbe foglalt kakasa. A sokadik. Ami a művészre jellemző szarkasztikus humorral most éppen a Hódolat ellenségeimnek címet viseli. Az ellenség fullánkjait nem semlegesíti, de szól az idő múlásáról, csonkig égő gyertyákról, igazhitűségről, az igazi művészet erejéről. ”1

Szeptember 19. és 23. között rendezték meg Szilágy megye közigazgatási központjában, Zilahon az immár hagyományossá vált Szilágysági Magyar Napokat a Szilágyság Kulturális Egyesület, a Szilágy Társaság és az RMDSZ közös szervezésében.

bauhaus iskola

Eljött az ideje annak, hogy elméletileg is megalapozzák az új művészetet, valamint annak is, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki az ipar és művészet között. Ezt a feladatot vállalta fel a németországi Bauhaus-iskola, amely Weimarban indult 1919-ben, Dessauban folytatódott és végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, mert a fasiszta rendszer bezáratta. Tanárai különböző nemzetiségűek voltak, így két magyar is akadt közöttük. Feladatuknak tekintették a művészeti kifejezőeszközök elméleti és gyakorlati kidolgozását és az ipari formatervezést is. 

 Aba-Novák Vilmos

A Csíki Székely Múzeum az erdélyi múzeumi szcéna fontos szereplőjeként idén is folytatja rangos kiállításainak sorát. 2018-ban, Nagy Imre születésének 125. évfordulójára hangolva újra nagyszabású kiállítással jelentkezett, ugyanis május 17-én nyílt meg a Klasszikus mesterek nyomában – Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik című tárlat.

Horváth Gyöngyvér

Horváth Gyöngyvér grafikus negyven éve van a pályán, de még rengeteget szeretne tanulni. A belülről jövő, igazán jó alkotásokhoz elengedhetetlennek tartja a szellemi frissességet és a fizikai erőnlétet. Február 9-én ünnepelte 66. születésnapját – de nem szűk családi körben, hanem barátai, ismerősei, alkotótársai, a kolozsvári művészetkedvelők társaságában, a jeles nap apropóján ugyanis 66 munkáját állította ki a Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel.

Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben.