Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Lósorsok

Gondolatok az Incitato művésztábor kiállítása kapcsán

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.




Az idei Incitato-tárlat megnyitója Kézdivásárhelyen

A ló önmagában nemes tartású, kiállású lény, mérvadó esztétikai tartalmakat tetszetősen megragadó forma- és látványelemeket visel magán, mégis, a lovas kultúra itteni kibontakoztatói – jelesül néhai Tóth Ferenc – arra is gondot fordítottak, hogy a képzőművészetet, a szépséget leképző alkotói folyamatokat társítsák ehhez. Nem azért, hogy a művészet úgymond túlmagyarázza vagy túlszárnyalja a lovak ideális szépségeszményét, hanem azért, hogy az egyéni művészi meglátások, a lóhoz való új és érzékeny lelkületek képi megfogalmazásával gazdagabbá tegye a lovas kultúrát. Aki alkotóművészként a lovak eleganciájából, önzetlenül nemes gesztusaiból merítkezik, az más művészeti megnyilatkozásaiban is hasonló méltóságteljes dolgokat tár fel. Érzékenyebb lelkületűvé válik, aki a természet alkotta formákhoz, így a lovak tökéletességet sugalló megjelenéséhez is közvetlen közelségbe kerül, elméláz ezek testi és szellemi előkelőségén, méltóságán. Ez történt az Incitato szignója alatt 1993 júliusa óta minden nyáron erre a vidékre összesereglett és végül alkotásaikat e múzeum falai között gondosan kiállító művészekkel.




Csutak Levente: Lóvita

Az előkelőséget sugalló fajról Székely János író így vélekedett: „A ló (…) érti a kérdést, legalábbis érzelmi töltetében nagyon jól érzi, s ha beszélni tudna, felelne is rá, csakhogy mindhalálig némaságra ítéltetett. Nem szabad, nem lehet semmit mondania, csak a létével kommunikálhat.” Vagyis ez a ló sorsa. Másképp beszélni, nem szavakkal. Eltérő jellemző ez a néha a teremtés koronájaként emlegetett alkotó emberétől: másképp kommunikál, más, sokszor rejtettnek tűnő módszerrel szólítja meg, hívja magához a hozzá alázatosan, kölcsönösségen alapuló tisztelettel közeledőket. A létével, a mozgásával társalog, tud megértő, együtt lélegző társ lenni, vagy éppen dölyfös haragját mutatja ki, ha tapintatlan, erőltetett, fölényeskedő, offenzív magatartást érez. Képes elfogadni a körültekintő, jó szándékú emberi közeledést, alávetni magát a rászabott nemes feladatoknak (igavonás, sport). Szavak és gesztusok nélkül is magához vonzza a vele együtt mozogni kívánó, együtt örülő lovas lényét, irányítását, szabadságvágyát. Érzi és tudja az ő kecses voltát, és ezzel nem visszaél, hanem él, mint egy szótlan, igazmondó juhász.

Ez a lósors, és ezt a témát ragadták meg az idei katrosai Incitato-művésztelep lakói, ennek visszhangjait, lenyomatait láthatjuk a múzeum kiállítóterében igényesen elrendezett műveiken. Az alkotóművész pedig „sorsok alkotó lovasa”, aki más, megtapasztalt földi jelenség mellett a ló sorsának is „lovasa” tud lenni, alázatos nyitottsággal, emocionálisan követi attitűdjét, tartását.




Vetró András: Bánatos lovag

Gazda József műkritikus írta a legelső Incitato-tábor katalógusában: „Ősi rendeltetése szerint a művészet mágia, egy bizonyosfajta varázslat, csodatevés. Metaforikus nyelvezetével a valóság tárgyát alakítja át a valóságtól különböző jelenséggé.” Ehhez még hozzátehetjük, hogy a művész alkotásával sorsokat, de ugyanakkor álmokat láttat, vázol fel, tesz egyedi karakterű képi vagy formai struktúrává. Ehhez a sorsfeltáró vagy varázslói feladathoz kiváló hely a világ mozgalmasságától elvonuló, térerőhiányos tábori együttlét, az egymás közelségében való alkotás, ennek felszabadító öröme, amely az Incitato esetében az öröknek fogadott témával, a lóval, lovakkal való találkozásra, rácsodálkozásra, barátkozásra kínál lehetőségeket. A ló és az alkotó ember együtt lélegzése különös lehetőségeket eredményez, ihletet adó erővel bír, a táboron belüli szakmai megbeszélések, a művészi látásmódok egymásra hatása egyedi kisugárzással rendelkezik, és ez a leképzett műveken a kívülálló szemlélő számára is érzékletessé, élményszerűvé válik.

Az elmúlt 60 évben Székelyföldön több mérvadó, értéktovábbító művésztelep jött létre, ezek között az Incitato az egyik leghosszabb életű, évről évre megszervezett tábor – a gyergyószárhegyi után talán az első koridős. Az Incitato Háromszék és főleg Kézdiszék gazdag művelődés- és művészettörténeti megnyilatkozásainak nemcsak kitörölhetetlen, de sok esetben megkerülhetetlen értékhordozó eseménye, az itteni nyarakat látványilag, kulturálisan feltöltő eseménye. Nyilván, nem csak a kor számít egy tábor, egy művészeti eseménysor életében, hanem fontos a minőségi, kreatív alkotási „láz” továbbvitele az újabb nemzedékeknek. A tárlatot megtekintve felvillan előttünk a természetközeli értékközvetítés, esztétikai láttatások adottsága, a lovas nemzetként belénk ivódott szépségkeresés, tartást adó erőforrás.

(Elhangzott az idei Incitato-művésztábor alkotásainak kézdivásárhelyi tárlatmegnyitóján.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gedeon Zoltán festőés grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli.