Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Forradalom a művészetben. A Bauhaus-iskola

Megszoktuk, hogy ha forradalomról beszélünk, akkor egy rendszer vagy folyamat gyökeres átalakítására gondolunk. Ilyen értelemben a művészet folyamatában is beszélhetünk forradalomról. A forradalom, amit be akarok mutatni, a 19–20. század fordulóján következett be. A 19. század utolsó harmadában indult az impresszionista művészet, ami előjele volt a változásoknak. Nevét egy 1874-ben rendezett kiállításon szereplő festménytől kapta (Monet: Impresszió, a felkelő nap). A plein air festészetről beszélünk, a természetben, a fényben található színek visszaadásáról – ellentétben az előző műtermi festészettel szemben. Az impresszionizmus jelentkezett a szobrászatban, zenében, irodalomban is. Kezdetben elutasították, főként az akadémizmus hívei, de idővel megnőtt a támogatók tábora. A művészek időközben rájöttek, hogy még számtalan lehetőségük van új kifejező eszközök alkalmazására. A posztimpresszionizmus korában új irányzatok indultak, expresszionizmus, kubizmus, szimbolizmus, fauvizmus, futurizmus és mások. Az iparművészet és építészet terén is indultak mozgalmak, így az Arts and Craft Angliában, a Jugendstil Németországban, az Art nouveau Franciaországban vagy a Szecesszionizmus Ausztriában, amely magyar földön is teret kapott. Gondoljunk a budapesti Iparművészeti Múzeumra, a kecskeméti Cifrapalotára vagy a marosvásárhelyi Kultúrpalotára. A művészeti mozgalmak hátterében a tudományos, technikai, természettudományos és földrajzi felfedezések álltak, amelyek kiszélesítették a művészek számára is a világot.


A dessaui Bauhaus épülete

Eljött az ideje annak, hogy elméletileg is megalapozzák az új művészetet, valamint annak is, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki az ipar és művészet között. Ezt a feladatot vállalta fel a németországi Bauhaus-iskola, amely Weimarban indult 1919-ben, Dessauban folytatódott és végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, mert a fasiszta rendszer bezáratta. Tanárai különböző nemzetiségűek voltak, így két magyar is akadt közöttük. Feladatuknak tekintették a művészeti kifejezőeszközök elméleti és gyakorlati kidolgozását és az ipari formatervezést is. Felsorolom a műhelyeket: nyomdászat, üvegfestés, fémműhely, asztalosműhely, szövés, fotográfia, falfestészet, színpadtechnika, könyvkötés, kerámiaművészet, építészet, kiállítástervezés, harmonizálástan. Írok néhány tanáráról is, akik gyakorlati és elméleti munkásságukkal maradandót alkottak. Mies van der Rohe (1886–1969) az építészet és a formatervezés terén hozott újat. Sok épülete van Amerikában és Európában. Előtte az építészetben eklektikus formákat alkottak, régi stílusok keverékét. Új anyagok, cement, fém, üveg alkalmazásával sikerült egységet teremteni a forma és funkció között. V. Kandinszkij (1866–1944) gyakorlati munkájával és írásaival (A pont és vonal a síkban, A szellemiségről a művészetben) az absztrakt művészeti irányzatban járult hozzá a bauhausi szellemiséghez. Paul Klee (1879–1940) formatant tanított, ennek elméletét dolgozta ki. Munkásságát Paul Klee füzetei címmel adták ki. Moholy-Nagy László (1909–1946) a fotográfia, film, fényművészet terén végzett kutatásokat, amelyeket könyvekben is leírt (Festészet, fényképészet, film, Az anyagtól az építészetig, valamint más szerzőkkel közösen írt könyvek). Johannes Itten (1888–1967) A színek művészete című munkájában a színekben rejlő esztétikai, kifejezésbeli lehetőségeket tárgyalja. Ez ma is kézikönyv a művészeti képzésben.

Érdekel az, hogy ma mi maradt meg a Bauhaus-iskola célkitűzéseiből, mennyire volt időszerű munkásságuk. Az a tény, hogy Amerikában folytatták a megkezdett munkát, nagymértékben befolyásolta a tengerentúli ország művészetét, mert ma már a kulturális élet élvonalában járnak. Országunkban a Bauhaus-iskola eszméi lassabban nyertek teret. A szocialista rendszer támadta azokat a művészeket, akik modern művészetet akartak, formalistáknak nevezték őket. De a változások hozzánk is eljutottak. Ma a kiállításokon a stílusok sokféleségével találkozunk, az iskolákban és az egyetemeken felhasználják a Bauhaus-iskola tanulságait, és minden művészeti egyetem keretében van formatervezési tanszék.

Elmondható az is, hogy a modern művészet tanulmányozása az esztéták és filozófusok figyelmében áll napjainkban is, és új gondolatokkal egészítik ki a kezdeményezők munkáját. Umberto Eco író, filozófus a Nyitott művészet (Európa Kiadó, Budapest, 2006) című munkájában az absztrakt művészetről írja, hogy összefüggésbe hozható a tudományos kutatás mai helyzetével, a relativitás elméletével, a meghatározatlansággal. Ugyanitt írja: egy mű elsősorban megalkotottságának módjában szólal meg, és nem témáján keresztül. Következtethetjük, hogy a művészek folyamatosan új vizuális jelenségeket hoznak létre. Olvasmányaimban találkoztam olyan kifejezésekkel, hogy a művészet a szubjektív és objektív találkozása, vagy azzal, hogy a stílus maga a művész. Ezek valóban igazak, de a legplasztikusabb magyarázatot Jakab András A képződő gesztus című írásában (Erdélyi művészet 2017/1) találtam meg. Itt a művész szubjektív hozzáállását látom megvalósulni abban, ahogy megválasztja az anyagot (festék, fa), a szerszámokat (ecset, véső), végül egyéniségének bélyegét hagyva az alkotáson a megjelenő faktúrán. Ez egy nagyon leegyszerűsített magyarázat részemről, de szerintem jól mutatja a személyiség szerepét az alkotási folyamatban. Itt hozzáfűzném, hogy a mai kultúrában látok egy közeledést az emberi egyéniséghez. Ezt Kosztolányi költészetében is észleltem. Levendel Júlia írja a költőről Így élt Kosztolányi című könyvében: az egyént tartja a világ központjának és az élet egyetlen értékének.

Moholy-Nagy Lászó Amerikában, az új Bauhausban folytatta a fénnyel kapcsolatos kutatásait, amelynek megnyerte Kepes Györgyöt is, aki itt sokoldalú tevékenységet folytatott a vizuális művészetek terén. A fényművészet alkalmazásának egyik kiemelkedő alakja még Schöffer Miklós is, aki fénytornyaival lett ismertté a világban. A fény művészetének Magyarországon ma is sok folytatója van. Csáji Attilának láttam egy ilyen kiállítását a Műcsarnokban. A nagyméretű rendezvényeken fényinstallációként alkalmazzák ezt a művészetet. Romániában is megjelentek városokban nagy épületekre vetített színes képekkel. A fényképészet, amelynek fejlesztéséhez Moholy-Nagy László is hozzájárult, ma nagyon időszerű művészet. Láthatunk szép fotókiállításokat, ahol a dokumentáris értékek művészi megoldásokkal társulnak. Hozzátehetjük, hogy riportban, reklámban is nélkülözhetetlen a fotó. Mindenkinek lehetősége van fotózni, de minőségi fotóhoz alapos ismeretekre van szükség. Ezért vezették be a művészeti főiskolákon, mint tantárgyat. Hozzáfűzöm, hogy Budapesten működik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem.

Úgy gondolom, a Bauhaus-iskola egyik legfőbb tanulsága az, hogy az állandó tudományos, technikai fejlődéssel együtt meg kell találni a lehetőségeit annak, hogy ez a fejlődés hasznos és jó legyen, mert környezetbarát világra van szükségünk.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.