Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy kezdeményezés, amelyből hagyomány lett

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Általános szokás, hogy a cégek évente találkozót szerveznek üzletfeleikkel – beszállítóikkal és vevőikkel –, személyessé téve azt, ami a kapcsolatépítés számhalmazain/kimutatásain túlmenően a kölcsönös megismerést szolgálja, fehér asztal köré ültetve azokat, akik – a cég profiljához kötődő szóképpel élve – az Electro Sistem áramkörébe kapcsolódva, kölcsönös érdekre alapozva, profitra váltják azt, amit az adásvétel lehetősége kínál számukra.

Blaskó István jó évtizeddel előbb eltöprengett azon, miként is tehetné még emlékezetesebbé e találkozásokat, hogy az ott jelen levők ne csak egy szép, együtt töltött nap emlékével és ígéretével térjenek haza, hanem valami olyan többlettel, amely tágabb rálátást biztosít a cég létének és működésének tárgyi és kulturális univerzumára. Ő, aki az évek során oly sok nagybányai jó ügy anyagi támogatásában jeleskedett, elhatározta, hogy évente egy-egy művészi kivitelezésű, Nagybányához és környékéhez szorosan kötődő albummal lepi meg az évi üzleti találkozóra meghívott vendégeit. A megvalósításához megnyerte, tettre késztette, munkára szólította a nagybányai művészvilág és tudományos kutatóintézetek és -intézmények jeles képviselőit. Pintér Zsolt személyében és vállalatában olyan partnert talált, aki/ amely a kivitelezés míves tipográfiai kivitelezést garantálta. A tudományos igényeket biztosító/kielégítő háromnyelvű – román, magyar, angol – szöveg, a rendkívüli figyelemmel kiválogatott képi dokumentumanyag, reprodukció és művészfotók révén, neves budapesti vállalatok bevonásával kivitelezett kiadványként eleve sikert ígért.

Nagybányáról lévén szó, mi sem természetesebb, hogy a híres festőtelep múltját idéző első album (Nagybánya képekben, 2009) Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművész ajánlásával indult útjára.

Kiváló kezdeményezés – kelt szárnyra a hír. Aztán – a következetesség szép példájaként – évente jött a folytatás, amely hagyománnyá érett, mígnem az elmúlt télen kezünkbe vehettük a 10. kötetet: Hagyományok és identitások (2018), amely három néprajzi vonatkozású tájegység – Bányavidék, Kővárvidék, Láposvidék – leírásával ismertet meg, különös tekintettel a néphagyományok és -szokások bemutatására.

De ne siessünk előre. A szép sorozat mindenképp megérdemli, hogy a legfrissebb kötet bemutatása előtt szóljunk a közbeesőkről.

Az első album sikere, a festőtelep gazdag múltja szükségképpen „követelte” a témához való visszatérést, más szemszögből, más időtérben teljesítse ki a témát: az első kötet szerzői – Boros Judit, Szűcs György és Nicolae Suciu – mellé a Genius Loci (2014) tanulmányait Murádin Jenő és Szűcs György szignálta. Az 1945-től napjainkig kibontakozó képzőművészeti életet bemutató album – Hagyományok és folytonosság (2015) szövegeit Véső Ágoston és Nicolae Suciu jegyzi. A művészi reprodukciókat, fotókat (a kötetek sorrendjében elősorolva) Darabos György, Feleki István, Mester Tibor, Nicolae Suciu, Véső Ágoston; Bokor Zsuzsa, Darabos György, Fehér Katalin, Füzi István, Mester Tibor, Szücs György, Rene Triebl, Véső Ágoston; Adrian Vasile Chira, Csurka Imola, Nicolae Suciu, Véső Ágoston készítette.

A másik, ismétlődő témakör Nagybánya város bemutatása. A Pintér Zsolt koncepciója alapján létrejött Nagybánya. Színek és hangulatok (2010) című album alaphangulatát Zelk Zoltán versrészlete indítja: „…a világ közepe / ahol nem adja erdőnél alább / a szelídgesztenye, / ahol zöldnél zöldebb a zöld, / ahol az alma bévül is piros, / ahol a Zazar úgy szalad, / csempészve visz a víz alatt / homokszemekbe csukott aranyat…” E kötetben a képanyag kerül középpontba, az azt követő szöveg csupán eligazításképpen szolgál, segít betájolni magunkat a letűnt évszázadok építészeti és egyéb értékei gazdagságába. Az ember és városa. Nagybánya élő meséje (2013) a jelenbe szólít. A Deák László, Griga Krisztina, Madarassy Zsolt fotói uralta kötet különböző témakörökbe – Séta a városban, Az ember és vára, A mese, mint élő bizonyíték, Nagybánya, a művészetek városa, Szórakozás és sport – csoportosítva elevenítik meg előttünk a mai város hangulatát, buzdítanak bennünket is sétára az ódon hangulatot vagy modern jellemvonásokat magukon/magukban viselő utcákra, ismertetnek meg az ott élők mindennapjaival. A kiadó és a kötetszerkesztő joggal érezhette, hogy az előbbiekből nyert ismereteink úgy nyernek igaz értelmet és hátteret, ha az idő és tér koordinátáira kivetítve is megismerjük. A Rivulus Dominarum. Nagybánya, hét évszázad története (2016) tudományos igényességgel létrehozott, objektív prezentációja a város történelmének. Ehhez kérték és megnyerték a Máramarosi Történelmi és Régészeti Múzeum, a Nemzeti Levéltár Máramarosi Kirendeltségének együttműködését. A kronológiai bemutatás 1327-től vezet el bennünket 2015-ig; Lucia Pop tanulmánya pedig eligazít a város történelmében, kiemelve annak meghatározó momentumait. A tudományos igénnyel, szakszerűen összeválogatott, rendkívül gazdag képanyag teszi szemléletesebbé számunkra az eseményeket, ismertet meg olyan dokumentumokkal, melyek múzeumok féltett és rejtett értékei.

Bányavidékről, bányászatról lévén szó, megkerülhetetlen volt a mélységek kincseinek „feltárása”, bemutatása. Az Európa-hírű nagybányai Ásványtani Múzeum kézzel fogható közelségbe hozza a bányavidék altalajkincseinek gyöngyszemeit, a bányavirágoknak nevezett kövületeket. A mélységek csodái (2012) a Turctól Erzsébetbányáig terjedő régió mélyszinti tárnáiból előkerült és a kiállításon megtekinthető varázslatos szépségeit Valentin Ganţa fotói mutatják be, híven érzékeltetve a legnagyobb művész, a teremtő természet utolérhetetlen, fantáziadús alkotóképességét. A szakszerű leírás, a történelmi háttérrajz bemutatja a vidék lakosságának évszázadokon át életteret biztosító, megtartó, fejlődést generáló és értékteremtő bányászat mesterségének hagyományát, s nem utolsósorban azt is érzékelteti, hogy a bányabezárások mily veszteséget jelentenek a vidék számára.

A 2001-ben készült album – Idők végtelenségében – a természet és az ember alkotta/formálta világba vezet bele bennünket, az előbbieknél tágabb körbe, a megyehatárig vezetve/szélesbítve képzeletünk szemhatárát. A hegyek és folyóvölgyek szabdalta tájba, mely Deák László, Griga Krisztina, Madarassy Zsolt fényképezőgép-lencséjének fókuszába állítva hozza/idézi/varázsolja elénk azt, ami az idők örökkévalóságában, a teremtés csodájában, az ember és a természet együttlétének harmóniájában, a hagyomány és a szellemiség összefonódásában ölt testet.

A tér és az idő, a szülőföld bennünket körülvevő világában bőséges kínálat csábította, ösztönözte az albumok megálmodóit, kivitelezőit arra, hogy látószögüket, horizontját hol szélesebb, hol tágasabb mederben/körben keressék és mutassák fel azokat az értékeket, amelyeket a magunkénak mondhatunk. Így szállt a képzelet Felsőbányára, a kezdetekben Nagybányával közös bíró irányította/vezette városba. Mons Medius. Felsőbánya illusztrált története (2017) a Nagybánya-kötettel azonos szerkesztési módot követve vezet vissza bennünket a történelem országútjára. Az albumot történelmi dokumentumok kópiái, fotótékák rejtett/féltett darabjai, tájképek és reprodukciók sokasága illusztrálja. Ezúttal is Lucia Pop, a Máramaros Megyei Történelmi és Régészeti Múzeum tudományos munkatársának tanulmánya segíti az olvasót abban, hogy ismeretekben gazdag, élményt nyújtó időutazást tegyen.

A budapesti nyomdákban készülő, különösen szép kivitelezésű albumok révén juthatunk el a jelenbe, a legújabbhoz: a Hagyományok és identitások. Részletek Bányavidék, Kővárvidék, Láposvidék monográfiája (2018) című kiadványhoz, Máramaros megye déli/délnyugati részén található régiókhoz, melyeket – sorrendben – Deák László, Vasile Dorolţi és Gabriel Motica művészi igényű képei és az azokon megidézett tájhaza természeti értékeit, építészeti emlékeit, néphagyományait rögzítő kísérő szövegek révén eleveníti elénk. A különböző fejezetekben közös szerkesztési eljárásokra, tematikai tagolódásra – földrajzi, történelmi leírások, urbánus és főbb vidéki helységek bemutatása, turizmus, a tájegységek jeles szülötteinek elősorolása – épülő prezentáció, filmes szóval élve, közelképbe hozza azokat a kisebb régiókat, amelyekről az előző kötetekben csak nagyvonalakban, érintőlegesen esetleg olvashattunk/láthattunk. A bevezető sorok pontosabban fogalmaznak:

„Diófalevél illattól átjárt utcácskák, ősrégi templomtornyok által megtört látóhatár, valamikor ragyogó csillagokkal telehintett magasságos ég hív minket egy hosszú időutazásra. Három különböző világ mesél nekünk hosszú évszázadokról, természetről, emberi sorsokról. (…) könnyed és kellemes hangvétel tolmácsolásával tárja elénk mind a helyi lakosság, mind a szélesebb olvasóközönség elé régmúlt idők, illetve a jelen értékeit, pillanatokat, valamint helyleírásokat. (…) A kiadvány vezérfonala, annak megfogalmazási stílusa, illetve grafikai ábrázolása meghívás a minket körülvevő világ szépségeinek és csodáinak felfedezésére.” Biztató sorok: lépjünk ki a négy fal közül, fedezzük fel, ismerjük meg, lássuk és gyönyörködjünk a látvány szépségében.

Előbb a Bányavidék, a Nagybányát övező tájhaza tárul elénk. A történelmi levegő távolba vesző, időben felénk közlekedő misztikuma, atmoszférája, aztán a természet kínálta tiszta levegő, a virágos rétek szénaillata csábít sétára, hegyi ösvények a túrázásra, magasba törő havas csúcsok az elénk táruló horizont szépségében történő elmélyülésre. Építészeti emlékeink, évszázados templomaink eleink hitvilágáról, iskoláink a műveltségigényéről tanúskodnak. Közben meg-megakadunk egy-egy mondat szavain. Például ezen: „Hányan tudják például, hogy a polgári oktatásnak Erdélyben legkorábbról Nagybányán vannak dokumentumai, s a mai Erdély legrégibb középiskolája, az 1547-ben alapított Schola Rivulina is itt működött…” Annyit pontosítsunk, hogy létrejötte az itt gyökeret eresztett protestantizmus léleképítő és tudásgyarapító törekvésének, Kopácsi István református prédikátor iskolateremtő igyekezetének gyümölcse. A megyeszékhely körötti helységek – Felsőbánya, Kapnikbánya, Misztótfalu, Szinérváralja, Giródtótfalu, Láposbánya, Lacfalu, Dióshalom s mind a többi – bőséggel kínálják a látnivalót, az azokat övező természeti környék pedig a turizmus paradicsomi szépségű látványait: a Gutint, a Rozsályt. Folyóink, a természet ölelésében megbúvó tavaink csalogatnak megmártózni selymes simogatású lágy vizükben. E régió neves szülöttei sorából megemlítik a bibliafordító Sylvester Jánost, a nyomdász Misztótfalusi Kis Miklóst, a színész Lendvay Mártont, jeles íróinkat: Tersánszky Józsi Jenőt és Németh Lászlót, továbbá román alkotókat, kiknek bölcsője ugyane régió otthonaiban ringatták.

Az album második tömbje a Kővár történelmi levegőt árasztó, középkori erődítményéhez kötődik, lapjai az azt övező falvakba kalauzolják az olvasót. A zömében románok lakta vidék ortodox fatemplomainak magasba szökő karcsú tornyai, a későbbi korokban épült kőtemplomok egy sajátos néprajzi jegyeket hordozó tájhazát idéznek elénk s a hozzájuk társuló jellegzetes népviseletet, szokásokat, hagyományokat. A lapokat olvasva, a képanyag szépségében elmerülve, a fontosabb helységek történetével ismerkedve, elénk tűnik, vissza-visszatér egy számunkra kedves név: a Teleki családé. Ha azt mondjuk: Koltó – akkor Teleki Sándor; ha azt olvassuk: Kővárhosszúfalu – akkor Teleki Blanka; ha tovább lapozunk: Pribékfalva és Nagysomkút – akkor Teleki Pál neve, szülőhelye, élete sokszálú kötődése. S mindhármuk bronzba öntött portréja ott díszlik a nagybányai Teleki Magyar Ház homlokzatán. A nevükhöz, családjukhoz köthető helységek közül kiemelkedik a szeptemberi Petőfi-ünnepségekkel megszentelt Koltó és a most megújulóban levő múzeum. Örömmel látjuk az ugyan magánkézbe került, de megmentett kővárhosszúfalui kastélyt és az annál ugyan szerényebb, de ma is szép nagysomkúti Teleki-kúriát. Szomorúság tölt el a pribékfavi kastély sorstalansága, szomorú látványa fölött, melyet szívesen ajánlanánk Transylvania Trust Alapítvány kastélymentő szolgálatának figyelmébe. Az e régióhoz kötődő jeles szülöttek közé tartozik a Sárosmagyarberkeszen született Medgyes Lajos költő, a Nagysomkútról származó Bíró László szatmári római katolikus püspök és Szilágyid Domokos költő…

Egy lépéssel délre, délkeletre haladva jutunk el az album által elénk tárt harmadik régiójába, a hegyek s folyók határolta Láposvidékre, amely nemzetiségi összetételében, néprajzi jellegzetességeiben sokban hasonlít az előbbihez. „A vidéket erdők, alpesi legelők, kaszálók és gyümölcsösök tarkítják…” Ez határozta meg a századok folyamán kialakult gazdálkodási formákat is. A hegyek lábánál megbúvó vidéken sok ásványvízforrás buzog, tör felszínre, ami többlet értéket, vonzalmat nyújt/kínál a természet csöndjét és harmóniáját kereső, ide látogató turistáknak. Településhálózatát szétszórt, többnyire apró falvak alkotják. Ide kötődik, innen nyerte nevét a régészet egyik fontos tudománytörténeti értékű korszak definíciója: „A felsőszőcsi temetőben talált régészeti leletek egy új archeológiai kultúrát hoztak létre.” A nagyobb kulturális központoktól távol eső helyzete, fekvése igen kedvezett a népi szokások megőrzéshez, konzerválódásához, ápolásához. Kosztafalva, Kupsafalva, Drágosfalbóva, Oláhlápos, Nemesbudafalva… fatemplomai a román népi szakrális építészet remekei közé tartoznak, ortodox kolostorai a népi vallásosság tovább élésének éltető forrásai. Népviselete egyedi és eredeti jegyeket hordoz. E régió területén két város – a közigazgatási központkén számon tartott Magyarlápos és a hegyek közt megbúvó Erzsébetbánya – található; magyar lakossága is többnyire e két helységhez, továbbá a zöldségtermesztéséről nevezetes Domokoshoz kötődik. Valóságos nyelvszigetek, kultúrájukat, hagyományaikat őrző közösségek a román nyelvi környezetben. E vidék, jelesen Magyarlápos magyar szülötte: Benkő Ferenc lelkész, az első magyar ásványtani könyv szerzője és Kovács Dezső író, költő, kritikus.

Időben és térben nagy utat jártunk be. Köszönet Blaskó Istvánnak, munkatársainak, mindazoknak, akik a különböző művészeti ágak – írás- és fotóművészet, tipográfia – és a technika eszközeit tudományos igényességgel társítva és magas színvonalon hasznosítva teremtenek új, maradandó értéket. Hisszük, hogy a maguk teremtette hagyomány folytatódik, új s új értékkel gyarapodik…

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Gedeon Zoltán festőés grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.