Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy kezdeményezés, amelyből hagyomány lett

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Általános szokás, hogy a cégek évente találkozót szerveznek üzletfeleikkel – beszállítóikkal és vevőikkel –, személyessé téve azt, ami a kapcsolatépítés számhalmazain/kimutatásain túlmenően a kölcsönös megismerést szolgálja, fehér asztal köré ültetve azokat, akik – a cég profiljához kötődő szóképpel élve – az Electro Sistem áramkörébe kapcsolódva, kölcsönös érdekre alapozva, profitra váltják azt, amit az adásvétel lehetősége kínál számukra.

Blaskó István jó évtizeddel előbb eltöprengett azon, miként is tehetné még emlékezetesebbé e találkozásokat, hogy az ott jelen levők ne csak egy szép, együtt töltött nap emlékével és ígéretével térjenek haza, hanem valami olyan többlettel, amely tágabb rálátást biztosít a cég létének és működésének tárgyi és kulturális univerzumára. Ő, aki az évek során oly sok nagybányai jó ügy anyagi támogatásában jeleskedett, elhatározta, hogy évente egy-egy művészi kivitelezésű, Nagybányához és környékéhez szorosan kötődő albummal lepi meg az évi üzleti találkozóra meghívott vendégeit. A megvalósításához megnyerte, tettre késztette, munkára szólította a nagybányai művészvilág és tudományos kutatóintézetek és -intézmények jeles képviselőit. Pintér Zsolt személyében és vállalatában olyan partnert talált, aki/ amely a kivitelezés míves tipográfiai kivitelezést garantálta. A tudományos igényeket biztosító/kielégítő háromnyelvű – román, magyar, angol – szöveg, a rendkívüli figyelemmel kiválogatott képi dokumentumanyag, reprodukció és művészfotók révén, neves budapesti vállalatok bevonásával kivitelezett kiadványként eleve sikert ígért.

Nagybányáról lévén szó, mi sem természetesebb, hogy a híres festőtelep múltját idéző első album (Nagybánya képekben, 2009) Véső Ágoston Munkácsy-díjas festőművész ajánlásával indult útjára.

Kiváló kezdeményezés – kelt szárnyra a hír. Aztán – a következetesség szép példájaként – évente jött a folytatás, amely hagyománnyá érett, mígnem az elmúlt télen kezünkbe vehettük a 10. kötetet: Hagyományok és identitások (2018), amely három néprajzi vonatkozású tájegység – Bányavidék, Kővárvidék, Láposvidék – leírásával ismertet meg, különös tekintettel a néphagyományok és -szokások bemutatására.

De ne siessünk előre. A szép sorozat mindenképp megérdemli, hogy a legfrissebb kötet bemutatása előtt szóljunk a közbeesőkről.

Az első album sikere, a festőtelep gazdag múltja szükségképpen „követelte” a témához való visszatérést, más szemszögből, más időtérben teljesítse ki a témát: az első kötet szerzői – Boros Judit, Szűcs György és Nicolae Suciu – mellé a Genius Loci (2014) tanulmányait Murádin Jenő és Szűcs György szignálta. Az 1945-től napjainkig kibontakozó képzőművészeti életet bemutató album – Hagyományok és folytonosság (2015) szövegeit Véső Ágoston és Nicolae Suciu jegyzi. A művészi reprodukciókat, fotókat (a kötetek sorrendjében elősorolva) Darabos György, Feleki István, Mester Tibor, Nicolae Suciu, Véső Ágoston; Bokor Zsuzsa, Darabos György, Fehér Katalin, Füzi István, Mester Tibor, Szücs György, Rene Triebl, Véső Ágoston; Adrian Vasile Chira, Csurka Imola, Nicolae Suciu, Véső Ágoston készítette.

A másik, ismétlődő témakör Nagybánya város bemutatása. A Pintér Zsolt koncepciója alapján létrejött Nagybánya. Színek és hangulatok (2010) című album alaphangulatát Zelk Zoltán versrészlete indítja: „…a világ közepe / ahol nem adja erdőnél alább / a szelídgesztenye, / ahol zöldnél zöldebb a zöld, / ahol az alma bévül is piros, / ahol a Zazar úgy szalad, / csempészve visz a víz alatt / homokszemekbe csukott aranyat…” E kötetben a képanyag kerül középpontba, az azt követő szöveg csupán eligazításképpen szolgál, segít betájolni magunkat a letűnt évszázadok építészeti és egyéb értékei gazdagságába. Az ember és városa. Nagybánya élő meséje (2013) a jelenbe szólít. A Deák László, Griga Krisztina, Madarassy Zsolt fotói uralta kötet különböző témakörökbe – Séta a városban, Az ember és vára, A mese, mint élő bizonyíték, Nagybánya, a művészetek városa, Szórakozás és sport – csoportosítva elevenítik meg előttünk a mai város hangulatát, buzdítanak bennünket is sétára az ódon hangulatot vagy modern jellemvonásokat magukon/magukban viselő utcákra, ismertetnek meg az ott élők mindennapjaival. A kiadó és a kötetszerkesztő joggal érezhette, hogy az előbbiekből nyert ismereteink úgy nyernek igaz értelmet és hátteret, ha az idő és tér koordinátáira kivetítve is megismerjük. A Rivulus Dominarum. Nagybánya, hét évszázad története (2016) tudományos igényességgel létrehozott, objektív prezentációja a város történelmének. Ehhez kérték és megnyerték a Máramarosi Történelmi és Régészeti Múzeum, a Nemzeti Levéltár Máramarosi Kirendeltségének együttműködését. A kronológiai bemutatás 1327-től vezet el bennünket 2015-ig; Lucia Pop tanulmánya pedig eligazít a város történelmében, kiemelve annak meghatározó momentumait. A tudományos igénnyel, szakszerűen összeválogatott, rendkívül gazdag képanyag teszi szemléletesebbé számunkra az eseményeket, ismertet meg olyan dokumentumokkal, melyek múzeumok féltett és rejtett értékei.

Bányavidékről, bányászatról lévén szó, megkerülhetetlen volt a mélységek kincseinek „feltárása”, bemutatása. Az Európa-hírű nagybányai Ásványtani Múzeum kézzel fogható közelségbe hozza a bányavidék altalajkincseinek gyöngyszemeit, a bányavirágoknak nevezett kövületeket. A mélységek csodái (2012) a Turctól Erzsébetbányáig terjedő régió mélyszinti tárnáiból előkerült és a kiállításon megtekinthető varázslatos szépségeit Valentin Ganţa fotói mutatják be, híven érzékeltetve a legnagyobb művész, a teremtő természet utolérhetetlen, fantáziadús alkotóképességét. A szakszerű leírás, a történelmi háttérrajz bemutatja a vidék lakosságának évszázadokon át életteret biztosító, megtartó, fejlődést generáló és értékteremtő bányászat mesterségének hagyományát, s nem utolsósorban azt is érzékelteti, hogy a bányabezárások mily veszteséget jelentenek a vidék számára.

A 2001-ben készült album – Idők végtelenségében – a természet és az ember alkotta/formálta világba vezet bele bennünket, az előbbieknél tágabb körbe, a megyehatárig vezetve/szélesbítve képzeletünk szemhatárát. A hegyek és folyóvölgyek szabdalta tájba, mely Deák László, Griga Krisztina, Madarassy Zsolt fényképezőgép-lencséjének fókuszába állítva hozza/idézi/varázsolja elénk azt, ami az idők örökkévalóságában, a teremtés csodájában, az ember és a természet együttlétének harmóniájában, a hagyomány és a szellemiség összefonódásában ölt testet.

A tér és az idő, a szülőföld bennünket körülvevő világában bőséges kínálat csábította, ösztönözte az albumok megálmodóit, kivitelezőit arra, hogy látószögüket, horizontját hol szélesebb, hol tágasabb mederben/körben keressék és mutassák fel azokat az értékeket, amelyeket a magunkénak mondhatunk. Így szállt a képzelet Felsőbányára, a kezdetekben Nagybányával közös bíró irányította/vezette városba. Mons Medius. Felsőbánya illusztrált története (2017) a Nagybánya-kötettel azonos szerkesztési módot követve vezet vissza bennünket a történelem országútjára. Az albumot történelmi dokumentumok kópiái, fotótékák rejtett/féltett darabjai, tájképek és reprodukciók sokasága illusztrálja. Ezúttal is Lucia Pop, a Máramaros Megyei Történelmi és Régészeti Múzeum tudományos munkatársának tanulmánya segíti az olvasót abban, hogy ismeretekben gazdag, élményt nyújtó időutazást tegyen.

A budapesti nyomdákban készülő, különösen szép kivitelezésű albumok révén juthatunk el a jelenbe, a legújabbhoz: a Hagyományok és identitások. Részletek Bányavidék, Kővárvidék, Láposvidék monográfiája (2018) című kiadványhoz, Máramaros megye déli/délnyugati részén található régiókhoz, melyeket – sorrendben – Deák László, Vasile Dorolţi és Gabriel Motica művészi igényű képei és az azokon megidézett tájhaza természeti értékeit, építészeti emlékeit, néphagyományait rögzítő kísérő szövegek révén eleveníti elénk. A különböző fejezetekben közös szerkesztési eljárásokra, tematikai tagolódásra – földrajzi, történelmi leírások, urbánus és főbb vidéki helységek bemutatása, turizmus, a tájegységek jeles szülötteinek elősorolása – épülő prezentáció, filmes szóval élve, közelképbe hozza azokat a kisebb régiókat, amelyekről az előző kötetekben csak nagyvonalakban, érintőlegesen esetleg olvashattunk/láthattunk. A bevezető sorok pontosabban fogalmaznak:

„Diófalevél illattól átjárt utcácskák, ősrégi templomtornyok által megtört látóhatár, valamikor ragyogó csillagokkal telehintett magasságos ég hív minket egy hosszú időutazásra. Három különböző világ mesél nekünk hosszú évszázadokról, természetről, emberi sorsokról. (…) könnyed és kellemes hangvétel tolmácsolásával tárja elénk mind a helyi lakosság, mind a szélesebb olvasóközönség elé régmúlt idők, illetve a jelen értékeit, pillanatokat, valamint helyleírásokat. (…) A kiadvány vezérfonala, annak megfogalmazási stílusa, illetve grafikai ábrázolása meghívás a minket körülvevő világ szépségeinek és csodáinak felfedezésére.” Biztató sorok: lépjünk ki a négy fal közül, fedezzük fel, ismerjük meg, lássuk és gyönyörködjünk a látvány szépségében.

Előbb a Bányavidék, a Nagybányát övező tájhaza tárul elénk. A történelmi levegő távolba vesző, időben felénk közlekedő misztikuma, atmoszférája, aztán a természet kínálta tiszta levegő, a virágos rétek szénaillata csábít sétára, hegyi ösvények a túrázásra, magasba törő havas csúcsok az elénk táruló horizont szépségében történő elmélyülésre. Építészeti emlékeink, évszázados templomaink eleink hitvilágáról, iskoláink a műveltségigényéről tanúskodnak. Közben meg-megakadunk egy-egy mondat szavain. Például ezen: „Hányan tudják például, hogy a polgári oktatásnak Erdélyben legkorábbról Nagybányán vannak dokumentumai, s a mai Erdély legrégibb középiskolája, az 1547-ben alapított Schola Rivulina is itt működött…” Annyit pontosítsunk, hogy létrejötte az itt gyökeret eresztett protestantizmus léleképítő és tudásgyarapító törekvésének, Kopácsi István református prédikátor iskolateremtő igyekezetének gyümölcse. A megyeszékhely körötti helységek – Felsőbánya, Kapnikbánya, Misztótfalu, Szinérváralja, Giródtótfalu, Láposbánya, Lacfalu, Dióshalom s mind a többi – bőséggel kínálják a látnivalót, az azokat övező természeti környék pedig a turizmus paradicsomi szépségű látványait: a Gutint, a Rozsályt. Folyóink, a természet ölelésében megbúvó tavaink csalogatnak megmártózni selymes simogatású lágy vizükben. E régió neves szülöttei sorából megemlítik a bibliafordító Sylvester Jánost, a nyomdász Misztótfalusi Kis Miklóst, a színész Lendvay Mártont, jeles íróinkat: Tersánszky Józsi Jenőt és Németh Lászlót, továbbá román alkotókat, kiknek bölcsője ugyane régió otthonaiban ringatták.

Az album második tömbje a Kővár történelmi levegőt árasztó, középkori erődítményéhez kötődik, lapjai az azt övező falvakba kalauzolják az olvasót. A zömében románok lakta vidék ortodox fatemplomainak magasba szökő karcsú tornyai, a későbbi korokban épült kőtemplomok egy sajátos néprajzi jegyeket hordozó tájhazát idéznek elénk s a hozzájuk társuló jellegzetes népviseletet, szokásokat, hagyományokat. A lapokat olvasva, a képanyag szépségében elmerülve, a fontosabb helységek történetével ismerkedve, elénk tűnik, vissza-visszatér egy számunkra kedves név: a Teleki családé. Ha azt mondjuk: Koltó – akkor Teleki Sándor; ha azt olvassuk: Kővárhosszúfalu – akkor Teleki Blanka; ha tovább lapozunk: Pribékfalva és Nagysomkút – akkor Teleki Pál neve, szülőhelye, élete sokszálú kötődése. S mindhármuk bronzba öntött portréja ott díszlik a nagybányai Teleki Magyar Ház homlokzatán. A nevükhöz, családjukhoz köthető helységek közül kiemelkedik a szeptemberi Petőfi-ünnepségekkel megszentelt Koltó és a most megújulóban levő múzeum. Örömmel látjuk az ugyan magánkézbe került, de megmentett kővárhosszúfalui kastélyt és az annál ugyan szerényebb, de ma is szép nagysomkúti Teleki-kúriát. Szomorúság tölt el a pribékfavi kastély sorstalansága, szomorú látványa fölött, melyet szívesen ajánlanánk Transylvania Trust Alapítvány kastélymentő szolgálatának figyelmébe. Az e régióhoz kötődő jeles szülöttek közé tartozik a Sárosmagyarberkeszen született Medgyes Lajos költő, a Nagysomkútról származó Bíró László szatmári római katolikus püspök és Szilágyid Domokos költő…

Egy lépéssel délre, délkeletre haladva jutunk el az album által elénk tárt harmadik régiójába, a hegyek s folyók határolta Láposvidékre, amely nemzetiségi összetételében, néprajzi jellegzetességeiben sokban hasonlít az előbbihez. „A vidéket erdők, alpesi legelők, kaszálók és gyümölcsösök tarkítják…” Ez határozta meg a századok folyamán kialakult gazdálkodási formákat is. A hegyek lábánál megbúvó vidéken sok ásványvízforrás buzog, tör felszínre, ami többlet értéket, vonzalmat nyújt/kínál a természet csöndjét és harmóniáját kereső, ide látogató turistáknak. Településhálózatát szétszórt, többnyire apró falvak alkotják. Ide kötődik, innen nyerte nevét a régészet egyik fontos tudománytörténeti értékű korszak definíciója: „A felsőszőcsi temetőben talált régészeti leletek egy új archeológiai kultúrát hoztak létre.” A nagyobb kulturális központoktól távol eső helyzete, fekvése igen kedvezett a népi szokások megőrzéshez, konzerválódásához, ápolásához. Kosztafalva, Kupsafalva, Drágosfalbóva, Oláhlápos, Nemesbudafalva… fatemplomai a román népi szakrális építészet remekei közé tartoznak, ortodox kolostorai a népi vallásosság tovább élésének éltető forrásai. Népviselete egyedi és eredeti jegyeket hordoz. E régió területén két város – a közigazgatási központkén számon tartott Magyarlápos és a hegyek közt megbúvó Erzsébetbánya – található; magyar lakossága is többnyire e két helységhez, továbbá a zöldségtermesztéséről nevezetes Domokoshoz kötődik. Valóságos nyelvszigetek, kultúrájukat, hagyományaikat őrző közösségek a román nyelvi környezetben. E vidék, jelesen Magyarlápos magyar szülötte: Benkő Ferenc lelkész, az első magyar ásványtani könyv szerzője és Kovács Dezső író, költő, kritikus.

Időben és térben nagy utat jártunk be. Köszönet Blaskó Istvánnak, munkatársainak, mindazoknak, akik a különböző művészeti ágak – írás- és fotóművészet, tipográfia – és a technika eszközeit tudományos igényességgel társítva és magas színvonalon hasznosítva teremtenek új, maradandó értéket. Hisszük, hogy a maguk teremtette hagyomány folytatódik, új s új értékkel gyarapodik…

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn.

sipos lászló

Ahogy beléptem a művész és a művek raktárába, megpillantottam a Vörös kakast. Megtudtam, hogy nemcsak rám volt hatással, hanem Németh Júliára is, aki habár jó ismerője a Sipos-életműnek, fontosnak találta kiemelni a többi alkotás közül: „Van ezen a kiállításon egy olyan munka, ami akarva-akaratlan megállásra késztet. Ez pedig Sipos László vörösbe foglalt kakasa. A sokadik. Ami a művészre jellemző szarkasztikus humorral most éppen a Hódolat ellenségeimnek címet viseli. Az ellenség fullánkjait nem semlegesíti, de szól az idő múlásáról, csonkig égő gyertyákról, igazhitűségről, az igazi művészet erejéről. ”1

Szeptember 19. és 23. között rendezték meg Szilágy megye közigazgatási központjában, Zilahon az immár hagyományossá vált Szilágysági Magyar Napokat a Szilágyság Kulturális Egyesület, a Szilágy Társaság és az RMDSZ közös szervezésében.

bauhaus iskola

Eljött az ideje annak, hogy elméletileg is megalapozzák az új művészetet, valamint annak is, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki az ipar és művészet között. Ezt a feladatot vállalta fel a németországi Bauhaus-iskola, amely Weimarban indult 1919-ben, Dessauban folytatódott és végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, mert a fasiszta rendszer bezáratta. Tanárai különböző nemzetiségűek voltak, így két magyar is akadt közöttük. Feladatuknak tekintették a művészeti kifejezőeszközök elméleti és gyakorlati kidolgozását és az ipari formatervezést is. 

 Aba-Novák Vilmos

A Csíki Székely Múzeum az erdélyi múzeumi szcéna fontos szereplőjeként idén is folytatja rangos kiállításainak sorát. 2018-ban, Nagy Imre születésének 125. évfordulójára hangolva újra nagyszabású kiállítással jelentkezett, ugyanis május 17-én nyílt meg a Klasszikus mesterek nyomában – Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik című tárlat.

Horváth Gyöngyvér

Horváth Gyöngyvér grafikus negyven éve van a pályán, de még rengeteget szeretne tanulni. A belülről jövő, igazán jó alkotásokhoz elengedhetetlennek tartja a szellemi frissességet és a fizikai erőnlétet. Február 9-én ünnepelte 66. születésnapját – de nem szűk családi körben, hanem barátai, ismerősei, alkotótársai, a kolozsvári művészetkedvelők társaságában, a jeles nap apropóján ugyanis 66 munkáját állította ki a Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel.

Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben.

Földlakó lévén az ember együtt élt a kővel, mint földünkhöz tartozó képződménnyel. A kőhöz való viszonyunk valamelyest változott az idők folyamán, főképp a kő felhasználásának és a vele kapcsolatos ideák szempontjából. Mindenki másképpen közeledik a kőhöz. Az építő a neki való alkalmasságot, a szobrász a faraghatóságot, az esztétikai látványt látja benne, a nők és más érdekeltek egy része a drágaköveknek lesz az ismerője.

kovács emil lajos

Vannak metszéspontjai a monumentalitásnak és az anyagtalan repülésnek: megrendülés, végtelen utazás és rejtett öröm, amelyet a szellem misztikája közvetít, és olykor láthatóvá válik az érzékek számára is. Többdimenziós történetek és többsíkú látomások gyűrűznek be. A kép előtti egyidejűség megnyitja az utat a végtelenbe. Kovács Emil Lajos világa folyamatosan alakuló univerzum, és oly módon nyitott az egyetemes misztériumokra, hogy az ősegység és végső harmónia intenzív áradása felfokozottá válik. Az empátia dialogizáló elemei sajátos motívumokban sűrűsödnek. Kovács Emil Lajos képei a meghittség és otthon harmóniaáramait sugározzák.