A Mester nevével először 1981-ben, a Medium kiállítás kapcsán találkoztam Sepsiszentgyörgyön. (Vajon ki emlékszik még az 1981. évi Mediumra? Ezt az országos művészeti seregszemlét Baász Imre grafikusművész szervezte a totalitárius diktatúra Romániájában, azzal a szándékkal, hogy tömörítse a formabontó, kísérletező, előremutató fiatal képzőművészeket. Ezzel a kiállítással került fel a megyeszékhely az ország és a Kárpát-medence művészeti térképére.)
Én akkor húsz éves művészjelölt voltam, éppen sorkatona. Emlékszem, félárú jeggyel, „ördögbőrben” néztem meg; mi több: ámuldoztam és (szorongtam) végig a Mediumot.
Valósággal sokkolt a kiállított művek vizuális újszerűsége, nyugtalanított, sőt fárasztott a fiatal alkotók kérdésfelvetése, a formabontás, a műfajok határainak elmosódása, lerombolása…
Bocskai Vince szobrászművész.
Horváth László fényképe (forrás: Wikipédia)
Mi lesz a Művészettel? Amire művész leszek (ha leszek…) lesz-e még nagybetűs Művészet? Az a művészet, ami gyermekkorban elcsábított, amit tanáraink belénk plántáltak, ami távlatot adott az életemnek: az igazság és őszinteség szépséggé való ötvözése vajon lesz-e még akkor?
Nagy bajban voltam. A falakon frottázsok, kollázsok, műtárggyá avanzsált fényképek, firkák, asszamblázsok, a térben installációk, akkor találkoztam először ezekkel a fogalmakkal. Bevallom, számomra akkor, ott a Medium egy kicsit a világ végét is jelentette!
Nagyon sok jó, friss, merész ötletet láttam, de úgy éreztem, a mesterség, az átéltség, a gondolati mélység valahogyan veszélyben van, elsikkadhat ebben az ötlethömpölygésben. Akkor nem tudtam, hogy ezek a kérdések nemcsak ennek a kiállításnak a dilemmái, hanem az egész 20–21. századi művészetéé is. És végig fog kísérni egész életemen, hiszen nemcsak a mi kis életünk, hanem az egész nagyvilág gyökeres értékválságon megy át. Ezt az átváltozást pedig nemcsak a művész szenvedi meg, hanem vele együtt a befogadó is.
A Medium terében számomra akkor Bocskai Vince szobrai jelentették a reményt. A Turbános fej és a Savonarola jelentette a kapcsot a régi és az új, a hagyomány és a modernség között. Ezekben a kis fejekben megmutatkozott a kor minden nyugtalansága, meghasonlottsága, erkölcsi ingatagsága és mégis szépen, becsülettel meg voltak mintázva! Szememmel élvezettel tapogattam végig az égetett agyagba mintázott formákat, a rejtett geometriát, a tudatosan megtervezett, de könnyed játékossággal alkalmazott drapériát.
Tetszett a munkákban a természetesség lehelete. Tetszett az, hogy ezek az „ábrázolt” személyek élhettek volna évszázadokkal ezelőtt is, és ugyanakkor szembemehettem volna velük akár az utcán is. Időtlenek voltak, és mégis esendők, emberiek. Redőikben-ráncaikban ott posztolt a parttalan örökkévalóság.
Ez a felismerés jelentette a kiskatona számára – ott, a szentgyörgyi képtárban – a vigasztalódást, a lelki balzsamot. Tiszta pillanat volt, amelyre ma is jól emlékszem.
A (poszt)modenizmustól, a „kortárs” művészettől felhorzsoltan, az új trendektől kicsit kiábrándultan kapaszkodtam bele a két groteszk fejecskébe. Ha egy ennyire új szemléletű kiállításra ezek a művek bekerültek, talán nincs minden veszve, gondoltam.
A szobrokban mélységes emberszeretetet éreztem. Az egyház középkori fanatikusa, Savonarola is úgy volt megmintázva, hogy furcsa arca, fintora, torz vigyora is valahogyan esendően szép volt. Meghökkentő volt egy ilyen negatív személynek szobrot készíteni a diktatúra körülményei között, hiszen a pártállami kultúrpolitika nem nagyon tűrte a „dekadens”, kétértelmű üzenethordozót. Talán magát vélte felismerni benne? (A kiállítás szervezőjét, Baász Imrét rövid idő múlva menesztették is állásából…)
Húsz esztendős eszem viaskodásaira akkor (és azóta is) Bocskai művészete a(z egyik) válasz. A Savonarolához hasonlóan a legtöbb korai Bocskai-kisplasztika sokrétegű jelentéssel bír. Felfejteni ezeket a rétegeket, megérteni a titkos, finom utalásokat igazi szellemi kaland számomra még ma is.
Szemlélésükkor ugyan gyakran idéződik fel bennünk régmúlt korok (reneszánsz) hangulata, motívumvilága, de a téma, a feltett kérdés, a művészi attitűd viszont ütősen korszerű!
Bátorság kellett a legdurvább Ceaușescu-rendszerben megmintázni az elmebajos római császárt, Nérót, a gyermekkórus alultáplált, de éneklésre és zászlólengetésre fogott kis tagjait, az ablakon kitekinteni szándékozó, de a drapéria alól kinézni nem merő, rettegő emberek figuráit. Ma, a szólásszabadság áldásai és átkai közepette talán fel sem sejlik a nézőben ezen motívumok, témák szellemi töltete, kortörténeti érdekessége. Messze került tőlünk a totalitárius rendszer minden visszássága. De a szemforgatás, a (vallási) fanatizmus, a gyávaság, a patópálság, a kishitűség, az álszentség sajnos továbbra is élő és működő fogalmak mind a közösségi, mind pedig egyéni életünkben.
Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben. Egy versben, egy mondatban, egy festményben, egy szoborban felfedett utalás, egy rejtett üzenet segített a túlélésben. Mi tartja ma a lelket bennünk? Vajon mi segít bennünket ma túlélni?
Márton Áron 2009 február 28-án felavatott szobra
Kolozsváron
(forrás: Wikipédia)
A rendszerváltozás az erdélyi magyarság számára kevés pozitívumot hozott, de a köztéri szobrok állítása tekintetében valóságos reneszánszról beszélhetünk. A megrendelések egy szobrász életében új dimenziót nyitnak. Így történt ez Bocskai Vince esetében is. Végre megnagyobbodhattak a tenyérnyi szobrok, a drapériatanulmányok, az arcok, a figurák. De (talán) időlegesen háttérbe szorul az alap groteszkhang, a társadalomkritika. Hangsúlyosabbá válik a fennköltség, az ünnepiesség.
A súlyponteltolódást regisztrálva is megállapíthatjuk, hogy Bocskai esetében a hetvenes-nyolcvanas évek kisplasztikái és a 90-évek monumentális köztéri szobrai között nincs formai, stiláris szakadás. Ugyanaz a műgond jellemzi a Bernády Györgyöt, a Márton Áront, az Apor püspököt ábrázoló szobrokat, mint a korai, számomra revelációként ható Savonarolát vagy a Turbános fejet. Ugyanaz a kiérleltség érhető tetten az arcon, a végtagokon, a ruházaton, mint a pálya kezdetén a kisplasztikákon. Nonfiguratív köztéri munkái is szellemesek, eszköztelenek, tömörek és lényegre törőek. Meggyőznek arról, hogy nincsenek izmusok, hanem csak jó vagy rossz művész. (Szilágyi Domokos mondja, hogy a modernség és a marhaság közé soha ne tegyünk egyenlőségjelet…)
Amikor Bocskai életművét szemléljük, szinte önkéntelenül merül fel a kérdés: hogyan lehetett ennyit és ilyen szinten alkotni, úgy, hogy közben tanárkodott, gondot viselt családjára és a közösségi élet kihívásaira is becsülettel válaszolt?
A válasz ott van a Mester habitusában. Külön szerencsének tartom, hogy az utóbbi időben sokszor találkozunk, beszélgetünk. Alapos szakmai ismerete, pedagógiai érzéke, embersége megbízható útmutatást ad a fiatalabb pályatársaknak. Ritkán látni olyan egységet a kifejezési formákban, mint Bocskainál: ugyanaz a műgond és komolyság jellemzi a beszédét is, mint a szobrászatát, de mindig, minden formában vagy mondatban ott bujkál a humor, az emelkedett derű, az életöröm.
Az Erdélyi Művészeti Központban megtartott kiállításán talán soha nem látott számban és minőségben láthatjuk egy ízig-vérig erdélyi szobrásznak a munkásságát. Ízlelgessük, örvendjünk a szobroknak!
És kívánjuk, hogy az elkövetkező években a Nyugdíjas Tanár sarkallja alkotásra és tegye termékennyé az Örökifjú Szobrászt, mindannyiunk örömére!
Az ősi mágiák és rituálék maradványait saját korunkban is megtalálhatjuk. Gondoljunk a farsangtemetés, a tüzes kerék, a borica jelenlétére, mint élő népi hagyományokra. Az őskorban a mágia és a rituálé segédeszköz volt a túlélésben. Ide kapcsolódtak a barlangrajzok és a mágikus szobrocskák, amelyek képzőművészeti kezdemények voltak. Az elszigetelt törzsi népeknél is megtaláljuk azokat a tárgyi bizonyítékokat, amelyek a mágiára utalnak, gondoljunk itt az afrikai maszkokra vagy a kifestett táncosokra.
„Életemet meghatározó, rendkívüli szerencsének tartom, hogy a Nagy Véletlen összehozott a kerámiával… és a kerámia sorsommá vált. A kerámiában, mint bármely más szakterületen, nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ki lehet kísérletezni, meg lehet magyarázni, de ami rendkívül izgalmas, és állandóan további munkára sarkal, ahogy a kifejezhető, szavakban is értelmezhető eredmények ütköznek a Nagy Titokkal, ahogy az anyag vizuálisan leolvasható megnyilvánulásai találkoznak az ezek mögötti időrétegek üzeneteivel, megsejtéseivel. A megfejthetetlen Titok vonzása ez. A létezés titka, amely titok marad.”
„Figyeltem az asztalterítő piros mintáját, és ahogy felpillantottam, egyszer csak beborította a tetőt, az ablakot, a falakat, majd az egész szobát, a testemet és a világmindenséget. Határozottan úgy éreztem, mintha elkezdtem volna önmagam megsemmisítését, hogy a végtelen időben és a tér abszolútumában keringjek, majd semmivé váljak.”
Orlowski Balogh Edit a Fehér megyei Topánfalván született 1933-ban, de már kisgyermek korában a Kolozs megyei Aranyospolyánba költözött családjával. Középiskolai tanulmányait Tordán végezte. A líceum elvégzése után ipari technikumba iratkozott porcelán szakra, ahol nagyon megszerette a mintázást.
Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."
Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.
„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."
Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partnerintézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.
Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.
Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.
Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.
Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.
Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon.
Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.”
Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető.
A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás