Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bocskai Vince köszöntése

A Mester nevével először 1981-ben, a Medium kiállítás kapcsán találkoztam Sepsiszentgyörgyön. (Vajon ki emlékszik még az 1981. évi Mediumra? Ezt az országos művészeti seregszemlét Baász Imre grafikusművész szervezte a totalitárius diktatúra Romániájában, azzal a szándékkal, hogy tömörítse a formabontó, kísérletező, előremutató fiatal képzőművészeket. Ezzel a kiállítással került fel a megyeszékhely az ország és a Kárpát-medence művészeti térképére.)

Én akkor húsz éves művészjelölt voltam, éppen sorkatona. Emlékszem, félárú jeggyel, „ördögbőrben” néztem meg; mi több: ámuldoztam és (szorongtam) végig a Mediumot.

Valósággal sokkolt a kiállított művek vizuális újszerűsége, nyugtalanított, sőt fárasztott a fiatal alkotók kérdésfelvetése, a formabontás, a műfajok határainak elmosódása, lerombolása…


Bocskai­ Vince­ szobrászművész.­
Horváth László fényképe (forrás: Wikipédia)

Mi lesz a Művészettel? Amire művész leszek (ha leszek…) lesz-e még nagybetűs Művészet? Az a művészet, ami gyermekkorban elcsábított, amit tanáraink belénk plántáltak, ami távlatot adott az életemnek: az igazság és őszinteség szépséggé való ötvözése vajon lesz-e még akkor?

Nagy bajban voltam. A falakon frottázsok, kollázsok, műtárggyá avanzsált fényképek, firkák, asszamblázsok, a térben installációk, akkor találkoztam először ezekkel a fogalmakkal. Bevallom, számomra akkor, ott a Medium egy kicsit a világ végét is jelentette!

Nagyon sok jó, friss, merész ötletet láttam, de úgy éreztem, a mesterség, az átéltség, a gondolati mélység valahogyan veszélyben van, elsikkadhat ebben az ötlethömpölygésben. Akkor nem tudtam, hogy ezek a kérdések nemcsak ennek a kiállításnak a dilemmái, hanem az egész 20–21. századi művészetéé is. És végig fog kísérni egész életemen, hiszen nemcsak a mi kis életünk, hanem az egész nagyvilág gyökeres értékválságon megy át. Ezt az átváltozást pedig nemcsak a művész szenvedi meg, hanem vele együtt a befogadó is.

A Medium terében számomra akkor Bocskai Vince szobrai jelentették a reményt. A Turbános fej és a Savonarola jelentette a kapcsot a régi és az új, a hagyomány és a modernség között. Ezekben a kis fejekben megmutatkozott a kor minden nyugtalansága, meghasonlottsága, erkölcsi ingatagsága és mégis szépen, becsülettel meg voltak mintázva! Szememmel élvezettel tapogattam végig az égetett agyagba mintázott formákat, a rejtett geometriát, a tudatosan megtervezett, de könnyed játékossággal alkalmazott drapériát.

Tetszett a munkákban a természetesség lehelete. Tetszett az, hogy ezek az „ábrázolt” személyek élhettek volna évszázadokkal ezelőtt is, és ugyanakkor szembemehettem volna velük akár az utcán is. Időtlenek voltak, és mégis esendők, emberiek. Redőikben-ráncaikban ott posztolt a parttalan örökkévalóság.

Ez a felismerés jelentette a kiskatona számára – ott, a szentgyörgyi képtárban – a vigasztalódást, a lelki balzsamot. Tiszta pillanat volt, amelyre ma is jól emlékszem.

 A (poszt)modenizmustól, a „kortárs” művészettől felhorzsoltan, az új trendektől kicsit kiábrándultan kapaszkodtam bele a két groteszk fejecskébe. Ha egy ennyire új szemléletű kiállításra ezek a művek bekerültek, talán nincs minden veszve, gondoltam.

A szobrokban mélységes emberszeretetet éreztem. Az egyház középkori fanatikusa, Savonarola is úgy volt megmintázva, hogy furcsa arca, fintora, torz vigyora is valahogyan esendően szép volt. Meghökkentő volt egy ilyen negatív személynek szobrot készíteni a diktatúra körülményei között, hiszen a pártállami kultúrpolitika nem nagyon tűrte a „dekadens”, kétértelmű üzenethordozót. Talán magát vélte felismerni benne? (A kiállítás szervezőjét, Baász Imrét rövid idő múlva menesztették is állásából…)

Húsz esztendős eszem viaskodásaira akkor (és azóta is) Bocskai művészete a(z egyik) válasz. A Savonarolához hasonlóan a legtöbb korai Bocskai-kisplasztika sokrétegű jelentéssel bír. Felfejteni ezeket a rétegeket, megérteni a titkos, finom utalásokat igazi szellemi kaland számomra még ma is.

Szemlélésükkor ugyan gyakran idéződik fel bennünk régmúlt korok (reneszánsz) hangulata, motívumvilága, de a téma, a feltett kérdés, a művészi attitűd viszont ütősen korszerű!

Bátorság kellett a legdurvább Ceaușescu-rendszerben megmintázni az elmebajos római császárt, Nérót, a gyermekkórus alultáplált, de éneklésre és zászlólengetésre fogott kis tagjait, az ablakon kitekinteni szándékozó, de a drapéria alól kinézni nem merő, rettegő emberek figuráit. Ma, a szólásszabadság áldásai és átkai közepette talán fel sem sejlik a nézőben ezen motívumok, témák szellemi töltete, kortörténeti érdekessége. Messze került tőlünk a totalitárius rendszer minden visszássága. De a szemforgatás, a (vallási) fanatizmus, a gyávaság, a patópálság, a kishitűség, az álszentség sajnos továbbra is élő és működő fogalmak mind a közösségi, mind pedig egyéni életünkben.

Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben. Egy versben, egy mondatban, egy festményben, egy szoborban felfedett utalás, egy rejtett üzenet segített a túlélésben. Mi tartja ma a lelket bennünk? Vajon mi segít bennünket ma túlélni?


Márton ­Áron 2009 február­ 28-án ­felavatott szobra 
Kolozsváron
(forrás: Wikipédia)

A rendszerváltozás az erdélyi magyarság számára kevés pozitívumot hozott, de a köztéri szobrok állítása tekintetében valóságos reneszánszról beszélhetünk. A megrendelések egy szobrász életében új dimenziót nyitnak. Így történt ez Bocskai Vince esetében is. Végre megnagyobbodhattak a tenyérnyi szobrok, a drapériatanulmányok, az arcok, a figurák. De (talán) időlegesen háttérbe szorul az alap groteszkhang, a társadalomkritika. Hangsúlyosabbá válik a fennköltség, az ünnepiesség.

A súlyponteltolódást regisztrálva is megállapíthatjuk, hogy Bocskai esetében a hetvenes-nyolcvanas évek kisplasztikái és a 90-évek monumentális köztéri szobrai között nincs formai, stiláris szakadás. Ugyanaz a műgond jellemzi a Bernády Györgyöt, a Márton Áront, az Apor püspököt ábrázoló szobrokat, mint a korai, számomra revelációként ható Savonarolát vagy a Turbános fejet. Ugyanaz a kiérleltség érhető tetten az arcon, a végtagokon, a ruházaton, mint a pálya kezdetén a kisplasztikákon. Nonfiguratív köztéri munkái is szellemesek, eszköztelenek, tömörek és lényegre törőek. Meggyőznek arról, hogy nincsenek izmusok, hanem csak jó vagy rossz művész. (Szilágyi Domokos mondja, hogy a modernség és a marhaság közé soha ne tegyünk egyenlőségjelet…)

Amikor Bocskai életművét szemléljük, szinte önkéntelenül merül fel a kérdés: hogyan lehetett ennyit és ilyen szinten alkotni, úgy, hogy közben tanárkodott, gondot viselt családjára és a közösségi élet kihívásaira is becsülettel válaszolt?

A válasz ott van a Mester habitusában. Külön szerencsének tartom, hogy az utóbbi időben sokszor találkozunk, beszélgetünk. Alapos szakmai ismerete, pedagógiai érzéke, embersége megbízható útmutatást ad a fiatalabb pályatársaknak. Ritkán látni olyan egységet a kifejezési formákban, mint Bocskainál: ugyanaz a műgond és komolyság jellemzi a beszédét is, mint a szobrászatát, de mindig, minden formában vagy mondatban ott bujkál a humor, az emelkedett derű, az életöröm.

Az Erdélyi Művészeti Központban megtartott kiállításán talán soha nem látott számban és minőségben láthatjuk egy ízig-vérig erdélyi szobrásznak a munkásságát. Ízlelgessük, örvendjünk a szobroknak!

És  kívánjuk, hogy az elkövetkező években a Nyugdíjas Tanár sarkallja alkotásra és tegye termékennyé az Örökifjú Szobrászt, mindannyiunk örömére!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. 

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.